A SÁRKÁNYOK KERTJE

Ha azt mondom, láttam a sárkányok kertjét, azt mondják: megôrültél, nincsenek is sárkányok; vagy azt is mondják: a sárkányok kertjét nem lehet megnézni, hazug, azt emberi szem nem láthatja.

De én ott voltam, mondom; ôrült, mondják, hazug; és átmennek a túloldalra, hogy ne kelljen többé köszönniük.

Be tudod bizonyítani, kérdezi egy barátom, ô még beszél velem. Reménykedve mutatom neki a fahéjfa levelét: a fahéjfa a sárkányok kertjében áll, és ez a kô, ez a kapuja elôtt hevert. Egy falevél, mondja a barátom; fahéjfa, mondja, és összehúzza a szemöldökét; egy közönséges kô, mondja, és kitér a tekintetem elôl.

Akkor talán álmodtam, nem, nem álom volt, a fahéjfalevél illatozik. Mért nem hisz nekem senki; sima a kô a kezemben, súlyos.

Úgy határozok, elmegyek másodszor is a sárkányokhoz, bár annak idején figyelmeztettek: csak egyszer menj, másodszorra egészen mások. Hogyhogy mások, kérdeztem; nemcsak barátságosak, felelték vonakodva.

Amikor odaérek a kerthez, este van, a sárkányok szürkén kuporognak az álmot hozó levelek alatt, rám meresztik sárga, pillátlan szemeiket. A fahéjfa erôsen illatozik; a kapu zárva marad. Megmondom nekik, a falnál állva, hogy miért jöttem: bizonyítékért, ezeknek a hitetleneknek; dehogynem, mondom, persze hogy meséltem rólatok, talán nem kellett volna, nem tiltottatok meg nekem semmit.

Van már bizonyítékom azoknak, akik hazugnak neveztek és ôrültnek: leperzselt hajjal, megégett kezekkel térek vissza, a számból hiányzik a nyelvem.

Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következõ címre: lettre@c3.hu