A NÉVTELEN SZERETÕ

Egy olasz városban, ahol nem ismertem mást, csak a pályaudvart, két-három utcát, a folyót, a hidat, egy vendéglô kertjében hallottam az alábbi történetet.

Forró napunk volt, és az öregember, aki az asztalomhoz ült, a hôséggel együtt egy nyomasztó emlékétôl is szabadulni próbált.

Réges-régen, a háború utolsó évében, odaát a hídnál, megismerkedtem egy asszonnyal, kezdte a férfi az elbeszélést, egy olyan asszonnyal, amilyenrôl mindig is álmodtam. Megállt, mintha megrémült volna a saját merészségétôl, amely egy vendéglôkertben vallomásra bírta.

De aki A-t mond, mondjon B-t is, így aztán körbepillantott, a tekintete mint egy riadt madáré, ivott egy kortyot a poharából, és folytatta:

Fiatal katona voltam, amikor megismertem ôt a buszmegállóban, a folyóparton sétáltunk, és néhány óra múlva mindketten tudtuk, hogy együtt maradnánk, örökre. Azokban a kizökkent háborús idôkben, tudja, gyorsan kellett dönteni, nem voltak biztos címek, és a világ minden reggel egy kicsit másképp nézett ki, de nem így van ez békeidôben is, hogy minden ébredés után mintha egy kicsit kizökkent volna a világ?

Az öregember megemelte a fejét, én pedig bólintottam, de nem figyelt rám, én csak emlékei számbavételének ürügye voltam.

Mit tegyünk, hogy ne veszítsük el egymást ezekben a zavaros idôkben? kérdeztem a folyóparton kedvesem. A csapatom már holnap áthelyezik, Te pedig a háború elôl menekültél ide délrôl, és csak átmenetileg vagy a városban.

Csak a nevem nem szabad elfelejtened, mondta.

Hogyan is felejthetném, kiáltottam nevetve, elôbb felejtem el az anyám nevét meg a testvéreim nevét!, és megcsókoltam a hídboltozat alatt.

Hideg lett. Azt ajánlotta, menjünk hozzá haza, ha nem riaszt a hosszú út.

A busszal a végállomásig mentünk, aztán egy folyamág által kettészelt lapályos vidéken vezetett az utunk. Kitaposott ösvény nem volt, csak egy nagy hómezô, véget nem érô filmvászon-göngyöleg, amelyre visszatekintve föllelhettem az én nagy s az ô kis csizmájának nyomát.

A jegenyés után végül fölbukkant egy kis tanya.

A szeretett asszony szobájában szanaszéjjel röpködtek korábbi élményeim, szerteszállott egész addigi életem, ahogy egy darab papír értéktelen fecnikre hull. Megnyílt a tetô, fölöttünk a csillagos ég, a falakon át betekintett az erdô, a nyári erdô, madárcsicsergéssel tele. És mégis volt valami, ami megrémített. A falon egy óra függött, a mutatók fáradhatatlanul rótták a köröket, póklábak, amelyek hálót szônek, körülfonnak, egyre szorosabban és szorosabban.

Túlságosan is hamar nappal lett. A lány visszakísért a városba, a kaszárnya elôtt már várakoztak a teherautók, amelyek csapatunkat aztán elszállították, jó pár órányira ettôl a várostól, hogy pontosan hova, nem tudtuk.

A következô éjjel, amikor egy napnyi út választott el tôle, ôrséget kellett állnom. A sötétben és hidegben úgy élt bennem a neve, mint valami víz zúgása.

Még a következô nap is elképzelhetetlen volt számomra, hogy valaha is elfeledhetem a nevét.

A harmadik napon terepgyakorlaton voltunk, félholtra válva a kimerültségtôl álomba zuhantam.

Mikor fölébredtem, mintha csöndesebben muzsikált volna nevének zúgása.

Eleinte azt hittem, csak képzelôdöm, de másnap reggel már egyértelmû volt: komoly erôfeszítésembe került, hogy meghalljam a belsô hangot.

Ettôl kezdve rettegtem a feledéstôl.

Itt a férfi szünetet tartott, én pedig megállapítottam, hogy a kezei, amelyek a borospohár után nyúltak, reszkettek az asztal kôlapja fölött.

Higgye el, mondta hangtalan, tényleg mindent megtettem akkor, hogy el ne feledjem a nevét:

Betûzgettem oda és vissza.

Gyakorlatozás közben kinn a földeken belekiáltottam a nevét a ködbe. Esténként kis cédulákra írtam a betûket, golyókat sodortam belôlük és lenyeltem ôket.

Még többet is tettem: az egyik bajtársammal egy nagy S-betût vésettem késsel a felkaromba.

Megpróbáltam éjszakánként ébren maradni, mert úgy éreztem, a vágtató idô álmomban elrabolja a nevét tôlem. De ahogy a priccsen feküdtem, tágra nyitott szemmel, valamennyi idô elteltével mindig úrrá lett rajtam a fáradtság.

Jó pár nap múltán reggelenként, ébredés után, szörnyû felfedezést tettem: Bármilyen feszülten figyeltem is befelé, nem volt ott már semmi, csak távoli zúgás, olyan, mint a fülhöz szorított tengeri kagyló zúgása.

Talán csak a saját vérem zúgását hallottam.

Félelemtôl ûzve szabadságot kérvényeztem, családi ügyre hivatkoztam, betegségre, halálesetre.

Csak negyvennyolc órát kaptam. Zsúfolásig telt vonaton utaztam, azon kevesek egyikén, amelyek akkoriban még jártak, visszamentem névtelenné lett kedvesem városába.

A buszvégállomástól gyalog mentem, a folyóág-határolta földeken át, és a lapályos vidéken elszórt számtalan tanyák egyikén a lányt kerestem. Leírtam ôt az embereknek, akik rögtön a nevét kérdezték, s ha nem tudtam megmondani, megvonták a vállukat, a kereséstôl kiégett szemembe néztek, és valószínûleg ôrültnek tartottak.

Visszafelé a városba, a két folyóág által körülölelt lapályon sûrû ködbe kerültem. Elvesztettem az utat, bozótosban tévelyegtem, dermesztô volt a hideg, kimerültem a fáradtságtól és az éhségtôl. Parasztok találtak rám azon az éjjelen, tudtam meg késôbb, faszánon vittek a városba. A kórházban egyre a plafont bámultam, mintha nyomokat kerestem volna egy hómezôn.

A háború utolsó kusza évei múltán végre elbocsátottak a szolgálatból. Amikor visszatértem a hazámba, még mindig a neve után kutattam, higgye el, nagy bajban voltam!

Végigkutattam minden lehetséges könyvet nôi nevek után: mondákat, legendákat, régi és vadonatúj szerelmes történeteket, minden címjegyzéket és telefonkönyvet, ami a kezem ügyébe került.

Járókelôket szólítottam le az utcán, pincérnôket, pénztárosnôket és eladólányokat kérdeztem, hogy hívják ôket. Sosem találtam rá a kedvesem nevére. Lehetséges – az öregember a kôasztalra pillantott, a gesztenyefa árnyéka játszott rajta –, hogy talán föl sem ismerném már a nevét.

És a tetoválás? Hiszen egy nagy S betû volt, azt mondta?

Ah, ebben sem voltam már olyan biztos, mondta fáradtan. Az üszkös sebek is elváltoznak, elburjánzott a vadhús, lehetett az L vagy akár C is.

Különös történet, mondtam. S ami furcsa benne: Olyan ismerôsnek tûnik.

Igen, igen, mondta az öregember, amit érthettem így is meg úgy is, majd folytatta:

Késôbb megnôsültem, gyerekeim születtek, dolgoztam. De titokban, ezt meg fogja érteni, mindig a kedves nevét kerestem.

A véletlen akarta úgy, hogy az öregembert ezen az estén még egyszer lássam: Lassan ment, mintha valami árral szemben haladna, a híd közepe felé tartott. Mozdulatlan meredt, akár egy málló homokkôszobor a tovafutó folyóra, amely minden órában, minden percben és minden pillanatban más vizet hord a medrében. Megállt, mintha befelé figyelne, mintha egy emlék emléke után nyúlna. Aztán elfordult, elhagyta a hidat, és eltûnt egy számomra idegen városrész házainak árnyékában, hiszen mondtam már: Alig ismertem a várost.

Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következõ címre: lettre@c3.hu