VERA CHYTILOVÁ

A FILM CSUPA MOZGÁS
AZ ÉLET CSUPA MOZGÁS


VERA CHYTILOVÁ: A filmjeim a dolgok harmadik jelentésérôl szólnak. Egy történet két külön fonalát, két értelmet, kétféle képet helyezek egymás mellé. A szembesülés a nézô tudattalanjában történik, gondolkodásra készteti. Egy harmadik jelentés születik így meg, valami, ami korábban nem volt jelen. A filmjeim nem a valóság ábrázolásáról szólnak, hanem az összefüggések láttatásáról.

KIKI AMSBERG – AAFKE STEEHUIS: Hogyan érti azt a „harmadik jelentést”? Például az egyik elsô filmem, a Valami más címû, két asszonyról szól: egy unatkozó háziasszonyról és egy tornász világbajnokról, akinek egész nap edzenie kell. Nincs bennük semmi közös. Nem találkoznak. De a nézô, akárcsak a két filmhôs, vágyódni kezd azután a „valami más” után, ami értelmet ad az életnek.

Az elmúlt tíz évben Európa különbözô helyein találkoztunk és beszélgettünk: Prágában, Brüsszelben és Amszterdamban. Már azelôtt hallottuk, hogy furcsa, indulatos, biztos velünk is ilyen lesz, mondták, de mindennek gyors, mozgékony, csupa humor szelleme az oka; nem tölti az idôt azzal, hogy mindent elmagyaráz. Hatalmas bátorsága, személyiségének integritása és rendkívüli eredetisége nagy hatással volt ránk.

Prágában megnéztük, hol lakik: egyszerû, fehér ház, sötétkék ablakkeretek, a ház körül fenyôk és gyümölcsös. A Moldva partján fekszik, egy dombon. A nagy, középsô szoba ablakain át a távolban Prága tornyai és hullámzó tetôi látszanak. A hatvanas években építtették a házat férjével, az operatôr Jaroslav Kucerával. Nem lehetett ennél magasabb, hogy ne törje meg a dombok vonalát.

Válása után itt maradt, fiával, aki szintén operatôr és színész-bábszínész lányával, mindkettônek partnere és gyerekeik vannak.

Mindenki akkor eszik, amikor akar. Teljes a káosz. Ebben a nagy helyiségben zongorázunk, itt van a könyvtár és az ebédlô. Bevezettem a villanyfûtést, hogy ne kelljen a szenet cipelnem. Minden télen rengeteg köbméter kokszot és kôszenet kellett felhordanom a pincébôl.

Prága központjában, a Lôtoronynál találkozunk. Nyár közepe van, a vasfüggönyt felengedték, beözönlöttek a turisták. Éppen az A prágaiak értenek engem címû filmet veszi fel, amely Mozart prágai tartózkodásáról szól. Egy pékinas, nagy kosárral a hátán, Mozart Kis éji zenéjét fütyörészve megy át az úton; két kocsis elhajt egy ôrházikó mellett, amelyben egy ember didereg. Vera Chytilová határozott mozdulatokkal, feszülten gesztikulál. „Több havat, ide hulljon!” A hógép finom pelyheket fúj a sötétkék nyári égre.

Brüsszelben filmjei retrospektív vetítése alkalmával egy zsúfolt kávézóban kezdtünk el egy lebilincselô beszélgetést, amelyet aztán Amszterdamban, a De Filosoof Szálló halljában folytattunk.

Vera Chytilová filmjeit azonnal fel lehet ismerni sajátos jellegükrôl: függetlenül attól, hogy dokumentumfilm vagy saját forgatókönyve alapján készített játékfilm, mindig ugyanaz a gyors, lengô kameramozgás, ferde keret, szertelen szereplôk, filozofikus téma, humor jellemzi ôket.

Mindent felhasználok a filmjeimben, ami mozog. Ha az emberek egy lejtôn kezdenek el szeretkezni, nos, akkor ferdén filmezem ôket. Az életünk csupa mozgás. Ha nem mozogsz, meghalsz.

1929-ben született Ostravában. Filozófiát tanult, mert rá akart találni az élet értelmére, és építészetet, mert érdekelte a mûvészet.

Jó voltam számtanból, de nem rajzoltam eléggé pontosan, túl kaotikus voltam. Tulajdonképpen azt akartam tudni, vajon miért éppen olyanok az emberek, amilyenek. Miért követik el folyton ugyanazokat a hibákat?

Az ötvenes évek a szocializmus nehéz évei voltak.

Beleszerettem egy Belgiumba menekült cseh férfiba, aki illegálisan visszajött Csehszlovákiába, mert a szülei betegek voltak. Magával akart vinni Belgiumba. Apám nem akart beleegyezni abba, hogy illegálisan hagyjam el az országot, túl veszélyes lett volna. A vôlegényemet letartóztatták, és húsz évre lecsukták.

Ekkor félbehagyta tanulmányait, és manöken lett.

Egy divatbemutatón jelen volt néhány filmes, kurtizánszerepre kerestek fiatal nôket... Színészekkel és rendezôkkel kerültem kapcsolatba és rájöttem, hogy filmet akarok rendezni. Mialatt a többi manöken a felvételek közötti szünetekben az öltözôszobákban ücsörgött, én ott sürögtem a filmezés körül. Rendezôasszisztens lettem, de hamar kidobtak, mert „állj”-t kiáltottam, ha nem tetszett a beállítás.

Vôlegényének még hosszú évei voltak hátra a börtönben, és Vera Chytilová hozzáment egy fényképészhez, akitôl rövidesen elvált; rendezôasszisztensként dolgozott a Barrandov Stúdiókban. 1957-ben, húszas éveinek vége felé járt akkor, nagy nehézségek árán elérte, hogy a Stúdió segítsége és ajánlása nélkül felvegyék a híres prágai filmiskolába, a FAMU-ba. A késôbb híressé vált rendezôk, mint Miloš Forman, Ivan Passer, Jiri Menzel, Jan Nemec és Evald Schorm évfolyamtársai voltak. Két különös filmet készített, mindkettô nemzetközi díjakat nyert: az egyik A plafon, önéletrajzi, stilizált film egy orvostanhallgató lányról, aki manöken lesz és unatkozik, a másik, Egy zsák bolha, munkásotthonban lakó lányokról szól.

A filmakadémia elvégzése után ismét férjhez ment, ezúttal az operatôr Jaroslav Kucerához; vele és a szövegkönyvíró Ester Krumbachovával készíti majd legmerészebb filmjeit: a Százszorszépeket és A Paradicsom gyümölcseit esszük címûeket. 1964-ben született a lánya, 1968-ban a fia.

Abban az idôben jött ki volt vôlegénye a börtönbôl.

Éppen dolgoztam, szólított valaki és én trapp, trapp, leugráltam a lépcsôkön. Ott állt, tíz év után, épp olyan volt, mint mikor elbúcsúztam tôle. Ugyanaz a kalap volt rajta. Értem jött, én meg már a második házasságomat éltem és két gyermekem volt. Ausztriába emigrált.

Vera Chytilová a cseh újhullámnak, ennek a hatvanas évekbeli, a cseh filmet nemzetközileg ismertté tevô irányzatnak egyedüli nôalakja. Az újhullámot egyrészt a francia Nouvelle Vague inspirálta, amelyhez olyan filmrendezôk tartoztak, mint Godard, Truffaut, Alain Resnais, Agnes Varda és Louis Malle, akik mindannyian az ember lelki életét ábrázolták, másrészt a szintén francia Cinéma Vérité, olyan rendezôkkel, mint Jean Rouch, Reichenbach és Marker, akik az ôket körülvevô valóságot a lehetô legközvetlenebbül és legobjektívebben akarták kifejezni. A cseh rendezôk ezt a két, egymással szembenálló francia áramlatot sajátos módon vették át és ötvözték: vizsgálták a valóságot, át akartak hatolni rajta, de ki akarták fejezni a mögötte rejtôzô, belsô, érzelmi világokat is.

A Valami más , Vera Chytilová harmadik filmje a cseh újhullám tipikus darabja. Egy éven át filmezte hozzá egy híres cseh tornászlány edzéseit. A lány, akitôl egyre többet várnak el és ô szenved ettôl, végül is világbajnok lesz. Kontrasztként filmezi Chytilová egy fiatalasszony unalmát, aki céltalanul, elveszetten ül otthon. Mindkét asszony „valami más” után vágyik, ami elûzi szorongásukat. Líraian rímelnek egymással az összevágott képek, a dokumentumfilmszerû felvételek a tornászlányról és a háziasszony ábrándképei. A Százszorszépek „ál-kapcsolatok és ál-értékek ördögi körérôl” szól.

Több szinten értelmezhetô a film: stilizált, politikai tárgyú filmként a föld megsemmisítésérôl és a cseh politikai helyzet kilátástalanságáról; egzisztencialista filmként az unalomról és értelmetlenségrôl, feminista filmként két lányról, akiknek semmi célja az életben, és csak arcfestékkel, gyümölcsökkel, levelekkel és újságokkal törôdnek. Végül esztétikai kísérletnek is tekinthetô a film, a mese bizarr fonalaival, képeivel és hangjaival.

A film két bolondos, mesterkélt fiatal lányról, Marie 1-rôl és Marie 2-rôl szól. Nem hisznek semmiben, mindent felfordítanak egy uszodában, egy vendéglôben és saját hálószobájukban. Hazudnak, férfiakat csapnak be és használnak ki, disznólkodnak étellel és itallal, végül felgyújtják a szobájukat. „Senki nem ért semmit.” „Számunkra minden rohadt ezen a világon”. „Meg kéne próbálnunk még rosszabbul élni” – így társalognak egymással. Ezek a bolond, visítozó, esetlen lányok viccesek ugyan, de elpusztítják önmagukat és környezetüket. Miután tortákkal és salátákkal teledobáltak mindent, és egy csilláron ülnek a tönkretett bankett fölött, megbánják, amit tettek. „Ha dolgozunk, boldogok és jók leszünk! Ha dolgozunk, szép lesz az élet!” A film azoknak szól, „akik nemcsak egy széttaposott tál saláta miatt aggódnak”. A film az emberben lakozó rombolási kényszerrôl szól, amely szép, csábító lányokban is lakozhat. Ha az emberek nem tudják magukat kifejezni, destruktívvá válnak.

Vera Chytilová ismét két világot állít szembe egymással: a felszínes unalomét, és azt, ami emögött rejlik: a társadalom pusztító erejét.

Amikor 1969-ben a Paradicsom gyümölcseit esszük címû film elkészült, Csehszlovákiában fagyos volt a politikai és kulturális helyzet. Az 1968-as szovjet bevonulás után Vera Chytilová az országban maradt, kortársai közül sokan, mint például Miloš Forman és Ivan Passer, emigráltak. Nehéz évek voltak. Kucera és Chytilová szakítottak.

A politika mindent tönkretett, az emberi kapcsolatokat is. Amikor már nem volt pénzünk, kitört a viszály köztünk is. A férjem mindig azt mondta, hogy lavina vagyok, tornádó. ‘ rendkívül precíz és zárkózott volt. Én mindig dühöngve kibeszélem, ha valami nem tetszik, aztán elfelejtem. Évek múlva hallottam tôle, mi mindent mondtam olyankor. Meglepôdtem. Olyan volt, mintha ô találta volna ki az élettörténetemet.

A válás után beköltöztek hozzá a szülei; elôször az apja halt meg, azután az anyja. Hét évig nem engedték a cseh hatóságok, hogy forgasson. Õrjöngött a dühtôl, tiltakozó leveleket írt az elnöknek, a kultuszminiszternek, külföldi lapoknak és a nemzetközi nômozgalomnak. Meséli, hogy egyszer késô este elment egy befolyásos pártember lakására, és a pizsamás férfit arra kényszerítette, hogy aláírjon egy papírt, amelyen az állt, hogy új filmet készíthet.

Végül sikerült. Hatszor kellett újraírnia a forgatókönyvet, végül megkapta az engedélyt, hogy megrendezze a Játék az almával címû filmet. Egy fiatal, vidéki szülésznôrôl szól, aki egy prágai klinikán kap munkát, és viszonya lesz egy nárcisztikus orvossal. Amikor kiderül, hogy teherbe esett, a férfi elhagyja.

A film realista, narratív és sokkal kevésbé merész, mint azelôtti munkái. Magyar kollégája, Mészáros Márta filmjeire emlékeztet, fôleg a szülések miatt, amelyeket helyben, egy klinikán filmezett le, mint Mészáros Márta a Kilenc hónapban. Káprázatos képek vannak benne, például egy lehulló, ráncos gránátalma, amely észrevétlenül véres újszülöttfejjé változik.

Vera Chytilová nemcsak játékfilmrendezô, remek dokumentumfilmeket is készített. A Prága, Európa nyugtalan szíve címû film féktelen módon filmesíti meg azt, amit mindenki megél, aki Prágába látogat: ebben a városban ezer év szenvedélye, bánata és túlélési ösztöne érint meg. A kamera végigbukfencezik a középkori város, a vidám reneszánsz házak, a gazdagon díszített barokk tornyok és az ezüstös Moldva felett.

Azért olyan sok a mozgás a filmben, mert elmúlt idôkrôl, eltûnt életekrôl szól. Épületek és szobrok tanúskodnak róluk, a múltnak ezeket a nyomait mozgatom meg. Úgy érzem, szorosan a városhoz tartozom; ez is szükséges ahhoz, hogy az ember egy ilyen filmet tudjon készíteni. De nem akarom pontosan ábrázolni a valóságot. Az összefüggésekrôl, a lényegrôl van benne szó; azt akarom láttatni, hogy több van ott, mint amennyit látunk. Prágát mindig egy szép nôhöz hasonlították. Sok színházi jelenetet vettem fel szép nôkkel, de nem akartam giccsfilmet csinálni, kevés maradt meg belôlük. A zene döntô szerepet játszik a filmben: a kamera a zene ritmusára mozog, a vágás is a zenére hallgat.

Korábban megrendezte Az idô kérlelhetetlen címû dokumentumfilmet, amely az öregségrôl szól. A filmet apja halála és anyja vigasztalhatatlansága ihlette. Édesanyja háziorvosa révén került kapcsolatba azokkal az öreg emberekkel, akikkel a filmben beszélgetett. Nagyon különbözôen reagálnak az öregségre, a leépülésre. Egy öreg kommunista nô megelégedettségét fejezi ki a kommunizmussal és az ingyenes egészségügyi ellátással kapcsolatban, egy ismert mûvésznô fest és élvezi a virágoskertjét, egy öregember minden nap átsétál a Károly-hídon és elnézi a vizet, egy másik férfi, akinek az egzotikus madarak a hobbija, megkapott egy madárbetegséget, és meg akar halni. Ugyanúgy, ahogy a játékfilmjeiben, Chytilová itt is nagyon mozgékony kamerát használt, s a fekete-fehér képeken kívül színesek is vannak, napraforgókról és méhekrôl.

Apám halálával anyám életének is vége szakadt, és én, a lánya, nem tudtam erôt önteni bele. Általában úgy van, hogy egy asszonynak a gyermekeihez fûzôdô kapcsolata a legerôsebb, de az én anyám esetében ez nem volt igaz, teljesen azonosította magát apámmal. Képtelen volt másodszor is megnézni a filmet.

Vera Chytilová élete egészen más, mint amilyen az édesanyjáé volt. Mindig mindent mindennel összekapcsolt. Mint a francia rendezônô, Agnes Varda, ô is együtt él népes családjával egy nagy házban. A hatvanas években nehéz volt az élete. Azokban az idôkben rendezte a legjobb filmjeit, és két gyermeke is akkor született.

Mindenki azt mondta, hogy képtelenség, de mégis ment. Amikor a gyerekek picik voltak, volt egy segítségem, aki vigyázott rájuk, ha elmentem otthonról, és dühöngött, ha este késôn értem haza. És akkor még mindenkit kádba kellett dugnom, és meg kellett fôzni a vacsorát, holtfáradtan feküdtem le. A férjem megpróbált segíteni, késôbb jó szakács lett belôle. A fiam is jól fôz.

A feminizmus nem mond számára semmit.

De, mint nô, ezerszer jobban ismerem a nôk életét, mint a férfiakét, van tapasztalatom az anyaságban, asszonyi érzelmeim vannak. Ám kételkedem mindenben, még abban is, amit azzal az én asszonyi, szubjektív szememmel látok. A filmnyelvben megvan a lehetôség arra, hogy az egyik szubjektív valóságot a másik mellé tegyem. És a harmadik jelentés, amely ezekbôl következik, nos, ez az, ami szükséges ahhoz, hogy a világot megértsük.


Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következõ címre: lettre@c3.hu


C3 Alapítvány       c3.hu/scripta/