NÕIRODALOM, MI AZ?

Kedves Társnéim!

A szegregáció

latin szó, elválasztást, elkülönítést jelent. Az Amerikai Egyesült Államokban a négerek elválasztása a fehérektôl.

Mi most itt elválasztjuk magunkat – de kitôl?

Mirôl beszélünk és kinek?

Nôi vagy nôies irodalomról – ha van ilyen?

a nôk-írta irodalomról?

a nônemû írók sorsáról?

Ülünk és egymásnak panaszkodunk. Mire? Hogy nem vesznek figyelembe, nem írnak rólunk, ilyesmire. Talán nem adnak ki? De. Talán nem kérnek írásainkból a lapok? De, nagyon is kérnek.

Ha elolvassuk a magyar írók vagy más világnagyságok naplóit, férfi nemûekét, akkor azt tapasztalhatjuk, hogy ezek hihetetlen panaszáradattal telítettek, amely panasz a megnemértettségrôl, elhanyagoltságról, kritikai csendrôl szól. Egy író szinte mindig úgy érzi, hogy nem írnak róla eleget, vagy nem elég megbecsüléssel.

Kérdésem az, hogy van-e nôi irodalom, s ha igen, mire való?

Férfitársadalomban élünk – tudjuk –, és ebben az az irodalmi közvélekedés, hogy a nôk jól írnak verset, esetleg esszét, de prózát, drámát már kevésbé... Ez így ma már nem igaz, de amennyi mégis, az az, hogy a nôk jeleskednek a lírában. Nem véletlen, hogy ebben. Nem azért, mert érzékenyebbek lennének Rilkénél, Celannál, József Attilánál vagy Pilinszkynél. A líra igényes és zárt mûfaj, sokak szerint a zene mellett a mûvészetek sarokköve, sokféle fantázia és erôs szabadságvágy kell hozzá. De egy nehéz életforma mellett is meg tud szólalni. Gondoljanak a világirodalom nagy nyomorban élô férfiköltôire. A prózaíráshoz sokkal nagyobb anyagi és személyes függetlenségre van szükség. Nem véletlen tehát, hogy a nôi költôk fôként a huszadik században futottak fel, ennek is inkább a közepében-második felében, amikor a nôk élete egyre önállóbb lehetett, egyre kevésbé volt kiszolgáltatott. A múlt század végétôl egyre nô a jó prózát, esszét író nôk aránya is, a fejlett Nyugaton a század elsô felében olyan jelentôs írók teremnek, mint Katherine Mansfield vagy Virginia Woolf. És most, a század végére, a jelentôs életmód-változással egyre több a jó vagy jelentôs nôi prózaíró, az esszében kiválóságok vannak; elôbb-utóbb lesz dráma is, azt gondolom és remélem. És ekkor még nem soroltam a remek kritikusokat, irodalomtörténészeket, mûfordítókat, irodalomelméleti szakemb-asszonyokat...

A nô-irodalom mûfaji meghatározottságú lenne tehát?

Nôi írásmód?

Mondjuk, hogy Virginia Woolfé ilyen: gomolygó, asszociatív, aszimmetrikus áradás. Ezzel szemben állana a geometrikus, tolsztoji regénytér. De ezen princípium elgondoltán azonnal zavarba kell jönnöm: ezek szerint Rilke, Marquez, néhol az idôs Arany, Joyce, Mándy nôi, míg Agatha Christie, Oriana Fallaci, Nemes Nagy Ágnes férfi-irodalmat mûvel. Van valami tehát, ami férfiasnak és nôiesnek minôsül az irodalomban, de az nem a szerzôk nemével azonos. Ez a kettôsség különösen zavarbaejtô lehet mondjuk Oscar Wilde, Marguerite Yourcenar, Galgóczi munkáinak elemzésekor.

Témák?

A nôk és férfiak témái ugyanazok: szabadság, gyönyörûség, szerelem, féltékenység, betegség, halál, veszteség, magány, szépség. A témák ugyanazok, a szerzôk neme és életük különbözik. No de két nôé vagy két férfié sem egyforma. Ám ez a különbség áthidalhatatlan. Kevés férfi-író tud nôalakokat belülrôl hitelesnek mutatni. Tolsztoj, Dosztojevszkij, Flaubert, Németh László. Van, aki néha beletrafál, de többnyire fölszisszenek olvasván: ahogyan Móricka elképzeli, hogy egy nô hogyan néz önmagára, hová teszi a kezét és hová nem. Ebben a matériában persze nôi elfogultság is akad bôven: Emily Dickinson egyik életrajzírója a „bomba a keblünkben”-sort a tejtôl feszülô mellre magyarázza. Pedig az – amint a versbôl kiderül – a szív. És az életrajzíró meg nô... Valószínûleg a nôk férfihôsei is mórickásak, azaz így írunk mi, ilyennek képzeljük a férfias bensôségességet... Áthatolhatatlan, kommunikálhatatlan két világ. Csak a metafora bír benne átlényegülni: mint a só, a cukor. Amibe beleolvad, azt mássá is teszi egyben.

Ami az életet, a nemi pozíciót illeti a társadalmi hierarchiában, nem az irodalom kérdése. Hanem szociális, jogi; a nôi emancipációé, ami nem tárgyunk most.

A nôi irodalom megjelölés

többnyire a nôk helyzetérôl szól. Mennyire kiszolgáltatott mint cseléd az urának, mint gyermek a szülônek, mint szerelmes a szerelmének, mint ember az indulatainak, vagy mint értelmiségi, mint fogyasztó, mint egy kisebbség tagja, mint beteg. Hogy mennyire szabad, mennyi joga és javadalmazása van, milyen életformát engedhet meg magának. A 20. század nôk-írta irodalma arról is tanúskodik, hogy nem csak egy-egy nô állhat egy tehetséges férfi mellett támaszul, háttérként, mert e nélkül nehezen lehet munka, hanem fordított példa is akad, megtörténhet, mint Virginia Woolf esetében. Vagy, ez is modell: halálba kergeti a feleségét a másik dudás, mint Sylvia Plath esetében. Szándékosan nem említek magyar neveket, túl közeliek. Talán az sem véletlen, hogy az írónôk újabban gyakorta egyedül élôek, ami valamennyire az írói létformából következik.

A sajátosan „nôi”-nek tartott témákhoz még csak annyit, hogy férfiakat is megcsalnak, otthagynak, becsapnak – nôk, vagy más férfiak –, ôk is szenvednek az öregségtôl, magánytól, a szegénységtôl, a gyermekeik hiányától. A férfiak is szoronganak, küszködnek hitükért és életformájukért. Többségük retteg a hadi táboroktól és az önkénytôl. Miközben...

Miközben a nôk a lélek és szerelem dolgaiban – elnézést a globális nôk-férfiak szóhasználatért – sokszor férfiasabbak a férfiaknál, sokkal bátrabbak. Adott esetben ôk is a náluk gyengébben, úgymint gyereken, öreg szülôn, vagy a rajongó lovagon bosszulják meg sérelmeiket. Szadizmusuk éppoly kemény és éppúgy elítélendô, mint a másik nemé.

Akkor hol van, mégis, a létezô különbség?

Más a testek tudása és ez a más-sokféleség egyénekre, egyéni változatokra lebontva, a nôiség és férfiság minden emberben egyetlen ötvözetét tekintve – ez az a csudálatos világ, amelybôl minden mûvészet él és áll.

Ahogyan nem beszélhetünk férfi-irodalomról, hanem egyes, ilyen-olyan írókról, úgy nôi irodalomról sem.

A mûbe

ütközünk. Hogyan van egy vers, elbeszélés, regény megírva, mennyi mesterségbeli tudással, aprólékossággal, odaadással. Mennyi ötletességgel és láttató erôvel, mennyi hitelességgel és tehetséggel.

A nôi lét, a nehéz élet nem helyettesíti a tehetséget, a mûvek minôségét. A lelkes amatôröket bátorítani legfeljebb terápiás célból lehet, az irodalom nem nyer velük.

Nem akarom elhallgatni azt, hogy férfivilágban élünk. Ennek sokféle következménye van. Például az is elôfordulhat, hogy – azonos mérvû tehetségrôl, teljesítményrôl lévén szó –, adott esetben az irodalmi estet szervezô kollégá(k)nak nem jut eszébe egyetlen nônemû írótársa sem, akit meghívna. Nem szándékosan hagyja ki a nôket; eszébe sem jutnak. Nem erre van szocializálva, ez nincs a köz- és magántudatban. A 95-ös év végén megjelent 17 nyelvû irodalmi antológiában az 55 szerzôbôl 2 nô. Beszédes feledékenység és szórakozottság, amely arról szól, hogy ezek nincsenek, nem számítanak irodalomnak. Van egy anekdota is, mely szerint a hazánkba látogató íróküldöttség tagja megkérdezte a felolvasóesten, hogy itt nincsenek nôi írók? Mire a jónevû magyar írók sajnálkozva tárták szét a karjukat. Nemes Nagy Ágnes, akkor már a magyar irodalom klasszikusa, ott ült a teremben. Nem tudom, nem ekkor ment-e ki. Mindebben az az érdekes, hogy a mellôzés nem tudatos, de szándékos. Ha eszébe jut a kollégának, akár bocsánatot is kér. De a következô rendezvénykor, vagy egy kakaskodó fölsorolásban megint elfelejti a valóban konkurenciát jelentô kolleginát. Hja, keményedik az élet... Egy nô valószínûleg nem íróként vagy filozófusként él egy férfi emlékezetében. A kritikust, azt megjegyzi, naná, ahogy az anyja intelmeit sem bocsátja meg.

A jó irodalom olyan, mint a fû: fölrepeszti az aszfaltot, megízesíti az ételt, mellreszívod és eufóriássá tesz.

A világ

különféle érzékelései állanak itt egymás mellett, – nem szemben. Mert azt nem hiheted, hogy ha valaki fejében nem vagy ott, akkor nem is létezel? Az irodalom sem férfiklub vagy nôi kézimunkaegylet. Az irodalom, mi tagadás, mû-centrikus. Christine de Pisan, Katherine Mansfield, Emily Dickinson, Marguerite Duras nem attól jó, hogy nô. És nem annak ellenére. Mert van tudás, testi és élettapasztalat, amely csak nônek adatott meg. De a szüzek és vénlányok ennek a jó részébôl ki vannak zárva. Például. És, nyilván, vannak ilyen férfi-tudások. Tolnai Ottó a novelláiban megrázóan és egyedülállóan tud errôl beszélni. De Závada Pál is a Jadviga-naplóban. Meg John Berger a G. címû regényében.

A nôi írók emancipációja

ha errôl akarunk beszélni, nem csak a jogokra és az életformára vonatkozik. Hanem az önreflexióra is. Arra, hogy tudunk-e kritikusan vagy humorral beszélni önmagunkról. Hogy szükségünk van-e valamely ellenségképre létünk, indulataink és frusztrációink igazolására és levezetésére. Az a kívánatos, hogy tudjunk szorongás és fennhéjázás nélkül azok lenni, aminek születtünk. Hogy ne gondoljuk sem kevesebbnek, sem többnek magunkat.

A nôk-írta irodalom kérdése a nyugalomé: hogy izgágaság nélkül, életünk egyensúlyi pontjában állva bírjuk elviselni a nemünket.

Alázat és gôg nélkül. Csak lenni. Írni.

Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következõ címre: lettre@c3.hu