A FENYÕFA

ELZBIETA P. – NEKEM:

Látta, milyen az ég? És a fák? Mindenhol süt a nap, csak Szilézia fölött szürke az ég, elszáradt ágak, füstfelhôk. Látott már ilyen háztömböt? Tíz emelet, harminc lépcsôház. Ha építene belôle egy falut valaki, százszor több ház lenne ott, mint Pajeczycában.

Ki akartam cseréltetni a tapétát azúrkékre, mire megérkezik, de a férjem azt mondta, nem készülnék el vele.

Olyan ez a lakás… Egyszer még elárasztják a könnyeim.

Tavaly kezdôdött, szenteste. Telefonált a nôvérem Németországból; kellemes ünnepeket kívánok, Ela, hiszen a húgunk vagy, bár nem vagy a testvérünk.

El is mentem rögtön a másik, az idôsebb nôvéremhez: mit jelentsen ez, Stasia? Mire ô: anyánk kívánsága volt, hogy ne mondjunk neked semmit.

Kis faluban születtem. Most már nem biztos semmi az életembôl, de a papírjaimban ez áll: ezerkilencszáznegyven, Pajeczyca község, Stara Szlachecka körzet, ilyen és ilyen vajdaság…

A háború alatt elvittek dolgozni Németországba, vonattal jöttünk vissza, ez az elsô emlékem az életembôl: a vonat és az utazás Lengyelországba.

A nôvéreim és a bátyám Alsó-Sziléziába mentek dolgozni, én otthon maradtam a gazdaságban. Legeltettem a teheneket, mentünk ki a földre, meg pulóvereket kötöttem. Apám nyírta a birkákat, kártolta a gyapjút, anyám font belôle fonalat a rokkán. Harminchatféle színû festéket hoztak az asszonyok Lódðból. Mindig ugyanazt a mintát kötöttük – hosszú inda, körülötte levelek és rózsák, a száron egy bimbó. Apám elvitte a pulóvereket Szczeczinbe, árulta a piacon, ebbôl élt az egész család. Akárhová mentem, vittem magammal a kötôtût: a tehenek mellé, az iskolába, a barátnôimhez. Összegyûltünk egy-egy háznál, az asszonyok pirított gombócot csináltak – krumplis-lisztes galuskát, ami úgy készül, hogy rászórják a lisztet a krumplira még fôzés közben, hogy beszívja a gôzt –, és késô éjszakáig kötögettünk a petróleumlámpa fényénél.

Egyik nap eljött anyámhoz az idôsebbik Wilk-lány, és azt mondta: nem merek esténként elmenni hazulról a sír miatt.

Apám fogott egypár deszkát, elvitte Gawloszek asztaloshoz, anyám meg kimosott egy vásznat. Gawloszek hozott egy diószínûre pácolt koporsót, anyám kibélelte a vászonnal, körberaktuk szegfûvel, azzal a rózsaszín, tömött virágú, apró fajtával. Délben anyám megfejte a tehenet, és azt mondta: ma nem legeltetsz, menj át a barátnôdhöz.

Elbújtam az égerfák alatt, és láttam, hogy sírt ásnak a kertben, aztán elvisznek valamit egy olyan kasban, amilyet a kocsikra szoktak rakni.

Amikor hazaértem, a koporsóban feküdt egy nô, csipkekendôvel volt letakarva. A kendô alól kilátszott a haja, hosszú volt és fekete. Anya és apa rátették a koporsóra a fedelét, gyertyát gyújtottak és imádkoztak. Este eljött a pap, a nagynéném Stara Szlacheckából és Andzia Wilk, a pap megszentelte a koporsót, apám befogta a lovakat és elhajtottak a temetôbe.

Anyám azt mondta, hogy a nénit Elzunia nôvérem mellé temetik, aki meghalt, mielôtt én megszülettem volna, róla kaptam a nevemet.

Este libatollat fosztottak a szüleim, és arról a nénirôl beszélgettek. Anyám csodálkozott, hogy ennyi ideig megmarad az ember teste a földben, apám erre azt mondta: azért, mert agyagba temették.

Azon is csodálkozott anyám, hogy olyan hosszú volt a haja, apám azt felelte, hogy az embernek halála után is nô a haja.

Amikor idôsebb lettem, megtudtam, hogyan került az a néni a kertünkbe.

A háború alatt jött ide. Stara Szlacheckából kísérte két német és egy falubeli lengyel, Ryba, aki aláírta a német nemzetiségi listát. Anyám éppen krumplit kapált, látta ôket. A mi földünk mellett, az út mentén állt egy fenyôfa. A zsidó nô – az volt, mindenki ráismert a hajáról – odaért a fenyôfához, ott megállt, és nem akart tovább menni. A német megütötte, de ô csak kapaszkodott a fába. Ryba lelôtte. Ryba és a németek elmentek, a nô ottmaradt. A fa alatt feküdt estig. Sötétedés után elvitték a falubeliek és elásták a kertben.

Tollfosztás közben beszéltek néha a szüleim a zsidó asszonyról.

Anyám azt mondta, hogy a fenyôfa alól egyenesen rászegezte a tekintetét. Anyám úgy látta, mintha egyik osztálytársa lenne, de róla késôbb kiderült, hogy túlélte. Képzelôdtél, mondta apám, miért nézett volna éppen téged?

A háború után apám megkérdezte Rybától: miért lôtted le azt a nôt? És Ryba elmondta, hogy puskatussal verték a németek, úgyhogy könyörületbôl lôtte le, hogy ne szenvedjen tovább. De amikor anyám már a halálán volt, eljött hozzá Ryba felesége, és bocsánatot kért – a zsidó asszonyért és azért, mert Ryba vitetett el bennünket Németországba, apám ugyanis nem írta alá a nemzetiségi listát. Én megbocsátok neki, Rybáné, mondta anyám, pedig lelôtt egy embert és jól elbánt a családommal. Csak a Jóisten bocsásson meg neki.

Anyám karácsony másnapján halt meg, én tizenhét éves voltam akkor. A gazdaság ráesô részét bátyámra hagyta, én három hold földet kaptam, a nôvéreim pedig hét-hét mázsa rozst, amit nekem kellett kifizetnem.

Ugyanabba a sírba temették anyámat, ahol együtt nyugodott Elzunia nôvérkém és a zsidó asszony a fenyôfa alól.

Dolgoztam tovább a gazdaságban. Dolgoztam a földünkön, szecskát aprítottam, tûzifát vágtam és vittem haza az erdôbôl, amíg sérvet nem kaptam a megerôltetéstôl. Akkor elmentem Pajeczycából és beálltam a textilgyárba, az orsózó üzembe.

Jól éreztem magam. Tanultam. Énekeltem a „Szövôlány” ének- és táncegyüttesben. Szép hangom volt, szólót is énekeltem.

Megismertem egy fiatalembert, asztalos volt a gyárban, hozzámentem feleségül. Megszületett Piotrus és Sebastianek. Az anyósom ukrán volt, az apósom lengyel, mindketten a Bugon túlról származtak. Borzasztó dolgok történhettek ott a Bugon túl, egyszer az anyósom ukrán bátyja megölte a lengyel feleségét. Ültek az asztalnál, nudlit ettek, egyszer csak a férfi felpattant, fogta a baltát, és egy csapással levágta az asszony fejét. Az meg felállt a székrôl, már a feje nélkül, és odament az ablakhoz. Normális jelenség, hogy az ember fej nélkül még megy pár lépést, mert az idegek mûködnek benne. A fiuk mondta el egyszer az egészet ebéd közben. Játszott az udvaron a többiekkel, felnézett az ablakra, hátha vacsorázni hívják, és meglátta az anyját fej nélkül.

Az én apósom is baltával kergette az anyósomat, ha berúgott, nem is tudom, hányszor bújtattam el elôle az ágynemûtartóban.

Amikor már teljesen kikészültek az idegeim, fogtam a gyerekeket és eljöttem Sziléziába, munkásszállóra.

Sétáltunk egyszer Sebastianekkel és megszomjazott.

Vettem neki piros cseresznyét. ‘ inkább fehéret akart. A strandnál állt egy jóvágású, vidám férfi, aki fehér cseresznyét vett.

Cseréljünk, mondta Sebastianeknek. És azt is rögtön megkérdezte: hát a papa hol van?

Vízbe fúlt, felelte Sebastianek, bár a papája nagyon jó egészségnek örvendett…

Tadeusznak hívták a férfit.

Nem mondom, megnéztek a férfiak. Nem is annyira az arcomat, mint inkább a hajamat. Fekete, derékig érô hajam volt, kék szalaggal kötöttem össze.

Gyerekkoromban anyám piros szalagot font a hajamba, miután egy asszony megbabonázott az úton. Ajjaj, micsoda haja van ennek, kiáltotta, nekem meg mintha homokot szórtak volna a szemembe. Anyám odafutott, gyorsan megköpdöste az ingecskémet, megtörölte a szememet, és mire körülnéztem, anyám állt csak mellettem. Szóval tényleg szép volt a hajam, és olyan tartása volt, hogy ha befontam éjszakára és reggel kibontottam – egészen hullámos lett. Tadeusz elsô nap a szemembe mondta: maga tetszik nekem, méghozzá nagyon, aztán meglátogattuk egy barátnômet. Erdészházban lakott a tóparton. Nagyon meleg nap volt és hosszú volt az út. Átvágtunk az erdôn. Áfonyát kerestünk, leültünk a vízpartra. Sebastianek nyafogott, Tadeusz a karjára vette. A barátnôm egy ágyat vetett mindannyiunknak. Középre fektettem a gyereket, de Tadek kitette az ágy szélére, szeretkeztünk, és az elsô éjszakán teherbe estem.

Tadzio bányász volt. Jól keresett, elhalmozott mindennel engem és a fiúkat is. Amikor az elsô férjemtôl váltam, a tárgyaláson a bírónô le sem tudta venni a szemét Sebastianekrôl. Milyen szépen felöltöztette, mondta a tárgyalás után, én meg elmagyaráztam neki, hogy a nadrág és a kabátka anyagát úgy hívják, hogy farmer.

Tadzikkal van egy felnôtt fiunk és egy unokánk. Segített felnevelni a gyerekeimet. Idôsebb vagyok nála öt évvel, de nem volt rossz hozzám, és mindenki felnéz ránk itt a lakótelepen. Nem vert, nem volt veszekedés a házunkban, és soha nem volt párttag.

NEKEM:

Én a végletekig alapos ember vagyok. Amikor szenteste megtudtam, hogy nem vagyok a testvérük, elhatároztam, hogy a végére járok, ki is vagyok én, milyen ember.

Elutaztam Stasiához, az idôsebb nôvéremhez.

Azt mondta: ott ültél az erdôben egy korhadt fatönkön és bömböltél. Anya megsajnált és magához vett.

Erôsködtem, hogy ha a nôvérem, akkor biztosan többet tud, de megsértôdött: rossz neked itt, Elka? Akkor maradj csöndben és ne kutass tovább. Inkább csináltass egy kerámiaportrét a szüleink sírjára, mert egy fillért sem adtál a síremlékre.

Kértem tôle fényképet a kerámiához. Elment érte Pajeczycába. Amikor én is odamentem a képekért, a nôvérem éppen a pincében válogatta a répát, a sógorom meg mindjárt elôvett egy üveg vodkát: elôször igyál szépen egy kortyot, Elka.

Ittam.

Adnék neked valamit, de kérek is valamit cserébe… mondta a sógor.

Violetta, a lányuk rámordult: apa, te pénzt akarsz a nénikémtôl?

Õ maga nyitotta ki a szekrényt és vette elô a levelet. A nôvérem találta Pajeczycában a padláson, amikor a fényképet kereste. Megismertem anyám írását, de halvány volt, ceruzával írta, nem is tudtam elolvasni. Violetka ráért, mert az iskolában volt takarítónô, most meg munkanélküli, fogott egy töltôtollat, és kihúzta tintával a betûket. Föltettem a szemüvegemet és olvasni kezdtem:

„1954. március 1.

Drága kislányom azon a napon írom ezt a levelet amikor a születésnapodat tartjuk és bevallom hogy nem is tudom mikor van az igazi születésnapod drága kislányom ne sírj mikor olvasod… halálom elôtt írom, hogy nem a vér szerinti lányom vagy csak annyit tudok, hogy zsidó családból származol és zsidó vagy… Sírni fogsz mikor ezt a levelet olvasod de kérlek ne sírj… isten veled és ölellek Anyukád.”

Nem mentem haza. Elôször elutaztam Varsóba. Elvitettem magam taxival a zsidó nagykövetségre, de elküldtek a hitközségbe, a Grzybowski térre. Ment az utcán egy magas, fekete férfi, kulcsokat tartott a kezében. Tudja mit?, mondtam. Jó napot. Maga zsidónak látszik. Megmutattam neki a levelet. Aztán megmutattam egy nônek is, aztán a rabbinak. Mindegyiküknek azt mondtam: zsidó vagyok, és sírva fakadtam.

Aztán hazamentem és megmutattam a levelet a férjemnek. Nyugodtan olvasta, de amikor ezekhez a szavakhoz ért: „zsidó családból származol”, elkezdett rettenetesen ordítani.

FRIDÁNAK, SEBASTIANEK ANYÓSÁNAK:

Összepakoltam mindent, mit tehettem volna: Útra készen álltak a bôröndök, tehozzád jöttem, Frydzia, hátha befogadsz. Te meg mit mondtál? Befogadlak, Elzbieta, de jól gondold meg, mert elmenni könnyû, de mi lesz, ha visszajössz a kofferekkel…

Frydzia, tényleg össze voltam törve. „Szóval zsidó vagy? Huszonöt évig éltünk együtt, és nem tudtam, hogy egy zsidóval élek? Legyen eszed! Itt minden az enyém!” Ilyeneket kiabált, én meg arra gondoltam: no, édes jó istenem, most hová megyek? Egymillió-ötvenezer járadékot kapok, ô csak ordítozott, úgyhogy egy perc alatt összepakoltam és idejöttem hozzád, hátha befogadsz.

Este eljött Irek, Tadek barátja még a bányából.

Elmondtuk neki: ez és ez van, ilyen helyzetbe kerültünk, ô meg odaállt elém és azt mondta: ide hallgass, Elðbieta. Én tiszteltelek téged, tisztelni is foglak, mert ember voltál és az is maradsz, akár lengyel vagy, akár zsidó… Csak akkor higgadt le Tadek, de másrészt mit csodálkozunk rajta annyira? Nézegettem az embereket a zsidó hitközségben, most is beleremegek. Mások az arcvonásaik, másképp öltöznek, azok, Frydzia, más emberek.

SEBASTIANNAK:

Sztrájkoltok, kisfiam? Vagy csak ijesztgetni akartok? Majd pont a bányászoknak adják meg a jussukat. Gierek alatt egész Sziléziának jól ment, az egész ország a szénre épült, most meg összedôl lassan minden.

NEKEM:

Még szerencse, hogy Sebastianeknek én vagyok az anyja, nem az erdôben találtam egy korhadt fatönkön.

FRIDÁNAK:

Csináltam csirkekocsonyát, de híg lett. Tettem hozzá egy kiskanál zselatint, az gyorsan megdermed, de még a zselatin is gyengébb manapság. Az a tésztagép meg teljesen tompa. A Korfantyn vettem, annál az asszonynál, akit a fia egyszer mellbevágott, amikor pénzt akart tôle, ô meg elesett és meghalt. Nem tudnám megmondani, mitôl, talán a szíve volt rossz. Ha Sebastian kezet emelne rám, én is elvágódnék, de Sebastian túl jólelkû ahhoz.

NEKEM:

Tadzik azt mondta: ne kutass, túl késô, nem találsz semmit, mindenki rég meghalt már, úgyhogy nem kutattam és nagyon megkönnyebbültem. De eljött hozzánk egyszer egy asszony Siemianowicébôl, és azt mondta: Witus megkért, hogy ezt hozzam el. Witus az unokaöcsém. Ott maradt Pajeczycában a gazdaságban, baromfit tart. Pulykát vett nála ez az asszony a lakodalomra, és Witus megkérte, hogy adjon át nekem egy küldeményt. Kis kockás füzet volt. Olyan, mint egy iskolai füzet, ceruzával írtak bele, már egészen halvány az írás. Ezt nem nekem címezte a mamám, hanem a Jóistennek.

„…Istenem, könyörögve kérlek, adj nekem egészséget, jól tudod miért akarok élni, könyörögve kérlek Téged Uram, hogy túléljem ezt a betegséget, jól tudod, hogy bújtatok egy gyereket és esküszöm Neked, hogy felnevelem az enyémeket és a Te zsidó gyerekedet… Bocsáss meg nekik Istenem hogy rosszat tettek azoknak a zsidóknak, de mint látod vannak jó szívû lengyelek is. És most bocsáss meg énnekem, hogy Elzuniának nem mondom meg kicsoda, mert nem tudom milyen idôk jönnek lehet hogy megint üldözni fogják a zsidókat, ezért ha meghalnék, a papnál a kislány az én Elðbietámra van íratva akit Te, Uram magadhoz vettél. Még egyszer elküldöm a férjemet abba a városba, pedig annyira nincs pénzem és a férjem azt mondja, hogy messze van, Varsón túl Leoncinban… Uram Jézus… Megyek a kórházba… vedd oltalmadba ezt a gyereket aki a tiéd is mert Te segítettél neki Jézus hogy életben maradjon…”

A férjemmel elmentünk Varsóba, ott a zsidó levéltárban megmutattuk anyám füzetét. Azt tanácsolták, hogy menjünk el Leoncinba. Azt válaszolták, hogy egy New York-i család keresi náluk Sara nevû lányát, aki állítólag túlélte a háborút. Megadták a család címét. És küldtek egy fénymásolatot arról a képrôl, amit az amerikaiaktól kaptak. A fényképen egy nyugodt, mosolygós, fekete hajú asszony ült, ölében egy kislányt tartott. Ez a kislány volt Sara, akit kerestek.

Megnéztem az asszonyt és megrémültem.

Azt mondtam a férjemnek: én ezt a képet ismerem. Megvolt nálunk otthon, Pajeczycában.

Beszélsz butaságokat, bosszankodott a férjem. Hogyan emlékezhetnél egy negyven évvel ezelôtti képre? Biztos csak hasonlít valakire. Olyan ritkaság, hogy egy nô gyereket tart az ölében?

Másnap megérkezett Pajeczycából Witus, az unokaöcsém. Megnyerte a szüleink hagyatéki perét. Ráírattam a mama után maradt három holdamat, és tanúsítottam a bíróságon, hogy apám azt akarta halála elôtt, hogy a bátyámra maradjon a gazdaság. A bátyám meghalt, a bíróság pedig Witusnak ítélte az apai örökséget. Boldog volt, felajánlott nekem egymillió zlotyt. Azt mondtam: nekem nem kell pénz, van viszont egy kérésem. Látod ezt az asszonyt? – és megmutattam neki az amerikai fénykép fénymásolatát. Jól nézd meg. Volt egy ilyen kép a házunkban. Kutasd át a házat. Hozd el nekem a képet.

Witus azt mondta: jól van, néném, elvette a képet és hazament.

Ez volt pénteken. Hétfôn Witus elhozta a képet. Akkora volt, mint egy levelezôlap. Fekete hajú, derûsen mosolygó asszonyt ábrázolt, ölében egy kislánnyal. Odatettem az asztalkendôre az amerikai kép mellé, és vártam a férjemet. Délutános volt a bányában, estig kellett várnom, míg megjött.

Másnap felhívta a férjem a tudakozót. Megadta a címet, és megkapta az amerikai család telefonszámát. A telefonkezelô megkérdezte, hogy az ô költségükre kapcsoljon-e. A férjem azt válaszolta: Azt mondja nekik, kérem, hogy a „Sara” jeligére telefonálunk. A telefonkezelô kapcsolta a számot, de ott nem tudtak lengyelül. Akkor azt mondta: tegyék csak le a kagylót, majd ôk hívják magukat.

Nálunk déli egy óra volt, náluk reggel hét. Rágyújtottam. A férjem szerint több órát is kell várnunk, de a második cigaretta felénél tartottam, amikor csörgött a telefon. Lengyelül beszélt egy férfihang.

Ön kicsoda? kérdezte a férfi.

Lehet, hogy én vagyok Sara.

Honnan tudja?

Van egy fényképem.

Milyen fénykép?

Az, ami maguknak is megvan, egy asszony kislánnyal.

Honnan szerezte?

Nem tudom. A szüleimé volt.

Kérem, küldje el a képet Amerikába.

A férfi meg-megszakította a beszélgetést, fordított és tanácskozott valakivel.

És küldje el, kérem, a lengyel szülei képét is.

Mondja el, kérem, honnan vitték el magát a lengyel szülei.

Nem tudom, honnan! – és sírva fakadtam. Mondtam volna meg, hogy az erdôben találtak egy korhadt fatönkön?

Én is szeretném tudni, hol találtak.

Hallottam, hogy az amerikai nô is sír.

Azt mondja, fordított a férfi, hogy ha nem is vagy a miénk, akkor is a miénk vagy.

Azt mondja, hogy az övék vagyok, mondtam a férjemnek, és ô is sírva fakadt.

Az apja azt mondja, hogy haldoklik, mondta a férfi, sírva fakadt és letette a kagylót.

Elküldtem neki a fényképet az asszonyról és az ölében ülô kislányról. Írtam neki egy levelet: „… kedveseim, nagyon-nagyon boldog vagyok, de elszorul a szívem a bánattól, hogy nem láthatom a papámat… üdvözöllek mindnyájatokat teljes szívembôl, papa, élj még egy kicsit… Elðbieta Sara.”

Egy szót sem válaszoltak. Csak egy faxot küldtek a Zsidó Intézetbe: honnan vettem a képet, mióta van nálam, hogyan kerültek a képre világosabb vonalak és így tovább.

JASIÁNAK, A HÁZBELI SZOMSZÉDASSZONYNAK:

Nagyon ki vagy, Jasia? Micsoda helyeken dolgoztál: voltál az iszapban, agyagot ástál, válogattad a követ a szénbôl, takarítottad a rendészek mosdóját, éjszakánként horgoltál, aztán reggel a bánya elôtt árultad… agyondolgoztad magad, Jasia. Csoda, hogy nekem még van erôm mindenre. Talán mert imádkoztál értem… Még mindig elmondod értem a rózsafüzért? Jól van, Jasia, csak imádkozzál.

Az volt a legrosszabb, amikor megtudtam, hogy valaki más volt a mamám. Talán ha nem úgy bánt volna velem, mint a sajátjaival, ha rossz lett volna hozzám, akkor másképp éreznék, de úgy nevelt, mintha a saját lánya lennék. Én voltam a kedvence…

Ha tudnád, milyen szörnyû álmaim vannak.

Alighogy lehunyom a szemem, odajönnek hozzám mindketten és megfogják a kezem. Én kiabálok – engedjetek, engedjetek el mind a ketten, de tiszta erôbôl fognak, és a mama azt mondja – nem engedlek, én találtalak, az enyém vagy. Ezt a zsidó mamám mondja, az igazi egy szót sem szól. Mit nem mondok – igazi. Melyik az igazi, ez vagy az? Magam sem tudom, mit beszélek.

Tudod, mit kérdeznek az emberek, Jasia, amikor összefutok valakivel?

„Hát a hajadat miért vágattad le?…” Érdekes. Akinek csak elmondom, hogy zsidó vagyok, mind a levágott hajamat kérdezi.

NEKEM:

Szedem össze a dolgokat egymás után, de nem tudok semmit. Ködösen kavarog az egész. De ha rosszul illesztgetem össze a részeket…

Ha egy szó sem igaz az egészbôl, akkor is tudom, mit tegyek.

Síremléket állítok.

Azt íratom rá: itt nyugszik a két anyám.

Mert abban a sírban, ahol Elzunia nôvérkém és a lengyel mamám pihen, velük együtt alszik a zsidó asszony is a fenyôfa alól.

Lehet, hogy csal az emlékezetem, de biztos vagyok benne: a zsidó asszony a fenyôfa alól ugyanaz az asszony, akit a képen láttam.

Ó az én zsidó mamám. Együtt pihennek és egy sírkövük lesz.

Szépen rá kell írni a szöveget, és ráfesteni a két portrét.

A szavaim egyszerûek, hétköznapiak, de ami velem történt, az nagyon nagy dolog.

Meg kell bíznom valakit, aki elkészíti a feliratot, és megtalálom a legjobb portréfestôt egész Sziléziában, gyönyörû síremléket állítok az egyik és a másik mamámnak is.

Napokig hallgattam Elðbieta P. történetét. Sziléziai ételeket ettem, nagyon jól fôzött. Megcsodáltam a hímzést a szalvétákon, pedig az ô Singerében sajnos nincs olyan lemezke, ami ismerné a sziléziai motívumokat. Megkedveltem a férjét, a fiát, az anyósa fiát, a férje barátját és a szomszédokat a házban. Hazamentem és hozzáfogtam az íráshoz.

Amikor befejeztem – ezzel a megható mondattal: „síremléket állítok az egyik és a másik mamámnak is”, valami furcsa dolgot mûveltem.

Fogtam azt a levelet, amelyet a kisméretû iskolásfüzet lapjain a Jóistenhez írt az anyja, alig olvasható, elmosódott ceruzavonásokkal, és elvittem a Bûnügyi Laboratóriumba.

Nem tudom megmagyarázni, miért tettem.

Magam is meg voltam lepve, amikor megláttam a Video Spectral Comparator nevû gépet, a karokkal és a képernyôkkel – és a füzetet a laboratórium munkatársa kezében.

Betette a gépbe. Ráirányított egy fénynyalábot a papírra, megnyomott egy gombot… A képernyôn megjelent az írás. A kis képernyôn – a megszokott betûkkel: „jól tudod hogy bújtatok egy gyereket és esküszöm Neked, hogy felnevelem az enyémeket és a Te zsidó gyerekedet…” A nagy képernyôn – fölnagyítva: „jól tudod hogy bújtatok…” és így tovább.

A grafitsávok elmosódtak, mégis tökéletesen olvashatóak voltak a betûk, de a laboránst nem a szavak jelentése érdekelte.

Hanem a sávok.

Mindegyik jobb felé dôl – állapította meg. – Minden lapon ugyanúgy.

Elmondtam, hogy a levél a padláson volt, a grafit elmázolódhatott a nedvességtôl.

Az egyszerû grafitban nem okoznak változást a légköri viszonyok – tájékoztatott a laboráns.

Megkérdeztem, van-e gyakorlatuk a levelek vizsgálatában.

Emlékeztetett rá, hogy ôk bizonyították be azoknak a leveleknek a hamisságát, amelyeket Chopin Delfina Potockához címzett leveleinek tartottak.

Térjünk vissza a grafitra. Mechanikus tevékenység okozhat benne változást. Ha valakinek a zsebében lapult volna a füzet hosszabb idôn keresztül, akkor csak a belsô széleken mosódik el a grafit.

Feltételezhetô – mondta a laboráns, hogy patinássá akarta valaki tenni a levelet.

Igaz, hogy a Bûnügyi Laboratórium a legjobb, és azzal dicsekedhet, hogy megvizsgálta Chopin Delfina Potockához írt állítólagos leveleit, de én elmentem a Cellulóz és Papír Intézetbe.

A Jóistenhez szóló levelet ezúttal egy Whitecolor nevû gépbe helyezték, és méréseket végeztek rajta. A papír nem tartalmazott optikai fehérítôszert. Mutattak más, harminc vagy huszonvalahány éves, fehérítôszert nem tartalmazó papírokat is. Kopottak voltak és sárgák.

Mikroszkóp alatt kiderült, hogy a papírt fenyôfamasszából készítették, kevés nyírfa adalékkal. A tûlevelûek szövete tartósságot kölcsönöz a papírnak, a lombhullatóké adja a szépségét. Az anya levelében nem voltak egzotikus fák – mint a kanadai fenyô vagy az eukaliptusz. Mit bizonyít mindez? Semmit. Ismétlem, ôk ezt mondták: fenyôfa és nyírfa. A papír titokzatos módon megôrizte fehérségét, pedig közel negyven év telt el azóta, hogy az anya a Jóistenhez fordult.

Aztán elutaztam Stasiához, Elðbieta P. idôsebb nôvéréhez.

A takaros, dolgos asszony, aki szünet nélkül cikázott ide-oda nagyothalló férje és két borzas, álmos ikerunokája között, nem emlékezett a padláson talált levélre. Hagyjon már békén ezzel a mesével – vesztette el a türelmét. – Nem vittem neki semmit sem!

A piactéren sétáltunk. Földszintes házak álltak mellette. Mindenhol, minden lengyel kisvárosban vannak még ilyenek. Ferdék, roskatagok, mint a sírkövek elfeledett sírokon. Az ajtón át egyenesen a szobába jutunk. Az elsô helyiségben volt régen a bolt, az ajtófélfára mezüzét erôsítettek.

Stasia férje emlékezett, hogyan hajtották a zsidókat a környezô falvakból – Praszkából, Brzeznicából, Suchowolából, Kielczyglówból, Dzialoszynából, Krzeczówból, Wielunból és Siemkowicébôl a piactérre.

Elôször bezárták ôket a templomba.

A templom arról volt híres már több évszázada, hogy csodatévô képet ôrzött. Az Istenanyát ábrázolta a Kisdeddel. Egy pajeczycai gyerekkel tett elôször csodát a Szûzanya. Visszahozta az életbe, pedig már megfulladt. Azután betegeket gyógyított, kiszabadította a jámbor katonákat a pogányok fogságából, a vakoknak visszaadta a szemük világát, a némáknak a beszéd képességét.

A háború alatt a plébánost és a sekrestyést elvitték Dachauba, a templomot börtönnek használták. Vagyis egy helyre, egy börtönbe kerültek – a halálraítélt zsidók és a Szûzanya a Kisdeddel. Hiszen – vagy azért, mert régi volt a kép, még a középkorból maradt fenn, vagy mert ellenôrzést akartak gyakorolni a németek a csodák fölött – a Szûzanyát éberen ôrizte az SS.

Egy falubeli másolatot készített a templomajtó kulcsáról, kivitte a képet és elrejtette a házában. A temetôbe hajtották a zsidókat. Az úton, amely a kivégzés helyszínére vezetett, ott tették le a gyerekeket a zsidó anyák, ahol éppen tudták – kiabálta a történetet a nagyothalló sógor. – A ház elé, a küszöbre, a kerítés tövébe vagy a bokrok alá. Összegyûjtötték a falubeliek a gyerekeket, de ki kit vitt el? – nem tudja senki. Olyan volt az a sírás-rívás, hogy nem nézett se jobbra, se balra, csak futott egyenesen elôre mind, akiben érzô szív dobog.

A domboldalban lôtték agyon ôket.

Gyakran telepítették dombra a zsidó temetôket. A harmadkorban keletkeztek a domborulatok. Kimosta ôket az olvadó jég, aztán ahogy tovább mozdult, összetorlódott a homok és a kavics. Kiváló építôanyag, viszik mindenfelé a domboldalból.

Ha csontokra akadnak, félreteszik ôket, aztán elássák a földbe.

Ez a szokás ebben a városkában is.

A temetôdomb egyik felén van a kavicsbánya.

A másik felén szemétdomb.

Varjúrajok köröznek fölöttünk.

A dombtetôn fûzfák és rekettyebokrok nônek. Megjelentek a fûzfákon az elsô barkák, mint húsvét elôtt.

Elðbieta nôvére elmondta, hogy a háború alatt került hozzájuk a kislány, nem tudni honnan. Stasiát egy másik faluba küldték dolgozni. Hazament egyszer, hogy kiszedjék a tetveit, legalább azokat, amelyek a harisnyájában laktak és a legtöbb kínt okozták, és ott találta az új „húgocskát”.

Azon az úton mentünk Pajeczycába, amerre a két német és Ryba vitte a zsidó nôt. Elhagytuk a keresztezôdést a földúton, ahol a fenyôfa állt. Állítólag magasra nôtt (biztosan nem annyira, mint a kaukázusi tengerpart sudár fenyôfái). Terebélyes volt (de biztosan nem vehette föl a versenyt – még meleg napokon sem – a Narew melletti fák árnyékával). Lógott rajta egy kis fából készült madáretetô. A ritkuló ágakról lehullottak a tûlevelek, nem a vegyszerek hatására, egyszerûen az öregség miatt. Kivágták, a helyét benôtte a vadszeder, nyoma sem maradt a fának.

Biztosan megmondta valaki, Elðbieta P.-nek, hogy nem közéjük való, mert kérdésekkel zaklatta a nôvérét. Ide hallgass, mondta neki végre. Rossz neked itt? Akkor ülj a fenekeden és ne kérdezz semmit. Háború volt. Háborúban minden megtörténhet.

Elðbieta sógornôje, Regina, aki ott lakik a régi pajeczycai gazdaságban, emlékezett rá, amikor Elðbieta P. felment a padlásra. Talált valami papírt és sírva ment haza. A sógornôje nem kérdezte, mi volt a papíron. Nem való kérdezôsködni, én nem vagyok idevalósi…

Hogy mikor ment föl a padlásra…? Regina kutatott az emlékeiben. Még állt a régi ház… A kôház nem volt meg… A kôházat a férje építette harmincezer téglából, ô maga égette ôket. Egy este fájdalmat érzett a mellkasában. – Regina, férjhez kell menned – mondta –, három kisgyerekkel nem boldogulsz. De Reginát gyerekkorában elkergette a mostohaapja, úgyhogy azt válaszolta: – Ne mondj ilyeneket… Reggelre meghalt. Witek, a legidôsebb fiú vezeti a gazdaságot. Megtanult fényképezni. Lakodalomba, keresztelôre és elsôáldozásra jár. Szóval mikor ment fel a padlásra? Megvolt az öreg ház… A kôház nem… Regina gyereket várt… Méghozzá Ewkát, vagyis volt vagy harminc éve.

Mit talált a padláson Elðbieta P.?

Az anyja levelét, amit a Jóistennek címzett?

Biztos nem lett boldog attól, hogy megtudta, hogy zsidó. Nem árulta el a férjének, még kevésbé az ukrán anyósának, akit baltával kergetett az ura.

Nem árulta el a második férjének, aki felnevelte a gyerekeit…

Megsemmisítette hát a papírokat, amelyeket a padláson talált, és ô maga is megfeledkezett róluk – harminc hosszú évre.

Idôs korában merült fel benne ismét az ima-levél. (Van ilyen: identitás, gyökerek keresése stb.). Újraírta emlékezetbôl – olyan papíron, amely nem sárgult meg, pedig nem is volt benne optikai fehérítô.

Így képzeltem el a történetet.

Továbbra sem világos azonban a kezdet: Hogyan került Elðbieta P. Pajeczycába?

Talán az az asszony vitte oda, akit lelôttek a fenyôfa alatt.

Vagy egy zsidó anya – Praszkából, Brzeznicából, Suchowolából, Kielczyglówból, Dzialoszynából vagy Siemkowicébôl, otthagyhatta a kerítés tövében, a küszöb elôtt vagy a bokrok alatt.

Lehet, hogy a falubeliek hozták valahonnan, Leoncinból akár…

A helyében én most két dolgot tennék.

Elôször is bocsánatot kérnék a New York-i öregembertôl, aki ötven éve várja a lányát. Akinek így kezdte a levelét Elðbieta P.: „Drága papa…” Akinek elküldte a sötét hajú, derûsen mosolygó, ölében kislányt tartó asszony képét.

Ennek az embernek a háború után született, amerikai lánya kivette a képet a borítékból és – hitt neki.

„Tíz varázslatos percig hittem, hogy megtaláltam a nôvéremet…” – írta a levelében.

A tizenegyedik percben letörölte a könnyeit, és észrevett valamit, ami addig elkerülte a figyelmét. Végighúzódott a képen egy világosabb vonal. Amikor elküldte a levelét Leoncinba, összehajtva tette a borítékba a már ismert kép fénymásolatát, és a hajtások mentén világosabb sávok keletkeztek. Az egyik rajta maradt a másolaton.

Azt a fényképet ugyanis, amit Elðbieta P. küldött az öregembernek, nem találta semmiféle padláson. A New York-i fénymásolatról készítették. Ügyetlen kontármunka volt.

És csináltam volna valami mást is Elzbieta P. helyében.

Tettem volna a borítékba egy kis mûanyag tokot. Magdalena F. biokémikus professzortól kaptam, külön erre a célra. A professzorasszony azt mondta, hogy a megszúrt ujjbegybôl három csepp vért kell csöppenteni a kis tokba. Egy csepp mintegy háromszázezer sejtet tartalmaz. Három cseppben minden rendes amerikai laboratóriumban megfelelô számú sejtet találnak a vizsgálathoz. A DNS-lánc töredékeit vizsgálják. A tárgylemezen vékonyabb-vastagabb, egymáshoz közelebb vagy távolabb álló fekete vonalkák látszanak. Vonalkódra emlékeztetnek, amit árucikkek csomagolásán látunk. Minden emberben egyedi, megismételhetetlen a formájuk. Ha a New York-i öregember azonos Elðbieta P. apjával, akkor felerészben közösek náluk a vonalkák. Lehet tenni a borítékba még néhány hajszálat, szükséges hozzá a hajhagyma is. Nem kell sok – négy-öt szál elég. A hajhagymák sok DNS-t tartalmaznak. Vagyis: négy hajszál, három csepp vér – nincs szükség semmi másra. Nem kell sem levél, sem fénykép a nemlétezô padlásról. Elðbieta P. önmagában hordozza az igazságot…

Különös ötlet: DNS-vizsgálat mindazok után, amit megtudtam.

Józan ésszel – elképzelhetetlen, hogy annak az asszonynak bármi köze lenne a New York-i családhoz.

Meglátta a fényképmásolatot, rajta az asszonyt a kislánnyal…

Arra gondolt: jó lett volna egy ilyen arcocska – boldog és bizakodó…

Jó lett volna ilyen nyugodt, derûs mama…

Jó lett volna az ölében ülni…

Jó lehet valahonnan származni, bárhonnan, csak ne a küszöb elôl, a kerítés tövébôl, a bokrok aljából, a korhadt fatönkrôl…

Ezek jártak a fejében… Megmutatta a fényképmásolatot egy ismerôs fényképésznek… Megírta a „Drága papa” kezdetû levelet…

Annál meglepôbb, hogy DNS-vizsgálatot javasoltam.

Megmagyarázom.

Bízom a Nagy Forgatókönyvíróban.

Imádja a váratlan csattanókat. Ehhez a történethez is ki tudott volna találni egyet. Pedig a történetben – legyünk ôszinték – mindössze egyetlen tény biztos.

Az, hogy nem messze a téglagyártól, ahol az utak összefutnak, állt egy fenyôfa.

Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következõ címre: lettre@c3.hu