ADAM ZAGAJEWSKI

KÉT VÁROS


Négy napon át esett. Súlyos, piszkos felhôk vonultak el a város fölött, sietôsen és türelmetlenül, mint a végeláthatatlan tehervonatok, amelyek nyugatabbra vitték a keletet. Végül kisütött a nap, és a nedves, gôzölgô tetôk hirtelen gyôzedelmesen és gondtalanul csillogó tükörré változtak.

Ha az embereket helybeliekre, emigránsokra és hontalanokra lehet osztani, én minden bizonnyal a harmadik kategóriába tartozom, mégpedig teljesen tárgyilagos alapon, minden érzelgôsség és önsajnálat nélkül. A helybeliek ott halnak meg, ahol megszülettek, vannak parasztházak, ahol egyetlen család tucatnyi nemzedéke élte le az életét. Az emigránsok új otthont teremtenek maguknak külföldön, és ily módon lehetôvé teszik a gyerekeik számára, hogy ôk már a helybeliek közé tartozzanak (akik egy másik nyelvet beszélnek). Az emigráns átívelô összekötô kapocs tehát, útmutató, aki kézen fogja az eljövendô generációkat, és átvezeti más, biztonságosabb tájakra.

A hontalan ezzel szemben olyan ember, aki a véletlen folytán, a sors szeszélyébôl, a saját vétke vagy temperamentuma következtében már gyerekkorában vagy kora ifjúságában sem akart vagy tudott közelebbi vagy bensô kapcsolatba kerülni azzal a környezettel, amelyikben felnôtt, megérlelôdött. Hontalannak lenni tehát nemcsak annyit tesz, mint a híd alatt aludni, vagy a kevéssé forgalmas metróállomásokon (mint például a Pont de Levallois-Gallieni metróvonal – nomen est omen – „Európa” nevû állomásán), ez végül is azt jelenti, hogy az így jelölt személy nem tud megnevezni egyetlen olyan utcát, várost vagy települést, ahol otthon volna, nincs egy szûkebb pátriája, ahogy mondani szokták.

Az én esetemben a magyarázat önként adódik – talán túlságosan nyilvánvaló magyarázat. A gyerekkoromat egy csúnya gyárvárosban töltöttem, alig négyhónaposan vittek oda, és évekig meséltek arról a gyönyörû városról (Lembergról), amelyet a családom odahagyni kényszerült. Nem csoda, hogy a tényleges házakat és utcákat félig-meddig megvetéssel szemléltem, és a valóságból csak annyit vettem tudomásul, amennyire az élethez feltétlenül szükségem volt. Ez volt az alapja annak, azt hiszem, hogy ilyen notórius hontalan lett belôlem. És ezzel nem akarok se kérkedni, se panaszkodni.

A szüleim élete kettôbe volt vágva: a kitelepítés elôttre és utánra. Az enyém nemkülönben, bár a négy hónap, melyet csodás szülôvárosomban töltöttem, aligha nyom annyit a latban, mint felnôtt életem éveinek tapasztalatai. De bárhol szeljenek is ketté egy életet, két részre vágják. Ha csak nyolc hónapot éltem volna, a matematikusok meg lehetnének elégedve. De mert nem így történt, inkább a misztikusok örülhetnek, mert ez az elsô négy hónap az epifánia fényében ragyog.

Hontalan voltam tehát, de nem boldogtalan. A rosszabb város is szolgált néhány szerény dologgal, kezdve azon, hogy tetôt adott a fejünk fölé. De mást is...

A zene például a hontalanok számára termett, mert minden mûvészetek közül ez a legkevésbé helyhez kötött. Gyanúsan kozmopolita. Vajon miért viselnek egy zenedarab egyes részei olasz megjelöléseket? Miért van az, hogy Beethoven Bonnban jött a világra, és Bécsben halt meg? Miért ajánlotta három vonósnégyesét egy orosz arisztokratának? Miért kedvelik a kínaiak Chopin nocturne-jeit? Miért költözött Händel Londonba és Rossini Párizsba?

A festészet a helybeliek mûvészete, akik a saját vidékükön tûnôdnek. A portrék megerôsítik az embereket abbéli meggyôzôdésükben, hogy valóban élnek (mivel láthatók). Csak a csendéletek leplezik le – ha nem is mind – a dolgok teljes közömbösségét, cinizmusát, minden lokálpatriotizmus nélküliségét. A Morandi festette korsókban nincs semmi Bolognára emlékeztetô, törékenyek, karcsúak, levegôsek. Vermeer képein a belsô terek Delfthez tartoznak, de az ablakok a semmibe nyílnak (azaz a fénybe).

A költészet az emigránsoké, a boldogtalanoké, akik a szakadék szélén állnak, a kontinensek között, siralmas adomány ez. Az ajkuk néha megmozdul – átkokat mormol vagy verssorokat.

Nyugatabbra a keletet

Szociológiai szempontból a családom nemigen jellemzô az intelligenciának nevezett illuzórikus rétegre. A kisnemességbôl származik, amely birtokait régen elvesztette, és idestova kétszáz éve a legkülönösebb metamorfózisokon és választóvizeken ment át, és jobbára tanítókat és jegyzôket adott a világnak, akik a fiókok mélyén ôrizték nemesi leszármazásuk, a címer legendáját és az utolsó birtok nevének nyomait. Ráadásul az apám olyan családban nôtt fel, amelyik Pilsudskit csodálta, míg az anyám családja az ellenlábas Dmowski híve volt.

1945 októberében mi négyen, azaz a szüleim, a nôvérem meg én, nekivágtunk a Lembergbôl Gliwicébe tartó kéthetes utazásnak. A családi sírok keleten maradtak. Az ôsök szellemei sokáig vonakodhattak, míg rászánták magukat, hogy elkísérjenek minket a bizonytalan úton a tehervagonban. A jegyzôk, tanítók, orvosok szellemei, a nyeregbôl kivetett kisnemeseké, akik nagyrészt bizonytalan egzisztenciát folytattak, és idegen kenyéren éltek.

Néhányan Nyugat-Európában próbáltak szerencsét, mint az a nem tanító és nem jegyzô, hanem egyszerûen keramikus, aki a kétnyelvû svájci városkában, Biel/Bienne-ben telepedett le, és ott egy cserépgyárat alapított.

Nagyanyám kuzinja, Leopold Zborowski Párizsba emigrált, és ott lett mûkereskedô. A festôi között volt Soutine és Modigliani, egy olyan galériatulajdonos hírében állt, aki törôdött a mûvészeivel, nem használta ki ôket. Bizonyára költô volt ô is. A houstoni múzeumban függ a Modigliani festette arcképe, mely az aláírás szerint Leopold Zborowski lengyel költôt ábrázolja. Jó kiállású ember volt, aki erején felül költekezett és tönkrement, bár pártfogoltjai világhírûek lettek. A Montparnasse-on a városszerte ismert figurák közé számított.

Nem könnyû megmondani, milyen kritériumok szerint kellene sorsokat és életpályákat megítélni. Mi az, ami számít. A hosszú élet vagy a gyerekek száma, a bankszámla vagy a nyomok, amelyeket az ember hátrahagy a világban? Ha az utóbbi, akkor Leopold Zborowskinak nincs oka panaszra.

Olykor csak egyetlen nyom marad. Apám fivére, Emil például korán meghalt, de hátrahagyott egy kis könyvecskét a nevelés problémáiról. Még ma is megtalálható sok lengyel könyvtárban, törékeny emlékmûve ez a felmenôinek, akik többségükben tanárok voltak elemi és középiskolákban, szakiskolákban és gimnáziumban Lembergben és környékén, Stanislawówban és Sniatynban, Emil Przemyslben lakott.

Nehéz elképzelnem, milyenek lehettek a házaik, bútoraik, kertjeik. Néha azon gondolkodom, milyen lehetett az életük atmoszférája, milyen morális légkörben éltek. Feltehetôleg a beteljesületlenség levegôje volt ez, derékba tört életpályák, megszállás alá került ország, bizonytalan jövô. De lehet, hogy egészen másképp volt. Hiszen akkoriban a tetterôs Ferenc József császár uralkodott, aki olyan sokáig élt, hogy végül már természeti csodának számított, mint egy öreg hársfa. Tanárként szerényen éltek, de talán pontosan tudhatták szakmai pályafutásuk minden szakaszában, milyen nyugdíj illeti meg ôket.

Háborún és kitelepítésen át ôrizték háztartásuk és bútorzatuk maradványait, egy fonott karosszéket, egy hucul szôttest, akvarelleket és festményeket, fényképeket, melyeken hölgyeket lehetett látni hatalmas kalappal, régen kimúlt kedvenc cicákkal és kutyusokkal. Klánokban éltek, szerették a vasár- és ünnepnapi nagy ebédeket és vacsorákat, ilyen alkalmakkor tudott kitermelôdni bennük a családi és testvéri melegség, közelség, bensô összetartozás különleges hormonja. Ilyenkor megtárgyalták a család és a nemzet problémáit. Az ilyen végtelenbe nyúló étkezések során irreálissá vált minden háború és idegen dolog, csak az létezett, ami közeli volt, és meghitt. A becézésben utolérhetetlen lengyel nyelv sajátosságának köszönhetôen mindenkinek két keresztneve volt. A világ, azaz a hatóságok számára Jan vagy Boguslaw, Wladislaw, Tekla, Teresa vagy Maria volt a nevük, de igazából csak a meghitt családi becenév számított – As, Myszka, Musia, Renia, Adzio, Tolo, Bogus. Olyan volt ez, mint kétféle fizetôeszköz, egy az idegeneknek és egy a mieinknek, két nyelv, két jelentésrendszer.

A családok – a testvériségnek és az önsegélyezésnek ezek a védôbástyái – voltak a legfontosabb vonatkoztatási pontok – egymással szövetséges vagy versengô klánok – és ez éppúgy megvolt a nemesség, mint a honoráciorok szerényebb szintjén. Idegeneket nem fogadtak be csak úgy. 1910-ben nagyanyám egyik unokatestvére elvett egy csinos, szellemes és energikus zsidólányt a polgári értelmiség körébôl. A befogadás folyamata évtizedekig tartott. Kapott ugyan egy becenevet (Basia néni), de a család többsége hosszú ideig bojkottálta. Saját családja is elátkozta és kitaszította. Majdnem száz évet ért meg, jól ismertem, gyakran meglátogattam Krakkóban, ahol elôbb a férjével élt, Józio bácsival (aki a háború elôtti miniszterelnök helyettesének unokafivére volt), aztán a férje halála után még hosszú évekig mint magányos, hajlíthatatlan idôs hölgy.

Amikor 1981-ben az éppen akkoriban megalakult Szolidaritásért lelkesedtem, bosszankodva fújt rám: „Mit akarsz, hiszen azok szocialisták!” Megértettem, hogy az ô politikai nézetei még az elsô világháború elôtti idôkbôl származnak, nem kezdtem vele vitatkozni. Büszke volt, önálló, gyakorlatias, nagyon gondosan ápolta Józio bácsit, szerelmes volt bele egész életén át, mert Józio bácsi, egy csöndes, félénk, disztingvált bankhivatalnok, jóképû férfi volt. A családban azt szokták mondani, „Majdnem olyan szép, mint Józio bácsi”. ‘sz hajjal, öregen, fehér körszakállával még mindig szép ember volt. Azt mondták, olyan, mint egy szenátor.

Az elsô világháborút „óvatosságból” Bécsben vészelték át. Basia néni elmesélte, hogy amikor elmentek lembergi házukból, egy üveg magakészítette sárgabaracklekvárt hagyott az asztalon, abban a reményben, hogy az esetleges betolakodók megelégszenek ennyivel. Tudom, hogy visszatérve nem találta meg ezt az üveget (és még sok minden mást sem). A második világháború alatt belátható okokból vidéken rejtôztek el. A sárgabaracklekvár már föl sem merült. És Bécs sem jöhetett szóba.

Amikor már öreg volt és gyenge, az egész család törôdni kezdett vele. Hetven év után tehát végre elfogadták. – Nem volt egyszerû befogadtatást nyerni egy nagy családba, bár nem járt különösebb elônyökkel ezen intim intézmény tagsága, valódi gazdagságnak nem lehetett általa a közelébe kerülni (miféle gazdagság lett volna ez, nem kúriák, csak lakások, nem parkok, legfeljebb kertek, ribizlibokrok, málnabokrok), hatalomnak meg még kevésbé. Becenevekrôl volt szó, a meghittség és hallgatás pillanatairól, amikor a desszert után elcsendesültek, amikor megálltak a kiskanalak, a kertben méhek zümmögtek, és elaludtak a lepkék az orgonaágon.

A nénikéim fontosabbak voltak, mint a bácsikáim. A nagybátyáim rendszerint rövidebb ideig éltek, eltûntek a bankokban vagy az iskolákban, hallgattak, újságok vagy könyvek olvasásába merültek, míg a nénik – még jóval a feminista mozgalom diadalmenete elôtt – úgy uralkodtak a családjukban, mint Viktória királynô az Egyesült Királyságban, sôt.

A nénik, konyhából elôbukkanva és kertek mélyén eltûnve, esténként a varrógép fölé hajolva, szemüvegben, amelyben a sárgás lámpaernyô tükrözôdik. Nénéim, a párkák.

Lembergbôl Gliwicébe

1945-ben majdnem az egész család becsomagolt a bôröndökbe és ládákba, és odahagyta Lemberget és vidékét. Ugyanakkor számtalan német család is összapakolta a holmiját. Parancsba kapták, hogy hagyják el házaikat és lakásaikat Sziléziában, Danzigban, Stettinben, Allensteinben vagy Königsbergben. Emberek milliói próbálták kezükkel és térdükkel leszorítani a makacskodó bôröndfedeleket, mindez három idôsebb úr kívánságára történt, akik Jaltában találkoztak össze.

Ugyanezen év októberében érkeztünk meg a rosszabbik városba, Gleiwitzbe, Gliwicébe. Itt még a Vörös Hadsereg parancsolt, és esténként a sötét utcákon néha lövések dördültek a kalasnyikovokból (úgy mesélték nekem késôbb).

Bácsikáim és nénikéim, ismerôseik és az ismerôsök kuzinjai, családok és egész nemzetségek hagyták el Lemberget, és találkoztak újra – na nem mindegyik, de a legtöbbjük – Gliwice utcáin.

Miféle város volt ez? Rosszabb. Kisebb. Jelentéktelen. Gyárváros. Idegen. Anyám sírva járta az utcákat.

De itt kellett élni. És csodák csodája, itt is voltak napfölkelték és naplementék, és ugyanazok az évszakok vonultak át a kalendáriumon és a városi parkokon.

Az új város idegen volt. Különösen az esték voltak nyomasztók.

Az új lakosok csak látszólag hasonlítottak a szokásos európaiakra. Többségükben keletrôl elûzött, újdonsült emigránsok voltak, de nem abból a fajtából, amelyik elhagyja a hazáját, nem, nekik a hazájuk tolódott el nyugatra. És ôk is vele együtt. Továbbá majdnem mindegyikük egy exet illeszthetett a foglalkozása elé. Exbírák, exkatonatisztek, exprofesszorok voltak köztük (az exgyerekekrôl nem is beszélve), akik az új rendszer jóvoltából katapultáltak a karrierjükbôl, mert ez szigorúan felülvizsgálta mindenkinek a múltját (ha volt neki egyáltalán, de valamilyen múltja volt még a legszegényebbeknek is). Ott volt például a Bytomka utcai zöldségpiac: a kofák télen kaftánban, pulóverben, irhazekében és gyapjúkesztyûben, amelyekbôl kikandikáltak a vörösre fagyott ujjak, keleties éneklô hanglejtéssel beszéltek. Néhány kuncsaftot megkülönböztetett udvariassággal üdvözöltek, Doktor úr, fordultak egy jobb napokat látott lestrapált szôrmekabátot viselô öregúrhoz, Ügyvéd úr, szólítottak meg egy hórihorgas aggastyánt, akit a lánya, egy középkorú hölgy vezetett karonfogva. Mit szabad adni a Professzor úrnak? Tojást vagy egy kis csirke-szárnyat? – kérdezte egy másik kofa az úrtól, aki nagyothallott, és ezért nem tudta viszonozni a kofa figyelmességét, aki tudta ezt, és nem is várt választ, annál is kevésbé, mivel az elôzékenysége teljesen önzetlen volt, és csak részben szólt a jelennek. Az üdvözlés másik része a múltba szállt, egy évtizeddel korábbra, és ugyanezt a professzort illette, még fiatalabban, aki vásárolni járt egy másik piacra, egy másik városban, egy másik korszakban és egy másik fizetôeszközzel.

Az emberek a Bytomska utcai zöldségpiacon csak részben voltak valóságosak és jelenvalók, egyébként inkább árnyakra hasonlítottak. Eleven árnyak, emigránsok a saját hazájukban, exprofesszorai egy többé már nem létezô egyetemnek, extisztjei egy többé már nem létezô hadseregnek, keleti akcentusa egy többé már nem létezô keletnek, extanácsosok és exügyvédek, egy másik éra szolgálati rangfokozatai, kifordított kabátok, csizma háború elôtti bôrbôl, kifakult kalapok és többé már nem létezô cégek cégtáblái.

A szüleim a fiatalabb nemzedékhez tartoztak, nekik nem kellett álcázniuk magukat, vagy csak minimális mértékben. De azoknak az áttelepítetteknek, akik korosabbak voltak, amikor Gliwicébe kerültek, már nem volt ahhoz erejük, hogy átállítsák magukat, és megváltoztassák megszokott öltözetüket, gondolkodás- és beszédmódjukat. Ami elmúlt, úgy lengte be ôket, mint a molyirtó szaga. Régimódi öltönyök, nyári zakók leváló rövid ujjal, örök idôkre vasalt nadrágok, cipôk az ôsidôkbôl, ezekben óvatosan lépkedtek, nehogy megsérüljön a talpuk, vagy megkarcolódjék a felsôbôr. Sétáltak a parki sétányokon, megpihentek a valaha német gesztenyefák és tölgyek árnyékában a professzorok és ügyvédek, cipészek és hivatalszolgák, tisztviselôk és villamosvezetôk. Unatkoztak, szûkös nyugdíjakból éldegéltek, sétálgattak a városban, méltóságteljesen lépkedve a német flaszteren.

Elveszítve emlékezetüket, visszatértek az elhagyott városba... Mert az emlékezet kihagyása visszatérést jelent a kiolthatatlan korai emlékekhez.

Sokszor sétáltam a nagyapámmal, a legtöbbször én kísérgettem a gliwicei utcákon, valójában azonban különbözô városokban sétáltunk. Én, az öntudatos kiskölyök, mogyorónyi kis emlékezettel, a súlyos gránit kariatidákkal díszített porosz szecessziós lakóházak között sétálva teljesen tudatában voltam annak, hogy ott vagyok, ahol vagyok. Nagyapám azonban, bár mellettem lépkedett, ugyanakkor Lembergben érezte magát. Én a gliwicei utcákon lépkedtem, ô a lembergieken. Én egy nagy utcán találtam magam, amelyet Amerikában bizonyára Main Streetnek hívnának, itt azonban (annyi vereség után) a Gyôzelem sugárútjának csúfondáros nevét viselte, és a kis piacteret kötötte össze az ugyancsak hatalmas pályaudvarral, nagyapám azonban ugyanakkor a lembergi Sapieha utcán sétált. Aztán a változatosság kedvéért betértünk a Chrobry parkba (a lengyel király volt hivatva arra, hogy polonizálja a német fákat), nagyapám persze úgy érezte, hogy a lembergi jezsuitaparkban jár.

A nagyapám kétnyelvû volt – német volt a mamája. Fiatal korában modern lengyel költôk verseit fordította németre, amikor elsô költôi próbálkozásaimat közöltem, úgy vette, hogy az ô ifjúkori érdeklôdését és tevékenységét folytatom. Fáradhatatlan vándor volt. Nagyon hangosan beszélt, amivel a beszélgetôtársait idôként bajba sodorta, mivel a megszállás alatt és a sztálini idôkben magát a legkevésbé sem zavartatva adta elô politikai nézeteit a villamoson és az utcán. Olyan ember volt, aki miután kiitta, az asztal közepére tolta a teáscsészét, azt feltételezve, hogy valaki – a felesége vagy a cselédlány – majd csak leszedi és elmossa. Soha életében nem fôzött meg egy tojást magának vagy mosta el az edényt étkezés után. Csak fél cigarettákat szívott, s ezeket fémszipkákba illesztette. A városban azt tartották róla, hogy minden nyelven beszél. Idôs korában még hollandul is megtanult. A háború elôtt tanügyi tanácsos volt egy középiskolában és németet tanított. Öreg korában, persze már Gliwicében, egy kis fordítóirodát rendezett be. Velem jóságos volt, de éreztem benne a keménységet. Egyszer ott voltam, amikor egy ügyfele, egy szegény ördög, az irodába belépve közölte, hogy nem tud fizetni, mire a nagyapám haladéktalanul kidobta. Még ma is emlékszem, hogy meggyûlöltem ezért – néhány pillanatra. A polgár szigora volt ez, aki tudja, hogy az üzletben nincs helye az engedékenységnek. A családban, a templomban igen, de az üzletben, az irodában, a hivatalban elvi szilárdságra van szükség.

Békebeli, posztnémet

és újlengyel tárgyak

A dolgok három kategóriába estek: úri, polgári és szocialista. Az arisztokratikusak Lembergbôl származtak. Mivel az áttelepítettek nem cipelhették magukkal minden vagyontárgyukat, a legértékesebbet választották ki, tehát az ezüstöt (bizonyára az aranyat is, de az a szüleimnek nem volt), képeket, szônyegeket, szôtteseket, akvarellt, családi emléktárgyakat, régi könyveket, stílbútort. Arisztokratikusnak nevezték az ilyesmit, mert rendszerint nem volt használati értéke, inkább emocionális, szentimentális értéke volt, semmint materiális. A képek a falon emlékek voltak. Ugyanígy az akvarellek, rég elhalálozott családtagokról készült professzionális vagy amatôr arcképek, vagy a lembergi templomokról és terekrôl készített vázlatok. A köznapi nyelv ezt háború elôtti cuccnak hívta.

A polgári dolgokat egy sajátosan képzett elôtaggal nevezték meg (úgy, ahogy azóta a posztmodern mûvészetrôl beszélnek): posztnémet, poniemeckie. A németek az ô kitelepítésük során nyilván hasonló logikától vezettették magukat, mint a lembergiek városuk elhagyásakor: Az arisztokratikus dolgokat vitték magukkal: ezüstöt, aranyat, képeket, antik mûtárgyakat, akvarelleket, a kincseiket. Ezzel szemben hátrahagytak sok használati tárgyat, konyhafelszerelést, Singer-varrógépet, Erika vagy Continental márkájú írógépet, háztartási kacatot, biciklit, evôeszközt bevonat nélkül. A nemesfém bevonatú evôeszköz Lembergbôl származott, a bevonat nélküli a németektôl. A németek persze hátrahagyták a házaikat is, lakásaikat, kertjeiket, fáikat, madaraikat és felhôiket.

Biztosan nem hiszi el nekem senki, de a velünk hozott dolgoknak más volt a szaga, mint az ittenieknek, az itthagyottaknak. Nem tudom, hogy még mindig meg tudnám-e behunyt szemmel különböztetni a tárgyakat csak a szaguk alapján. A feketére lakkozott varrógépek vasa, amelyekrôl kiemelkedtek a Singer arany betûi, egészen más illatot árasztott, mint az ezüst merôkanál nagyanyám belevésett monogramjával. A nordmende rádió évekig állhatatosan ôrizte német szagát, bár már régen lengyel hangok szóltak belôle. Külön alcsoportot alkottak az óriási halom hadianyagból kihalászott tárgyak, mint pisztolyalkatrészek, töltényhüvelyek, rozsdás szuronyok és egyenruhagombok. Én a magam részérôl inkább hallomásból ismertem ilyeneket, semmint látásból. A diákság körében nagy csencselés folyt ezekkel.

A szocialista dolgokat ezzel szemben a háború utáni szerencsétlen Lengyelország állította elô. Viszonylag ritkán került ki valami különleges a piacra – egy turmixgép vagy egy jó kis motorkerékpár, de akkor azonnal kitört a nem sokáig tartó lelkesedés, „Hát már ilyesmit is tudunk”, „Ilyeneket is gyártanak nálunk”. De a lelkesedéshez kétség is járult és növekvô szkepszis, mert a tapasztalat arra tanított, hogy az üzletekben csak csúf dolgok találhatók, a szebbek azonnal eltûnnek, és többé nem is kerülnek elô.

Mindezeknek a dolgoknak együtt kellett létezni, érintkezni, magukba szívni a legkülönbözôbb szagokat, és ahogy egy osztálynélküli társadalomban dukál, szünet nélkül keveredniük kellett egymással. Fokozatosan mégis rozsda rakódott egyes tárgyakra, mások az állandó tisztogatástól megpuhultak, áttetszôvé, beteggé váltak.

Ezalatt az öregek továbbra is kísértetként bolyongtak ebben a városban, amelyet nem értettek. Az öreg hölgyek olyan kalapot viseltek, amelyik negyven évvel azelôtt számított modernnek, az arcukat vastag púderréteggel vonták be. Úgy lépkedtek, hogy közben nem láttak semmit. Attól tartok, még a szemük is be volt púderozva. Az oldalukon idôs urak, akik meg hallani nem hallottak semmit. ”divatú öltönyökben. Nyakkendôvel, amelyekben egész regiment moly tanyázott. Tárgyakról beszéltek, amelyeket elvesztettek. A városról, amelyet elvesztettek. A dombokról e város felett. Egy bizonyos napról egy egész örökkévalósággal ezelôtt. Málnáról, amely gyönge volt és túlérett. Németekrôl és oroszokról a háború alatt: melyikük volt rosszabb. Éhezésrôl. Szibériáról. Egy cselédlányról, aki lopós volt, de különben kedves és jóravaló, úgy hogy el lehetett nézni ezt a kis gyengéjét. A város, amelyet odahagytak, a legszebb város volt a világon.

Mérnök úrnak, tanácsos úrnak, szerkesztô úrnak, elnök úrnak szólították egymást, és nem akarták tudomásul venni, hogy ebben az idegen, furcsa és csúf városban élnek, azt hitték, hogy még mindig Lembergben vannak. Igen, ügyvéd úr, igen fôorvosasszony. Képtelenek voltak átköltözni Gliwicébe. Mindegy volt, hogy cserben hagyta-e ôket az emlékezetük vagy sem, úgy tettek, mintha mi sem történt volna. Színház volt az egész város. ‘rnagy úr, professzor asszony. Biztos, hogy egyszer visszatérünk, mondták a viszonylagos tisztánlátás ritka pillanataiban.

De senki nem figyelt rájuk, és a tébolyult színjáték folyt tovább: a bolyongás, a megjátszás, a régimódi rangkórság a megszólításban. Esti bridzspartik, teadélutánok, névnapok, közös étkezések és temetések. És volt egy tánciskola, ahol a táncmester olyan orrhangon beszélt, mint egy igazi francia.

Az elvesztett és a talált világ

A bérlô az alattunk lévô emeletrôl annyira utálta a kommunizmust, hogy soha nem ment ki a házból. Csak nagyritkán mutatkozott az udvaron kék pizsamájában. ‘ is Lembergbôl való volt, és az áttelepültek radikális szárnyához tartozott, amelyik semmilyen kontaktusra nem volt hajlandó az új világgal. Az udvaron, mint mondtam, csak pizsamában jelent meg, nehogy bárki is azt gondolja, ki akar menni a házból. Egy fogoly sétái a börtönudvaron. Akkoriban nem értettem ôt, nevetségesnek találtam, most már föl tudom mérni, mit szenved, aki sokévi házi ôrizetre ítéli önmagát, és kicsomagolatlan kofferek mellett él, posztnémet falak közt a félhomályban. Egy öreg ember, csupa kétségbeesés és gyûlölet. Álmában biztosan visszajárt a városba, amelyet el kellett hagynia. Talán csak ezért szaladgált pizsamában. Csak álmában élt igazán, a pizsama volt a búvárruhája, amelyben alámerülhetett a múltba.

Nem ismertük közelebbrôl, még a szomszédokkal való érintkezést sem engedte meg magának. Nem laktunk ott az álmaiban, ezért ébren sem akart minket ismerni. Érthetetlen volt, levert és magányos (bár a feleségével lakott, aki eljárt dolgozni és vezette a háztartást, de azt gyanítom, hogy vele is alig váltott szót). Semmit nem tudok róla, de jól el tudom képzelni a keserûségét, a belsô monológjait és a fényeket az álmaiban. És a fölébredés pillanatát – a teljes kilátástalanságot. Árnyak a falon, kint az ablak elôtt egy szürke lakóház, mögötte még egy szürke lakóház.

Aztán a neogótikus templom tornya. A városi színház romjai, amelyet a háború utolsó hónapjaiban az oroszok vagy az amerikaiak bombáztak le. Acélgyárak és kohók. Egy kis tó, ahol egy bambuszból készített primitív horgászbottal próbáltam pecázni. Az egyik parkban pálmaház. Benne afrikai párás meleg (itt aranyhalak úszkáltak, amelyek tulajdonképpen rózsa- és nem aranyszínûek voltak). Idôs nénikém, ezüstpénzekkel játszadozva, melyeket Lembergbôl hozott magával. Fémdobozkák, tele kincsekkel.

És megint lakóházak. És bennük az idetelepülteken kívül felsô-sziléziaiak és németek (posztnémet németek). Keveset tudtam róluk, a „tankunktól” eltekintve, alig találkoztam velük. Én a nagy színtársulathoz tartoztam – vének, csecsemôk és egy csomó rekvizitum és dekoráció közé –, amely egy nap felbukkant ebben a városban, és itt verte föl a sátrát.

Az én idômben volt itt egy repülôtér is, lehetett néhány duplafedelû gépet álldogálni látni, kukuruzsnyiknak hívták ôket, és egy nagy csapat fehér, szelíd vitorlázó-repülôgépet (nem lehet ôket nem szeretni, puhán és hangtalanul siklottak a levegôben, és nem ártottak senkinek). A rendes vasút mellett volt még egy kisvasút is. Pályája dél felé kígyózott, egy húsz kilométernyire fekvô településig. Kellemes volt az utazás a kis vasúti kocsiban, az ember kinyújtott kezével megérinthetett fát és telefonpóznát, levegôt és ágakat. Az útvonal mentén voltak kis miniatûr állomások, az egyiknek a várótermébe fecskék fészkelték be magukat, nyitva kellett hagyni az ajtót, hogy a fiókák éhen ne vesszenek.

Mintegy a kisvasút jelképes ellentéteként (lassúság kontra sebesség) ott volt a várostól nem messze az autópálya, a Harmadik Birodalom civilizációs vívmányainak egyike. Még sok évvel a háború után is csak olyan kevés volt az automobil, hogy az autópálya teljesen kihalt volt. Tehenek és kecskék jártak át, nehéz lovas kocsik gördültek végig rajta az ôszi ködben. Néha meg semmi, csak hangyák vonultak északról délre meg délrôl északra. Volt, hogy csak biciklisták tették ki a forgalmat (köztük, a kormány fölé hajolva, e sorok írója).

És volt még valami: egy új politikai rendszer. Mára egzakt módon le van írva, le van leplezve, egész könyvtárakat, disszertációk százait szentelték neki. Minden világos, mindenki tudja, a totalitarizmus kommunista változatával volt dolgunk, amelyet jellemez elsôsorban, másodsorban... De akkoriban még nem voltak meg ezek a disszertációk és könyvtárak, tudományos elemzések és konferenciák. Az új rendszert a következô tünetekrôl lehetett felismerni: félelem, elsápadás, kézremegés, suttogás, hallgatás, apátia, gondos ablakbecsukás, a szomszédok iránti bizalmatlanság, kényszerû belépés a gyûlölt pártba.

Május elsején a Gyôzelem (azaz a Vereség) útján haladt az ünnepi menet. Sportolók, diákok és dolgozók vonultak el kimért léptekkel a tribün elôtt. Teherautók vittek óriási bábokat, amelyek az osztályellenségeket, fôleg Trumant ábrázolták. Trumant, amint egy félméteres szivart szív. Gyûlöltem, ô volt a megtestesült Gonosz. Szép lányok integettek piros kendôvel a tribünön összegyûlt idiótáknak.

Május elsején eltûnt az utcaképbôl az idôsebb generáció – az elôkelô, lehetetlen idôs hölgyek nagyothalló lovagjaikkal – elrejtôzött a házak mélyén, elhagyta a színpadot, önként átadta egy másik színielôadásnak. Elrejtôzött a házak mélyén, és bizonyára a Londoni Rádiót hallgatta, amelynek a hírei, akár jók, akár rosszak, mindenesetre igazak voltak.

A két fenevad

Gyermekkorom városában két nagy platóni állat találkozott szembe. Az egyik nagyon természetes volt, együgyû, valódi bunda borította, és – ha békén hagyták és nem uszították zsidókra vagy ukránokra – jámbor természetû volt, sokat szunyókált. A másiknak mesterséges, de éles fogai voltak, mesterséges bundája, vörös zászlók és hangszórók a kopasz fej helyett. Az egyik Lembergbôl jött, a másik Moszkvából. Kétféle konformizmus. Az egyiket évszázadokon át gyúrták, kisnemesek és gyógyszerészek, cipészek és orvosok számos nemzedékén át formálták, a másikat Lenin és kivégzett barátai tákolták hamarjában össze.

A totalitárius állat rendkívül különös teremtmény volt, konformizmus konformisták nélkül, mert az új rendszernek meggyôzôdéses hívei alig voltak, a funkcionáriusokat leszámítva, ezek viszont a lelkesedésükért fizetést kaptak és viszonylagos biztonságot. Poétákban és prózaírókban sem volt hiány, akik készek voltak a veszedelmes állatot megénekelni, de a mi városunkban csak egy költô élt, prózaírónk meg nem volt egy se.

Mindenütt ádáz harcok folytak – az iskolákban, gyárakban, irodákban és hivatalokban. Csak az öregek maradtak ki belôle, akiket elhagyott az emlékezetük, vagy legalábbis úgy tettek. Mindenki másnak valamilyen módon részt kellett vennie ebben a harcban. De néha olyan erôsen sütött a nap, és olyan halványan ragyogtak a falevelek, hogy néhány órára vagy napra mindkét fél elfeledkezett a harci játékairól, és elvonult az erdôbe, a tavakhoz, rétekre és mezôkre, az ezüst nyárfákhoz vagy a barna szántóföldekre.

Az egyik parkban volt egy posztnémet uszoda. Oda jártam a nagyapámmal, aki lassan úszott a hátán, és úgy haladt, mint egy csónak a Holt-tenger hullámain. Fürdés után kifeküdtem egy fapadra, és az eget néztem. Gyengéd, elôkelô felhôk, változó kontúrokkal vitorláztak tova. Éreztem, ahogy a bôröm megszáradt. Kezem a füvet érintette, ujjaim belegabalyodtak a keserû szálakba, és néhány pillanatig inkább a növényvilághoz tartoztak, mint hozzám. Bogarak mászkáltak rajtuk, fekete, kemény szárnyú bogarak és sietôs hangyák.

Ez a park, ahol nagy fû nôtt, és néhány öreg fa a fôutca házai fölé magaslott, az enyém volt. Legalábbis úgy gondoltam. Az idôsebb generáció továbbra is semmibe vette, lenézte ennek a városnak a fáit és virágait. Nekik egyedül a keleten hátrahagyott kertek számítottak. De én csak az itteni nyíreket és kôriseket ismertem, és kedveltem meg egyre jobban. Szerettem a menta levelét, amit szétrágtam a fogam között, szerettem a ritkás erdei fenyô nyers kérgét, és az óriás tölgyek sima, hamuszürke törzseit, amelybe szerelmespárok vésték összefonódó monogramjukat.

Nem mintha természetbarát vált volna belôlem, egyszerûen kedvemre volt a világ. De az idôsebbek, különösen a legidôsebbek szemében majdnem árulóvá lettem. Nem illett ugyanis itt, ebben a véletlen városban, szépnek találni a világot. Én komolyan vettem olyan dolgokat, amelyeket distanciával, fölülrôl és inkább mogorván kellett volna szemlélni. Beleszerettem egy látszatvilágba. A fák levelei kibomlottak tavasszal, pompáztak nyáron smaragdzöldjükkel, tökéletes szövetükkel és szabásukkal, de ekkor, a legszebb beérettségükben megdermedt a formájuk és már csak a hanyatlásra várt, a hideg ôszi szürkületre, arra, hogy megtépázzák a nyugati szélrohamok és végül megalázva csapódjék egy pocsolya szélére, egy csizmatalp alá, a szemétbe, a halálba.

Egész mások voltak a lembergi falevelek. Ezek örökzöldek és mindig elevenek voltak, zavartalanok és tökéletesek, könnyedén és elôkelôen mozogtak, mint a delfinuszonyok. Egyetlen hibájuk az volt, hogy távol voltak, hogy nem is léteztek. De a létezés nem tartozik hozzá a dolgokhoz, Kant úgy gondolta, hogy száz létezô tallér nem különbözik száz elképzelt tallértól.

A környék tetszett nekem. A park, az uszoda, még a szurokfekete folyó is, amely évek óta ipari vízelvezetô volt és bûzlött a vegyi anyagoktól.

A park mellett volt egy stadion. Vasárnaponként hatalmas embertömeg gyûlt itt össze, de hétköznap üres volt. Érezni lehetett az emberi nyüzsgés hiányát, de ez még nem jelentett magányosságot, hanem (ami ugyanarra megy ki) ezrek kiabálásának és lélegzésének tagadását. Itt szereztem elôször azt a sajátos benyomást, ami a szemlélôdés helyeihez kötôdik, olyan helyekhez, amelyeket eredetileg nagy embertömegnek szántak, s amelyek idôlegesen üresek (elég belépnem egy régi francia templomba, hogy hasonló ürességet érezzek, hasonlót, de nem ugyanazt). Tetszett nekem a környék, hiszen mást nem is ismertem. Érdekelt, ami körülöttem történt, hiszen nem volt más élményben részem. Egy hónappal a háború vége után születtem. Nem tudtam semmirôl. Néha azt gondolom, hogy az öregeknek, akiket láttam, és a középkorú embereknek is, akik tapasztalatlan szememnek úgy tûntek, mint az idô rabjai, szerencsétlen flótások, akik óvatlan módon így megöregedtek – mégiscsak volt egy rendkívüli tapasztalatokkal teli élet a hátuk mögött. Végigcsináltak egy háborút, két, sôt voltaképpen három megszállást – a szovjetet, a németet, és megint csak a szovjetet. Voltak közöttük olyan emberek, akik megmentettek, és olyanok, akik feladtak zsidókat. Voltak közöttük árulók, hôsök és közönséges statiszták, az üzletelés mesterei, a dörzsöltség mesterei, az imádkozás, a jóság és a kegyetlenség mesterei. Most összetalálkoztak ugyanabban az utcában, és biztosan sokat tudtak egymásról, de rendszerint nem adták tovább azt, amit tudtak. Életben maradtak a véletlennek vagy a csodának köszönhetôen, életben maradtak a gondviselés jóvoltából vagy valami iszonyatos áron. Mindegyiküknek megvolt a maga alantas vagy megrendítô titka. Néhány napló betekintést adott egyikük-másikuk sorsába, de az emlékezet elrejtett valósága nagyjában-egészében nyomtalanul elszivárgott – a kihallgatások, a házkutatások, a lágerek, a menekülések és a leghihetetlenebb véletlenek valósága.

Felôlük nézve az a tény, hogy valaki egy hónappal a háború vége után született, felért egy tréfával. Mintha valaki tíz perccel a koncert vége után érkezne a filharmóniába, és már csak ott felejtett esernyôt találna a ruhatárban. A két nagy állat háborúja folyt tovább. De az utcán már nem halt meg senki (legföljebb a börtönben), nem voltak már razziák, menekülések át a zöld határon, nem voltak már tömeges deportálások Németországba vagy Szibériába. Az ô szemükkel nézve az akciók kora véget ért, és az imagináció kora vette kezdetét (de lehet, hogy csak én láttam így a dolgokat).


Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következõ címre: lettre@c3.hu


C3 Alapítvány       c3.hu/scripta/