ÁRJA PAPÍROK

A lány jött elsônek, s leült a terem mélyén, a pult közelében. A hangos beszédtôl, a poharak csörgésétôl, a konyhai kiabálástól zúgott a feje, egy percre be kellett hunyja a szemét. Akkor úgy érezte, a tenger mellett van. Vastagon állt a füst a levegôben, sávokban húzódott a zakatoló ventilátor felé. Fôleg férfiak ültek be ide, s többnyire vodkát ittak. A lány teát rendelt, de a pincérnek szokatlan volt az efféle itóka, tehát sört hozott. Édes volt, és érezni lehetett rajta a dohos hordó szagát. Belekortyolt, a fehér hab ott maradt a szája szegletében. Gyorsan letörölte a keze fejével. Nagy idegességében megfeledkezett a zsebkendôrôl.

– Talán nem is jön el – gondolta némi megkönnyebbüléssel, de mindjárt meg is rémült, hisz ha nem jön, mindennek vége. Majd attól kezdett félni, hogy felismeri valaki, s a legszívesebben a vécéajtót eltakaró függöny mögé rejtôzött volna.

Amikor a férfi belépett, remegni kezdett a lába, oda kellett szorítania a sarkát a földhöz.

– Itt is vagy, nagyszerû – mondta a férfi, és levetette a kabátját.

– Egy felest – kiáltott a pult felé –, de gyorsan!

Magas volt, erôs testalkat, olajbarna, kissé húsos, de kellemes arc. Elmúlt már negyven. Elsô osztályú szabónál csináltatott öltöny, nyakkendô, diszkrét színekkel és mintázattal. Amikor felemelte a kupicát, a lány észrevette, hogy piszkos a körme.

– Na és...? – nézett kérdôn a lányra, aki egyszerû, sötétkék kabátjában úgy festett, akár egy gyerek.

A lánynak szép fekete szeme volt, sûrû szemöldöke és szempillája. Most nyelt egyet, és azt mondta: – Rendben.

– No látod – nevetett a férfi –, ezt már szeretem. A kecske is jóllakik, a káposzta is megmarad. Ezért kellett teketóriáznod? Már minden el lenne intézve.

Oldalt ült, sandán nézett rá.

– Eszel valamit? Elég mocskos lebuj ez, de magad is tudod, hogy nem hívhattalak más helyre. Az ilyen kocsmákban még a spiclik is el vannak ázva.

– Nem eszem.

– Ideges a kisasszony – és ismét elnevette magát.

A lánynak még mindig remegett a lába, mintha hosszas gyaloglás lenne mögötte, nem tudott rajta úrrá lenni.

– Na, eszünk valamit? Amit le lehet öblíteni...

– Nem.

A lány attól félt, hogy elájul. Elfogta a gyengeség, hol a hideg rázta, hol a forróság öntötte el. Minél elôbb véget akart vetni az egésznek.

– Nem tudom, itt van-e magánál a kész... elhoztam a pénzt...

– Mi az, hogy magánál, kislány! Hát nem megittuk a bruderschaftot, te meg folyton azzal jössz, hogy maga! Röhög a vakbelem! Minden itt van, készen. Biztos lehetsz benne. Semmi kacsa – pecsétek, anyakönyvi kivonat, alles in Ordnung! Kelner, fizetek!

Karonfogta a lányt, az meg eltûnôdött rajta, milyen jó lenne, ha valaki így menne vele. De ne ez az ember.

Az utca üres volt és sötét, csak amikor a fôtérhez értek, világították meg a lámpák az alkonyt, s mutatták meg a járdát. A lány azt hitte, felszállnak a villamosra, azzal gyorsabb lenne, de elhagyták a megállót, s mentek gyalog tovább.

– Hány éves vagy, tizenhat, mi?

– Tizenhat.

– Ahhoz képest túl sovány vagy és túl kicsi. De én szeretem a soványakat, nem szeretem a nôkön a hájat. Mindjárt megtetszettél nekem, ahogy munkába álltál. És rögtön tudtam, hogy van benned valami. Ki csinálta neked ezeket a papírokat? Kontár egy munka. Az én papírjaimmal tûzbe mehetsz. Még ezekkel a szemekkel is. Mennyit fizetett nekik az anyád?

– Kiknek?

– Hát azoknak a fickóknak, akik zsarolják.

– Odaadta a gyûrûjét.

– Nagy gyûrû volt?

– Nem tudom.

– Hány karátos? Kettô?

– Nem tudom. Szép volt. A nagymamáé.

– Aha, a nagymamáé. Biztos jó nagy kôvel. Kár érte. No látod, mindjárt észrevettem, hogy valami bajod van, csak nem hittem, hogy egybôl elmondod. Akárhogy is... Jó, hogy rám találtál, én mindig kéznél vagyok az embereknek. Mindenki élni akar. És miért mondtad el egybôl?

– Mindegy volt nekem.

– Üres duma! Tudtad, hogy tetszel nekem, mi?

– Lehet. Nem tudom.

– És az anyád miért adta ki a kezébôl a papírokat?

– Azt mondták, hogy valamit ellenôrizni akarnak benne, és elvették.

– És azt mondták, ha megkapják a pénzt, visszaadják. Igen? – nevetett. – Ezek ugyanazok a fickók voltak, akik odajártak hozzátok?

– Igen.

– Na persze. Aki elôször ad, abból késôbb még kihúznak ezt-azt. Nyilván jól megszedik magukat. Milyen határidôt adtak?

– Holnapután. De nekünk már tényleg nincs pénzünk. Ez, amit magának hoztam, az utolsó...

Bevitte a lányt egy kapu alá, felmentek a harmadik emeletre. A lépcsô koszos volt és pisiszagú.

– Ez azt jelenti, hogy holnap utazni akarsz. – És hozzáfûzte: – Megírod a címedet, elmegyek utánad, ha már megakadt rajtad a szemem.

A szoba tiszta volt, rendesen bebútorozva. A lány a fehér vaságyra pillantott, ahol egy férfi pizsama hevert, meggyszínû övvel.

Ha most elkezdek hányni, gondolta, akkor elkerget, és minden odavan.

– Kérem, adja ide a papírokat, s már veszem is elô a pénzt – mondta hangosan.

– Adja... adja... Hogy lehet úgy ágyba bújni, hogy közben magázol? Tedd el a pénzedet, van még idônk. Nyilván nem tart sokáig, gondolta a lány, nem félek semmitôl. A mama örülni fog, amikor megjövök a papírokkal. Már egy hete meg kellett volna tennem. Rég Varsóban lennénk. Buta voltam. ô még kedves is, munka közben is mindig jó volt hozzám, noha beköphetett volna...

– Ne állj már így, kicsikém...

A férfi az ágyon ült, és lehúzta a cipôjét. Amikor a nadrágját is levetette, és gondosan elhelyezte a fogason, maga felé fordította a lány arcát.

– Én... leoltom a villanyt – mondta a lány. Hallotta a férfi nevetését, és elöntötte a forróság.

Eltelt egy óra, kopogtak az ajtón.

– Ki az? – szólt ki a férfi az ágyból.

– Én vagyok, üzleti ügyben, nyisd ki!

– A francba az üzlettel ilyenkor! Mirôl van szó?

– Az ajtón át nem fogom elôadni. Van nálad valaki?

– Hát...

– Fontos ügy, és gyorsan kellene, mert besöprik az orrod elôtt. Kár a gubáért.

– Öltözz föl – mondta neki a férfi. – Hallod, üzleti ügyben jöttek. Egy perc nyugta sincs az embernek! Ne vágj ilyen gyászos képet, nincs mit sápítozni! Klassz nô lesz belôled! Nesze, itt az anyakönyv, a kennkarte...

Gyakorlottan számolta a pénzt, meg se nyálazta az ujját. A lány alig állt a lábán, megint rájött a rosszullét. Elrakta a papírokat a retiküljébe, a férfi kinyitotta az ajtót, megveregette a vállát. A jövevény, aki a lépcsôn ült, odafordult, s kíváncsian az arcába bámult.

– Ki volt ez a csaj? – kérdezte, s belépett a szobába. – Ó, egy kis kurva.

– Azt hittem, valami szüzike – csodálkozott a másik. – Olyan sápadt, sírós ingó-bingó...

– Na és? Szûzkurvák nincsenek?

– Ej, filozófus lettél – mondta a másik, és jót nevettek.

Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következõ címre: lettre@c3.hu