HORST BIENEK

EGY SZILÉZIAI KISVÁROS A SZÁZADELÕN


Valeska egy kisvárosban nôtt fel, egy folyó mentén, amelynek keleti partján lengyelül beszéltek, nyugati partján jórészt németül. Azt az elnyújtott, a mássalhangzókat pörgetô, az ajkat lefelé húzó németet beszélték, amely sûrûn meg volt tûzdelve lengyel kifejezésekkel, de a német mondatszerkesztést követte. Erre Valeska családjában különösen büszkék voltak, mivel a legtöbb környékbeli ember beszédében a mondatok a német és a lengyel szintaxis között egyensúlyoztak, velük szemben tehát bizonyos fölényt éreztek, amit persze nem mutattak ki – hiszen Valeska apja textilkereskedôként rá volt utalva a kuncsaftjaira –, vagy legalábbis nagyon ritkán, csak különleges alkalmakkor, hivatalos beszélgetések során, Sedan napján, vagy amikor a Birodalomból érkeztek látogatók. Olyankor összeszorították a szájukat, állandóan megnedvesítették az ajkukat, idegességbôl, meg hogy a komolyan pörgetett r-eket gördülékenyebben ejtsék. És egyáltalán, csak a legszükségesebbekre szorítkoztak. Késôbb majd elküldik a gyerekeket egy-két évre Breslauba vagy Berlinbe. Ott majd megszabadulnak a rossz hangsúlyaiktól.

Az iskolában németül folyt a tanítás, de ha valamelyik nebuló lengyelül felelt egy tanár kérdéseire, azt szó nélkül elfogadták, a tanárok ugyanolyan otthonosak voltak az egyik nyelvben, mint a másikban, és Grabowski tanfelügyelô úr azt szokta volt mondani: Nekem wszystko jedno, hogy ksiàðka vagy deutsches Buch, amit olvastok, az a fontos dzeici, hogy egyáltalán könyvet vegyetek a kezetekbe.

De ez 1900 után megváltozott, szigorúbb rendelkezések jöttek Berlinbôl, és amikor aztán már a hitoktatást sem volt szabad lengyelül tartani, Posenban diáksztrájkokra került sor, és Valeska városában sem jártak a tiszta lengyel szülôk gyerekei hetekig iskolába.

A templomban inkább beszéltek lengyelül, mint németül, az összegyûlt hívek összetételétôl függôen, Starezewski tisztelendô ezt egyetlen pillantással fölmérte, amint a sekrestyébôl belépett a maga kis templomába, és ehhez igazodott. A hatóságok igényeinek eleget téve németül prédikált, de amikor például az elhalálozott Franciska Kandzyn lelki üdvéért tartott gyászmisét, aki hét gyermeket hagyott hátra és egy szeszkazánt, aki a kis szerencsétlenek apjának mondta magát, de akinek az asszony már néhány évvel azelôtt kitette a szûrét, akkor a tisztelendô elôször ledarálta az egész szöveget németül, az imádkozók felsôteste ide-oda ringatózott a padokban, fáradtan és kimerülten az uradalomban vagy a szénbányában végzett egész napi nehéz munkától, amint azonban ugyanezt valamivel lassabban és lengyelül kezdte mondani, fölemelték a fejüket, jobban odafigyeltek rá, Swièta Maria – sóhajtottak egymásra nézve –, már egy éve, hogy elment a szegény Franciska.

És márciusban vagy áprilisban a körmeneteknél az egyházközség egyik stációtól a másikig haladt, és amikor Starczewski tisztelendô a 9. stáció elôtt az egész templomot betöltô szép basszushangján azt énekelte: „és Jézus harmadszor esik el a kereszttel”, akkor az asszonyok azt imádkozták maguk elé: „Kérünk, Urunk, hallgass meg minket”, ki németül, ki lengyelül, egyikük se zavartatta magát, még a beszéd ritmusa se változott meg közben. Akik nem tudtak lengyelül, jórészt a birodalomból idehelyezett hivatalnokok, amúgy is protestánsok voltak, odaát a lutheránus templomban egészen maguk között lehettek...

Így történt, hogy Valeska Wondraczek az ábécét elôször németül, a Miatyánkot elôször lengyelül tanulta meg, és késôbb is elôfordult, hogy az Üdvözlégyet önkéntelenül is lengyelül kezdte mondani, nap mint nap Istenhez fohászkodni nem is volna képes másként, mint hogy mój ty Boðe kochany... Az elsô háború végéig a két népcsoport együttélése elég békésen alakult. Voltak alkalmi feszültségek, mint a hitoktatásra vonatkozó porosz rendelet után, a Lengyelországhoz való önkéntes csatlakozást szorgalmazó Korfanty választási gyûlései után, vagy a hakatisták nyilatkozatait követôen, de ellenségeskedésre nemigen került sor.

Valeska apja textilkereskedô volt, és bár a boltja a nyugati oldalon volt, mégis sokan jártak hozzá odaátról is valami különlegességet vásárolni, angol tweedet vagy francia selyemárut, brüsszeli csipkét vagy cseh kamgarnt, velúrt, zseníliát, szatént, kartont, taftot vagy bársonyt. A boltban éppolyan folyékonyan beszélt lengyelül, mint németül, sôt, ha több vevô volt bent egyszerre, bámulatos gyorsasággal volt képes egy mondat közepén is átváltani egyik nyelvrôl a másikra. Valeska mindig csodálta, ahogy a vevôkkel, kivált a nôi kuncsaftokkal bánni tudott, sokszor bement hozzá a bátyjával együtt, ilyenkor csöndesen leültek a nagy ovális tükör mellé egy puffra, és meg se mozdultak. Nem mintha az apjuk megtiltotta volna, hanem mert olyan izgatónak találták, ahogy az emberek bejöttek, a fiókokban turkáltak, ide-odahengergették a vég vásznakat, a dobozokban és skatulyákban keresgéltek, s eközben nem mulasztották el, a hölgyek semmiképpen, hogy újra meg újra belepillantsanak a tükörbe – s mindezalatt egész szózuhatagot bocsássanak ki magukból, azután meg távoztak, nemegyszer anélkül, hogy vásároltak volna bármit is. Ilyenkor a gyerekeknek és szótlan, érzéseit ki nem nyilvánító apjuknak félóra hosszat kellett pakolászni, mire a dolgok megint rendesen a helyükre kerültek.

Senkit sem zavart, hogy az apjuk a pénzt lengyelül számolja ki, raz, dwa, trzy, cztery, vagy németül, még ha egy wschodniaknak számolt is németül és egy Ostlernek lengyelül. Alapjában véve sosem lehetett egész biztosra kideríteni, hogy a vevôk közül melyik volt végül is német és melyik volt lengyel. Amikor aztán a népszavazás és a harmadik felkelés után az egész város az új lengyel állam területéhez kezdett tartozni, a Wondraczekekkel együtt olyan családok is elköltöztek, amelyekben kizárólag a lengyelt beszélték folyékonyan, csak a fiatalabbak törték a németet a gleiwitzi menekültbarakkokban.

Korfanty mindazoknak, akik maradni akartak, és Lengyelországra szavaztak, egy tehenet és földet is ígért, és Sosnowitzban már korábban is jószágot osztatott az uradalmi cselédeknek és a bányászoknak, ezért maradt itt néhány család, de a népszavazás után a lengyel nemesek vették át a porosz junkerek földjeit, és egy földreformra most éppolyan kevéssé lehetett gondolni, mint azelôtt a poroszok alatt. Így aztán a szegény Hauslerek végül legfeljebb egy kecskét kaptak, amit Felsô-Sziléziában azontúl csak Korfanty-tehénnek hívtak.


Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következõ címre: lettre@c3.hu


C3 Alapítvány       c3.hu/scripta/