BERLINI NAPLÓ

Lady Macbeth. Egyre csak mossák és mossák a kezüket... (ez a kezdet).

A csapok. A fürdôszobák. A kézmosás higiéniája... mégiscsak.

A hosszú lábak és az a fakó tekintet – és a nyak és a bôr színe... csupa-csupa önzés... (Na és mondjuk, a svédek? A norvégok, a hollandusok?)

A pincérek. A balett. Megbízhatóság. Soha nem veszôdnek. Semmi gáncsoskodás. Elôzékenyek. (A német mint színész.)

Szeretik hát a maszkot és a játékot? (A kérdést innen is lehet nézni, egyáltalán, sajnos, mindent lehet.)

Elszigeteltek. Együttmûködnek, ami annyit tesz, hogy csak részben adják oda magukat a másiknak, kizárólag a feladat keretein belül. A világ átformálása és szükségleteik kielégítése elfedi a magányukat. Korán nôsülnek. Utóvégre az asszony is hasznosítható, ha munkára fogják...

Észak, észak... Mennyi bennük a saját maguk és mennyi bennük az, hogy egyszerûen északiak? (És az angolok? a svédek? a dánok?) Erre így felelhetsz: az északiság vonásai meghatványozódnak bennük, és hallatlanul zárt tömeggé teszik ôket. S végül szárnyakat kapnak tôle. Elragadó szárnyakat! (Így is lehet. Ha egy valaki töri a fejét sok másik tízmillióról... mindent lehet...).

A német, aki németekre ítéltetett.

A német, aki németekre ítéltetett – ez a legegyszerûbb változatban azt jelenti: ki másban bízna, ha nem a saját mérnökében, tábornokában, gondolkodójában? Mindig is a német munka volt a szolidabb. A németség: ez az a nemzet, ahol a munkás bizalmat táplál az elit iránt, s az elit bizalmat táplál a munkás iránt. Igaz, elveszítettek két nagy háborút, de sakkban tartották az egész világot, s amíg nem törték le ôket, vezéreik gyôzelemrôl gyôzelemre vezették ôket: a gyárban, a háborúban, minden egyes feladatuk elvégzésében... Hitler, igen, ô is elsôsorban bizalom kérdése volt.

S mert képtelenek voltak felfogni, mennyire primitív, el kellett hát hinniük, hogy zseniális...

Egy párhuzam: a lengyel, akit a kudarcok alakítanak azzá, ami, és a német – akit a gyôzelmek.

Nem tehetségesebbek, csak jobban tartanak a kontárkodástól, ami idegen tôlük... (a villanyszerelô arca, aki a vezetéket javítja a felvonóban, koncentrált, fájdalmas, majdnem mártírarc).

Stb., stb. Haladhatnék a véletlenek önkényes egymáshoz fûzése mentén, kiderítendô, hová vezet... Például a szemek – és a szemgödrök, a munka mint egyfajta mechanika, az, ahogy eljutnak az evéshez, a pihenés és a mozgás viszonya, vagy például mi az, ami mindig mögöttük marad, bármerre haladjanak... (Sok mindent el lehetne itt mondani; kétségkívül elônyömre válik, hogy megóvtam magam azoktól a sematikus fogalmaktól, amelyekben ôk vergôdnek, akár a kalitkában...)

Ne tájékozódj.

Ne olvass se könyvet, se újságot.

Ne nézd a falat.

Ne érdeklôdj túlzottan semmi iránt.

Ülj a kávéházban, és bámulj ki az utcára...

(Feljegyzések, amelyeket a Kurfürstendammon egy kávéházban vetettem papírra, amíg Zuzanna Felsre vártam.)

NEm, nem Berlinrôl írok, hanem magamról – ezúttal Berlinben –, nincs is jogom másról írni. El ne veszítsd a saját témádat!

Megismerkedtem más mûvészekkel is, akiket szintén a Ford Alapítvány hívott meg, akárcsak engem. Beszereztem magamnak egy-két jobb öltönyt. Befejeztem a naplóm korábbi fejezeteit, amelyek Argentínából történt elutazásomat és párizsi tartózkodásomat tartalmazzák. Egyre több meghívást kapok: hangversenyek, kiállítások, kollokviumok.

Mégiscsak azt hiszem, hogy ama negyedszázaddal ezelôtti Történés volt az, ami a magamfajta, némiképp történelmietlen, tengerentúli jövevénynek elûzte szemébôl az álmot... vagy inkább beleûzött az álomba... Mert az idill itt párban jár valami förtelemmel, ami iránt lehetnek kétségeink, hogy mai förtelem-e vagy tegnapi – avagy végsô soron ma vezetjük le a tegnapból. A berlini kutyákra például kifejezetten illik a „korrekt” kifejezés, ám láttam alvó kutyákat, s rajtuk, valahonnan sokkal mélyebbrôl jövôen ott ül a förtelem. Beszélgetés közben is nemegyszer meglepô borzalmak hangzanak el, mintegy a ma és a tegnap közt feszülve – vagy csak álmodtam például (mert ez az idôzavar még az ember álmaiba is belopakodik), hogy azt mondta valaki: „Tudja, uram, hogy itt a közelben van egy kórház, ahol azokat a nyomorékokat tartják örökre bezárva, akik túl szörnyen festenek ahhoz, hogy akár a legközelebbi hozzátartozóiknak megmutassák ôket. A családjuk meg azt hiszi, hogy meghaltak.” Vagy azt mondják: „Ott, a fal túloldalán volt Hitler bunkerja.” (Volt vagy van? Mert ma is megvan, ha már nem is mint bunker.) Azt mondják: „”, a háború, azok voltak csak a rémes évek!” Vagy: „A háború óta özvegy vagyok, a férjem és a fiam odaveszett”. Elcipeltek a börtönbe, és megmutattak egy normális, napfényes szobát, a mennyezeten vasgyûrûk, ezekre húzták föl azokat, akik szembeszálltak a Führerrel – talán nem is húzták föl ôket, csak megfojtották (mert nem értettem jól, néha kimondottan rosszul értettem, ahogy gyakran elôfordul az emberrel a hegyekben vagy a nagy folyók mentén, egyszóval azokon a helyeken, ahol a természet átmegy fantasztikusba). És ismét: ez „volt” vagy „még van”... bár nem egészen, hisz rajta hagyta nyomát az Idô vasfoga. E módfelett tisztességes és mélyen erkölcsös város utcáit róva ugyanis nemcsak kutyákkal találkozhattam, amelyekbôl elôbújt a szörnyeteg, hanem ember-szörnyekkel is – mert ugyan ki kezeskedne érte, hogy mondjuk, épp ez az úr nem fonta-e jobb kezét annak idején valakinek a torkára, és nem is eredménytelenül. Éppen mert oly megdöbbentô erôvel képesek úrrá lenni múltjukon, néha alig hihetô, amit mondasz... S ez az a pont, ahol a nyüszítés, az ostoba és gyászos kutyavonítás egybeesik a tiszteletreméltó óhajjal, hogy végre normálisan kellene élni.

Hogy miféle pont, a bûn vagy az erény helyszíne? Nekem, aki Argentínából jöttem, és se a történelemben, se az itteni szokásokban nem lehettem járatos, egyfolytában az a benyomásom volt, hogy Berlin, akár Lady Macbeth, lélegzetvételnyi szünet nélkül mossa a kezét... És hogy a nemzedék, amely e kulisszák közt lépett ki az életbe, ez a valójában mindent újrakezdô, a múltat elsöprô, hatalmas megújulási és megtisztulási hullám meghatározó szerepre tett szert – csakhogy engem e német fiatalság nem is fogadhatott a bizalmába, hisz hol németül, hol franciául bicegô eszmecseréink az igazi közeledést nem tették lehetôvé. Valamennyi velük való találkozásom közül 1963 szilveszterét ôriztem meg emlékezetemben a legmegbízhatóbban, amikor is egy ifjú festô mûtermében búcsúztam az óévtôl, ahová a görög barátom, Krisztosz Joachimidesz révén kerültem. Belépve az emeleti mûtermet uraló félhomályba, és megpillantva az éjszakai ifjakat, ahogy elterpeszkedtek a heverôn, ácsorogtak a sarokban, egybôl az jutott eszembe róluk, hogy hozzá vannak láncolva a saját kezeikhez. A kezek voltak a legintenzívebbek, betöltötték a szobát, hol egymásra hágtak, hol elernyedtek, erôsek, nagyok, tiszták voltak, gondosan kimanikûrözött körmök, szép civilizált kezek. A fejek meg olyasféleképp csatlakoztak a kezeikhez, ahogy a felhô száll a föld fölött. (Nem volt újdonság ez számomra, annak idején, még Argentínában Roberto Santucho így tolta-vonta el magát a saját kezeibe.)

Gyilkos kezek? Dehogy, hisz újak, ártatlanok... Újak és nem ugyanazok, és persze mégis ugyanazok... Mi a különbség? Más a szem, más a haj, más a mosoly? Egy arany-kék ifjú barátságosan a kezembe nyom egy pohár whiskyt, de a kezét onnan nyújtja felém, a szeme onnan pillant rám... Egy másik a vállamra teszi a kezét, teljesen testvériesen, ám ez a testvériesség is onnan jön, s halál lesz... nem is tudom, barátságos vagy ellenséges halál... Ebben a pillanatban egy elbûvölô kislány jópofáskodva megvonja a vállát, szerelemrôl van szó, a szerelemrôl, no jó, de az sem volt más, mint szerelem, erdô, az önmaguk elé szerelmesen, diadalmasan kinyújtott kezek erdeje, heil, alkotó kezek! Marhaság! Hess, hess! Rémképek! Oly európaiak (ezzel az Európával nem találkoztam Párizsban), nyugodtak és szabadok, csipetnyi sovinizmus vagy nacionalizmus sincs bennük, globális léptékû, tágas horizonttal, igen, ez volt a legmodernebb ifjúság, amelyikkel csak módom volt találkozni. Még csak nem is mentegetôztek a múlt miatt, a félhomályban is jól látható volt, hogy az már nem az ô ügyük, ôk már valami mást, valami újat képviselnek. Szakadj el! „Gyere, menjünk, mit akarsz az ô Achillesükkel!” Egy nemzedék, amelynek mintha szülôje sem lenne, egy szülôk nélküli, múlt nélküli vákuumnemzedék – csak annyi, hogy hozzá vannak láncolva a kezeikhez –, bár ezek a kezek már nem öltek, inkább tervezéssel, a számlákkal, a gyártással, a termeléssel voltak elfoglalva. És gazdagok... fantasztikus zakók, gyönyörû órák... az autóik meg odalent parkolnak az utcán...

Ez tehát magas szinten civilizált fiúk luxusvilága... itt, Európa szívében... s az én fejem mégis újra meg újra elôáll a gyilkosság asszociációjával. S hogy némiképp ellensúlyozzam német dadogásomat, beidéztem Goethe Hier ist der Hund begraben-jét, és mindjárt oda is szegôdött hozzám, egy eltemetett kutya, azaz dehogyis kutya, egy hajdani társam, akivel egyidôsek voltunk, s aki talán épp itt nyugszik a közelben, a csatorna mentén, a házak alatt, hisz az utolsó harcok idején sûrûn tarolt az ifjak közt a halál. Egy csontváz, amely itt rejlik valahol a közelben... Közben a falat néztem, s észrevettem fönn, magasan egy kampót, majdnem a mennyezet alatt, egy kampó magányosan, tragikusan beverve a meztelen falba, nincs iszonyatosabb, mint ez a kampó, odafönn, beverve, egy kampó, a falba, magasan, beverve, a meztelen falba. Vajon ezek az européer luxusifjak – gyökértelenek és magányosak – egyáltalán kitalálhatták volna, hogy mi jár a fejemben? Jól tudtam, hogy elôttem nem akarnak „németek” lenni, ahogy én se akartam nekik „lengyel” lenni – de az is lehet, ki tudja, hogy ôk már egyáltalán nem kívánnak németek lenni, kiléptek a világba, mindent elölrôl kezdtek, s csak a legtágasabb horizontok után éreznek vágyat. No de a kampó ott a falban! Whisky. Bor. Szendvicsek, sütemény, gyümölcs. Nagy beszélgetések és flörtök. Mindig valami másról beszéltek, Brecht, Grass, az egyetem, az utazás, Lessing. Ahogy közeledett az éjfél, úgy nôtt bennem a kíváncsiság... mit kezdenek az Idôvel? Mit kezdenek az Új Esztendôvel? Mit tesznek, ha eljô a perc, amelyben a Múlt és a Jövô egymásba ér? És? Ütött az óra, durrantak a pezsgôsüvegek, és ôk mosolyogva, sok boldogságot kívánva, egymást átölelve elmaszatolták maguknak ezt a veszélyes órát. Görögországba utazol? Láttátok Benrath kiállítását? Piers Read Angliában van. Meglátod, jövôre már Frau leszek. Ez a berlini szilveszter nem volt más, mint egy teljesen nyugodt, polgári óesztendô-búcsúztatás, igazi Idô és történelem nélkül. ‘k hát magánemberek. Én meg, aki mindig is azon voltam, hogy magánlegényként éljem az életemet, képtelen voltam tapsolni nekik. Világpolgárok. Európaiak. Csak az a kampó a falban, beverve, beverve... csak az a csontváz-testvér, az a halál itt, nem messze... és a kezek, a kezek e megfoghatatlan túlereje... Fölhajtottam még egy whiskyt! Ott, akkor ama szerelmesen halálos parádékon az ifjakból elôcsalták a kezüket, fel, fel, ó, az elôrenyújtott és elôre vivô kezek erdeje... ôk meg csak haladtak a kezük után... Most viszont e kezek nyugodtak, dologtalanok, magánkezek, és mégis, és hiszen újra azt láttam, hogy hozzá vannak láncolva a kezeikhez, bele vannak taszítva a saját kezükbe.

A német kezek Berlinben... mi tagadás, jó ideje gyanakodva méregettem ôket... nyomasztóak, mert sikeresebbek, komolyabbak, mondhatnók, minden munka, amit a német kezek végeznek el, tökéletesebb... Ám az a teljes üresség, az a halálos némaság, ami e kezekben rejlik, csak akkor lett nyilvánvaló számomra, amikor szemembe ötlöttek az elárvult ifjak összejövetelén, ebben a romjaikból újjáépült, jellegtelen városban, amely egy sziget... egy ideiglenes sziget... Egyikük sem tud miben megkapaszkodni. Goethe Németországának nagy hagyományát már túlságosan kompromittálta, ami utána következett. Az új Európa jelszava nem bizonyult elég élônek. Egyébként is ôk – most már – féltek a jelszavaktól, a programoktól, az ideológiáktól, még a moráltól is, a lelkiismeretesség német moráljától úgyszintén, amely lám sátáni kihágásokhoz vezetett. Mi maradt hát? A munka. És tisztában voltam vele, hogy mindegyikükre vár valami tennivaló, valami konkrétum, a vizsgák, az iroda, a mûhely, a festészet vagy talán épp az irodalom, termelés, gyártás, technika, dolgoztak és kidolgoztak, miközben sok mindent átdolgoztak, s ez egyelôre értelmet, funkciót, szerepet jelentett számukra... a kezek e szörnyû ürességében és némaságában... a valószerûtlen történések Berlinjében. Ilyesféleképp rajzolódott ki elôttem ez a német ifjúság: mintha ököllel dörömbölne a külvilág falán, meg akarván tudni, ki is ô valójában – hogy aztán a külvilág átformálásával, majdan az út végén saját én-tudatra is szert tegyen. De hányszor dörömböltek már a németek faltörô kosként a világ falán, hogy eljussanak e titok nyitjához. Ismétlem: ha az ember kapcsolatba kerül velük, bármennyire lesújtó, tudomásul kell venni, hogy náluk mindig komolyra megy a játék: ez aztán véletlenül sem másodlagos nemzet, így valójában vaktában haladnak elôre, nem utánoznak, csakis teremtenek, tiszta lappal, mert szûzföldre lépnek. Fogalmuk sincs, mi lesz, de arról sincs, hogy mi lehet vagy nem lehet. ”, azt a különösséget és magányt, ami a valódi tartalmuk, aligha lehet szavakba foglalni (még ha tettetik, akkor sem, sôt akkor a legkevésbé), s ahogy uralják a dolgokat, abban van valami téboly, emberi mivoltuk mintegy elôhang a jövendô, ismeretlen emberi létezéshez, miközben úgy „funkcionálnak”, hogy az öt legközönségesebb német is kiszámíthatatlan egységgé tud összeállni... nem is olyan egyszerû ez... Állj! Állj! Ébredj zord álmaidból, ébredj! Végül is ez ifjaknak békés privátkezük volt, s ugyan miféle vágyakat táplálhattak? Autó, feleség és gyerek, elôremenetel... ennek jegyében szorgoskodtak... hogy a lehetô legtisztességesebben éljék le az életüket, ez minden. A kampó? A hulla itt, nem messze? A kezek erdeje? Ezek már csak az én hozzájuk fûzött kommentárjaim.

És valóban nem tudom, mitôl is kellett tartanom: hisz soha nem találkoztam ifjúsággal, amely náluk humánusabb és egyetemesebb lett volna, demokratikus és ártatlan... úgy értve, becsületesen, nem hazug módon az... békés... Csak hát... a kezeik!

Különös és szép: e nyugodt arcok, mérlegelô tekintetek, pontosság, nyugalom, jókedv... s mindez jó ütemben a jövô felé tart. A német rabszolgája a németeknek. A németen uralkodik a német. A németet meghatványozza, ûzi, hajtja, szárnyakkal látja el a német. De az egész abszolút nyugalomban történik.

A félhomályban jól láthattam, hogyan kezelik egymást, akár féloldalt állnak, akár szemtôl szemben, hogyan kondenzálják németségüket, s tudtam, hogy „egymás közt” sokkal irgalmatlanabbak... vagy csak védtelenek.

Termelés! Technika! Szaktudás! Ha az apák nemzedékének Hitler lett a veszte, úgy a mai német ifjúságnak könnyen lehet a szaktudás átka. A szaktudás, amely a technika absztrakt dimenziójában egyesíti ôket, még bármit megtehet velük...

Hogyan is láthatnák meg és foghatnák föl a saját drámájukat ezek az ifjak – ha egyszer az nem szerepel a napi programjukban?

Képzeljük el, hogy az egyiket megkérdem, szereti-e a lekvárt? Igenlôen felel. De ha tagadólag felelne, az ugyanazt jelentené... Hisz az igényei, az ízlése, a kedvenc ízei mind annak a függvénye, hogy a többi német mit mond magáról, azaz abból a figurációból következik, amit itt és most ôk együtt alkotnak. Egymás közt az ízlésüket is megváltoztathatják...

Amikor hajnalban kiléptem a fagyos utcára, már kihunyt a berlini szilveszter, az autók tele utasokkal, az arcokon még ott a bohém éjszaka. De már érezni, hogy közel az elcsendesülés és az álom... e csupa pénztárca, karóra, gyûrû és csupa elsôrendû pulóver városában, amely elvesztette múltját és jövôjét.

Az viszont nem is lehetett kétséges, hogy a város holnap újra dologhoz lát, még magasabb fordulatszámon és olyan ütemben, amit naponta kissé még gyorsítani lehet; a munka pedig szolid lesz és normális, mintha az égvilágon semmi sem történt volna, azaz egyre gyümölcsözôbb... egészséges munka... Az utcák kényelmesek, szépen sorjázó zsenge fák, masszív, jó karban lévô, nyugalmat sugárzó házak... Berlin olyan benyomást kelt, akár a kiegyensúlyozottan, magabiztosan haladó ember, csak éppen azt nem tudni, hová tart. Mit mûvelnek ezek itt magukkal? – tûnôdtem befelé, s a kérdésben a „mûvelni” egyszerre kétféleképp hangzott: „mûvelni valamit” (elvégezni) és „mûvelni magával valamit”. ”, te pampákról jött utazó, nem ítélsz-e elhamarkodottan és részrehajlóan? Hisz amióta Cannes-ban kiszálltam a repülôgépbôl, egyfolytában azt látom, hogy egész Európa belevakul a munkába... s nem találtam senkit, aki ne lenne csavar a gépezetben, ne lenne valaminek a funkciója, miközben a – hódító és ôrült – zsenialitás elhagyta az embert, aki legfeljebb felfoghatatlan vibrálás lehet a hajszolt tömegek szemében. Goethe? Goethe helyett – itt a gyármonstrumok képviselik a kreativitást. Legfeljebb Berlin a maga légüres terében, a maga vibrálásával egy lépéssel elôbbre van ebben az irányban...

Egész berlini tartózkodásom alatt még véletlenül se találkoztam egy Goethével, Hegellel, Beethovennel vagy bárkivel, aki legalább távolról rájuk emlékeztetett volna. Bizonyára nincs itt hiány kitûnô mûszaki tehetségekben. De a szellem zsenialitása az emberekbôl a termékbe, a gépbe szökött, az ékszíjak suhogásában nyilvánul meg, ott zseniálisak ôk... önmagukon kívül...

Az egészségük! Az egyensúlyuk! A jólétük! ”, mennyire mulattatott ez néha, micsoda vicc ez, minô történelmi tréfa, hogy épp itt, a katasztrófák kellôs közepén élnek a legkényelmesebben az emberek, és itt keresnek a legtöbbet. Milyen nevetséges, hogy a várost romokba döntô és lángtengerbe borító bombák ezrei alól egyszerûen kimásztak a felszínre – és mintha mi sem történt volna, pirospozsgás arccal és ráadásul nesszeszerekkel, fürdôszobákkal... Botrány! Hol itt az igazság... az egyszerû jó ízlés!

Jó lenne, ha végre felfognánk és megjegyeznénk, hogy ez az aszketikus és vallásos nemzet (noha az isten eltûnôben van) kétféle értelem, kétféle valóság felé tart. A bôröndök, nesszeszerek, villanyborotvák – no igen, ez az, amivel kényeztetik és babusgatják magukat; ám egyúttal ez az egész magával ragadja és felemeli ôket. De hová? Merre? Ez a kérdés, se nem könnyû, se nem banális. Mindenesetre nem szabad elfelejtenünk, hogy számukra a luxus többnyire áldozat, a kispolgári nyugalom keserû feszültség, s amíg a havas utcák a déli napsütésben szikráznak, ôk meg jámboran meg-megállnak a kirakatok elôtt, azon tûnôdvén, hogy még mivel halmozhatnák el magukat, addig fenn a hegyeikben vagy akár a pusztáikon gyûrôdések és lavinák támadnak, s ôk kénytelenek ügyefogyottan botladozva, dérrel-dúrral, ezerféle dübörgés közepette megtenni az új lépést az Ismeretlenbe. A legkevésbé sem szeretnék politikát keverni az írásaimba...

Lehet, hogy ez ostobaság, hisz a Szövetségi Köztársaság hirtelen gazdasági újjászületése egész Nyugat-Európára rányomta a bélyegét, és történt, ami történt stb., stb., stb. Ezt tudjuk. Most viszont hull a hó, mindent befed a fehérség, amirôl kis híján megfeledkeztem, nagy fehér csönd, lágy hófüggöny, álmos, makacs, lassan hulló, mindent elsimító havazás... Álom. Álom. Elegem van már abból, hogy éber megfigyelô legyek, jobb szeretném, idônként mintha fölébrednék, elkezdek tárgyszerûbben beszélni, de mindjárt a homlokomra száll egy-két álmosító hópehely... Elaludtam, amikor eljöttem Argentínából – és mostanáig nem ébredtem föl. Hó. Álom. Ha már megteszem itt a magam megfigyeléseit... akkor jó lenne, ha az álom, amennyire csak képes rá, feloldaná e látleletet.

Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következõ címre: lettre@c3.hu