OROSZ-LENGYEL SZÓTÁR

Jacek Kuronnak

Lengyelországról képtelenség Oroszország nélkül beszélni. A lengyelek számára Oroszország nem más, mint hazájuk szöges ellentéte, a rájuk mért végzet. Az Oroszország által okozott sebek és szenvedések ezerféleképpen íródtak be a lengyelek emlékezetébe, s élnek a mai napig különféle szólások, metaforák, célzások, ikonikus jelek, idézetek, magatartásminták formájában. A lengyel nyelvben és kultúrában ott kísért az elnyomó, zsarnoki Oroszország képe. Ez a vízió a lengyel kultúra tudása, bölcsessége, melyet megszámlálhatatlan, szüntelenül jelen lévô és ismétlôdô bizonyíték támaszt alá. E mélységes bizonyosság tudata a lengyel identitás egyik alappillére.

Mickiewicz

Oroszország legkifejezôbb s ezért legfontosabb leírásának szerzôje, jobban mondva atyja természetesen nem más, mint Adam Mickiewicz. Az ‘sök címû drámai költeményben felvázolt Oroszország-vízió az akkoriban körvonalazódó lengyel identitástudat központi elemévé vált. A 19. század eleje volt az az idôszak, amikor a formálódó modern nemzettudatban elôször kapcsolódott össze az etnikai és vallási hovatartozás az önálló államiság igényével. Így vált az orosz birodalom alattvalója, a litván Mickiewicz, aki sohasem járt sem Varsóban, sem Krakkóban, a számunkra manapság legkézenfekvôbb – vagyis katolikus, vértanúság-orientált, egyszerre nyugatbarát és nyugatellenes, büszke és meg nem értett – lengyel nemzettudat szülôatyjává. Mickiewicz úgy állítja be Lengyelország teljes állami és politikai bukását, mint az örök lengyel-orosz harc egyik állomását, a lengyel-orosz ellentétet, a civilizáció és a barbárság, az igaz vallás és a hitszegés, élet és halál, igazság és hazugság antagonizmusát. A lengyel nemzet és zarándoklat könyveiben Mickiewicz felállította a lengyel Antemurale, a nemzetek Krisztusának szobrát. Az orosz impérium brutális gyarmatosító politikája méltó ellenfélre talált a zseniális költô személyében.

Felkelések

A kommunista propaganda minden igyekezete ellenére negyven év alatt sem talált alternatívát a lengyel „felkelés” szó egyértelmûen oroszellenes jelentésére. Még az 1944-es varsói felkelés is, bár közvetlenül a hitleri Németország ellen indult, végsô soron a fenyegetô orosz megszállás elleni tiltakozás volt. A felkelési hagyományok életképességét bizonyította spontán újjászületésük a hadiállapot 1981 decemberi bevezetését követôen. Bár e korszak ellenállási hagyományainak és szimbólumainak többsége (például a gyôzelmet jelképezô horgony vagy a szabotázsra buzdító teknôsbéka) a németellenes konspirációra vezethetô vissza, az idô mindennap ismétlôdô, vallásos ritualizálása közvetlenül kötôdött az oroszellenes felkelések idején rögzült viselkedésmintákhoz. E hagyományok lényege az igazi lengyelség védelme volt a katolikus hittel és a katolikus egyházzal való azonosulás által. (Az „igazi” lengyelekkel szemben a hadiállapot bevezetésében részt vevô s azt támogató istentelen lengyelek álltak.) E korszak jelvényein, emlékmûvein, jelszavaiban és hazafias nyelvezetében Lengyelország mint a nemzetek Krisztusa, a kereszténység védôbástyája, az egész világot szenvedésével megváltó és a világ által kitaszított áldozat víziója jelenik meg. Szintén közvetlenül az 1831-es novemberi felkelés idejébôl datálódnak a hazafias-vallásos motívumokat ábrázoló fekete zománcékszerek, melyek egyrészt a nemzeti gyász, másrészt a világi javak feláldozásának jelképei voltak. E hagyományok és szimbólumok, melyeket Lengyelország tragikus történelme nem hagyott elavulni, a hadiállapot helyét a lengyel vértanúság világos és egyértelmû történelmi ciklusában találták meg. Lengyelország e romantikus látomását figurázta ki minden eszközzel a hadiállapot elsô számú szóvivôje – Jerzy Urban.

Oroszország mint Szibir

A vidéki Adam Mickiewicz számûzetése idején elsôsorban a városi Oroszországgal ismerkedett meg – legfôbb irodalmi sikereit Moszkva és Szentpétervár szalonjaiban aratta. Mégsem ennek az Oroszországnak a képét hagyta ránk. Az Útban Oroszország felé címû költeményben (amely Az ôsök függelékében található) az út a mélybe, „mind zordonabb tájak” felé vezet, a máglyára, melyre a lengyel ifjak egymást követô nemzedékeit taszítják:

  Zsarnok támadt! – Heródes! – Honunk ifjú népe Került, Uram, a kezére. / Mit is látok? – nyomát sok hosszú fehér útnak, / Hosszú utak – nem látni – erdôn, hóban futnak / Északra mind csak! – folyóként ömölve / Távoli földre/
  (...) Gyermekeink ôk, ó, Uram! / Észak felé – Uramisten! / Mily sors ez – elûzve innen! / S engeded ifjan hullani mindet, / S nemzedékünk mégis csak elveszejted végleg?

Szibir

A lengyel lélek atlaszában talán a legfontosabb hely. A pokol megfelelôje. Leggyakrabban „dantei” tájképekkel ábrázolják. Az Inferno kulturális és vallási kontextusa, amelyben a lengyelek szenvedéseinek helyet kell kapniuk, segítségünkre van annak értelmezésében. A szibériai számûzetés szemtanúk nélküli kínokat jelent, letaszíttatást a poklok mélyére, ahol, akárcsak Danténál, a jeges sivatag vár. Míg azonban Dante poklát bûnösök népesítették be, a lengyel számûzöttek hazájukért és vallásukért szenvedô ártatlan áldozatok. A dantei párhuzam megnemesíti áldozatukat, a gyilkosok szándéka ellenére, akiknek célja a teljes megsemmisítés. Elképzelt dimenzióit tekintve tehát Szibir mindig ott van, ahol az orosz uralom jeges leheletét érezni. Egyszer Oroszország déli részén található, máskor a Lubjankában, Moszkva közepén, megint máskor pedig Varsóban. („Szibir a Visztulánál kezdôdik”, jegyezte fel 1840-ben az éles szemû utazó, Astolphe de Custine.) Szibir földrajzi határai bizonyosan nem azonosak a termékeny és gazdag Szibéria földjével.

Elhurcolások

Szibir „kontinense” az elhurcolt lengyelek nemzedékeibôl nôtt hatalmasra. Az elhurcolás leghíresebb jelenete természetesen szintén Mickiewicztôl származik. Az ôsök harmadik részének következô passzusát minden iskolás gyerek tudja:

JAN SOBOLEWSKI:

Figyeltem a fogolyra, mint áll, mit csinál hát: – / Mivel látta, sír a nép, szemlélvén a láncát, / Rázta lábán, jelezve, nem nyomja a súlya. – / Aztán gyí! – a kibitkát épp elindították – / ‘ lekapja kalapját, feláll, rákezd zúgva, / S kiált háromszor: „Nincs még veszve Lengyelország!” / Tûntek sorra; – ám e kéz soká meredt égnek, / Éj kalapja – zászlaja komor temetésnek, / A fô, mit szégyentelen erô lekopasztott, / A fô, mit szégyen nem ért, messzire magaslott, / Gyalázatát s ártatlan mivoltát hirdetve, / S kiáll rengetegnyi fej éjszín hátterébôl, / Mint delfinfej a vízbôl, próféta intelme, / E kéz s e fej egyre csak a szemem elé jô, / És ott marad elmémben – s útján életemnek / Iránytûként jelzi, az erényt hol lelem meg; / Ha e kettôt feledném, Isten, te az égben, / Felejts engem. – LWOWICZ ATYA: Úgy legyen, teérted. MINDEGYIK FOGOLY: És értem.

Több millió iskolai dolgozat született már a fenti jelenetrôl, s Az ôsök e részébôl származik a „Sötét, sovány, de furcsán megnemesült” szólásmondás is, amellyel az iskolások a túlzott kulturális indoktrináció ellen védekeznek. Ez a jelenet, s egyáltalán az egész mû automatikusan, tudat alatt felidézi bennünk Krisztus keresztútját. Mickiewicz zseniálisan ötvözi a részletes leírást a vallási vértanúság szimbolikájával. Az Útban Oroszország felé a lengyel nemzet Szibirbe vezetô keresztútja – a lengyel Golgota. E látomás az egész 19. század folyamán ismétlôdô elhurcolások hullámai során rögzült véglegesen a lengyelek emlékezetében, s olyan mûvészek festményei, emlékiratai örökítették meg, mint Artur Grottger, Jacek Malczewski és Aleksander Sochaczewski. E képeken a számûzött lengyel rabok hátukon keresztet visznek, imádkoznak, és hitük vértanúiként halnak meg – szenvedéseik értelmét és jelentôségét a vallás dimenziója adja meg. A vallás és a nemzet ügyének összekapcsolása mind a mai napig aktuális maradt. Különösen nagy erôvel tört felszínre ez a hagyomány a hadiállapot 1981-es bevezetése után. A Szolidaritás internált vezetôinek visszaemlékezéseibôl kiderül, hogy ôk is rettegtek a Szibirbe való elhurcolástól, s félelmükben az imádsághoz menekültek. De a lengyelek nemcsak meghalni tanultak meg Szibirben, hanem az elhurcolás különbözô módozatait is elsajátították. A hadiállapot szervezôi (akiknek vezetôje gyerekkorában maga is megjárta Szibirt) minden bizonnyal emlékezetükbe idézték az 1940-es tömeges elhurcolások borzalmait, amikor az internáltakkal szemben elsôként a fagy fegyverét alkalmazták. A rabokat nem kibitkában vagy marhavagonban, hanem rendôrségi rabomobilban hagyták órákig sorsukra a csikorgó hidegben. A fagy a jól bevált szibiri módszerrel a legmegbízhatóbb segítôtársnak bizonyult. Nemcsak az ellenállást bénította meg, hanem a hóhér szerepét is ellátta. Graðyna Kuron lassú haldoklása is itt vette kezdetét.

Kibitka, knut, katorga

A számûzetések és deportálások lényege semmit sem változott az elmúlt századok folyamán – a rabok távoli táborokba, börtönökbe való szállításának technikája azonban nagy lépést tett elôre. A 19. században gyalogosan hajtották ôket számûzetésük helyére, vagy ha a számûzött nemesi származású volt, egy- vagy többszemélyes kibitkában, fedett kocsiban vitték a hosszú útra. A több hónapig tartó gyaloglás borzalmas kínokkal járt, de a kibitka sem volt sokkal jobb ennél. A rugók nélküli, gyors és könnyû kocsi utasainak lelkét is kirázta. Oroszországban elsôsorban „állami” feladatokra használták. Ilyen kocsival utaztak a „feldjégerek”, akiket a lengyelek emlékezete az NKVD elôdeiként tart számon – azaz a letartóztatások és begyûjtések végrehajtói. Ezt alkalmazták 1831-ben is a novemberi felkelés idején Litvániában, a tömeges éjszakai letartóztatások során. Mickiewicz költeményének már a második sorában megjelenik:

Hólepte síkon, mind zordonabb tájon,
fut a kibitka, mint szél a pusztákon.

(Útban Oroszország felé)

Számûzetés

A lengyel történelemben Oroszország nemcsak a tömeges elhurcolásokat, hanem a számûzetést is jelentette. Mickiewicz sorsa legalább olyan sokatmondó, mint a mûvei, ha figyelembe vesszük, hogy választania kellett a kényszerû és az önkéntes számûzetés között: Oroszország polipkarjaitól csak az önként választott, nyugati emigráció menthette meg, ahonnan már nem tért vissza Lengyelországba. Hazájában már nem maradhatott. Saját bolyongását és felkelôtársai kényszerû emigrációját zarándoklásnak nevezte. Így kívánta tudtunkra adni, hogy a nyugaton élô lengyelek a lengyelség egészéért szenvednek, életük a hûség tanúságtétele. A lengyel nemzet és zarándoklat könyveiben Mickiewicz megpróbált lelket önteni külhonban bolyongó és demoralizált honfitársaiba, s elismertetni ôket az otthon maradottak szemében is. De ôt is sokan támadták, dezertálással vádolták, ami ellen egy életen át védekezett. A haza-emigráció ellentétpár konfliktusa szembeállította az otthon maradást a távozással, a részvételt a megfutamodással, a közösségi életet az egyén életével. Ez a konfliktus is aktuális maradt napjainkig, egyik kiemelkedô példája az ötvenes években Czeslaw Milosz ellen indított rágalomhadjárat, ami az 1945 után kialakuló emigrációellenes hangulatot példázza. Az emigránsokkal szembeni ellenérzések (mi itt szenvedünk, ôk meg ott dôzsölnek; mi itt kompromisszumokra kényszerülünk, ôk ott játsszák a rendíthetetlent) elsôsorban Oroszország összefüggésében merültek fel (az osztrák fennhatósági területen nem élezôdött ki ennyire az emigránsok és az otthon maradottak viszonya). Az orosz uralom alatt a lengyelek számára nem létezett semmiféle megváltást ígérô alternatíva sem: egész nemzedékeket helyeztek át nagy távolságokról egyik helyrôl a másikra, akik pedig helyben maradtak, már nem tudtak a régi módon élni. Oroszország átköltöztette az embereket és „átköltöztette” a társadalmi élet intézményeit, sôt, a földrajzi határokat is. Megzavarta és erôszakkal elszakította a lengyelek nemzeti, történelmi és földrajzi gyökereit. A számûzetés mindenkit érintett, azt is, aki elment, és azt is, aki maradt.

Oroszország – kommunizmus

A lengyel politika szótárában a „kommunizmus” nem eredendôen lengyel jelenség, hanem az orosz uralom újabb formája. A kommunista ideológia a lengyelek szemében az Orosz Birodalom örökös hódító törekvésének új fedôneve volt. Ez az okoskodás azért lehet vonzó, mert elhárítja a kommunizmusért való honi felelôsséget, mivel azt nemcsak hogy idegen erôk hozták be az országba, hanem mint ideológia sem érdemel különösebb figyelmet, hiszen voltaképpen csak ürügy s nem igazi ideológia. Ráadásul a kommunizmus jellemzô vonása, hogy bár ô maga nem nevezhetô autentikusnak, betekintést enged a közelmúltig Oroszország „lelkének” nevezett valami igazi természetébe, azaz feltárja a benne rejlô autoriter, kollektivista törekvéseket. Hát napjainkban körülbelül így fest az általános vélekedés az Oroszország-kommunizmus témakörben. De a kommunizmus és az orosz kultúra kapcsolatának kérdése az oroszokat is foglalkoztatja. Az kétségtelen, hogy a kommunista internacionalizmus ideológiája a régi imperialista terjeszkedés új fedôneve volt. A kommunizmus ideológiája ugyanakkor még két lényeges szükségletet elégített ki, amelyek mindegyike – a terjeszkedés mellett – jellemezte az orosz kultúrát Nagy Péter óta; e két tényezô a modernizáció szükséglete és az Ázsiától való menekülés, azaz az europaizáció volt. A történelem marxista elmélete Oroszországot a földrajzi határok fölé, a világ univerzális történetébe emelte, esélyt adva ezzel arra, hogy egyszersmind utolérje és túlszárnyalja a fejlett Nyugatot. Sôt, éppen elmaradottságának és az európaiság hiányának köszönhetôen, Oroszország esélyt látott arra, hogy a modernizációt jobban és a történelemmel inkább egyezô tendenciákkal vigye végbe. A kommunizmus Oroszország számára az elôre menekülés kilátását nyújtotta, csakhogy szerencsétlenségére a történelem útja éppen másfelé vezetett.

Oroszország ellenében

Lengyelország tehát Oroszország ellentéte. Mickiewicz ezt az ellentétet Isten és a Sátán, a Szabadság és a Zsarnokság, Megváltás és Kárhozat harcaként ábrázolja. Oroszország a költô számára hatalmas sivatag a civilizáció legkisebb nyoma nélkül, temetô, pokol, szakadék, amelyben elpusztul minden, ami szabad és hiteles. Az Oroszország – Lengyelország, Jó – Rossz (közbülsô stációk nélküli) ellentétpárja ma is létezik a lengyel kultúrában. Ha figyelmen kívül hagyjuk a rendkívül lényeges, de egyelôre rövid ideje tartó, oroszoktól független politikai helyzetet, elmondhatjuk, hogy Lengyelország lelkiállapotában semmiféle változás sem következett be. Oroszország továbbra is nyugtalanságra ad okot, és az erejétôl (illetve gyengeségétôl) való félelem a lengyel külpolitikát sokkal inkább befolyásolja, mint a másik fenyegetô szomszéddal, a németekkel való viszonyunk. Lengyelország pillanatnyilag sajátos történelmi helyzetben van: a „nyugatosodás” felgyorsításának folyamatában. Eszmei, politikai, filozófiai szempontból Lengyelország olyan sebességgel szeretne fölzárkózni a Nyugathoz, amilyet csak a nagy történelmi fordulatok idején tapasztalunk. Az ilyen helyzetekben Oroszország és az orosz örökség kétszeres súllyal nehezedik rá. Így volt ez a novemberi felkelés alatt és az azt követô idôkben, amikor a vesztes lengyelek a nyugati romantika hívéül szegôdtek. És most is így van, amikor a (gyôztes?) lengyelek lelkesen igyekeznek bevezetni a nyugati gazdaságot és demokráciát. Rohanvást Európába, minél távolabb Oroszországtól – ez ma a jelszó.
Egyelôre azért csak helyben topogunk.

Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következõ címre: lettre@c3.hu