CONRAD KALINOWKAI ÖRÖKSÉGE

Arról a környékrôl származom, ahonnan Conrad, és már kora ifjúságomban hallottam róla, amikor a Lord Jim szerzôje még nem volt híres író nálunk. Valahányszor átutaztam a kisvároson vagy a kalinówkai állomáson, eszembe jutott, hogy a helyi hagyományok szerint – nem tudom, igazak-e – innen indult el Conrad a nagyvilágba. Egykor lelkes olvasója voltam, mielôtt még a felejthetetlen Aniela asszony lengyelre fordította a mûveit, aztán eltávolított tôle minden, ami összekötötte ôt az újromantikával, Zeromskival, a fin de siècle-lel, de mindez talán nem is olyan fontos.

Conrad életmûvében a lehetô legkülönbözôbb, egymással ellentétes hagyományok találkoznak. Ezek részben láthatóak, részben rejtve maradnak, megfejtetlenek. Conrad a kamienci székesegyházra emlékeztet, amelyre minaretet építettek, arra pedig késôbb ráhelyezték a Boldogasszony aranyozott szobrát. Ezen a Smotrycz sziklás, szakadékos partjaival körülvett magaslaton több évszázad tragikus története torlódott egymásra, tanúskodnak errôl a furcsa épületek, de e történet belsô folytonosságát már nem lehet helyreállítani, ma már nem tudná elmondani senki. Ezért írnak olyan sokféle kommentárokat Conradról, Ujejski könyve az egyik véglet, a másik meg Upton Sinclair tárgyától igencsak elkalandozó marxista okfejtése.

Azt hiszem, mindmáig ismeretlen marad Conrad kalinówkai öröksége, az a titokzatos világ, ahol a székesegyház fölé minaretet emelnek, arra pedig ráhelyezik a Boldogasszony szobrát. Nem tudom, egyáltalán fölidézhetô-e ez a világ, hisz tárgyi szubsztrátuma eltûnt a föld színérôl, és nem maradt senki emlékezetében. Bohdan Zaleski óta csak idegenek beszéltek Conrad szûkebb hazájáról, ahol még Sienkiewicz is csak tehetséges, de mégiscsak idegen jövevény volt. Nem ok nélkül írok ilyet, mert a gyermekkorom egy részét Hreptijovótól néhány kilométernyire töltöttem, és az ottani genius loci a házunk melletti ezeréves somfák képében mutatkozott meg elôször nekem. Egy 11. századi sírt vettek körül a somfák, alatta volt egy másik, még régebbi pogány sír. A „vad sztyeppék” sienkiewiczi képét mindig is a valóságtól távol álló fantazmának, az olyan lengyelek elmeszüleményének tartottam, akik a Jagelló-hagyományoktól búcsúzva azzal vigasztalják magukat, hogy csak üres pusztaságokat hagytak maguk mögött. Milyen csalóka volt az emlékezetünk, milyen homályos emlékképeink maradtak a Nemesi Köztársaságról, errôl újból meggyôzôdhettem, amikor nemrég olvastam ennek apológiáját Harald Laeuen német könyvében, melyre a Kultura 1956 novemberi számában hívtam föl a figyelmet.

Ezért is látom kétséges vállalkozásnak azt, hogy rekonstruáljuk Conrad ukrajnai örökségét, különösen akkor, ha figyelembe vesszük, hogy ez az egész világ már rég eltûnt a lengyelek emlékezetébôl. Mégis igen csábító feladat megkísérelni e föltételezett szöveg megfejtését, még akkor is, ha esetleg a megfejtés után is érthetetlen marad. Az elsô támpontunk az lehet, hogy Conrad regényalakjai közt nincsenek lengyelek, ugyanakkor mûveiben igen nagy számban fordulnak elô idegen szereplôk. A szerzô nagy kitartással mindig arra törekedik, hogy behatoljon minden egyes alak belsô igazságába, mintha mindegyik igazság egyenrangú lenne az összes többivel és Conrad saját igazságával is. Van ebben valami nagyon jagellói, ez hiányzik más írókból, szûkebb hazája géniuszától viszont egyáltalán nem idegen. Erre törekedvén mindvégig tudatában van annak, hogy ezek az igazságok irracionális természetûek, csak külsô leírás adható róluk, a köztük levô ellentétek konfliktusokhoz, katasztrófákhoz és pusztuláshoz vezetnek. Talán ez a gondolat is része volt a kalinówkai örökségnek.

De hát milyen is volt ez az Ukrajna, amelyet Conrad még láthatott, és én is emlékszem valami hasonlóra kora ifjúságomból? Mind a négy égtáj felé nyitott, hullámos, mély folyóvölgyekkel és a valamikor régesrég nyugat felé vándorló népekrôl ránk maradt kunhalom-sorokkal tagolt sík felföld. Városai arról tanúskodtak, hogy semmi sem állandó, a birtoklás sem; nem volt körülöttük városfal, mint nyugaton, legföljebb ötletszerûen emelt ideiglenes földhányás. Egyébként is ideiglenesnek látszott minden, lakosaik is különbözô nyelvû bevándorlók voltak. Így írja le Kijevet Thietmar a 11. században, ilyennek láttam én is a 20. század elején.

Tartósabb, bár nem kevésbé tarka képzôdménynek látszottak a falvak. Mint a szigetek, évszázadokig fennmaradtak az ukrán tengerben a lengyel birtokok, apró falvak, különféle felekezetû, katolikus és pravoszláv, azelôtt unitus nemesi fészkek, az Oroszországból szökött mindenféle szekták, az Ottomán Birodalomból menekült bolgárok, a német telepesek, katolikusok, protestánsok, mennoniták falvai; a kisvárosokban nagy számú zsidó lakosság telepedett meg, a külvárosokban laktak a kabannyikok, ôk disznótenyésztéssel és disznóvágással foglalkoztak. E csoportok mindegyikének saját igazsága volt, elválasztotta ezt másokétól a vallás, az erkölcs, a hagyomány és a mesterség.

Nem kötötték össze ôket közös intézmények, nem tartották számon a közös törvényeket és érdekeket. Nem utalták egymásra ôket közös városfalak vagy szûkös határok; a végtelen síkságon laza szimbiózisban élhettek. Valaha nagyon régen még összekötötte ôket valamiképp a szabadság jagellói eszménye, arról a fogalomról ma már nehéz lenne pontos képet alkotnunk.

Sacher-Masoch egyik elbeszélésében az ukrán földbirtokos nem hajlandó adófizetôként támogatni az 1863. évi felkelést, és azt mondja: „Én nem vagyok lengyel; egy különféle népek otthonaiból álló szabad állam honpolgára vagyok. Itt minden nemzet egyenlô. Nem tûrök semmiféle kényszert; a törvény oltalmára bízom magam, de ez nem elég, kész vagyok pisztollyal a kezemben megvédeni otthonomat és személyes szabadságomat.” Ennek a mondatnak nincs semmilyen kontextusa, de a Lembergben, osztrák hivatalnok-családban született Sacher-Masoch magától aligha találhatott ki ilyet, sôt, talán nem is értette pontosan. Ez a mondat a népek és az ôket meghatározó törvények laza szimbiózisát fejezi ki, ez a hagyomány a Jagellók kora óta ismeretes Ukrajnában. Aki ott telepedett le, annak valamiképp tudomásul kellett vennie ezt a helyzetet; akinek alkalma nyílt elgondolkodni ezen, annak a tolerancia és a tisztesség problémáin is el kellett töprengenie, minthogy ezek szorosan összefüggenek a nemzetek együttélésének ezen formájával.

A cári kormányok fölszámolták a régi politikai intézményeket, de a felszínes és távoli orosz közigazgatás nem hozott olyan alapvetô változásokat, hogy ne ismerhettük volna föl a régi rend jellemzôit. Bár a lengyel nemesség évente tartott összejövetelét nem nevezték szejmiknek (tartománygyûlésnek) és nem volt politikai jelentôsége, a kijevi „egyezményekben” és a jarmolincei vásárokban megmaradt valami a régi szejmikekbôl. A különféle nyelvi és felekezeti csoportok között ugyanolyan lazák maradtak a kapcsolatok, nem terhelték ezeket súlyos konfliktusok. Ezen a téren csak akkor következtek be jelentôs változások, amikor elterjedtek a nemzetállammal kapcsolatos fogalmak. De ezek már késôbbi jelenségek. Conrad ezeket nem ismerhette tapasztalatból.

A ritkás etnikum-szigetektôl tarkálló hullámos síkság egész más, mint a mediterrán és nyugat-európai országokban elôforduló típusok. A görög poliszban nem egymás mellett éltek a különféle etnikai csoportok, hanem összezsúfolták ôket a városfalvak, különféle jogokkal rendelkezô rétegekként préselôdtek egymásra. Olaszországban a hegycsúcsokra építették a falvakat, ezért minden régebbi paesét védôfal vett körül. Az abszolutizmus idején e falak többségét lerombolták, de új, hierarchikus rendet vezettek be, fölszámolták a vallási és életmódbeli sajátosságokat. Végül a francia forradalom és a forradalom utáni új helyzetben kitört háborúk egymással ellenségeskedô, krónikus ostromállapotba süllyedt országokra osztották fel Európát. A Nemesi Köztársaság egykori keleti területein bevezetett szovjet rendszer közelebb áll a nyugati típushoz, mint a Jagelló-eszményhez.

Néhány lengyel emlékezete megôrizte a régi szabadságeszme foszlányait, ezeket az embereket különös módon még inkább elválasztják az emlékek a külföldiektôl és honfitársaiktól, mint a nyelv és a politikai lojalitás.

Conrad valószínûleg ilyesmit hozhatott magával Ukrajnából, a legkorábbi ifjúságában szerzett élmények és benyomások tették alkalmassá arra, hogy bele tudja élni magát más etnikumokhoz és nemzetekhez tartozó emberek belsô világába. Ehhez találhatunk bizonyos támpontokat ukrajnai regénye, a Nôvérek részleteiben, melynek szereplôit olyan világból vette, amely a megírás idején épp olyan idegen volt az író számára, mint a néger a Narcissus legénységébôl.

Az ilyen kutatás persze bizonyos metodológiai elôkészületeket igényelne. A mûalkotás a képzelet mûve, más értékekbôl épül föl, mint a hétköznapi tapasztalatokból ismert világ. A Conrad mûveiben rejlô értékrendnek csak a felszínét ismerjük. Közelebbrôl kell szemügyre vennünk ahhoz, hogy értelmes választ adhassunk arra a kérdésre, mi köti ezt az Ukrajnából hozott álomvilág pókhálójához.

  A hatalmas síkság kisebb mélyedéseit elöntötték a töltéssel elrekesztett patakok. E csendes vizû, csillogó tükrû kis tavakat mintha álomba ringatnák a parti nádas becézô szavai. Körülöttük sötét füzek és karcsú, reszketeg nyírfák hajladoztak az álmos sztyeppe lágy szelében. Itt-ott búskomor és mozdulatlan, csenevész tölgyfaligetek rajzolódtak saját árnyékuk sötét foltja fölé. A kis falu szétszórt, fehér házai felkapaszkodtak a szurdok meredek oldalára. Magas, csálé szalmatetô alól villantak elô az aránytalanul kicsi ablakok, mint egy idomtalan törpe szemei a betyárosan félrecsapott kucsma alól. Égbe nyúlt közülük a falusi pravoszláv templom kupolája, a fénylô, aranyozott kereszt. Valahol messze, a láthatár peremén, ahol a lombok zöld sávja megtörte a kalászok hamvasszôke monotóniáját, ott volt a következô falu. Nagyon kicsi volt, magányos, és ragyogott, mint a smaragd, amit véletlenül elejtett valaki a végeláthatatlan, teljesen kihalt tengerparton.
  E vidék mesés tágassága elsô pillantásra is szembetûnô örök igazság – beszivárgott a gyermek tudatalattijába, formálta gyermeki gondolatait és érzéseit, betöltötte lelke ürességét.

Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következõ címre: lettre@c3.hu