MIT TEGYÜNK?

MOSZKVA – Elsárgult falevelek kerengenek odakinn, lassan lehull mind a dermedt földre. Megint közelít Moszkvába a tél. Sok telet értem már meg itt, sok mindent láttam – rombolást, rablást, gyújtogatást, háborút, forradalmat, peresztrojkát, dicsôséget, bukást, szégyent és feltámadást: csak a tél jött el mindig ugyanúgy, csak a falevelek hullottak minden késô ôszön ugyanúgy a dermedt moszkvai utcákra alá.

Mit tegyünk?

Ezt az örök orosz kérdést tette fel a század elején egy zaklatott pétervári ifjú, politikai viharoktól dúltan a nagy orosz vallásfilozófusnak, az aforizmák nagy mesterének, Vaszilij Rozanovnak is: mit tegyünk?

S ezt kérdezem most én is: mit tegyünk?

Mit tegyünk, ha a „a peresztrojka és demokratizálódás” elmúlt tíz évének legfôbb filológiai vívmánya drága jó miniszterelnökünk, Viktor Csernomirgyin „szentenciája” volt: „MEGPR”BÁLTUK JOBBAN CSINÁLNI, S CSAK ÚGY SIKERÜLT, MINT MINDIG”. Ez a szentencia bízvást bevonul a történelembe. Mint profi irodalmár mondhatom: telitalálat. Ha egy író egész pályája alatt csak ennyit talált ki, már nem élt hiába.

Csernomirgyin viszont nem író. Csak egyszerû olajmérnök, igaz, a miniszterelnökségig vitte. Oroszország se holmi nyugodt, békés irodalmi szalon, hanem végtelen nagy ország, igaz, a határai már egyre közelebb vannak Moszkvához: „AKÁRMERRE NÉZEK, MINDENÜTT CSAK A KÜLFÖLD, A KÜLFÖLD” – mondja legújabb színdarabom hôse, a kivénhedt tolvaj, aki alkalmazkodván a piacgazdaság körülményeihez, most gondol egyet és emigrál, Oroszországból – Ukrajnába.

Adjon az Isten jószerencsét neki!

Adjon egy kicsit nekünk is, de csak jó ügyekhez – ne az olyan aljas hadjáratokhoz, mint a csecsenföldi, ahol örökké robbanásveszély van, ahol valaki mindig föltépi a háborús sebeket, valaki mindig ingerli a csecsen harcosokat, a csecsen népet, akik már – biztos vagyok benne – szeretnék elfelejteni az egészet, akár egy rémálmot, s újrakezdeni az életet, ami persze nem lesz se jobb, se rosszabb, mint a korábbi, abszurd háborúk szabdalta agonizálás, de mégiscsak élet.

Élet akkor is, ha FOLYTON valami nyavalya gyötör bennünket, ha FOLYTON ki vagyunk téve valami fertôzô kór veszélyének: hol futó nátha fenyeget csak, ami elôl még a többi európai és kevésbé európai ország se menekülhet, hol halálos veszedelem, miként ezen a nyáron, amikor a kommunisták megint ostromot indítottak, csakhogy ezúttal nem a szokásos puccsal és forradalommal, hanem rendes, demokratikus választással.

Igaz, vesztettek, igaz – remélem – EGYSZER S MINDENKORRA, ahogy annak idején Vlagyimir Iljics mondotta, akit úgyszintén gyötört az örök orosz kérdés: MIT TEGYÜNK?

Igaz, a kommunisták MOST vesztettek, de EGYSZER S MINDENKORRA csak akkor vesztenek, ha végre rendes demokrácia lesz Oroszországban, s nem csak valami halovány utánzat. Mert MOST, amint magukhoz tértek a vereségbôl, máris hallani a régi nótát: hogy a „A FÖLD FOG SARKÁBÓL KIDÕLNI”, meg hogy ELÕRE A FÉNYES JÖVÕ FELÉ, ami persze nem egyéb, mint a mesebeli teknôsbéka orra elé lógatott répa, amit úgy követ a szerencsétlen állat, hogy mit sem sejt arról, merrefelé mászik. Egyszóval, a kommunisták pillanatok alatt magukhoz tértek a vereségbôl, megint lázítanak, megint ijesztgetnek, ott fontoskodnak az összes helyi választáson, s ne áltassuk magunkat, érnek is el sikereket. A régi nóta új hangszerelésben, hogy „nincsenek nálunk vörösök és fehérek”, minden orosz egyforma, megint szerez híveket. Igen, minden orosz egyforma, ezt én is örömmel tapasztalom: egyre kevesebb köztünk a barom.

És ki is józanodunk lassan. Az elnökválasztás eufóriája gyorsan elszállt, a nép, az istenadta orosz nép mintha már kevésbé hinne a csodákban, mintha már nem földöntúli lényektôl várná, hogy megváltsa ôt a földi csapásoktól.

Ez már az „új gondolkodás” jele. Annak a jele, hogy van némi remény a nyugalomra, arra, hogy ilyen végletesen kiélezett helyzet nem lesz mostanában. Az ország leszámolt a kommunizmussal, belátta, hogy a kommunisták rémuralom nélkül nem tudnak uralkodni. Belátta végre, amire jó hetven év nem volt elég, hogy EZEK a sótlan fafejek a demokráciát is csak gyógyítható gyerekbetegségnek tekintik. Hogy ha a kommunizmus nem kell a világnak, az oroszoknak sincs szükségük rá.

SEGÍTS MAGADON, ISTEN IS MEGSEGÍT – poros népi bölcsesség, de jobb minden lózungnál. Jobb minden ködös ideológiai maszlagnál. A nagy orosz lélek örök vezérelve: a világvégéhez mérni az életet – merô irodalom, csak regényekben mûködik. Az életet viszont élni kell, egyszerûen, normálisan, mint bárhol másutt a világon. Az örök diák Raszkolnyikov megölheti az öregasszonyt eszméi nevében, de nekünk élni kell, pénzt keresni, gyereket nevelni, ágyban, párnák közt meghalni, nem barikádon, lövészárokban, forradalomban elvérezni.

Az elnökválasztásnak vége, s a végtelen orosz síkságon, a vasbeton-rengetegben, az újgazdag oroszok, vagy ahogy mi hívjuk ôket, az „újoroszok” csicsás villái közt visszatért az élet a normális kerékvágásba. Az elnök már nem érdekel senkit, most Májkl Dzsekszont imádja mindenki, aki szovjet katonai egyenruhában feszítve hódította meg a Dinamo stadion tömegét. Csordogál tovább az élet, leleplezések, csalások, robbantások, sztrájkok, gyilkosságok, milliárdos rablások – s korrupció persze. Ha az ûrbôl lenéz egy arra tévedô orosz, megint a régi, szokásos kuplerájt látja, mint mindig.

Mint mindig – s talán mint mindenütt? Mint bárhol másutt? Mert máshol talán más az élet? Rendesebb? Szebb? Tisztább? Máshol nem történhet olyasmi, mint nálunk? Ott, ahol a normális életet nem fagyasztotta be hetven évre a nagy kommunista kísérlet, a legcivilizáltabb országokban: ott minden másképp van?...

Mit tegyünk? „Hogyhogy mit tegyünk? Ha nyár van, le kell szedni az érett gyümölcsöt, s lekvárt fôzni belôle. Ha tél van, akkor elô kell szedni a lekvárt és teához kínálni” – felelte erre az örökké zaklatott pétervári ifjúnak Vaszilij Rozanov.

Az a Vaszilij Rozanov, aki alig két évtizeddel e szavak leírta után, 1919-ben rettenetes éhínségtôl elgyötörve, a kommunista hatalomtól mindenünnen kiûzetve halt meg.

Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következõ címre: lettre@c3.hu