WOLF LEPENIES

A NYUGAT FUNDAMENTALIZMUSA


Kontinensünk gazdasági-politikai stratégiájának mindig is a kulturális egyeduralom megszerzése volt az egyik fô célja: „Európai céloknak alárendelni a világ más részeit”, ahogy Paul Valéry mondta. Napjainkban azonban ez az egyeduralom szemlátomást meggyengült, és ennek oka nem csupán a Geistespolitik kudarcában keresendô. Marx helyesen állapította meg, hogy a világtörténelem szintjén minden eszme, amely érdekmentesnek hirdeti magát, nevetségessé válik. Ma az európaiaknak a gazdasági termelésben eddig megszerzett elônye világszinten egyre csökken, és ezzel együtt jár az európai eszmék háttérbeszorulása is a máshonnan érkezô eszmerendszerekkel szemben.

Az ereje teljében lévô, terjeszkedô Európa mind gazdasági, mind kulturális téren új piacok felfedezésére törekedett, de ma már a nem európai országok mindkét téren egyre komolyabb konkurenciát jelentenek számára. Nem egy programkészítô nagyhatalomnak be kell látnia, hogy nem bírja a versenyt az indiai programozókkal. Lám, mennyire igaza volt Descartes-nak, ennek a kifinomult demokratának, amikor – még az iparosodási korszak kezdete elôtt – kijelentette, hogy a világon az értelem van a legigazságosabban szétosztva az emberek között.

Nemrég még Európa szabta meg a fejlôdés menetét, de talán nem is olyan sokára neki kell majd alkalmazkodnia a mások diktálta ritmushoz. Teljesen fölösleges lenne azt kutatni, hogy – akár politikai, akár gazdasági vonatkozásban – mindezért kit terhel a felelôsség. Ami új, ami modern, az mindig arrogáns – ezt az elvet az európai ideológiának már jó ideje sikerült ráerôltetnie a világ más tájain élô gondolkodókra is.

A jövônket felvázoló forgatókönyvek, amelyek körül már annyi vita folyt 1989 óta, hûen tükrözik a jelenlegi helyzetet. Az egyik szerint a történelem véget ért, a másik pedig meghirdeti a kultúrák háborúját. Az egyik offenzív, kvietisztikus, a másik defenzív és nyugtalan, de mindkettô terméketlen; már kiindulási feltevéseik is tévesek, textúrájuk pedig végleg meghaladott, elavult. Az a jövôkép, amelyet elénk vetítenek, csupán vásári képmutogatás egy informatizált világban.

A modern nyugati világ, az európai elit az ôt ért veszteségekre többnyire csak érzelmileg képes reagálni, de reakcióit igyekszik hangsúlyozottan intellektuális megfogalmazás mögé rejteni. Mindezt úgy tálalja, mintha ô maga csupán a közvélemény szócsöve lenne, s közben óvatosan szemmel tartja a tömegeket. Igen, más szóval kifejezve: ez fundamentalizmus.

A modernizálódás klasszikus elméletének kidolgozásakor a Nyugat olyan jövôképet vázolt fel, amely mára már teljesen hitelét vesztette, és, bár még senki nem merte ezt hangosan kimondani, mindenki elévültnek, elavultnak találja. Ez a modenizálódási elmélet tulajdonképpen azt szabta meg, hogy a többiek milyen ritmusban, milyen feltételek mellett nyerhetik el azt a jogot, hogy hozzánk hasonlóvá válhassanak. Ennek az elméletnek természetesen létezik egy pozitív olvasata is, amely szerint ez egy nemzetközi nevelési politika alkotóelemeként egész társadalmak számára határozta meg a haladás esélyeit. De egy más olvasatban teljesen világos, hogy számukra csupán egyfajta „majdnem-modernizálódásra” nyílhatott így lehetôség: egy néhány nem-európai társadalomban adottak ugyan a fejlôdéshez szükséges feltételek, így ezek – elvileg – elérhetik a mi szintünket, de mivel a Nyugat maga is állandóan fejlôdik, halad, nem áll meg, hogy bevárja a nyomába igyekvôket, a fejlôdésben lévô országok soha nem „zárkózhatnak fel” ugyanarra a szintre.

Ma már azonban úgy áll a helyzet, hogy a Nyugat ipari termelését, kultúráját az ázsiai vetélytársak hamarosan maguk mögé utasíthatják. És úgy látszik, nem vagyunk képesek megfelelô gazdasági ellenlépéseket tenni, hacsak az ottani munkaerô felhasználását nem tekintjük annak. Elsôsorban olyan eszmerendszerre lenne szükségünk, amely a gazdasági csatározásokat kísérô intellektuális kihívásokra méltó választ adna. De minden megnyilvánulásunkat a kapkodás, az átgondolatlanság jellemzi. A konfucianizmust sokáig a haladás kerékkötôjének tartották, de meglehet, hogy talán éppen ez a forrása az ázsiai földrész posztmodern ipari kultúráit összecementezô egységnek.

Ugyanakkor még mindig reménykedünk (ez különösen Japánra vonatkozik), hogy a nyugati iparosodott társadalmi modell az ázsiai társadalmaknak csupán egy vékony felületi rétegére hatott, és olyan rövid életû változásokat hozott létre, amelyek csak az elsô komoly belsô megrázkódtatás kezdetéig tartanak. És ez nem csak afféle metafora: a Kobét leromboló földrengés után néhány nyugati kommentátor nyílt szemérmetlenséggel arról értekezett, hogy a tragikus esemény talán önérzetében is megingatta Japánt, és ez az elbizonytalanodás szükségszerûen káros kihatással lesz egész gazdaságára.

Lehet-e úgy új piacokat szerezni, hogy ugyanakkor ne alakuljanak ki új termelési központok is? A válasz csakis nem lehet. Nekünk, európaiaknak, be kell ismernünk, hogy a kultúra terjedése elé nem emelhetünk akadályokat, hogy a modernizálódás tôlünk függetlenül is végbemehet, nélkülünk, akik a modern világot meghatározó feltételek kizárólagos birtokosainak tartjuk magunkat. Erre a felismerésre is túlkompenzálással reagálunk: még az illúzióink élô cáfolatát jelentô valóság, a (legnagyobb elképedésünkre – elnyugatiasodás nélkül is) sikeresen modernizálódó társadalmak láttán is makacsul ragaszkodunk téveszméinkhez.

Az a szó, hogy globális, egy mind gyorsabban uniformizálódó világra utal. De míg a társadalmak felszíne valóban egyre inkább homogenizálódik, e felsô réteg alatti mélységekben a magánéleti szférák egyre változatosabbak, nem uniformizálódnak, hanem keverednek, bonyolultabbá válnak. Valójában már csak hibrid kultúrákról lehet beszélni.

Ebbôl a ténybôl kiindulva a clash of civilizations-jövendölés merô képtelenség; a politika és a kultúra két különbözô dolog. A volt Jugoszláviában sem kultúrák vagy vallások támadtak egymás ellen, csupán néhány politikai csoportosulás használta fel ôket saját céljai érdekében.

Hogy ilyesmi többé ne fordulhasson elô, minden tôlünk telhetôt meg kell tennünk a kultúrák lefordításának érdekében. Ez a lehetôség mindig nyitva áll elôttünk. Claude Lévi-Strauss megállapítása – nem a hasonlóságok, hanem a különbözôségek hasonlítanak igazán – mindenfajta kultúrára érvényes. A világ egységesülô társadalmaiban a kultúra fejlôdését nagymértékben befolyásolhatják a nevelôi közösségek és a (remélhetôen csakhamar jelentkezô) megújítók tevékenysége. A II. világháború után az Amerika és Európa közötti, majd valamivel késôbb, Európán belül, a Franciaország és Németország közötti kapcsolat alakulásában a nevelôi közösség tevékenységének meghatározó jelentôsége mindenki elôtt nyilvánvalóvá vált. Ugyanakkor, sajnálatos módon, 1989 után óriási lehetôséget szalasztottunk el, mivel a Nyugat, és elsôsorban Németország, minden mértékletességet felrúgva, ádáz kioktatósdiba kezdett, ahelyett hogy – a hihetetlen gazdasági és politikai feladatok láttán – kelet-európai szomszédaival együtt haladva egymás kölcsönös megismerésére, egymás értékeinek felismerésére törekedett volna.

Munkálkodnak-e majd egyszer ilyen nevelôi közösségek azon, hogy a Távol-Kelet és a nyugati országok közelebb kerüljenek egymáshoz? A kérdés még sokáig nyitott marad, de nekünk eközben cselekednünk kell. Nyomást kell gyakorolni a nagy multinacionális intézményekre, hogy merítsenek a távoli országok tudásából, használják fel bátran az ottani szakértôk tapasztalatait. A mi feladatunk az is, hogy szigorúbb ellenôrzési formákat találjunk; amikor egy olyan jelentôs intézmény, mint a Világbank, kizárólag neorealista gazdasági szakemberek véleményére hallgat, nincs mit csodálkoznunk az állítólagos fejlesztési politika kudarcain.

Meg kell változtatnunk mind intellektuális célkitûzéseink, mind kulturális külpolitikánk irányát. A merkantilizmusnak a kultúrában még annyira sincs mit keresnie, mint a gazdaságban.

A mi nyugati iparosodott társadalmunk mindig (másokat is) nevelô társadalomnak tartotta magát; de eljött az ideje, hogy maga is tanuljon – másoktól. Ma már nem az export a kulturális külpolitika elsôdleges célja, ez a felfogás elavult. Napjainkban a szellemi importra kell összpontosítani. A diplomácia is sokat tehet ezen a téren. A most pályára lépô diplomaták nem érhetik be jogi képzettséggel; rendelkezniük kell a megértésnek, az átérzésnek (ma még nem mindig világosan megfogalmazott) antropológiai megközelítésen alapuló készségével is. Idegen társadalmakkal, idegen emberekkel kapcsolatba kerülve a velük való megismerkedés legyen a cél, nem pedig az, hogy róluk szerezzünk információkat. Bátran tekinthetjük intellektuális botránynak azt a szembeötlô, vagy inkább szemet szúró tényt, hogy egyetemeinken alig tucatnyian foglalkoznak Kínával és Japánnal, míg ezer meg ezer diák tanulmányozza a túltáplált nyugati népesség lelki problémáit. Lucien Febvre már a 30-as években éles szavakkal reagált erre a felháborító aránytalanságra.

Talán az import-központú kultúrpolitikai irányultság Németország számára különleges szerencsét jelenthet. Bár súlyos hibát követett el, a II. világháború után, legalább is Nyugat-Németországban, egy hibrid kultúra irányába fejlôdve, jelentôs elônyre tett szert. Mivel hagyományosan német területek csak kevert formában léteztek, a nemzetközi hatások gyorsan érvényesültek. Ez a tapasztalat is arra bátorít, hogy erôsítsük kultúrpolitikánk import-irányultságát.

Ez a megállapítás azonban nem csak a német kultúrára vonatkozik: a nyugati kultúrának nem másokat kell kioktatnia, hanem mások kultúráját kell meghallgatnia, megtanulnia, befogadnia. Egy alkalommal, amikor Johann Georg Hamann (már megint, sokadszorra) úgy érezte, hogy Immanuel Kant tévesen értelmezte gondolatait, ezt írta neki: „Ha engem akar megérteni, rám figyeljen, és ne saját magára...”. Bölcs dolog lenne, ha a nyugati modern világ mielôbb alkalmazná ezt az elvet a nem európai társadalmakkal kiépítendô kapcsolataiban.


Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következõ címre: lettre@c3.hu


C3 Alapítvány       c3.hu/scripta/