COMHRÁ

NNíD: Kezdjük rögtön azzal, hogy miért is lettünk költôk? Merem állítani. hogy bizonyos fokig genetikai örökségül kaptuk – tudod, poeta natus est –, és innen a hajlandóság bennünk a tragikumra, a tragikus életszemléletre. Úgy vagyunk, mint a kisgyerekek, akik néha csak a lábujjuk hegyével állnak a valódi világban, úgy eluralkodik rajtuk a gazdag belsô világuk. Biztosan tudom, hogy én ilyen gyerek voltam. Hat hónaposan gyakorlatilag elvesztettem anyámat, aki hosszas kórházi ápolásra szorult, és most, negyven év magasából is úgy látom, akármi történt is, akkor történt, a genetikai képlet akkor öltött formát. A hathónapos csecsemôt nagyon megviselte ez a veszteség, és az az asszony, akit két és fél éves koromban visszakaptam, már nem lehetett igazából az anyám. Csak egy asszony volt, akit kiengedtek a kórházból, aki elvette az apámat, és akivel, gondoltam, keservesen végigdacoskodhatom a hátralevô életemet.

MMcG: Engem fizikailag utasítottak el. Például az apám temetésén az anyám... nyilvánosan... amikor a koporsóra ráillesztették a tetejét, és a rokonok, barátok ott álltak körben. Az apám családja a halott fejét dédelgette, simogatta. Elôzô nap én is megcsókoltam a kiterített holttestet. Elôször csókoltam meg az apám száját és nagyon furcsa érzés volt, megcsókolod apád száját és nincs ott senki, mintha valamilyen módon erôszakot tettem volna rajta és mégse bánná. Úgy éreztem, mintha bennem valami most kihasználná a lehetôséget, hiszen máskülönben sosem tettünk volna ilyet, vagy én nem tettem volna ilyet. Számomra ez rituális cselekedet volt. Amikor a koporsóra illesztették a fedelet, az anyám nem tudta úgy intézni, hogy ne lássuk, amint megcsókolja apámat, az egész olyan sutára sikeredett. Amikor visszalépett, én meg akartam csókolni ôt, talán úgy érezhette, el akarom tôle venni azt a másik csókot... lehetetlenné tette, hogy hozzáérjek. Pedig apám helyett akartam megcsókolni, hiszen ô már nem tehette. Anyám nem értette, mit akarok, vagy képtelen volt elfogadni. Ma már értem, miféle fásultságot érezhetett, hogy a halál tiltása mellett az én melegségem csak újabb terhet rótt rá. Mindenki szeme láttára ellökött. A csókomat elhárította, akkor és még egyszer, a kápolnában. Ha velem valami elviselhetetlen történik, arra gondolok: „Istennek hála, megbirkózom vele, mert az írás segít.” Megbirkózom a bajokkal, megbirkózom az apám halálával. Úgy gondolom, mindennel megbirkózom, de csak azért, mert a gyürkôzés maga az írás, enélkül golyót röpíthetnék a fejembe, vagy bevonulhatnék a bolondokházába.

NNíD: Mindkét nyelven értek, de írül nem beszéltem, csak miután Kerrybe kerültem. Nóirín Keevane, egy fiatal lány vigyázott ránk és csak írül beszélt hozzánk, pedig beszélhetett volna angolul is.

MMcG: A szüleid otthon nem írül beszéltek?

NNíD: De igen. Egymással mindig. Az angol a környezetünkben ragadt ránk. De annak ellenére, hogy anyámnak az ír az anyanyelve, és ôk mindig írül beszélnek, anyám ennek nem tulajdonít jelentôséget – az iskolái végeztével ezt valahogy maga mögött hagyta, mint a tehénlepényt. Én pedig mintegy ellenkezésképpen, elôbb elfordultam a nyelvtôl, de aztán visszatértem hozzá. Anyám felnagyítva láthatja bennem személyiségének elfojtott tulajdonságait, szomorúságának ez örök forrása. Apám apja West Kerrybôl származott, Corkban, ír beszédû családban nevelôdött és szerette a nyelvet. Amikor elôször látogatott meg Kerryben, láttam rajta, mekkorát csalódott, hogy nem beszélek írül, talán ezért is szerettem bele a nyelvbe, mert ez az út vezetett a nagyapám szívéhez.

MMcG: Én meg a nagyanyámról akartam beszélni, rajta keresztül ismerkedtem meg a vallással. Régimódi, istenfélô keresztény volt, tartotta a böjtöt, naponta járt misére, feketét viselt, hitt a pápában és Szent Martin de Porres-ben. Hajnalban kelt, tíz-tizenkét kilométert gyalogolt a városig és vissza, úgy hogy elôzô este óta semmit sem evett. Saját testét sanyargató aszkézise és a dédelgetô melegség, mellyel engem vett körül, mélységesen hatott rám. Ma is úgy érzem, hogy a katolikus hit jótékonysága belôle táplálkozik. És te hogy állsz a vallással?

NNíD: Én nagyon magányos gyerek voltam. Kialakítottam a magam vallását. Csodálatos képzeletvilágot építettem a katolikus jelképrendszerre. Csodát láttam a Corpus Christin. Valóban láttam, ahogy a felhôk kék színt öltenek, és azt hittem, ez a brat na Maighdine Muire [Szûzmária köntöse], és csak jóval késôbb jöttem rá, hogy egy egyszerû meteorológiai jelenségnek lehettem a tanúja, súlyos veszteség volt, mintha elvették volna tôlem a csodámat.

MMcG: Hatott-e rád gyerekkorodban a Kerry-i táj, a természet és a tenger?

NNíD: Igen, persze. Amikor elôször érkeztem Kerrybe, magam mögött hagytam a Sutton Manor Coalfield-i kert álomvilágát, és velem egykorú kislányokkal játszhattam – életemben elôször –, ôrülten beleszerettem mindenbe, a tájba, a nyelvbe is. A szüleim, mindketten orvosok, egy lancashire-i szénbánya kis ír közösségéhez tartoztak, de azért mi mindig kívülállónak számítottunk. Kerryben meg mindenki a rokonom volt, éreztem, hogy tartozom valahová. Máig úgy érzem, Kerrybôl hazatérôben könnyebben írok verset. A Chorca Dhuibhne, azaz a Dingle-félsziget West Kerryben a lelkem bölcsôje, hogy egy Amerikában tanult bikaviador terminust használjak, az én querenciám. A bika addig fújtat az arénában, míg a legnagyobb erô terét, a querenciát meg nem találja, a matadornak onnan kell elôcsalogatnia, mert azon a terepen sebezhetetlen.

NNíD: Számomra a szájhagyomány útján terjedô irodalom volt nagyon fontos. West Kerryben a farmergazdák beszéde fölért a magas irodalommal, az emberek olyan fordulatokkal éltek, melyek nyilvánvaló idézetek lehettek akármely feniánus költeménybôl. A mai napig csúfolkodva kijavítanak, nem rosszakaratból, hanem mert ilyen jó és ilyen fontos számukra a nyelvérzékük.

MMcG: Említetted a feniánusokat, mennyire láttad ôket nacionalistának?

NNíD: Nem a nacionalista értelemben vett feniánusokra gondoltam, hanem a na laoithe Fiannaíochtá-ra [a feniánus költeményekre]. Annak ellenére sem, hogy a nagyapám tagja volt az Ír Köztársasági Testvériség mozgalomnak és az apám a corki ír maffia kebelén nôtt föl. A nagyapám és Niall Tóibín apja nagy cimboráknak számítottak, tiszteletreméltó otthonukban csak írül beszéltek, az asszonyaik meg nem bírtak az ír nyelvvel. Mrs. Tóibín küszködött, órákat vett, de amikor a halálos ágyán az ágytálat kérte, azt mondta, an áras a Sheáin, mire a férje kijavította, an t-áras a bhean, an t-áras. Ezek voltak az utolsó szavak, amelyeket egymással váltottak. A történet mulatságos is lehetne, ha nem lenne olyan szomorú. Ez az egész ír újjászületési mozgalom az elhallgattatott asszonyok és gyerekek elnyomásával járt együtt, gyûlölöm. Gyûlölöm a legmélységesebb gyûlölettel. Ötévesen tértem vissza Írországba, konfliktusokkal teli kapcsolatom a Köztársasággal akkor kezdôdött. Magánháborúm egyre erôszakosabb formát öltött, míg aztán huszonegy évesen, amilyen hamar csak tudtam, felszabadítottam magamat. Nos hozzátesz ez bármit is... van ennek valami köze a te kapcsolatodhoz Északkal?

MMcG: Nem vagyok benne biztos, hogy én ugyanígy... nos, azt tudom, hogy nem szerettem írül tanulni. A legapróbb hibáért a körmünkre koppintottak, nagyon ridegen csinálták az egészet. Az örömre nem maradt szavuk, csupa szabály és korlát és vallásos lelkesedés vett körül – cseppet sem szerettem. Aznap, amikor elhatároztam, hogy elhagyom az ír nyelvterületet, a Barrack Streeten, a Keresztény Testvéreknél mondtam el a szavalatomat, a fáinne [a folyékony ír beszédért megszerezhetô jutalomgyûrû] versenyen: tökéletesen jól sikerült. A díjat mégis egy fiúnak ítélték, aki végigbukdácsolta, dadogta a verset, mert az írt gyengén beszélô hímnek, hím lévén, nyernie kellett a jó tudású nôvel szemben. Olyan mesterkélt ez az egész. Halott dolog.

NNíD: Halott dolog, kegyetlen és árad belôle a nôgyûlölet. Anyám még gaelül is tanult és szerinte az ír újjászületés tisztánál is tisztább férfiai szörnyû népség voltak. És ez így igaz. Az egyik oka annak, hogy reggelenként fölkelek az, hogy visszaszerezzem a nyelvet ezektôl a szürke arcú ír-újító hímektôl. Legyek örökké átkozott, ha hagyom, hogy kisajátítsák a nyelvet.

NNíD: Rengeteget tanultam az ír költészetbôl anyámtól. ‘ tanított a hely költészetére, csupa olyasmire, amit fejbôl tudott, például a Luceys sirámára, a „Caoineadh na Luasach”-ra.

MMcG: Mikor jutott eszedbe, hogy te is hozzátehetnél ehhez az anyaghoz?

NNíD: A bentlakásos iskolában, ahol ír nyelven vezettem naplót, kódnak használtam a nyelvet, másképp nem tudtam volna a naplót „elrejteni”.

MMcG: Milyen érdekes, hogy azért használtad az ír nyelvet, azért kódoltad, hogy senki ne olvashassa. Én ezt érzem a költészettel kapcsolatban. Úgy kezdtem verset írni, hogy aztán senki el ne olvassa. Senki. Aki mégis megtenné. az úgyse értené, egy másik költô a legkevésbé.

MMcG: Mindig szörnyen tiszteltem a papokat, szentnek és különlegesnek tartottam ôket, Keats miatt pedig úgy gondoltam a költôre, mint papra. Lehetett bennem valami mély elhivatottság, a nagyanyám halála után átvettem tôle a szerepét, ugyanúgy jártam misére, ugyanúgy átlényegítettem a dolgokat. Elhivatottságot éreztem a papi pályára. De emlékszem rá, nem tartottam helyesnek, hogy takaríttatnak velünk, mi mossuk a misekancsókat, de az oltár közelébe se mehetünk, nem celebrálhatunk misét, egy ponton aztán föltettem a kérdést, „Tisztátalan vagyok? Tisztátalan vagyok és én tisztítom a holmiját. Ha olyan tisztátalan lennék, akkor nem volna szabad tisztítanom a kegyszereket.” Így aztán otthagytam a Mária-kongregációt. Aztán, tizenhat éves lehettem, amikor Belfastban elmentem egy költôi estre, akkoriban – 1966-ot írtunk – jelent meg Heaney-tôl a Death of a Naturalist (Egy naturalista halála), elcsodálkoztam, hogy valaki, aki Derrybôl jött, lehet elismert költô. A felolvasás olyan volt, mint egy titkos összeesküvés, rajtam kívül egyetlen nô sem jelent meg a teremben, én pedig emlékszem a „jelen vagyok” érzésére, hasonlított ahhoz, amikor misére jártam. Úgy döntöttem, hogy a papi hivatás után a második szóbajöhetô a költôé. Majdnem ugyanolyan nehéz, meg tudom csinálni, de nem törvényen kívüli. Aztán a Queensben, ’72-ben, végzôs koromban, találkoztam Heaneyvel, mint tanárral, különleges erôt sugárzott.

NNíD: Igen, Seamusról és a nagy erejérôl az jut eszembe, hogy Seamus tulajdonképpen nô, jótékony nagy hegy, úgy áll a hátad mögött, mintha anyád helyett anyád lenne.

MMcG: Az hogy a költôi fejlôdésed valamelyest a kulisszák mögött, az irodalmi színtéren kívül zajlott, segített elhárítani a támadásokat?

NNíD: Az inaskodásom végére három gyerek és két kötet állt mögöttem, szert tettem valami – hogy is fejezzem ki? – valami saját erôforrásra. Ennek semmi köze nem volt a férfiak világához. Én teljesen kívülrekedtem a...

MMcG: Az erôforrást az anyaság jelentette?

NNíD: Az anyaság, igen. Az anyaság és a két könyv.

MMcG: Az én fejlôdésem lassúbbra és fájdalmasabbra sikeredett, mert én végig itt maradtam. A vízválasztót az a teljes idegösszeomlás jelentette, mely az elsô gyerekem születése után ért, én ebbôl merítettem erôt.

NNíD: Mondd el, mi volt ez a teljes idegösszeomlás! A pszichózis nyilván átrendezi az ember személyiségét, de sok ember kerül ki úgy belôle, hogy semmit nem tud felmutatni. Belôled mi hozta elô a költôt?

MMcG: Az elsô gyerekemet vártam, amikor díjat nyertem. Még ártatlan voltam. Formába öntöttem a verseket, de nem voltak az enyémek. Az embereknek tetszik a „The Flitting” (Lebbenés), engem hidegen hagy... nem a részem. Én is látom, hogy beleillik egy képletbe, de ez nem az én képletem. Ezért tartom nevetségesnek az egészet – akik díjat nyernek, egyszerûen csak alkalmazkodnak a szabályokhoz, akinek pedig valami szörnyû élményben van része... Nos, maga a szülés is egészen embertelen élmény. Minden szétrobbant, összetört körülöttem: a kapcsolatom apámmal, anyámmal, a férjemmel, az egyházzal... a szexualitással kapcsolatos bizonytalan erkölcsiségem. Hat héten át nem aludtam, és mintha a testem minden pórusából könnyek törtek volna elô. Az egész testem kiszáradt, megnyílt és ugyanígy az agyam is. Teljesen összezavarodtam. Szûzmáriával kapcsolatos hallucinációim támadtak, mennyei muzsikát és hangokat véltem hallani a rádióból. Apám és a férjem nagyon megértôen viselkedett. Három vagy négy hétre idegszanatóriumba vittek, a gyerekemet elvették tôlem. Nem tudtam magamról, drogokon éltem. Azt mondták, ne írjak verset, azt mondtam, soha többé nem írok.

NNíD: Miért mondták, hogy ne írj verset? Miért ne írnál verset soha többé? Ez aztán a képtelenség! MMcG: Úgy vélték, a versírás okozta az egészet.

NNíD: Szerintem meg az egyetlen megfelelô kúra a versírás. Az egyetlen dolog, ami életben tart bennünket.

MMcG: Igen, ezt én is tudtam. De akkor úgyis képtelen voltam az írásra. Túlságosan legyengített a betegség. Tényleg úgy éreztem, mintha elszállt volna az agyam, és olyan emberek között éltem akkor, akiknek elszállt. Azt hiszem, egészen megôrültem. Az agyam nagyon kifáradt, nem mûködött. Egész napokra nem emlékszem. Ködösen rémlik egy számhoz közelítô sült krumpli. A férjem etetett, mert az agyam a testemet sem tudta irányítani.

NNíD: Úgy gondolod, hogy a túlélô éned az igazi – a költô?

MMcG: Hogy az igazi énem volt-e, nem tudom, de bizonyosan a költô. Úgy éreztem, van valamim, amit fölkínálhatok, valamilyen igazság. A mélyponton az anyám házában feküdtem, és arra gondoltam, „Meg fogok halni. Itt, most meghalok. A fejem olyan... Megôrültem.” Mégis, az agyam egy része még képes volt figyelni a másik részt. De nagyon elcsüggedtem. Megpróbáltam annyira összeszedni magam, hogy el tudjak aludni, hátha álmomban megszabadulok a szörnyûségtôl. És akkor egyszerre az egész testem... akaratom ellenére a kezem imára kulcsolódott. És ugyanabban a pillanatban az egész testemet átjárta a gyönyör. És aztán átéltem a szülés tizenkét óráját, a légzést és ahogy a baba elôbújt. És akkor biztosan tudtam, hogy a születés, a halál és a gyönyör ugyanaz az érzés. Nos, mások már megmagyarázták ezt. A költészet is ezzel van tele.

NNíD: Igen, tényleg minden errôl szól.

MMcG: De én akkor tudtam. Akkor a számomra minden egybeolvadt. A születést, a halált, a gyönyört egyszerre éltem át. Nem haltam meg, sôt életet adtam, de újraéltem mindent. Utána úgy éreztem magam, mint „ô, aki mézharmaton élt”.

NNíD: Szóval, újjászülettél.

MMcG: Én voltam a Vén Tengerész. Mindenekfölöttinek éreztem magam. Úgy éreztem, soha senki ezt nem tudhatja, mert mindenki fölött is állok. Úgy értem, senki nem érinthetett. Alig két éve, hogy teljesen fölépültem. A „Venus in the Rain” (Vénusz az esôben) errôl szól, senki nem is szerette. A másik dolog, hogy egy vasárnap az idegszanatóriumban, már a kezelés vége felé, azt mondtam, szeretnék elmenni a misére. A házasságom elôtt gyóntam és vettem részt misén utoljára, most a hallucinációim és az imádkozójelenetem hatására mentem el, és az élmény ugyanolyan erôs volt, mint hosszú-hosszú idôvel ezelôtt a nagyanyám társaságában. A szavak latinul szóltak, lassú hömpölygéssel. A lassúsága miatt úgy hallgattam a krédót, mit egy verset. A mise szavai úgy szóltak hozzám mint egy vers. Úgy éreztem, ez a világ leggyönyörûbb költészete. Csak azért nem halljuk, mert megszoktuk. Ekkor kezdtem megérteni, mi is a költészet. Rájöttem, hogy üzenetet hordozok, és mert átéltem ezt a szörnyû szentséget, valahol pap is vagyok.

MMcG: A „Nine Little Goats” (Kilenc kicsi kecske) címû vers kapcsán éreztem ezt. Nézzük meg az egyik fordításomat? [Megegyeznek benne, hogy a „Toircheas IV” (Terhesség) fordítását vitatják meg, Medbh a „Frigyláda” címet adta neki, Nuala elôször fölolvassa az ír eredetit.] Nuala, hallottad, az én versem mennyire távolodott el a tiédtôl. Csinálnál egy nyersfordítást?

NNíD: „Elmondhatod-e a csöndet/ ahogy felhôvitorlások hajóznak az égen/ vitorlájuk kerekedik, dagad, mozdulatlan/ jobbra a nap siklik alá, hang nélkül, a szemhatáron.”

MMcG: Rendben. Elôször is: lehetséges-e leírni a csöndet? Szóval a nôi ösztön így érez rá elôször a terhességre. A nô váratlanul megérzi, hogy terhes.

NNíD: És nagyon csendben maradsz. Az egészet csend veszi körül. Ez a terhességrôl szóló versek titka. Hogy szinte lehetetlen ilyet írni, mert a dolog lényege, hogy hatalmas és megfoghatatlan.

MMcG: Nagyon csendben maradtam. A következôképpen fogtam hozzá. A „Frigyláda” címet adtam neki, az Üdvözlégy Mária járt a fejemben, hiszen egyik gondunk az, hogy a terhesség egyszerre szent és tisztátalan állapot. Tudod, például a szülés utáni templomi avatásra gondolok. Szóval, ahelyett, hogy „Lehetséges-e leírni a csöndet?” én azt kérdeztem: „Hogy érthetnéd meg, milyen a csöndem?” Megváltoztattam Nuala szavait, behoztam az egyes szám elsô és második személyt. ‘ bízik a csöndben és nincs szüksége a személyességre, nekem hiányzik. Én nem vagyok elég erôs. Én megengedtem egy kis szabadosságot.

NNíD: Szerintem jól tetted. Errôl szól a fordítás. Nem az számít, ha más szavakat használsz. A feszültségnek kell átjönnie.

MMcG: Közben Nualához is beszéltem: hogy érthetnéd meg, miért nem fordítottalak az utóbbi öt évben? „Mint álomjáró, kincses, kerek felhôk.”

NNíD: Így fordítódik át a feszültség, hiszen a felhôvitorlások a terhes asszonyok, hallgatag terhes asszonyok úsznak a széllel.

MMcG: „Vitorlák csúcsosodnak mozdulatlan” – a megdermedô pillanatot fejezi ki, amely maga a sebesség. Mint a mûvészet, ez is olyan. Aztán: „A nap végszó nélkül, jobbra el.” Számomra a nap hímnemû, Nuala versében ezért csúfot kellett ûznöm belôle. A nap elhullajtotta a magot, levonulhat a színrôl. A központi figura a nô, aki már meg is feledkezett a fogantatásról. Maga marad.

NNíD: Nyugodt a tó, de buborékol/ itt is, ott is halak/ rajzanak a mélybe, mert a csuka/ éhesen kergeti ôket, lankadatlan.”

MMcG: Ez a mohóság... Nuala pontosan megragadta a nô gyôzelmi mámorát. Abban a pillanatban, amint élet csírázik benne, megérett a halálra. Olyan vidéken jár, ahol elragadhatja a halál, mert kihívta azzal, hogy életet ad. Elég kettôs érzés tehát.

NNíD: És nagyon igaz a terhességre. Mellesleg ebbe a terhességbe majdnem belehaltam. De ezt nem tudtam versírás közben, vagy mégis?

MMcG: És nem csak a test halhat meg, a szellem is. Tisztában vagyok a kockázattal. Az elsô gyerekem után azt mondták, ne többet. Legközelebb végleg megzavarodhatok. Tudod ezt mindegyik gyereknél, mégis belemész. Ezt az egész versszakot kísértetiesnek tartom, nagyon nehéznek és ijesztônek. „Mi mozdul?” – én kérdezek tovább. Nuala maga mögött hagyta a kérdéseket, én nem, én jobban félek, mint ô. „Mi mozdul el a tó lapos hasán?” – ezt nem tudhatja senki, csak te, nincs külsô jele. „Mohó csuka a mélybôl bugyborog/ Kering, örök sötétre vár a zsákmány,/ Falás falás után masírozik.” A kering szó az ûrt idézi. Úgy éreztem, Nuala pontos leírását adja az anyaméhnek, a rejtelem, a veszély érzetének. Hogy fölfalhatnak. Tudod, hogy a nô teste táplálja a gyermeket, de nem szabadulhatsz attól az érzéstôl, hogy ez nem elég. A tizenhatéves gyereklány magzata nyilván fölemészt mindent, amire a lánynak saját növekedéséhez volna szüksége, szóval mintha azt kérdeznéd: „Nem akar-e többet ez a gyermek, mint ami az én erômbôl telik?”

NNíD: „A langymeleg, nyirkos homokban mozdulatlan a mag./ Megesküdnél, hogy az egész világ visszatartja a lélegzetét. Közben/ egy utolsó fénysugár hull a hegytetôrôl a hegy lábáig/ Mint a sóhaj egyik embertôl a másikig.” A témát a népköltészetbôl vettem, egy történet regél a férfiról, aki ásításon kapta a feleségét, amikor valaki más is ásítozott, ezt úgy értelmezte, hogy azok ketten szeretôk. A tóba akarta fojtani az asszonyt, de akkor ásított egyet, és az asszony is ásított, és ez megtörte a varázst. Láttam, hogyan változik a fény az annaghmakerrigi dombokon, és ez a történetben rejlô spontaneitásra, a másokra gyakorolt hatásra emlékeztetett, úgy gondoltam, illik ide.

MMcG: „Mag durmol nyirkos, naptalan agyagban”: észrevettem, hogy Nuala ír szóhasználata a latinra emlékeztet, ezért a latin dormio igére akartam utalni az egyszerû alszik használata helyett, a klasszikus hangzás érdekében. „A föld zihálva kapkod levegôért”: úgy éreztem, itt magára a szülésre gondol, vagy a halálra. „A föld zihál” – te magad vagy a föld, visszautalok az elôbbi gondolatra, magad vagy a föld, hiszen teremtesz, teremsz. „A fény utolsót villan, hanyatlása/ Ragályos ásítás a dombokon.”: egyszerre kinyílsz és becsukódsz – a méhnyak bezárul. Valahogy az jutott az eszembe, ahogy a feleség elbocsátja az urát: „Nem tudom magamba fogadni több magodat, bezárt a bolt.” Nem tudom, Nuala így éli-e meg a terhességet, de a szex iránti érdeklôdés nálam minimálisra korlátozódik. A végérôl akartalak még kérdezni, Nuala. Az enyém nagyon szaggatott, egyenetlen, mint a görög joghurtban, úgy keverednek benne az ízek. Nálad gan corraí, éirí, ealaíonn,

NNíD: eadarlinn, binne, duine. Innen az ír prozódia zengzetessége. Például a crann [fa] szónak nem csak egy többes száma van – crainn, crannaíocha, crainnte – és a különbség közöttük nem jelentés-, csupán hangzásbeli. Az ír beszélô számára nagyon fontos a mondat eleganciája és dallama. Ezért szeretem ezt a nyelvet, gyönyörködteti a lelkem.

MMcG: Én úgy érzem... nos, csak analógiákat sorolhatok, mert másképp nem tudom meghatározni. Egyfelôl csinálok egy képet a felhôkrôl, ez olyan emelkedett, olyan mûvészi – a másik oldalon ott a csuka és más negatív jelenségek. Az én egyik versem, mely arról szól, vajon terhes vagyok-e, a holdvilággal indít és a tiszafa képével zárul. Ezek egymás szöges ellentétei. Az egyik maga a romantika, a szerelem, a másik a halál és a félelem jelképe. Végül egy rózsaszál összekapcsolja vagy túllépi mind a kettôt.

NNíD: Igen, egyszer fültanúja voltam, amint Yves Bonnefoy a szürrealizmusról beszélt, azt mondta, nem a metafora, hanem a metamorfózis, az átváltozás a lényege. Engem sem a metafora érdekel – túlságosan statikus –, az érdekel, amirôl te beszéltél, Medbh, az átváltozás, mely a tudatos és tudattalan találkozásakor jön létre a papíron: a vers, miközben írod. Gyakran érzem, hogy iszonyú mélységbôl húzok elô valamit, hogy könnyebb volna, ha kitisztogathatnám Augiász istállóját, ha megszabadulhatnék az intellektuális salak rétegeitôl.

MMcG: Azt mondod, Augiász istállója teszi, hogy ragadósak a szavak a nôkrôl szóló versekben, tudod, „”, rózsa, betegség emészt” vagy „Szerelmem, vörös, vörös rózsa” – és hogy új értelmet adj a rózsának, hogy azt a bimbózást jelentse, ami vagy, és ne azt, amit bárki láthatott, a vers nagy részét az tölti ki, hogy szabadulni próbálsz ezektôl a ragadvány sallangoktól. Mint a „felhôvitorlás”. Képtelen voltam használni, annyira John Masefieldre jellemzô.

NNíD: Tudod, ha írrôl angolra fordítunk, a különféle nyelvi rétegek problémájába ütközünk. A „felhôvitorlás” írül még eredetien hangzik, az angolban divatjamúlt, ami pedig angolul eredetien hangzik, az írül rémes. És a dolog persze még sokrétûbb. Az a gael nyelv, amelyben felnôttem, még a felvilágosodás korát és sok mást megelôzôen kiiktatódott a történelembôl, ez a nyelv egyszerûen nem szemérmeskedik. Sôt, nagyon nyílt, nyíltan és ítélkezés nélkül beszél a testrôl és a test nyílásairól. Jámbor katolikusok zamatos beszéde könnyen vált vulgárisra angol fordításban, írül csak nadúr, azaz természetes. Az íreknek a másvilággal kapcsolatban sincsenek elôítéleteik. Beszélnek róla, és a beszédük józan értelemmel felfogható hozzáállást takar. Ha például a nagynéném ajtaján kopogtatok, ô azt kérdi: „An de bheoaibh nó de mhairbh thú?” („Az élôk vagy a holtak közül jössz?”) – ez ugyan tréfa is, de azért elgondolkoztató. Az angol nyelvet én nem találom ilyen rugalmasnak.

MMcG: Ez csodálatos. És ez az, ami nekem hiányzik. Apám az ô kis csimposztorának nevezett, és én már nem is tudom, hogy ez írül, angolul vagy bármilyen más nyelven van-e. Az embert arra nevelték, hogy helyes angol mondatokban fogalmazzon, holott a dialektus a hiteles. Én városban nevelkedtem, alig ôrzök tájszavakat. Apám hiányát is így érzékelem, a hangja hiányzik és annak a vidéknek az akcentusa, mely benne lakott.

NNíD: A költôk, akiket becsülök és akiktôl még tanulhatok a szigeten, nos ezek rajtad kívül Ciaran Carson, Paul Muldoon és Eiléan Ní Chuilleanáin. No és neked?

MMcG: Paul és Ciaran rám is hatottak, hatnak is, fontos nekem, amit csinálnak. Nemrég Annaghmakerrigben, apám halála után két héttel megmutattam egy versemet Derek Mahonnak. A vers apámról és rólam szólt, mi történt vele, és én milyen elhagyatottnak érzem magam, mióta ô elindult a maga ûrutazására, mire Mahon megjegyezte: „És hol végzôdnek a sorok?” Akkor egyszerre azt éreztem, rendben. Lehet, hogy úgy tiszteleghetek méltón az apám emléke elôtt, hogy elfogadom ezt a férfiasságot, és férfiasan befejezem a sorokat, lehet, hogy így helyezhetem el ôt magamban, mert férfi volt, szembe kell néznem a ténnyel. Ezekhez a játékokhoz a nyelv nagy szeretetére van szükség, hiszen a nyelv az eszköz, én pedig úgy érzem, én nem szeretem eléggé, vagy csak nem úgy. Mert elôírt nyelv, még akkor is, ha az anyanyelvem és az egyetlen eszközöm a kommunikációra, folyamatosan harcolok vele. Még az olyan szavakat is, mint Shakespeare vagy Wordsworth – bizonyos szinten ezeket is megtagadom, azt mondom, ki velük az országomból, ki a ...

NNíD: ... lelkedbôl.

MMcG: Ki belôlem. El tôlem és jöjjenek az ” Rathaillek, mindazok, akikkel nem állok ilyen közvetlen kapcsolatban. Közben persze mûködik bennem valami lelki éhség – ahogy Nuala nevezte –, és érzem, hogy a nevelésem rétegzôdései körbezárnak, és én mint egy hulla fekszem alattuk. És valahányszor használok egy szót, le kell ásnom, rétegeket fejtek, és lehet, hogy életem alkonyán majd írül költöm a verseimet. Én. De nem... nem hiszem, hogy ez megtörténhet, talán...

NNíD: ... talán olyan angol nyelven írsz, amely már ír lesz, valaminek az újjáteremtése.

MMcG: Igen, olyan angol nyelven, amelyet úgy megtisztítok az angoltól, hogy az már ír lesz.

NNíD: Lehet, hogy ez az egész hím-ügy is letisztul?

MMcG: Lehet, igen. Tudod, ha megvolna a békességünk, amire vágyunk, ha nem lenne a család... néha eltûnôdöm, ha az egész életemet Annaghmakerrigben tölthetném, írnék-e? És a válasz: nem. Csak az ilyen kényszerûségek közepette írok, melyek elvonnak a belsô világomtól, a magtól, mely úgy is bújik meg a többi dolog között, mint a mag, minden más a hús, mely táplálja és védi, mint a kapcsolatom a férjemmel, a gyerekeimmel. Úgy értem, Nuala, én és Eavan és ennek a generációnak a költôi azok a nôi úttörôk, akik túlélték a szülést, a többszörös szülést, hogy írhassanak róla. És fenntartották a házasságukat. Azt hiszem, egyszerre ennyi vasat tartani a tûzben és érintetlenül ôrizni a belsô világunkat, mérhetetlenül bonyolult, de én nem tudnék másképp élni.

NNíD: Igen, ezt ismerem. Érzelmileg én is rendkívül kiegyensúlyozatlan vagyok, és elengedhetetlenül szükségem van valaki dédelgetô jelenlétére.

MMcG: Úgy érzem, minden vers örvény körülöttem, a belsô világomat óvja – ha bárki a vers közepéig hatolna, akkor is marad egy olyan része, amely áthatolhatatlan. Szükség van erre a belsô megerôszakolhatatlanságra. A nyelv perdül, fordul, soha nem kínálja magát így: „ez és ez történt”. Minden a képzelet játéka, de a képzelet nagyon sebezhetô, ha valaki elemeire szedné a verset, megölné vele, meghalna a vers.

Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következõ címre: lettre@c3.hu