HEANEY, AZ ULSTERI ORPHEUSZ

1982-ben, hogy Blake Morrison és Andrew Motion megjelentette „brit költészeti antológiáját” (Penguin Book of Contemporary British Poetry), Seamus Heaney robbant. Mert elege lett, most aztán már. Hogy ô brit: ô nem brit; ôt azért hát britnek nehogy mondják, egyáltalán, semmi másnak, csakis írnek. Viszont amióta elôször megjelent – 1966-ban – a Fabernél, rendszeresen mondották britnek ôt, éspedig mûvei révén, melyek oly antológiákban jelentek meg rendre, mint Edward Lucie-Smith British Poetry Since 1945-je (1970), Jeremy Robsontól a The Young British Poets (1971), Michael Schmidt összeállítása, az Eleven British Poets (1980); de még oly kirívóan is, hogy Karl Miller 1968-as könyvében: Writing in England Today: The Last Fifteen Years (Irodalom Angliában: az utolsó tizenöt év). Ideje volt hát a rendezendôk rendezésének.

Heaney ezt a Morrison/Motion ügy kapcsán végezte el, méghozzá egy 198 soros költemény formájában: „Nyílt levél” – melyet Gaston Bachelard-tól vett idézet vezetett be: „Elsô szenvedésünk forrása mi is? Az a ténykérdés, hogy elmulasztottunk szót emelni... Született hát a habozásnak ama pillanatában, mikor is a csöndes dolgok így halmozódni kezdtek bennünk.” És maga a vers elmondja nekünk, hogy Heaney heteken, hónapokon át töprengett ezen a dolgon, s hogy zavarban volt, elôjöjjön-e most is a farbával, hiszen Morrison olyan „jó ügyvédje” volt neki, könyvével elsôdleg, melyet róla írt, s hogy fô-fô csalódását az okozta: hallania kellett, úgy nevezik majd ez az antológiát, hogy Megnyílt tér, ez pedig az ô egyik költeményébôl vett kifejezés. Még így sem volt biztos benne, nem úgy lenne-e jobb, ha a kérdést annyiban hagyná;

Bármit – csak nyugodt létedet.

Sunyíts, színleld a süketet,

Ha furaság furkál – nejed! –,

Bámulj, ne szólj,

Nevess, ha a késes nevet,

Úgy válaszolj.

Ám Heaney úgy érezte: ha tétovázna, Hamlet módjára, megfizetne érte az ötödik felvonásban, és hogy a hallgatás önfeladás lenne, s ezért igenis el kell utasítania a brit jelzôt. Ennek megfelelô volt – költôi – „történelmi leckéje” tehát:

Cézár ily hona, partes tres,

Egy-Anglia-Skócia-Wales,

Britannia, hajdan-mesés

Közös-dolog.

Hibernia volt, hol a gael

Megállhatott,

Végtelenül és végesen.

(Ennyi, leckéd, történelem.)

Birodalom függönye leng,

És „brit” szava:

Szülött és kolóniás jelen –

S Arthur vasa.

Heaney nem járt jól a Burns-stancával, melyet maga választott, sok „furaságba” sodorta a forma, például mintha „kisodródna” a versbôl (tudhatta pedig!), hogy a gaelek vetették meg a lábukat végül („végtelenül és végesen”?) Skóciában is. És ki hihetné, hogy ha ugyanezt prózában írja, megenged magának ilyet: szülötteknek és kolóniásoknak (kolonizátornak) minôsíti, megkülönböztetésül, a katolikusokat s protestánsokat. Valószínûtlen, ugye?

Húsz költô szerepelt a Morrison/Motionban, és ezek közül hat Észak-Írország szülötte volt. Heaney nyomatékosítja: ô csak a maga nevében, nem a csoportéban beszél; íme:

(Vagyok: Én. Tûnjön most a Mi.

Lásd Livynél, pro se quisque.

Horatiusi Philippi –

Példa-szerén:

Marad, mert pajzsát elveti,

A pôre Én.)

Ebben több a nagyság és a szenvedély, mint amit a szövegösszefüggés – látszatra – igazolhatna, ám hogy a döntést kizárólag a maga nevében hozza, fontos mozzanat Heaney szempontjából egy másik vonatkozásban.

Évekig ellenállt a nyomásnak, nem szólt a köztársasági mozgalom érdekében. Új gyûjteményében egy vers, a „The Flight Path” (A menekülés ösvénye) felidézi találkozását egy republikánussal 1979-ben a vonaton, az idôpont 1979, a „piszkos tiltakozásé” Long Keshnél, s hogy az alkalmi ismerôs ekképpen támadja:

„A francba is, mikor ír valamit már

Tényleg nekünk?” – „Ha írok bármit is,

Akármi legyen az, magamnak írom.” Azt mondja hát, nem akarja költészetét az ügy szolgálatába állítani. ‘ csak magánegyedként kíván szólni itt. Persze a „Nyílt levél”-ben közel kerül már-már a zászlólobogtatáshoz, mikor azt mondja: adja néki tanácsait

Zöld útlevél.

Királynôt sosem éltet itt

Örömkehely.

Hogy ilyen hevesen tiltakozik bármiféle brit illetôsége ellen, sokakat meglepett, és Morrison/Motion kicsit sután állt ott azonnal. Heaney volt antológiájuk sztárolt csillaga, akit jól megfontolt szándékkal emeltek ki az élre, hiszen ôt ünnepelték, mint az eltelt utolsó tizenöt év legjelentôsebb új költôalakját. S nem is ez volt az elsô alkalom, hogy Morrison Heaneyt „mint britet” emlegette. Könyvében, mely ugyancsak 1982-ben jelent meg, azt közölte: Heaney „Írország északi felében nôtt fel, ami legalábbis gyakorlatilag britté teszi ôt”. S azt mondja még, hogy szexuális szenvedélyeket és háztûzhelyvonzalmakat különös együttesben kifejezvén, „egyedül áll a modern brit költészetben”, valamint, az 1979-es kötetrôl, a Field Workrôl szólván, leszögezi, hogy ez a vers-együttes „jelzi Heaney visszatérését nemcsak a vidékhez, de az angol költészet fô áramához is: eleinte Ted Hughes nyomdokait követte, majd honfitársaira szegezte tekintetét, most viszont elfoglalja valódi helyét az angol lírai hagyományban, ami az egyik végponton Wyattot jelenti, a másikon magát Wordsworth-öt.”

Ír szórakoztató a brit kultúra színpadán

Morrison és Motion, persze, azt remélte, antológiájuk mérföldkô lesz majd. Effélének áhították, amilyen a maga idején Al Alvarez gyûjteménye, a The New Poetry volt. „A brit költészet”, hangsúlyozták elôszavukban, „meglehetôsen eltérô formákat öltött”, nem olyanokat tehát, mint „amilyeneket Alvarez jövendölt”, és ennek oka jelentôs részben „Seamus Heaney feltûnése és példája” volt... Mert „Heaney olyaski-olyasmi, akit-amit Alvarez annak idején nem láthatott elôre, támadta is már azóta”. És szembeállították azt a költôi stílusbéli lecsupaszítottságot, amit Alvarez csodált – a Heaneyben fölfedezni vélt „fondorlatokkal”.

Tekintsük most Alvarez kritikáját a Field Workrôl, s nyilvánvalóvá lesz, nem csupán Heaneyt támadja ô ott, hanem angol csodálóit is, e tudósiakat, köztük olyanokat, mint Christopher Ricks és John Carey, akik Heaney tehetségét pályájának kezdeteitôl fogva elismerték (gondolom, amit felismertek, az leginkább a Ted Hughes-követô volt), és most ott tartottak már, hogy azt hirdették: Heaney személyében „Nagy-Britanniának végre újabb nagyszabású költôje van”. Ezt Alvarez goromba aránytévesztésnek vélte. Mert hogy így Heaney pillanatnyi „reputációja” szerinte nem lenne más, mint: „kettôs csúsztatás: megterheli ôt magát olyan várakozásokkal, melyeknek eleget tenni eleve nem tudhat, s amelyek alá is nyomnák, ha kevésbé lenne rugalmas; egyszersmind megerôsítené ez a brit közönséget abban a kényelmes elôítéletében, hogy a költészet, pár stíluscirkalmat le- vagy hozzászámítva, lényegében nem változott szemernyit sem az elmúlt száz év alatt.”

És most jön az a bekezdés, amely, ha elolvasta, Heaneyt elevenén találhatta:

„Amennyiben Heaney valóban a legjobb, amit nyújthatunk, hát akkor a modern költészet egész – kavargó, kutatólagos és felfedezôleges – vállalkozása eltérés volt a helyes úttól. Eliot és kortársai, Lowell s az övéi, Plath és csakígy, mind tévedtek: mikor is értelmi és fegyelembéli és stílusjellegû tisztázásokra törekedtek, tisztásokra, az elburjánzott, határtalan sötétjén; tévút akkor ez, mely a morbiditást az inspirációval vétené össze. S végül is nem más, mint melodrámázás, aminek talán csak az amerikai terepen van érthetôsége, lévén hogy ott nincs tradíció – ellenben britek számára merôben menthetetlen az egész.”

Más szóval: hogy Heaney neve „ily nagyhirtelen a brit költészet dicsôségtáblájára kanyaríttatott”, annak tünete, ami eleve baj a brit kultúrában „a kréta körül”. Kritikusainkat a „biztonság, az édesség és a fény” bûvölné, és „különös mód lehangolt ellenszenvvel fogadnak mindent, ami a poézisban titokzatos és felkavaró és újdonat”.

Érdekes példa-beszéd, amit Alvarez mond Eliottal kapcsolatosan, a kulturális megfélemlítés jegyében méghozzá: ha Heaneyt csodálni helyes, nos, akkor hát Eliot hiába élt, s nem csupán ô, de Lowell s Plath is. Ez a fô „sodor”. Ez lenne a hagyomány. Ez a kánon, mely a cselekmény rugója immár. Ámulatos, mennyire nem kerül elô az ír „vonatkozás” egy említésnyit se. Bocsánat, mégis; mikor Alvarez azt mondja, hogy „Congreve és Sterne óta mindig volt legalább egy nagyszabású ír csillag a brit irodalmi égbolton”. Mikor Alvarez ezt írta, nyilván Beckett lehetett az. Csak Beckett túlságosan radikális és kísérleti. Heaney „sokkal kevésbé nyugtalanító”.

Ami nem is nagyon burkolja célzását, hogy tudniillik Heaney – ír szórakoztató a brit kultúra színpadán, tünete annak, ami e kultúrában baj és gond. Heaney számára nyilván keserves szavak. Nézzük csak meg, mit is pátyolgatott Alvarez igen befolyásos mód az ô The New Poetry válogatásának bevezetôjében, mint „új komolyságot” – amit így határozott meg: „a költô képessége és hajlandósága, hogy intelligenciájának teljét latba vetve tapasztalatainak minél nagyobb bôségével szembenézzen” –, és lássuk, miként helyezi Ted Hughes-t Larkin elébe, nos, azt hihetnôk így, Heaney pontosan az a költô, akire ô várt, akiért küzdött. Azt mondanánk, tessék, a North azért legalább biztos ínyére volt s van.

Persze, a leglehangolóbb itt, hogy az „áldozat” azt érezheti: az ellenérzések nemzeti hovatartozása okán érik, s ez mintha komoly részt az ô hibája is lenne. Mert a britek sosem kaparinthattak volna bárkit-bármit Írországból oly könnyen magukhoz – „magukénak” –, ha ez ellen korábban elhangzott volna a hathatós tiltakozó szó. Ez volt a Bachelard-idézet jelentése. Heaney elônytelen helyzetben volt, s maga is tudta, ez az egyik oka, hogy a „Nyílt levél” nem lett erôs (jó) vers; a másik, persze: hogy „megverselése” eléggé borzadályosra sikeredett.

A „Nyílt levél” tehát gyönge vers lett, ám fontos esemény. Célzott – és talált; és ezt a találatot nem feledték. A szerzô nevében ért célba, de mintha a szerzô mögötti csoport pörkölt volna oda ez egyszer. Többé senki ne tételezze fel – többé senki nem nagyon tételezhette –, hogy az Egyesült Királyság politikai térképe a kulturális geográfiáéval is azonos.

Utolsó oxfordi elôadása során, 1993-ban Heaney így nyilatkozott: „...azt írtam, hogy útlevelem zöld, holott hát manapság Európa-útlevél járja, nem birodalmi, és a színe bíbor. Az útlevél színérôl mindazonáltal nem azért írtam, hogy töröljem a brit-írföld és a britek kapcsolatát, hanem hogy fenntartsam azt a jogot: a határon belül igenis létezhet másság, ekképpen az ír név és önazonosság sértetlensége is az északi közigazgatási körzetben.”

Változása ez a „Nyílt levél” szellemének – nincs szó többé Britannia és Hibernia éles megkülönböztetésérôl. S a királynô éltetését megtagadó, nyíltan republikánus magatartás helyett is más a „mód”: Heaney a fentebbi idézet folytatásában azt hangsúlyozza, hogy e jogosnak ítélendô másság jegyében „egyebünnét” táplálja nevét s azonosságát ama „közigazgatási körzetben” az ír szellem, kiegészítôjeként s ellentételeként mintegy „a vízen-túliságnak”.

Meglepô változtatás! Annyi év után, egy eredetileg csak pamflet formájában megjelent versen? Mint aki nem akar a „kézbe marni”, melytôl jót is, táplálót is kapott. Ugyanakkor: állandó bûntudat lapul a dolog felszíne alatt: hogy nem tudott, mert nem tudhatott eleget tenni „bizonyos kívánalmaknak”, melyeket mások (képtelenül, ám épp ezért talán nagyon is elégedetten) támasztottak irányában.

Hogy kitüntetését, tavalyi Nobel-díját oly erôs és általános lelkesedés fogadta, arra csábítana; feledjük, milyen hepehupás, „ugratós” útja volt ennek az oly mérhetetlenül népszerû költônek eladdig – végig; s nem utolsó sorban költôtársai között. „Nem vitás”, szögezi le az ulsteri protestáns költô, James Simmons, „rég kezdôdött ez. Ama régi, még Philip Hobsbaum felügyelete alatt tartott belfasti összejöveteleken nyilvánvaló lett, hogy Seamust sztárszerepre készítik fel.” Magam másképp fogalmaznék – nem mintha tanúja lettem volna, mi zajlott, hogyan zajlott akkor és ott (hogy Hobsbaum, az angol költô fiatal ulsteri írókat bátorított, nyesegetôn bírált amaz „összejövetelek” során). Tény viszont, hogy nincs az a költô, akit „sztárszerepre felkészíteni” lehetne. Ugyan hogy a csudába' csinálnák azt? Hanem hogy úgy tippelték, sztár lesz még belôle, s hogy ô maga valami módon ennek is jelét adta – hiteles és erôs tehetségével –, azt jócskán feltételezem.

És e sztár-jóslás hátterében az a kérdés bújt meg: vajon ki örökölheti Yeats „köpenyét”? S minden jel arra mutatott, Yeatsnek csak egyetlen köpenye volt, és ez oszthatatlan. Nem tagadható, a Heaneyt ért kritikának állandó alapképlete ez a kérdés: Miért jár ki Heaneynek minden figyelem, mikor pedig X költô sokkal inkább ez, Y költô sokkal inkább az? Úgy látszik, Heaney (költôi) lényének volt valami ilyen általános és totális „figyelem-felszívó” tulajdonsága.

Ami az övé lehet így, lenne is az övé. S itt jön megint Simmons, ugyanabban a Cassius-jegyû esszében:

„Emlékszem, milyen furcsa bosszúságot s rászedettséget éreztem, mikor elôször szemlézhettem a Wintering Out kötetet. Seamus mindig úgy élt bennem, mint aki szövetséges az Ulster liberalizálásáért és megformálásáért vívható küzdelemben, egészen nagy horizonton – s most? Látnom kellett, visszalép a törzsi keretek közé, kizárja a protestánsokat, szítja az ellenérzést, elárul olyan – korábbi – valóban kemény szavú katolikus szószólókat, mint O'Faoláin, O'Connor, Kavanagh. Amit ô katolikus-ulsteri ellentétnek állít be, ráadásul igen sokszor eleve „csak” a szegények általános panasza világszerte és kezdetektôl...”

Árulások

Két úgynevezett árulás, máris tehát: az Ulster liberalizálására és megformálására irányuló közös igyekezeté, valamint a korábbi („kemény szavú”) katolikus íróké. S ezek nem maradnak az utolsó árulások a lajstromban.

Bámulatos, milyen gyakran bukkan fel e század költészetének dolgában efféle árulás-téma. Pound, persze, a nagy példa rá – s még örülhetett, hogy megúszta élve. Azután Audent is keserû szavakkal vádolták – árulásért –, hogy átment Amerikába. S hogy Eliot Anglia mellett döntött, nem értékelték-e ezt is az árulás egy fajtájának? Sassoon elárulta osztályát, vagy legalábbis el akarta. Lowell a magáét, méghozzá micsoda felkavaró módon, amikor nem volt hajlandó részt venni abban a háborúban, melynek kimenetele már, szerinte, a haza elárulása volt (ugyanis az eredeti hadi célok eltorzultak: már Németország és Japán totális megsemmisítésérôl lett volna szó). ‘seit „vonultatta” fel, mikor árulását nem csekélyebb illetôvel közölte, mint magával az Egyesült Államok elnökével.

Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következõ címre: lettre@c3.hu