ELTÛNÉSEK

Ed Chambers eltûnése megdöbbentett. Fél egykor még ott állt, két lépésre tôlem, zsebre tett kézzel, bakancsán az iskolai játszótér mészfehér pora. Egykor már sehol se volt. Aznap délután nem volt az osztályban, és másnap sem, és késôbb sem, soha. Azóta se láttam. A tanárok semmit sem mondtak. Mivel kint lakott Termonbacában, az árvaházban, keveset tudtunk róla. Lehet, hogy felbukkantak a szülei és fél egy és egy között elvitték magukkal valahova. Mások szerint megölte magát, és most ezt próbálják agyonhallgatni. Megint mások azt rebesgették, hogy Edet elrabolták, mert az igazi szülei rettentôen gazdagok, és majd váltságdíjat fizetnek érte. Egyik elképzelés mögött sem állt egy szemernyi bizonyíték sem. De egy ilyen váratlan és süket helyzetben bármit ki lehetett találni, egyik feltevés ugyanannyit ért, mint a másik. Még a szüleink is tanácstalanok voltak. Ki vagy mi vihette el Edet? El se tudtuk képzelni.

Apám bátyja, Eddie is eltûnt a pálinkafôzdei lövöldözés után. Azóta sem látták, nem is hallottak felôle. Lehet, hogy már nem él, de az is elképzelhetô volt, hogy egy szép nap mint vagyonos ember Cadillac-en érkezik meg Amerikából. De megbízható hír nem érkezett róla. Csak az üres helye maradt. Mások is tûntek már el, de ha a folyónak mentek, vagy a gázcsövet vették a szájukba, az nem számított. Az öngyilkosság, az magyarázat. A baleset is magyarázat. De ezek a nyomtalan eltûnések nyugtalanítottak. Persze lehet, hogy Ed Chambers egyszerûen megszökött és felszívódott Nagy-Britannia ötven-hatvan milliós lakosságába. Ilyesmi elôfordult idônként, de azért évek múltán mindig jött némi hír: valaki látta az illetôt, vagy végül visszajött. Aztán voltak olyanok is, mint Patrick Tennyson, akit még az egyetemrôl ismertem – ô volt az elsô marxista, akivel valaha találkoztam. Amikor lediplomáztunk, elment Afrikába, és titokzatos körülmények között lelte halálát. A holtteste máig se került haza Armagh-ba. Ha jól tudom, nem is került elô. A legtöbben úgy tudták, hogy egy rajtaütés során lôtték agyon Észak-Rhodéziában. Valószínûleg fehér katonák ölték meg – de mások, akik jártak ott, azt állították, hogy fekete gerillák lôtték le, mert azt hitték, ô is a fehér bôrû ellenséghez tartozik. Bármi lett légyen is az igazság, Tennyson egyszerûen eltûnt. Nem szólt róla újsághír, és senki nem tudta bizonyítani, hogy valóban meghalt. Egyszerûen nem tért vissza. Legalább ilyen titokzatos volt Edgar Shaw eltûnése is. Belfastban, a Stranmillis Road-on lakott, utolsóéves medikus volt. Utolsó vizsgája elôtt egy héttel eltûnt. Valaki Münchenbôl kapott tôle lapot, másvalaki egy hónappal késôbb Tuniszból. Aztán csönd. Se képeslap, se telefon; nem találkoztak vele és nem hozták halálhírét – semmi. A teljes megszûnés volt ez.

A késôbbi eltûnések valamivel kevésbé voltak titokzatosak, de ettôl még nem lettek kevésbé baljóslatúak. Érthetô volt, hogy amikor újra fellángoltak a zavargások, az eltûnéseknek is újabb hulláma indult meg. Valaki megszökött, esetleg egy spicli külföldre menekült, vagy egy áldozat után vérfolt maradt az autóülésen – egy asszony egy nap nem ment haza, bár elôzôleg nem úgy tûnt, mintha utazni készülne. Mindegyik történet kapcsán az igazság számos lehetséges változata kerengett, de ezekben az esetekben néha a holttestet is megtalálták, és ez némi biztos alapot adott a találgatásoknak, hogy vajon hogyan alakult a történet vége. A teljes láthatatlanság viszont a lehetôségek végtelen sorát kínálta. Mint a régi idôk zöld szemû gyerekeit, ezeket az embereket is valami titokzatos hatalom vitte el, s most egy új ország gyanútlan népe közé vegyülve folytatták kettôs életüket. A dolog túl rejtélyes volt ahhoz, hogy az ember nyomozásba bocsátkozzék. Rejtélyükkel az elmenôk többet hoztak ki a hátramaradottak életébôl, mint bármilyen megbízható magyarázat. Mintha egy elképzelt másik életrôl nyújtottak volna bizonyságot ezek a magányos tanúk. Múltjuk története folytonosan új olvasatokra szorult hiányzó jelenük fényében. Róluk pletykálni immár tiszta algebrává csupaszult.

Az elveszett lelkek mezeje

Apám szülôfaluja, Buncrana mellett volt egy hely az elhagyott öböl felett, ahol állítólag rá lehetett lelni mindazokra, akik eltûntek. Elvarázsolt mezô volt ez, emberi szemnek szinte láthatatlan, mely különös szögben dôlt a hegy gerincéhez, és – úgy tûnt – az egyik oldalán az égbe simul bele. Csak az láthatta idônként, aki születésénél fogva szellemlátó, különösen olyankor, amikor az eltûntek közül egyik vagy másik mondani próbált valamit, üzenni valakinek a szerettei közül. Apám unokatestvére megmutatta, merre rebesgették ezt a mezôt. Régi mende-monda ez – mondta –, nem hiszi már el senki sem. De a hegygerincrôl megfagyott lavinaként alázúduló bogáncsos, sziklás mezô mégiscsak különös volt. Távolról úgy tûnt, körvonalai a messzeségbe vesznek, ahogy a fény semmivé foszlatja tépett sövényeit, s a tüskebokrok a szemünk láttára lobbantak föl, s enyésztek újra el. Egy helybéli öregember állította, hogy látta – ahogy mondta – az elveszett lelkeket: a mezôn bolyongtak, aztán egész a széléig nyomultak, és lenéztek – mint valami nagy magasságból – a szabdalt völgyre alant. Azt mondta, felemelik a fejüket, és úgy kiáltanak, mint a madarak, aztán csoportba gyûlnek a rét közepén, míg be nem takar köröttük mindent a sötétség. Végül felvillan a bozót, sárgábban, mint a láng – így mondta –, és hirtelen mintha ott se lettek volna. De minden évben háromszor eljönnek, tavasszal, ôsszel, télen, és kiáltanak, hogy megtalálják ôket, és visszahozzák purgatóriumi mezejükrôl az élôk közé, az ismerôs világba. A mezô nem más, mint az ô közös álmuk, és a hangok – mondta az öreg –: álmukban hallatott sikolyok. Ez így igaz élônek is és holtnak is, hisz ezek az emberek nem halottak és nem élôk, hanem egy köztes állapotban vannak, s egyetlen vigaszuk az a mezô. Amikor lenéznek onnan, mindegyik a saját otthonát, földjét látja maga elôtt, nem azt a völgyet, amit a mi szemünk lát. Babona járta a vidéken arról a mezôrôl...

A városban persze nem volt efféle táj. Mutattak az embernek egy járdaszakaszt a trafik elôtt, vagy az újságosbódénál, mondván, itt látták utoljára egyik vagy másikukat öt évvel ezelôtt. Ezzel aztán nem sokra ment az ember. Erôs seholse hangulata volt, de a szerte heverô nemtelen utcák tehetetlenek voltak a hiány érzésével szemben, hisz természetüknél fogva éppen arról szóltak. Mióta visszajöttem ide, ez még világosabb volt számomra, hisz annyi minden más is eltûnt. Odalett a pálinkafôzde, ahol Eddie bácsi harcolt, és amely évekkel késôbb megint kigyulladt, és odalett vele a whiskey és a vörös téglák szaga, mely annak idején mint parázsló naplemente égett a környék utcáin. A magas gótikus katedrális és a plébános háza még ott magasodott a negyed fölött télszínû szürkeségében, de tôlük balra minden letarolva, összezúzva állott; úgy terült el, hitehagyva, kihaltan, mint a harmincas évek fekete-fehér mozifilmjeinek tájai. Walker kormányzó oszlopát gelignitbôl és plasztikból szerkesztett koszorúval robbantotta fel az IRA. Csak a csonk és a talapzat maradt, a kôtörmelék-darabokat pedig az egész városrészben, melyet azelôtt az emlékmû uralt, kandallópárkányon ôrizte vagy ajtótámasztéknak használta az elégedett nép. A falak alatti lejtôt mára parkosították, és a Fahan Street-i nyomornegyednek sincs már nyoma. Esôt szitáló, hömpölygô ibolyaszín sötétje helyét ma panelházak foglalják el, falukon harcias falfirka tör az ég felé. KI A BRITEKKEL: S.A.S. GYILKOSOK: ELJÖN MÉG A MI ID‘NK: R.U.C. MERÉNYL‘K: JAJ A SPICLIKNEK!. Éjjelente mint nagy szitakötôk, helikopterek nyomulnak be kíváncsian, majd újra visszahúzódnak, fényeik zöldrôl vörösre, vörösrôl zöldre váltva villódznak, idônként pedig az oszlopcsonk mellett levô katonai bunker keresôfénye alulról végigsimítja a „kopter” saját, tompább fényû alsó fényszóróját, s a két pászma reszketô fénykeresztben metszi egymást, mielôtt újra beárad helyükre a sötétség. Néha lônek is a távoli hegyen fekvô temetôbôl, egy pillantásig gyufa-lobbanás látszik, majd a keresôfény kialszik vagy hisztérikusan hullámzik, míg a helikopter egyenesen felemelkedik, a tetôkrôl pedig további gyufavillanások lobbannak föl és kifelé, ahogy a mesterlövészek a saját háromszögletû metszéspontjukra céloznak, ahol azelôtt a keresôfény látszott. Lenn, a város talajszintjén rövid, de mély, gördülô hangon dörögnek a lövések. Az emberek ilyenkor megállnak vagy az utcák árnyas falai tövébe húzódnak. Aztán minden elcsöndesül, s az emberek továbbmennek a magas szódiumlámpák feszes fényhártyájával bevont utcákon.

Pokolbéli dûlô

Itt könnyû volt hinni az eltûnésben. A Luftwaffe, a NATO csapatok, az amerikai katonák, a német tengeralattjárók legénysége, a Brit Hadsereg, a felfegyverzett rendôrség, az ilyen-olyan Különleges Rendôrségi Alakulatok, mint a B Specials, a SAS, az IRA, az INLA, az UVF, az UDA, az UFF, utcai bandák tucatjai, a Motorman Hadmûvelet páncélozott csapatszállítóinak éjszakai inváziói mind rárontottak a város testére vagy egére, s az aprócska település széthasadt, majd összeforrt, majd újra széthasadt, a valaholból sehol lett, a seholból valahol, széleit elmorzsolta a folyó alvó fénye és a határ messzetúli zöldje. Annyira valós volt, hogy már szürreálisnak tûnt. Az egyik felkelés leghevesebb napjaiban a Lone Moor felsô részénél egy nagy olajtócsát öntöttek a hegy legmeredekebb lejtôjére, aztán felheccelték a páncélkocsisokat, hogy versenyezzenek velük végig a lejtôn lefelé, a gumitöltények csak úgy csattogtak, ahogy szétverték az óriási plakátokat, lyukakat ütöttek a Coca-Colás üvegekbe, és lesöpörték a simára borotvált Gilette-hôs elôrebökött állát. Aztán a kocsik elérték az olajpocsolyát, guggoló lendülettel sodródtak és faroltak, a kerekek alól kövek csapódtak föl, mint a pelyva. A vastag kerekek vágta habzó árkokban csillogott az olaj, és a levegôbôl fény és sötétség hullámaiban törtek elô a kövek és a benzines palackok. Ez az egész pokolbéli dûlô a régi írfoci-pálya mellett terült el, míg maga a pálya sötét és néma maradt. Itt történt évekkel ezelôtt, hogy Ed Chambers szerezte meg a gyôzelmet jelentô pontot a nyugat-belfasti csapat elleni meccsen. A következô mérkôzésen nem állították be, s ezután soha többé nem volt hajlandó játszani. De ez még sokkal, de sokkal az eltûnése elôtt történt.

Vajon hány embernek kell még eltûnnie, mire észreveszik ezek, hogy milyen különös az egész? Egy pár évig én is kipróbáltam ezt az eltûnôsdit, és megdöbbentett, mennyire keveset számított ez bárkinek, engem is beleértve. Aligha hízelgô, mikor többéves távollét után találkozik valakivel az ember, aki aztán megkérdi, hogyhogy nem voltál ott a McCaffertyék buliján a múlt héten. Hát nem vette észre, hogy már milyen rég eltûntem? Nem érezte a titokzatos hiányom hagyta ásító ûrt? Egy csöppet sem. Visszatérésem kitörölte hiányomat. Hát ennyit az egész város – sôt a városbeli önmagam – iránti nosztalgiámról. De ezzel együtt egyes emberek – így Ed Chambers – továbbra is égetôen hiányoztak. Teljesen ésszerûtlen volt, annak ellenére, hogy tudtam, nem Ed személye, hanem eltûnésének mikéntje izgatott, sôt bántott engem igazán. Próbáltam apámnál faggatódzni, mégis mit érzett, amikor a bátyja eltûnt. De hiába. Csak mosolygott rajta, milyen különöseket kérdezek és visszakérdezett, vajon miért érdekel engem ilyesmi. Úgy tûnt, a szeme megnedvesedik egy pillanatra, de mire egyet pislogtam, már ugyanolyan egyenes szárazkék volt a pillantása, mint mindig. Mégis, amikor 1975-ben ô is meghalt, mindent újra kellett tanulnom, amit az eltûnésekrôl tudtam, és legtöbbször úgy látszott, hogy azt hiszem: vasárnap van – hisz vasárnap volt a halála napja –, és hogy a vasárnap üressége még élesebb, bedeszkázott sötét zártsága még egyhangúbb, mint valaha. Mindig meglepett, mikor észrevettem, hogy a boltok nyitva állnak, és az utcák is forgalmasak, hisz belülrôl olyan erôsen éreztem, hogy egy sivár vasárnap délután uralta el az egész világot, s hogy soha nem lesz már rendes hétköznap, olyan lagymatagon és lustán fordul utolsót a hétvége. Hihetetlennek tûnt, hogy egy olyan ember, aki hétrôl hétre használta óriási erejét, egy pillanat alatt kiengedhesse a kezébôl, amikor meglepte a vasárnapi álom. A feje egyszerûen a mellére ereszkedett, s egy hosszú sóhaj – mely egy szempillantással azelôtt szállt föl – még hallható volt, miközben megfordultunk, hogy lássuk, ahogy anyánk megjelenik elôtte a semmibôl, és arcával az arcához simul. Ettôl a hosszú sóhajtól lett olyan végtelen azóta minden vasárnap délután. Pontosan négy órakor halt meg, és akkor biztos voltam benne, ezentúl mindig rágondolok majd abban az órában. De gyakran elfelejtettem. Nemegyszer kora este volt már, mire eszembe jutott, s az emlék úgy lepett meg, mintha hirtelen hátrafordulnék, s látnám, hogy meghalt, és hallanám, ahogy az elszaladt órák kiadják lelküket abban a megkésett sóhajban. De persze ebben is tévedtem, hisz nem voltam ott a halálakor. Két órányira voltam onnan, épp akkor keltem át a határon. Az autó a Baily hídon haladt, mely Tyrone-t Monghantól választja el, amikor ô azt az utolsó sóhajt útjára indította. S mikor a hídról lehajtottam a határállomáshoz, már nem élt. Anyám arca már az arcához simult, és Gerard az orvost meg a papot hívta, mikor nekem intett a határôr, hogy mehetek. De mégis, azóta is ott vagyok, újra és újra, és azon töprengek, miért is nem ébresztettem föl, ahelyett, hogy ott álltam volna a hálószoba ajtajában, s néztem volna a paplan rémítô hullámzását, ahogy lélegzetért küszködik. A szíve akkor tusakodott mindazzal, amit soha nem mondott ki. Mikor felébredt, már nem voltam ott, bár ô szerette volna, ha ott vagyok, mert mondani akart valamit. De én megint elmentem, mint mindig, és amikor egyszer tényleg mondott volna valamit, már nem hallgattam meg. Kárpótlásul tehát újra és újra elképzeltem a halálát, mindaddig, amíg tanújává nem váltam, amíg már minden héten hét vasárnap sorakozott, melyet hét újabb vasárnap és még hét követett, és az üres sabbatok némaságán át hosszan sóhajtott a lélegzete, mint a novemberi szél a házak sarkain.

Az a fikció, hogy ott voltam, nem volt tilos. A lelôtt ló meg a kísértet a lépcsôfordulón, az más. Azok homályos tilalom alá esnek. De ez más eset. És így, mivel mások engedélyezték, én tiltottam meg magamnak. Olyan egyszerûvé kellett csupaszítanom a halálát, amennyire csak lehet, és ehhez ki kellett vonnom magam belôle, ámbár annak az utolsó utazásnak épp az volt a célja, hogy ott legyek, ha meg találna halni. De a halálos pillanatban mégis sikerült hiányoznom. Akkor tûnt el ô is, amikor én eltûntem. És emiatt én is valószerûtlenné váltam a magam számára. Tudtam, hogy még sok mindennek leszek valóságos tanúja, de mivel annak nem tudtam tanúja lenni, immár csak helyettes tanú lehetek bárhol is. Egy életnél-halálnál erôsebb vágy egyre csak építette bennem azt a jelenetet, amelyet nem láttam, és csak ami ezután megmaradt belôlem, az vált megfigyelôjévé minden más viszonylag jelentéktelen dolognak. Egy-két óra múlva Isten tudja mit mondott volna el nekem! A bátyjáról, a szüleirôl, megrabolt álmai utáni fájdalmáról... Talán csak lélegzetért kapkodva mosolygott volna egy kicsit, és aztán... Valami olyasmit mondott volna: – Emlékszel arra, mikor... és én már jó elôre bólogattam volna, hisz nem mondhatott és nem idézhetett föl olyat, amit készséggel fel ne idéztem és el ne meséltem volna neki. Ehelyett: zéró; átmentem a határon és ô meghalt... Visszatérni

Visszatérni maga volt az öncsonkítás. Nem visszatérni pedig gyilkosság volt. Kellett volna, hogy legyen a visszatérésnek valami módja, mely kevésbé hiábavaló és fájdalmas, de mégis jobb, mint nem menni vissza. Megpróbáltam újonnan megkeresni azt a helyet, úgy, hogy mindannyiszor más és más irányból közelítettem meg, mintha a különféle megközelítések révén megadatna új szemmel látnom, ismeretlen szögbe állítanom. Így Belfast irányából, vagy Sligo vagy Donegal irányából érkeztem meg. Ballykellybe érkeztem repülôvel az Antrim fennsík és a fehér-zöld partvonal feletti hosszú átkelés után. Coleraine-ból jöttem le, vagy Magherából föl, Letterkennybôl érkeztem, Stranorlarból jöttem föl. Minden alkalommal a mellékutak új labirintusán át közelítettem meg, igyekeztem elkerülni a fôutat és reménykedtem, hogy nem ütközöm útakadályba vagy katonai járôrbe. Újra meg újra egy hegygerinc mögül bukkantam elô, a szemem elé kerülô város ismerôs volt, de hirtelen egy pillanatra elvesztette ezt az ismerôs arcát, majd újra elém állt, egyszerre ismertként és ismeretlenként. Nem tudtam megtalálni, és nem tudtam elveszíteni sem. Az ablakokban támaszkodó rendôrök, a majdnem érthetô tájszólásokban beszélô katonák, a kisgyerekek, akik pár tehénkét terelgettek fejésre, s akik odaintegettek, vagy odabiccentettek nekem egyet, amíg vártam, hogy tovaimbolyogjanak mellettem a nyálazó tehénszájak – mindez csak az idegenség elôjátéka volt. De még egy mérföldnyi poros sövény, még egy sor rámpa után, mely az út felszínét keresztezte, még egy ívben kanyarodó telefonpózna-sor után felbukkant a város, a szénfüst gomolyagja, egy házakkal telezsúfolt doboz és a végtelen, kígyózó fény, mely megvilágította a szélvédôt és az arcomat. De ahogy az autó lesuhant az elsô lejtôn, a fény félrecsapódott, mint a szél, és kelletlenül, lassú, könyörtelen menetben vonszoltam végig magam a városon. Szerettem volna visszamenni a hegy tetejére, és újrakezdeni az egész megérkezést, újra és újra megközelíteni a várost, mindaddig, amíg végül egyszer csak ott maradna a fény a szélvédôn, és annak sugárzásán tudnék besiklani, hangszer módjára felhangolt motorral, a sebességváltó csikorgása nélkül. De a rendôrség és a hadsereg aligha venné jó néven az ilyen ôrült irányváltásokat és lassú kapaszkodásomat vissza a hegyre, csalódott eltûnéseimet és feltûnéseimet, míg a kerekek súrlódva csikorognak egyik kézifékes indítástól a másikig. Így hát begördültem a városba, végigkúsztam az utcákon, mint olajcsepp egy lakat zegzugai mentén, míg végül hazaértem, s ott voltam az egésznek a szívében, a némaságban, míg a motor elhalt, s az autó sóhajtva ráereszkedett folyadékos felfüggesztésére. Édes Jézusom, itthon vagyok, a semmi közepén, sehol se vagyok: az életem közepén.

Több ilyen utazás után szinte megkönnyebbülésnek éreztem, ha egyszerûen felbukkanhattam Strabane irányából, egyenesen behajtva a városba, anélkül hogy bármi különöset várnék, vagy bármi új és felüdítô látvánnyal talákoznék a folyó-temetô-tornyok-híd látványsorban, melyet már úgy ismertem, hogy alig láttam meg fintorgásait az autó ablaka mögött. Újra és újra, napról napra és évrôl évre emlékek vastag vakolata vonta be a várost, s mégis elsuhantam ismerôs laposa mellett: aznap egész éjjel a tévé elôtt ültem, csukott füllel és üresre tágult szemmel. Mindent a vasárnapi sivárság és súlytalanság érzése ült meg. A nagy jóízû hétvégéknek semmi zamata nem maradt. Néha észrevették ezt az emberek, és beszéltek róla. Mindnyájan tudtuk, hogy valamibe lassan belehalunk, és azt is tudtuk, mibe, de megnevezni nem tudtuk, s így kifürkészhetetlen maradt. Valami gonosz feldaraboltatás folyt itt, csonkítások józan megfontoltsággal haladó sorozata, míg végül már csak erônk megfeszítésével tudtunk gondolkodni, emlékezni vagy érezni bármit is. Ami meg a tudást illeti, az egyenesen abszurdnak tûnt. Csak az elhülyült moralisták állíthatták, hogy még egyáltalán tudnak valamit, és ha jobban megnézte az ember, ôk se voltak mások, mint a törvény és a rend, s a vele járó méltánytalanságok védelmezôi. ‘k még nálunk is jobban féltek, de nekik volt energiájuk – ezt meg kell adni. A hit roppant céltudatosságot tud adni az embereknek. Minden lehetô támogatást megilleti...

Az eltûnés mûvészete

Az eltûnés olyan mûvészet, mely figyelmes szemlélést érdemel. Az elmúlt pár évben a legkülönbözôbb emberek tûntek el. Legtöbbjüket valószínûleg a paramilitáris csoportok vagy a biztonsági erôk emberei ölték meg. Némelyek talán börtönben vannak. Mások külföldre menekültek, vagy kiutasították ôket, mert kémkedtek valaki után. Néhányan máig is bujkálnak. De mindezek között lehetnek olyanok is, akik az elôzô csapathoz tartoznak, azok közé, akik természetes úton tûnnek el, az Eltûnt Személyek kategóriájához. Az eltûnés szokása, mely immár bevettnek számít, kétségtelenül elfogadottabbá teszi a politikai gyilkosságokat, és így már a fantáziálás sem olyan fantasztikus. Hiszen mindig fennáll a lehetôség, hogy a dolgok normális menete hirtelen megszakad, s az ember egyszer csak azt találja, hogy kedden még a sarki moziba igyekszik, pénteken meg már Rio de Janeiróba. Elôfordulhat, hogy meg se nézed azt a filmet, amiért elindultál, vagy hogy épp az marad az utolsó emléked az elôzô vagy másik életedbôl. Ami mindig elvész, az a két világ közötti átmenet. Aki elôzô életébôl kísértetté tûnik át, az nem térhet vissza, hogy elmondja, milyen érzés volt. Az ember persze elképzelheti a taxit, amelyben az állomásra hajtott, vagy a buszutazást a vidéki falu felé, vagy az autóstopot a szomszéd városba. De ezentúl puszta falba ütközik a képzelet. A teret idegenek találgatásai töltik ki, s ezek aztán történetté állnak össze, mely végül is csak annak a lenyomata, amit a mesélôk megéltek, nem pedig az eltûnt személy eltûnésének magyarázata. A történetek semmi mást nem árulnak el a valós világról, mint annak valószerûtlenségét. Ez nem valami jó mentség, de hát ez van, és mi mást tehet az ember, mint hogy megpróbálja kihasználni ôket, mindent kiszívni belôlük, amit csak lehet? Mire ezzel elkészül, a valószerûtlenség annyira állandósul, hogy nem lesz már különbség közte és a valószerûség között, és akkor már nem lesz semmi gond. Mindenki akkor húzza el a csíkot, amikor akarja, engem akkor már egy cseppet se fog érdekelni vagy zavarni az egész. De ez még odébb van. Addig még sok mindenen túl kell esni.

Nemsokára abbahagyom ám, csak bosszantó, mikor az embernek itt van ez a sok nevetséges elmeséletlen történet, amit nem tud felhasználni, mert olyan sok van belôlük, és nem tud összefoglalni, mert már egy árva teherfuvarozó mítosz se maradt, amit kölcsönvehetne. Bezzeg, ha lenne még egy pár, az összes kis történetet bele lehetne gyömöszölni a maga konténerébe, aztán fel velük egy olyan marha nagy kamionra, és meg se állnának a legközelebbi exportkikötôig. Micsoda megkönnyebbülés lenne az! Az ember egyszerûen kitörölhetné Chambers-t meg Tennysont, meg az összes többit! Nem kéne amiatt aggódni, hogy hogyan törölték ki magukat, a saját tünékeny hurkukra akadva suhannának az eltûntségbe, s az ember szabad lenne végre! Még a meggyilkoltak is, akiket úgy megkínoztak, hogy a saját családtagjaik sem ismernének rájuk: még ôket is ki lehetne tagadni! Csak lenne egy mítosz a gyilkosságra, erôszakra, mészárlásra, akkor mindannyian áttûnhetnének egy távoli perspektívába, képzelt testek lehetnének valódi utcákban, vagy valódi testek képzelt utcákban, valami esti fénybe szûrten, vasárnappá oldódva a történelem végtelen délutánjának egyhangú ismétlôdésében, míg az üres égben valahol harang bong, s az ember végre nyugton ülhetne. Az apámra is igaz lehetne ez? Hiszen egyazon délután tûntünk el egymás számára.

Vagy maga a gonosz ez, vagy nem is létezik: vagy egy feszült feketeséget látok, vagy sima, üres teret. Mindenesetre csalás kell hozzá, és ahhoz, hogy a csalás beváljon, úgy kell tenni, mintha igaz lenne, mindaddig, amíg igaz nem lesz, akkor aztán már nem lesz se csalás, se fikció. Akkor meg mi értelme azt mondani, hogy tudod, ki volt a bûnös? Elôfordulhat, hogy tudod a gyilkos nevét, de valószínûbb, hogy azt tudod, milyen egyenruhát hord; lehet, hogy tudod, miért tûnt el X vagy Y, ám ennél is valószínûbb, hogy sejted, miféle okból, de fogalmad sincs az érzések folyamatáról, melyet az illetô végigélt. Lehet, hogy tudod, hogy köznapi értelemben mi az oka mindezeknek az eseményeknek, és hogyan lehet ôket sorban, rendben, sémában látni. De azt sosem tudhatod, hogy igaz-e, amit tudsz, lehet, hogy nem több, mint találékonyságod teljesítménye, melyet egy újabb eltûnés, egy újabb gyilkosság értelmetlenségbe fordít. Nincs értelme bármit is mondani, csak ha olyan erôvel mondhatod, hogy az lesz maga az igazság. Ehhez pedig az embernek magának is el kell tûnnie, és át kell alakulnia azzá, ami a puszta szavaiból összeáll. Figura leszel saját fikciódban, lehetôségek locusa, mely éppoly szabad, mint a kurzor a számítógép képernyôjén, mely felveheti és elmentheti és kinyomtathatja, amit parancsolnak neki, melynek funkciója, hogy mindazt, ami kívánatos vagy szükséges, szeszélyes vagy önkényes, olyan örökké rögzítse, mint maga a Természet Törvénye. Bárcsak megtehetném! De nem tudom. Jaj, apám, miért kellett csak úgy meghalnod?

A kísértethistóriák valójában politikai példabeszédek voltak. A sok boldogtalan füstgomoly második lehetôségre várva tévelygett ott, s végül felfogta, hogy annak se lenne már semmi haszna. Akik eltûntek, kísértetek lettek. Kísértetjárta környék volt ez, melynek csak varázslat adhatott volna némi varázst, mely a távollevôkbôl nyerte jelenlétét. Ugyan ki tudott volna elmenekülni? Aki elmenekült, azt még erôsebben a markába szorította, hiszen az ember távollétével csak gyarapította a hely mítoszát. Még erôsebben a markába kaparintott, hiszen ha bármi hiányt érzett önmagában az ember, ezt az elmenekülés számlájára írhatta. Éjjelente csak feküdt a sebén, bárhol légyen is, álmában pedig belehalt.

Még mikor fényes nappal, az ember szeme elôtt történt, akkor is valószerûtlenné vált. Az IRA álcázott bombát rejtett vasárnap reggel a Lecky Road mögötti közbe és mindenkit figyelmeztettek, hogy ne menjen arra, amíg a katonai járôr el nem haladt. Volt egy szociális munkás, Frank McConnellogue, aki elment oda, és végignézett a kis közön fel s alá. Semmit sem látott. Egy csoport emberrel volt együtt, de ô mérgesebb volt, mint a többiek, amiatt, hogy csak úgy otthagytak egy bombát, annyi életet veszélyeztetve. Egyszercsak bement a közbe, ügyet sem vetve a többiek kiáltásaira. – Nincs bomba – ordította –, csak meg akarnak félemlíteni, egyszerûen meg akarnak félemlíteni. Meg kell, hogy mutassuk... Itt megbotlott. A gyújtózsinórba ütközött. Egy villanás, és vége volt. Aztán az elmondhatatlan dörrenés, és a kirakatok szilánkokban berobbanó üvege. Még mielôtt a robbanást hallottuk volna, a teste már törmelék volt, s akik összesöpörték ôt, még órákig sírtak és okádtak utána. De én mindig a botlás pillanatában látom magam elôtt, a kékesfehér villanás pedig egész évszázaddal késôbb következik. Ott állt, egészen a peremen, sértetlenül, hittel. A döbbenet olyan hullámában tûnt el, mely még fényesebb volt, mint az, melybe Chambers beleveszett, az iskola játszóterérôl, tôlem puszta ötven méter és harminc év távolságra. Megtörtént, de senki nem fogja újra elképzelni, s ezért valószerûtlen marad. Én máig is azt várom, hogy egyszer csak megszólal a telefonban, hogy itthon van-e a bátyám. A hangja még el sem halt, mikor a démoni földbôl ráugrott a fellobbanó tûz.

Minden atrocitásnak megvannak a támogatói. De hiú ábránd azt hinni, hogy bármelyik elérheti, hogy az egyik valóság átadja helyét egy másiknak. Ez csak a valószerûtlenséget növeli. A propaganda és az írás hasonlóképp. Akárcsak az elveszett terület visszaszerzésének vágya, sôt már az is, ha egy területet elveszettnek nevezünk. Az írás nem más, mint mélyre hasító erôszak, mely emlékekkel ejt rajtunk sebet. Az írás bûn. A halottak és eltûntek szellemei bocsássanak meg nekem.

Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következõ címre: lettre@c3.hu