KETTÉSZELVE

Kettészelték ezt az utcát, az autópálya felhasította a lelkét. Egy csattogó fémhíd köti össze két felét, botom és lépteim kopogását vezetik a fémcsövek, és visszhangzik a túlsó végen. A teherautók teteje szinte súrolja a talpamat, beleremeg a híd a menetszelükbe. Innen fentrôl azt látom, amit régen, gyerekkoromban, mielôtt az új lakótelepek beékelôdtek volna a város és a hegyek karéja közé. Gyakran tíz percig is eltart, amíg átaraszolok a hátán. Mintha egy fém-dinoszaurusz görnyedt gerincén kelnék át, mintha a jövô kor e kísértete eljutott volna idáig, és itt kiszáradt ebben a halott világban, ami egykor az otthonom volt. Az odalenti házakban gyakran ültem és hallgattam a vidékrôl érkezô szekerek nyikorgását. Plunkett a harmonikáját hangolta, míg felesége a petróleumlámpáért ment. A házak ma már tetô nélkül állnak, egy gerenda maradt meg: akár egy lerágott csont. A gyerekek letépték a hullámlemezt az egyik ablakról, hogy ott bulizzanak. Törött palackok szilánkjai csillognak odabent, egy sarokban fekete foltok, valaki tüzet rakhatott, egy kis darab tapéta lóg a falon, mint valami névcédula. Figyeltem, ahogy egyre mélyebbre süllyednek, sajnáltam pusztulásukat, de most, hogy így köhögök, alighanem meg fogják érni a temetésemet.

Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következõ címre: lettre@c3.hu