NEIL JORDAN

HOMOK


A szamár patái olyanok voltak, mint a fiú nôvérének ujjain a körmök. Csak legvégük különbözött, emezek érdesek, repedezettek, amazok simák, kemények.

A fiú a szamáron ült, próbálta mozgásra bírni. Érezte, ahogy az állat gerince a lába közének nyomódik. Kétoldalt, a combja és a térde alatt, olyannak érezte a szamár horpaszát, mint egy csatakos, puha párnát.

Sarkát az állat oldalába vágta, de az épp hogy csak megmozdult.

– Ne rúgd felém a homokot- mondta a nôvére. A hangja egész ingerült volt.

– Bejössz velem úszni, ha leszállok? – kérdezte a fiú.

– Hagyd már abba, jó?

– Nem – mondta a fiú.

Félt a nôvére nyelvétôl, mégis újra belerúgott a szamárba. A nôvére úgy beszélt vele, mintha sok olyasmit tudna, amit ô nem. Az, hogy napolajat használt, és lehunyt szemmel feküdt a homokra terített törölközôn, az is ilyesmi volt. A fiú úgy érezte, hogy valahol mélyen ô is tud annyit, mint a nôvére, de amikor arra került a sor, hogy mindezt kimondja, valahogy sosem találta meg a szavakat.

– Ha még egyszer felém rúgod a homokot...

– Jól van – mondta a fiú. – Jól van.

Megfogta a szamár nyakát, és azon töprengett, hogy tudna méltósággal leszállni, úgy, ahogy a nôvére tenné. A sötétkék tengert és a világoskék eget nézte, közben ezen gondolkozott. Messzirôl, a háta mögül valami zaj hallatszott. Egy kiáltás volt. Megfordult a szamáron, és látta, hogy valaki hadonászva rohan a füves buckák között.

Gyorsan, méltóság nélkül, lekászálódott. A csavargókra gondolt. Úgy tudta, minden csavargónak van szamara. A szamárra nézett, az továbbra is egykedvûen állt, patái a fehér homokba mélyedtek.

Az alak közelebb jött, felnôttesen, céltudatosan futott. Pedig nem is felnôtt volt, hanem gyerek, egy nála nem sokkal idôsebb fiú. Már elhagyta a füvet, és a homokra ért, minden lépéssel szanaszét szórta. Teljesen meztelen volt. Egyik kezében egy csizmát tartott, amivel idôrôl idôre próbálta eltakarni a nemi szervét.

Ez többnyire nem sikerült, hiszen futás közben kalimpáltak a karjai. A fiú nézte, ahogy a meztelen alak lelassul és megáll, alacsonyabb volt nála, de erôsebb és sokkal barnább. A lihegéstôl tágra nyílt száját nézte, a szemét, ami az övére hasonlított, de idôsebb és dühösebb, mint az övé. Barna meztelenségét nézte, mely a csípô vonalánál véget ért, és szürkésfehér meztelenséggé változott át. A csizmát nézte, az nem mozdult már a szôrzet elôl.

– Az az én szamaram. Engeded el rögtön.

Azonnal engedelmeskedett. Nem azért, mert félt, pedig félt, hanem mert bármit megtett volna, amit azok a szemek parancsolnak. A csizmára nézett, az sem a másik vad szôrzetét, sem az ágyékát nem takarta el egészen. A nôvérére nézett, az másfelé fordult, elvörösödve feküdt, kék fürdôruhás teste feszült volt és merev.

– Legközelebb majd ezt kapod.

A fiú arca elôtt egy kis, csontos ököl táncolt. Az ököl mögött a másik szeme, mint az övé, fiatal, de a sarkában ôsöreg ráncok.

– Jól van – mondta a fiú. Próbált nem úgy beszélni, mint akit legyôztek. A csavargó megfordult, és csenevész sörényénél fogva maga után húzta a szamarat.

– Nahát – mondta a nôvére.

A fiú elvörösödött. A csavargó már a füvön, a buckák között járt, a szamarat a sörényénél fogva vezette. Ahogy lépkedett, ringott a hátsója, két fehér folt karcsú, barna testén.

A fiú úgy érezte, ôt hibáztatják a másik meztelensége miatt. Úgy érezte, gyûlölni tudná a nôvérét, mert ôt hibáztatja.

– Nahát – mondta a nôvére, – miféle emberek vannak.

A fiú hamisnak, felnôttesnek érezte ezeket a szavakat. A nôvére felhúzott térdekkel ült, karjai térdét kulcsolták, az állát pedig az alkarjára támasztotta. Szemei félig lehunyva, ahhoz éppen eléggé, hogy mögéjük bújhasson. A fiú mondani akarta, hogy sajnálja, de a lehunyt pillák szavai útjába álltak. Hirtelen gyûlölni kezdte a nôvérét. Elemi módon gyûlölte, szét tudta volna tépni, ahogy a csomagolás rétegeit tépik le a sokszorosan beburkolt csomagokról, hogy kiderüljön, mi van legbelül.

– Jean... – kezdte, de a nôvére a hasára fordult, elfordult tôle, nyúlánk hátát mutatta a napnak.

Messzirôl, a háta mögül, egy kiáltás hallatszott, és a fiú örült, hogy van oka elfordulni a nôvérétôl. Látta, hogy a csavargó a buckák között áll, integetett, és kiabált valamit, amit nem értett. Volt valami sürgetô abban, ahogy a karját lengetve hadonászott. Így aztán a fiú félelmét leküzdve elindult, a nôvére pedig ott maradt, hason fekve, állát összekulcsolt kezein nyugtatva.

Ahogy közeledett hozzá, a csavargó egyre nagyobbnak látszott, és egyre kevésbé hadonászott. A fiú érezte talpa alatt a forró homokot, aztán a füvet, ahogy a lába szárát súrolta. Aztán a csavargó már ott állt elôtte, csípôre tett kézzel várta, hogy odaérjen. Most nadrág volt rajta, jóval nagyobb a szükséges méretnél.

– Akarsz menni a szamaramon?

A fiú bambán bólintott.

– Megkapod fél órára a szamarat, ha cserébe lehetek egy fél órát a nôvéreddel.

A fiú kacagni kezdett az ötleten, hogy a nôvére meg a szamár, igazságos csere. A csavargó is kacagni kezdett, és ettôl a fiú még jobban kacagott, a kacagás hullámai átitatták a testét, hasizmai megfeszültek tôle. A csavargó csendesebben, mint aki többet tud, úgy kacagott. A fiú észrevette ezt, abbahagyta, és a másik kék szemébe nézett: ráncos volt, és csak nem hagyta abba a nevetést. A fiú ekkor újra kacagni kezdett, szeretett kacagni, úgy kacagott, ahogy a felnôttekkel szokott néha együtt nevetni az ember. A vicc már egy másik viccé változott, egy olyan viccé, amelyet nem értett meg, de amely ettôl még mulatságosabb volt.

Aztán a csavargó hirtelen abbahagyta. Összekulcsolta a két tenyerét, kengyelt tartott a fiúnak.

– Gyere.

A kezei maszatosak és ráncosak voltak, hámlott róluk a bôr. A fiú engedelmeskedett. A szelek bugyrát oldozta ki. Tudta, hogy így tesz, és nem tudta mégsem. Bal lábával a két hámló tenyér alkotta kengyelbe lépett, és a szamárra pattant, a csavargó a szamárba rúgott, és a szamár elvágtatott.

A fiú a nyakába kapaszkodott, dühös volt és félt. A szamár vágtatott, nem hitte volna, hogy egy szamár képes így vágtatni, patái sebesen csattogtak a füvön, gerince a fiú lágyékának csapódott, keményen, mint egy kapu. A fiú a szamár nyakára hajtotta a fejét, és hallotta, ahogy dühödten és fáradtan szedi a levegôt. Combjai a puffadt testet kulcsolták, a nyakat markoló kezei síkosak és nedvesek voltak a szamár nyitott pofájából kicsurranó nyáltól. Becsukta a szemét, a szemhéja mögötti sötétségbôl valami még sötétebbet látott elôkavarogni, örvényleni, eltûnni újra.

A szamár hirtelen megállt. A fiú átrepült az állat fején, és a földre zuhant. Elterülve, arccal a fûnek csattanva esett, és abban a pillanatban meghallotta, hogy a nôvére felsikolt, sikolya tiszta volt, tiszta, mint az ezüst.

A szamár lógatta a fejét, az oldala lüktetett. A lábai között sötét erekció ingott, s úgy lüktetett, mint az oldala. A fiú fejében még ott visszhangzott a sikoly. Tisztán, mint az ezüst, neki szólt, mint a nap visszfénye a tenger vizén. Futott.

Gyorsabban futott, mint ahogy a szamár vágtatott. Zöld buckákat látott, aztán fehér homokot, aztán a nôvére fürdôruhájának tiszta kék színét, aztán egy napbarnított hátat. Ahogy rájuk vetette magát, szerteszét szállt körülötte a homok.

A keze alatt érezte a csavargó meztelen vállait. Aztán a vállak elfordultak, és a kemény test lefelé szorította, valami forrón és keményen a hasának feszült. Mindketten ököllel verték a másik arcát, aztán a fiú kapott egy vagy két kemény ütést, és mintha megbeszélték volna, mindketten egyszerre abbahagyták. Addig feküdt, amíg tudatára nem ébredt a másik forró, kemény ágyékának, aztán kisiklott alóla. A nôvérére nézett. A nôvére egyik kezével az arcát takarta el, a másik kezével azt, ami felül kilátszott a fürdôruhájából. A homok megzizzent, a fiú hallotta, ahogy a csavargó feláll.

– Azt hittem, hogy cseréltünk. – Cserepes ajkából vér szivárgott. Elôrehajolt, mintha újra ütni akarna, de keze mozgás közben sebesen irányt váltott, és csak a fejét vakarta meg a füle mögött. A fiú hátrahôkölt. A csavargó elvigyorodott.

– Csak hogy értsd, mi a helyzet – mondta. Aztán felrántotta lecsúszni készülô nadrágját, és a füves buckák felé indult.

Ahogy odaért, megfordult.

– Most láttad utoljára a szamaramat – mondta. Kárörvendôen elmosolyodott. – Hacsak nincs még egy nôvéred – mondta, aztán újra megfordult, és a füvön át a szamár felé indult.

A lány zihálva sírt.

– Ugye nem fogod – kérdezte a fiú.

– De igenis – mondta a nôvére. – El fogom mondani...

A fiú persze tudta, hogy ahhoz túlságosan is szégyellné magát. Felkapta a törülközôt meg a napolajat, és elindult. Már elfelejtette, hogy gyûlöli. A szamárra gondolt meg a csavargó hámló tenyerére meg a nôvére melleire. Egy idô után hátrafordult.

– Ne sírj már, hallod? Hiszen nem történt semmi.

A keze még nedves volt a szamár nyálától, a nyálhoz vékony rétegben homok tapadt. Ahogy az ujjait mozgatta, a homok percegett, sustorgott, dalolt.


Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következõ címre: lettre@c3.hu


C3 Alapítvány       c3.hu/scripta/