HANIF KUREISHI

FIAM, A FANATIKUS


Az apa rákapott, hogy titkon bejárjon fia szobájába. ”rákig ült ott, s csak annyira mozdult meg, hogy nyomok után kutasson. Leginkább az rémítette meg, hogy Ali egyre rendesebb kezdett lenni. A szoba, mely régen ruhák, könyvek, krikettütôk és videojátékok kuszaságából állt, most egyre tisztább és rendezettebb képet mutatott; terek alakultak ki ott, ahol addig káosz uralkodott.

Parvez eleinte örült a változásnak: fia kezdi kinôni kamaszkori szokásait. De egy napon a szemeteskuka mellett egy szakadt nejlonzacskót talált Parvez, s benne régi játékok mellett számítógéplemezeket, videokazettákat, új könyveket és divatos ruhadarabokat, melyeket a fiú alig pár hónapja vásárolt. Ali magyarázat nélkül szakított angol barátnôjével is, aki azelôtt gyakran odajárt a házhoz. Régi barátai sem telefonáltak már.

Valami önmaga számára is érthetetlen okból Parvez nem volt képes elôhozakodni Alinak a szokatlan viselkedésére vonatkozó kérdéssel. Érezte, hogy enyhén félni kezd fiától, aki – két nagy hallgatás között – egyre élesebb megjegyzésekre ragadtatta magát. Parvez kevés megszólalásának egyike – „Milyen rég nem gitároztál már” – azt a titokzatos, de határozott választ váltotta ki, mely szerint „Vannak annál fontosabb dolgok is”.

Fia különös magatartását Parvez önmagával szemben elkövetett igazságtalanságnak érezte. Mindig is tudta, milyen csapdákat rejteget az élet Angliában más férfiak fiai számára. Hisz Parvez Ali kedvéért vállalt túlórákat, Ali taníttatására költött el rengeteg pénzt: könyvelônek tanult a fiú. Jó ruhákban járatta fiát, megvásárolta az összes szükséges könyvet, és még számítógépet is vett neki. És a fiú most mindenét kidobálja! A tévé, a videó, a sztereó mind a gitár sorsára jutott. Hamarosan szinte üres lett a szoba. Még a boldogtalan falakon is csak halvány négyszögek jelezték, hol lógtak a képek, mielôtt Ali eltávolította ôket.

Parvez már aludni sem tudott, a whiskeys üveghez is gyakrabban nyúlt, néha még munka közben is. Ráébredt, hogy feltétlenül meg kell beszélni az ügyet egy olyan emberrel, akinél megértésre talál.

Parvez már húsz éve taxizott. Ennek az idôszaknak a felét egy és ugyanazon cég alkalmazásában töltötte le. Hozzá hasonlóan a többi sofôr is nagyrészt pandzsábi volt. Jobban szerettek éjszaka dolgozni, amikor kisebb volt a forgalom, és könnyebben jött a pénz. Napközben aludtak, így elkerülhették feleségüket is. Benn a taxisirodán szinte legényéletet éltek, kártyáztak és meg-megtréfálták egymást, sikamlós történeteket meséltek, vacsorát hoztak a helyi „balti” kisvendéglôkbôl, politizáltak és saját gondjaikról vitatkoztak.

De Ali ügyét a barátaival sem volt képes megbeszélni Parvez. Túlságosan szégyellte a dolgot. És félt is, hogy majd ôt kárhoztatják érte, hogy fia rossz útra tért, ugyanúgy, ahogy ô is kárhoztatta az olyan apákat, akikrôl azt hallotta, hogy a fiuk rossz lányokkal járkál, kimarad az iskolából, vagy bandába keveredett.

Parvez évekig büszkélkedett a többieknek, milyen jól krikettezik, úszik, futballozik a fia, milyen szorgalmasan tanul, és hogy szinte minden tárgyból a legjobb jegyet kapja. Vagy talán túl sokat vár az élettôl, ha azt szeretné, hogy Ali jó állást kapjon, szerencsésen megnôsüljön, és családot alapítson? Ha mindezt megérhetné, Parvez boldog embernek mondaná magát. Megvalósult volna, amirôl álmodott, hogy családjával helytálljon Angliában. Vajon hol tévesztett utat?

Egyik éjjel, mikor két legjobb barátjával a taxisiroda rozoga székein ülve egy Sylvester Stallone filmet néztek, Parvez hirtelen megtörte hallgatását:

– Egyszerûen nem értem! – tört ki. – Mindent kidobált a szobájából. És már beszélni se lehet vele. Régen nem is apa és fia voltunk, hanem két fivér! Hát mibe keveredett? Miért gyötör engem?

S Parvez a két kezébe temette arcát.

Még tartott a kitörése, mikor a másik két férfi már rázta a fejét, és értô pillantásokat váltott egymással.

– Mondjátok meg, mi történik itt! – követelte.

A válasz szinte diadalmas volt. Sejtették, hogy valami nincs rendjén. Most már aztán minden világossá vált: Ali kábítószerezik, és azért adja el a vagyontárgyait, hogy ehhez pénzt szerezzen. Azért ürült ki a szobája.

– Akkor most mit csináljak?

Barátai ellátták jó tanáccsal, hogy alaposan figyelje a fiát, és bánjon vele szigorúan, még mielôtt meg talál ôrülni a gyerek, vagy túladagolja magát, vagy megöl valakit.

Parvez tántorogva lépett ki a hajnali levegôre, s rettegett tôle, hogy igazuk lehet. Az ô fia – kábítószeres gyilkos!

Megkönnyebbülésére az autójában ott találta Bettinát.

Az éjszaka utolsó fuvarjai általában a helyi prostituáltak voltak. A taxisofôrök mind jól ismerték és gyakran vitték ôket kuncsaftjaikhoz. Az éjszaka végeztével a taxisok mindig hazavitték a lányokat, bár az is gyakran elôfordult, hogy a lányok beültek a taxisirodába egy kicsit poharazni a férfiakkal. Egy menetért egy menet – így hívták ezt.

Bettina három éve ismerte Parvezt. A lány a külvárosban lakott, és a hosszú hazautak során – ilyenkor a lány nem az utasülésen ült, hanem elöl, Parvez mellett – a férfi sokat beszélt neki életérôl és reményeirôl, akárcsak a lány a sajátjáról. Majdnem minden éjszaka találkoztak.

A lánnyal olyasmikrôl tudott beszélni, amit a feleségével soha nem lett volna képes megosztani. Cserébe Bettina is mindig beszámolt az éjszaka eseményeirôl. Parvez szerette tudni, kivel és hol járt a lány. Egyszer kimentette egy erôszakoskodó kuncsaft kezei közül, s azóta még melegebben éreztek egymás iránt.

Bár Bettina nem ismerte Alit, már rengeteget hallott róla. Aznap éjjel, mikor Parvez elmondta, hogy azt gyanítja, fia kábítószert szed, nagy megkönnyebbülésére a lány sem ôt, sem a fiát nem ítélte el, ehelyett azt mondta:

– Minden a szemében van.

Elmondta, hogy a fiúnak véres lehet a szeme alja, a pupillák is kitágulhatnak, fáradtnak tûnhet. Elôfordulhat, hogy verítékben tör ki, vagy hirtelen hangulatingadozásokon esik át.

– OK?

Parvez hálásan foglalta el ôrhelyét. Most, hogy már tudta, mirôl lehet szó, jobban érezte magát. És – gondolta – bizonyára nincs még túl késô. Minden falatot ellenôrzött, amit a fiú magához vett. Minden lehetôséget megragadott, hogy melléüljön és a szemébe meredjen. Ha módja volt rá, megragadta a kezét, hogy a hômérsékletét is ellenôrizhesse. Ha a fiú távol volt a háztól, Parvez azonnal munkához látott: benézett a szônyeg alá, Ali fiókjaiba és üres ruhásszekrénye mögé, szaglászott, vizsgálódott, kutatott. Tudta, mit kell keresnie: Bettina gondosan lerajzolta neki a különféle kapszulákat, fecskendôket, tablettákat, porokat és kristályokat.

A lány minden nap várta a friss híreket Parvez kutatásairól. Néhány napos szakadatlan megfigyelés után Parvez jelentette neki, hogy bár a fiú abbahagyta a sportot, ettôl eltekintve teljesen egészségesnek látszik. A tekintete tiszta. Nem mondható, hogy bûntudatosan elkerülné apja pillantását, ahogy ezt Parvez várta. Valójában a megszokottnál sokkal éberebbnek és nyugodtabbnak tûnik: bár komor, ugyanakkor úgy látszik, nagyon is résen van. Apja hosszú pillantásait alig leplezett megvetéssel a tekintetében viszonozta, ugyanakkor szemrehányás is volt a szemében, olyannyira, hogy Parvez végül úgy érezte, mintha nem is neki, hanem a fiúnak volna igaza.

– Testileg semmit sem változott? – kérdezte Bettina.

– Nem – felelte Parvez egy pillanatnyi gondolkodás után. – Csak annyit, hogy elkezdett szakállt növeszteni.

Egyik éjjel – miután Bettinával egy éjjel-nappali bisztróban üldögélve töltötte az idôt – Parvez különösen késôn ment haza. A férfi és Bettina nehéz szívvel belátta, hogy kábítószeres elméletük nem vált be, miután Ali szobájában semmi drogra hasonlító tárgyat nem sikerült találni. Egyébként is, kiderült, hogy Ali nem tette pénzzé a holmijait. Kidobta, elajándékozta, eladományozta ôket.

Parvez épp az elôszobában állt, mikor hallotta, hogy fiánál csörög az ébresztôóra. A férfi beszaladt a hálószobájába. Felesége még ébren volt, s az ágyon ülve varrt. Parvez ráparancsolt, hogy üljön le és maradjon nyugton, bár az asszony nem állt fel, és egy szót sem készült szólni. Most azonban kíváncsian figyelte, ahogy férje az ajtórésen át lesi a fiukat.

A fiú a fürdôszobába ment és megmosakodott. Miután visszament a saját szobájába, Parvez az elôszobába rohant, s fülét Ali szobájának ajtajára tapasztotta. Bentrôl mormoló hang hallatszott. Parvez zavarba jött attól, amit hallott, de meg is könnyebbült.

Miután már biztos tippje volt, máskor is gondosan figyelte Alit. A fiú imádkozott. Amikor csak otthon volt, kivétel nélkül minden nap ötször imádkozott.

Parvez Lahore-ban nôtt föl, ahol minden fiatal fiúnak tanulmányoznia kellett a Koránt. Annak idején a maulvi úgy akadályozta meg, hogy Parvez a tanórák alatt elaludjon, hogy spárgát kötött a hajába, melynek másik végét a plafonhoz erôsítette, hogy amint a fiú feje süllyedni kezd, a kötél húzása azonnal magához térítse. Az ilyen megaláztatás nyomán Parvez mindenféle vallást elkerült. S a többi taxisofôrök sem mutattak több tiszteletet a vallás iránt. Még ki is gúnyolták a mullahokat, akik szakállukkal és kepijükkel büszkélkedtek, és azt hitték, joguk van másoknak megszabni, hogyan éljenek, miközben szemüket alaposan rajta tartották a gondjaikra bízott fiúkon és lányokon.

Parvez elmesélte Bettinának, amit megtudott. A taxisirodán is felvilágosította a kollégáit. S barátai, akik eddig olyan kíváncsian szemlélték az eseményeket, most feltûnôen hallgatagok maradtak. Végül is aligha tehettek szemrehányást a fiúnak vallásos buzgalmáért.

Parvez elhatározta, hogy szabaddá tesz egy estét, és elmegy a fiával vacsorázni. Akkor majd mindent megbeszélhetnek. Tudni akarta, hogy halad a gyerek a fôiskolán, és mesélni akart neki arról, hogyan élt az ô családja Pakisztánban. De legfôképpen azt akarta megtudni, hogyan fedezte föl Ali – ahogy Bettina mondta – a spirituális dimenziót.

Parvez legnagyobb meglepetésére Ali nem fogadta el a meghívását. Azt állította, megbeszélése van valakivel. Parvez kénytelen volt nyomatékosan kijelenteni, hogy egy apa és fia megbeszélésénél semmi sem lehet fontosabb.

Másnap Parvez egyenesen az utcasarokra ment, ahol Bettina magas sarkú cipôben, miniszoknyában s hosszú esôkabátban állt, melyet idônként reménykedve széttárt az elhaladó autók elôtt.

– Szállj be, szállj be – mondta.

A lankás mezôkön át egy olyan környékre értek, ahol jobb napokon mérföldeken át semmi sem zavarta a kilátást, csak ôzek és lovak; itt aztán mindig hátradôltek, s szemüket félig lehunyva azt mondták: – Ez aztán az élet. De Parvez most reszketett. Bettina átkarolta.

– Mi történt?

– Soha életemben nem volt ilyen rossz élményem.

Míg Bettina Parvez fejét masszírozta, a férfi elmesélte neki az elôzô este eseményeit, azon kezdve, hogy amíg ô és a fia az étlapot tanulmányozták, a pincér, aki ismerte Parvezt, kihozta neki a szokásos whiskeyt szódával. Parvez annyira izgult a vacsora elôtt, hogy még egy kérdést is kigondolt. Azt fogja kérdezni Alitól, fél-e a közelgô vizsgáitól. De elôször meglazította a nyakkendôjét, elrágcsált egy poppadumot és hosszan kortyolt az italából.

Mielôtt Parvez megszólalhatott volna, Ali grimaszt vágott.

– Nem tudod, hogy alkoholt inni bûn? – kérdezte.

– Nagyon éles hangon beszélt velem – mondta Parvez Bettinának. – Már össze akartam szidni, amiért szemtelenkedik, de végül sikerült uralkodni magamon.

Parvez türelmesen elmagyarázta hát Alinak, hogy évek óta minden nap több mint tíz órát dolgozik, hogy kevés szórakozása vagy hobbija van, és nem jár nyaralni sem. Talán csak nem bûn, ha mindezek után iszik egyet, amikor éppen megkívánja?

– De inni tilos – mondta a fiú.

Parvez vállat vont.

– Tudom.

– És a szerencsejáték is, nem?

Akárhányszor kortyolt Parvez az italból, a fiú mindig elhúzódott, vagy undorodó arcot vágott. Parvez ettôl csak még gyorsabban ivott. A pincér, kedvében akarván járni barátjának, újabb pohár whiskeyt hozott. Parvez tudta, hogy kezd lerészegedni, de nem bírt parancsolni magának. Ali borzalmas arckifejezéssel, undort és megvetést sugározva ült. Aki ránézett, azt hihette, gyûlöli az apját.

A vacsora derekánál jártak, amikor Parvez hirtelen elvesztette a türelmét, és földhöz vágott egy tányért. Kedve lett volna az abroszt is lerántani az asztalról, de a pincérek és a vendégek már nagyon bámulták. Azt már mégsem engedheti, hogy a fia mondja meg neki, mi helyes és mi nem. Tudta magáról, hogy nem rossz ember. Van lelkiismerete. Nem mondaná, hogy nincs szégyellnivalója, de egészében mégis becsületes életet élt.

– Hát mikor volt nekem idôm vétkezni? – kérdezte Alit.

A fiú halk, monoton hangon elmagyarázta apjának, hogy valójában egyáltalán nem élt jó életet. A Korán számtalan parancsát megszegte.

– Például? – kérdezte Parvez.

Alinak nem kellett gondolkodási idô. Mint aki csak erre a pillanatra várt, apjának szegezte a kérdést, vajon nem igaz-e, hogy örömét leli a sertéshúsban?

– Hát... – És Parvez nem tagadhatta, hogy valóban nagyon szereti a ropogósra sült angolszalonnát, gombával és mustárral, két szelet pirítós közé fogva. Sôt, minden reggel ilyen szendvicset reggelizik.

Ali ekkor emlékeztette Parvezt, hogy a minap is utasította a feleségét, hogy sertéshúsból való kolbászt süssön, mondván: – Nem vagy már a faluban. Ez Anglia. Be kell illeszkednünk!

Parvezt annyira feldühítette és megdöbbentette ez a támadás, hogy újabb italt rendelt.

– A baj a következô – mondta a fiú. Áthajolt az asztalon. Az egész este során elôször most élet volt a szemében. – Túlságosan is a nyugati civilizáció hatása alá kerültél.

Parvez felböfögött; azt hitte, mindjárt megfullad.

– „Hatása alá”?! – kérdezte. – De hát itt lakunk!

– A nyugati materialisták gyûlölnek bennünket – mondta Ali. – Papa, hogy tudsz olyasmit szeretni, ami gyûlöl téged?

– Hát akkor mi a helyes válasz – kérdezte Parvez letörten –, mármint szerinted?

Alinak nem kellett gondolkodnia. Folyékonyan szónokolt apjának, mintha Parvez egy dühöngô tömeg lenne, melyet meg kellett nyugtatnia vagy meggyôznie. Az Iszlám törvénye fog uralkodni a világon, a hitetlenek újra és újra megégettetnek majd, a zsidókat és a keresztényeket pedig kiirtjuk. A Nyugat nem más, mint képmutatók, házasságtörôk, kábítószeresek és prostituáltak bûnbarlangja.

Míg Ali beszélt, Parvez kipillantott az ablakon, mintha meg akarna bizonyosodni arról, hogy még mindig Londonban vannak.

– Az én népem épp eleget szenvedett. Ha az üldöztetésnek nem szakad vége, akkor dzsihád lesz. Velem együtt milliónyi más ember is szívesen áldozná életét az ügyért.

– De hát miért? Minek? – kérdezte Parvez.

– A mi jutalmunk a paradicsomban vár ránk.

– Paradicsom!

Végül, mikor Parvez szemeit már kezdte elönteni a könny, a fiú épp arról próbálta meggyôzni, hogy javuljon meg, és változtasson életén.

– De hát az hogy lenne lehetséges? – kérdezte Parvez.

– Imádkozzál – unszolta Ali. – Imádkozz velem együtt.

Parvez fizetett, és a lehetô leggyorsabban kitessékelte fiát az étterembôl. Nem bírt többet elviselni.

Ali beszéde úgy hatott, mintha másvalakinek a hangját nyelte volna le.

Hazafelé a fiú a hátsó ülésre ült, az üvegtábla mögé, mint egy utas.

– Mitôl lettél ilyen? – kérdezte tôle Parvez, s félt, hogy valamiképp az egészért ô a felelôs. – Volt valami különös esemény, ami befolyásolt?

– Csak annyi, hogy ebben az országban éltem.

– De én imádok Angliában élni – mondta Parvez, miközben a visszapillantó tükörben nézett a fiára –, itt szinte bármit csinálhat az ember.

– Éppen ez a baj – felelte Ali.

Évek óta elôször fordult elô, hogy Parvez nem látott tisztán. Egy teherkocsi oldalánál meghúzta az autót, és a külsô visszapillantó tükre is letörött. Szerencséjük volt, hogy a rendôrség nem állította meg: jogosítványával együtt Parvez a munkáját is elveszítette volna.

Mikor pedig hazaértek, és Parvez kiszállt az autóból, megbotlott, és elesett az úttesten, úgy, hogy felhorzsolódott a keze, és a nadrágja is elszakadt. Végül sikerült feltápászkodnia. A fia még a kezét sem nyújtotta neki.

Parvez elmondta Bettinának, hogy szívesen fizetne bármit, ha csak ezt kérné a fiú – ha ezzel kiolthatná szemébôl azt a könyörtelen pillantást.

– De azt az egyet nem tûröm el – mondta –, hogy a saját fiam a szemembe mondja, hogy pokolra fogok kerülni! Parveznél azzal telt be a pohár, mikor a fia bejelentette, hogy megszakítja könyvelôi tanulmányait. Mikor Parvez megkérdezte, miért, Ali keserû gúnnyal felelte, hogy az magától értetôdik.

– A nyugati oktatás vallásellenes magatartást terjeszt.

A könyvelôk világában pedig mindennapos dolog, hogy az ember nôkkel találkozik, alkoholt iszik és uzsoráskodik.

– De hát jól kereshetnél – érvelt Parvez. – Évek óta erre készülsz!

Ali azt felelte, börtönökben fog dolgozni, ahol szegény mohamedánok küszködnek, hogy a romlottság közepette megôrizzék tisztaságukat. Végül, az este elmúltával, mikor Ali aludni indult, még megkérdezte apját, miért nem hord szakállt, vagy legalább bajuszt.

– Úgy érzem, mintha elvesztettem volna a fiamat – mondta Parvez Bettinának. – Nem bírom elviselni, hogy úgy nézzem rám, mint egy bûnözôre. Már el is döntöttem, mit teszek.

– Na és mit?

– Megmondom neki, hogy fogja az imaszônyegét és takarodjon a házamból. Életemben nem volt még ilyen nehéz dolgom, de ma este megteszem.

– De nem szabad, hogy lemondj róla – mondta Bettina. – Sok mindenkivel elôfordul, hogy kultuszok meg babonás szekták hatása alá kerül. Ez még nem jelenti, hogy egész életében ugyanúgy fog érezni.

Parveznek ki kell állnia a fia mellett, mondta végül.

A férfi meg volt gyôzôdve, hogy Bettinának igaza van, bár úgy érezte, nemigen tud több szeretetet kínálni a fiának, mikor az az eddigi odaadását sem hálálta meg.

Az ezt követô két hétben Parvez igyekezett elviselni fia pillantásait és szemrehányásait. Próbált társalgást kezdeményezni Ali elveirôl. De ha bármilyen kritikát megkockáztatott, Ali élesen visszavágott. Egy alkalommal azzal vádolta apját, hogy a fehérek „talpát nyalja”, ezzel szemben – magyarázta – ô maga nem alsóbbrendû lény, és a világ nemcsak a Nyugatból áll, akkor sem, ha a Nyugat azt próbálja elhitetni, hogy ôk a legjobbak.

– És ezt te honnan tudod – kérdezte Parvez –, miután még soha nem tetted ki a lábad Angliából?

Ali megvetô pillantással válaszolt.

Egyik este, mikor bizonyos volt benne, hogy a lélegzete nem alkoholszagú, Parvez leült Alival a konyhaasztalhoz. Remélte, hogy megdicséri majd növekvô szakállát, de a fiú úgy tett, mintha észre sem venné.

Elôzô nap Parvez épp arról beszélt Bettinának, hogy úgy érzi, a nyugati emberek belsôleg valahogyan üresek, és hogy az embernek szüksége van valamiféle életfilozófiára.

– Igen – mondta Bettina –, ez az. Mondd el neki, mi a te életfilozófiád. Akkor majd megérti, hogy másfajta meggyôzôdés is létezik, nemcsak az övé.

Némi fárasztó töprengés után Parvez úgy érezte, készen áll a feladatra. A fiú úgy nézett rá, mint aki semmit sem gyanít. Parvez akadozva kijelentette, hogy az embereknek tisztelettel kell viseltetniük egymás iránt, fôleg a gyermekeknek a szüleik iránt. Úgy tûnt, ez egy pillanatra hatott a fiúra. Parvez felbuzdulva folytatta. Véleménye szerint nincs más, csak ez az élet, és amikor az ember meghal, akkor a földben rohad.

– A síromon fû és virág nô majd, de belôlem azért tovább él valami.

– De hát hogyan?

– Másokban. Például: benned is folytatódom majd.

Úgy tûnt, ez egy kissé lehangolta a fiút.

– És az unokáidban is – tette hozzá Parvez a hatás kedvéért. – De amíg még itt vagyok, ezen a világon, addig ki is akarom használni.

– Mit értesz azon, hogy kihasználni? – kérdezte a fiú.

– Hát... – mondta Parvez – elôször is... az embernek élvezni kell az életet. Igen. Érezd jól magad, anélkül, hogy másoknak ártanál.

Ali azt felelte, hogy az élvezet „feneketlen verem”.

– De én nem olyan élvezetre gondoltam – mondta Parvez. – Én az élet örömére gondoltam.

– A népünk mindenütt a világon elnyomásban él – felelte a fiú.

– Tudom – felelte Parvez, és közben nem volt egészen biztos benne, ki is az a „népünk”. – De az élet akkor is arra való, hogy éljük.

Ali azt válaszolta:

– Az igaz erkölcs már évszázadok óta létezik. Mindenütt a világon emberek milliói vallják azt, amit én. Azt akarod mondani, hogy ôk mind tévednek, és neked van igazad? – S Ali olyan agresszív önbizalommal nézett apjára, hogy Parvez nem folytatta.

Egy pár nappal késôbb, Bettina egy kuncsaftjától visszatérôben Parvez autójában utazott, mikor az utcán Ali mellett haladtak el. A város túlsó végében, egy szegénynegyedben jártak, ahol két mecset is volt.

Bettina hátrafordult, hogy lássa a fiút.

– Lassíts már le, lassíts!

Aztán megszólalt:

– Jóképû gyerek. Rád hasonlít. De az arca eltökéltebb. Nem állhatnánk meg?

– Minek?

– Szeretnék beszélni vele.

Parvez megfordult a taxival, és megállt a fiú mellett.

– Hazavigyelek? – kérdezte tôle. – Messze van még.

A fiú vállat vont, és beült a hátsó ülésre. Bettina elöl ült. Parveznek eszébe jutott, milyen rövid szoknyát visel a lány, s csicsás gyûrûi, égszínkék szemfestéke is feltûnt nkei. Ráébredt, hogy parfümjének illata, melyet úgy szeret, betölti a kocsit. Kinyitotta az ablakot. Miközben Parvez igyekezett a lehetô leggyorsabban hajtani, Bettina gyöngéden megkérdezte Alitól:

– Hol jártál?

– A mecsetben – felelte a fiú.

– És hogy megy a fôiskola? Sokat tanulsz?

– Ki maga, hogy ilyesmiket kérdezzen tôlem? – szólt Ali, és kibámult az ablakon. Aztán dugóba kerültek, az autó megállt.

Ekkor Bettina keze már önkéntelenül Parvez vállán nyugodott. Megszólalt:

– Apád, aki jó ember, nagyon aggódik miattad. Tudod, hogy az életénél is jobban szeret téged.

– Maga szerint szeret – mondta a fiú.

– Igen! – válaszolta Bettina.

– Akkor miért hagyja, hogy egy olyan nô hozzáérjen, mint maga?

Bettina dühösen nézett a fiúra, az pedig hideg gyûlölettel nézett vissza rá. A lány azt kérdezte:

– Hát miféle nô vagyok én, hogy azt érdemeljem, hogy így beszélj velem?

– Azt maga nagyon jól tudja – mondta Ali. Aztán apjához fordult. – Most már engedj ki.

– Soha – felelte Parvez. De az autó még mozgásban volt, mikor a lány kicsapta az ajtót, kiugrott rajta – ezt nem elôször csinálta már – és átszaladt az úton. Parvez megállt, és többször is utánakiáltott, de a lány már eltûnt.

Parvez hazavitte Alit anélkül, hogy egy szót is szólt volna hozzá. Ali egyenesen a szobájába ment. Parvez nem bírt sem újságot olvasni, sem tévét nézni, még leülni sem. Újra és újra italt töltött magának.

Végül felment a lépcsôn, és fel s alá kezdett járkálni Ali szobája elôtt. Mikor végül kinyitotta az ajtót, Alit imában találta. Még csak fel sem nézett az apjára.

Parvez felrúgta. Aztán ingmellénél fogva talpra rángatta és megütötte. A fiú hátratántorodott. Parvez újra megütötte. A fiú arca már vérzett. Parvez zihált, tudta, hogy a fiához nem tud hozzáférkôzni, de azért újra megütötte. A fiú nem védekezett és nem ütött vissza, a szemében nem volt félelem. Felhasadt szájával csak annyit mondott:

– Hát ki itt a fanatikus?


Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következõ címre: lettre@c3.hu


C3 Alapítvány       c3.hu/scripta/