VIKTOR JEROFEJEV - GABRIELE RIEDLE

TÖRTÉNELMI ORGAZMUS A VOLGÁN SZTÁLINGRÁDNÁL


Moszkva felôl

A NÉMET NÔ A költôk, mondja a költô, a költôk az univerzum várurai. Ha tehát vezetôre van szüksége, aki végigvezeti az univerzumon, a legjobb, ha keres magának: egy költôt. De válasszon körültekintôen! Olyan költô legyen, aki illik az adott környezethez. A Volgához készülünk – választásunk ezért Viktorra esik. Viktor Vlagyimirovics. Már ez is hogy hangzik. Mint maga a Volga. Nyolc nap és éjszaka áll elôttünk, egy sor csodálatos várossal, mint Nyizsnij Novgorod, Kazany, Szamara vagy Szaratov, és több mint 2000 km Volgográdig. Föl a Moszkva-csatornán északra a Volgáig, amely az elsô kiugró nagy kanyar után elôször északkeletnek, aztán délkeletnek, majd meg délnyugatnak tart.

Délben majd fölkel a költô, és elragadtatva kiált ki a kajütablakból: „Szeretem ezt a földet!” Vagy éppen: „A Volga Oroszország szíve.” Mindenesetre ezzel ki is merül majd az utazás költészete. Költônk mégiscsak nemzetközileg elismert disznó, világszínvonalú pornográf és népe kiérdemesült cinikusa. Finom kezek, a legkevésbé sem finom gondolatok. Szemiotikán iskolázott szlavisták nemzedékei fogják számlálni fômûvében a „kúrni” ige elôfordulási gyakoriságát. Reggelire a költô saját kezûleg szaggat szét büdös szárított halakat. Nem tehet másként. Orosz.

Uglics után

A KÖLTÔ A Volga – ez olyan betonja az orosz mítosznak, hogy úgy látszik, már nem is folyó, hanem autósztráda, amely a Kaszpi-tengerbe torkollik. Mindig halasztgattam ezt az utat le a Volgán, mint kötelezô kirándulást, elkerülhetetlen munkahelyi kiszállást a közhelyek nyomában. Elfoglaltságra hivatkoztam, arra, hogy ezt a szentimentális témát már teljességgel kimerítették, és könnyû szívvel találtam magamnak alóla felmentést. Ezenkívül megrontottak ifjúkori élményeim a felületes, majdnem véletlenszerû találkozásokról az olyan volgai gyönyörûségekkel, mint egy húsvét éjszaka a jaroszlavi templomban, ahol öreg anyókák ájultak el a zsúfoltságtól és a levegôtlenségtôl, de ahhoz, hogy el is essenek, nem volt elég hely, ezért tovább imbolyogtak a tömeggel eszméletlenül, fölakadt szemmel. Vagy a május elsejei ünnepségek után utaztam Uglicsból Moszkvába a tömött, lábszagú vonaton, és aztán éjjel egy fickó hányni kezdett, épp mellettem, és a felesége, nem tudván, hova kapjon, vödör helyett a saját csizmáját tartotta elébe, elôbb az egyiket, aztán a másikat. A fickó csordultig töltötte mindkettôt, aztán megkönnyebbülten horkolni kezdett. Csizmák, csurig teleokádva – ez volt az én Volgám, kifakult sarlókalapácsos vörös zászlókkal, olcsó barna szappan szagát árasztó kihalt üzletekkel. És hogy Uglicsban három évszázaddal ezelôtt megölték Dmitrij cárevicset, az orosz trónörököst, ezen a csizmahistória után nem is csodálkoztam.

Egy fél élettel késôbb, ezen a tavaszutón, rossz politikai elôérzetek súlya alatt és a népi bölcsességbe vetett mélységes bizalmatlansággal eltöltve mégiscsak elszántam magam, hogy megszemléljem, mi a helyzet ott a Volgán. Végképp elitták az eszüket? Megvesztek? Megrohadtak? Belsôleg fölkészültem a halálos gyászra és a cinikus kacajra, mintha egy tragédiára mennék a színházba. Nem maradt más hátra, mint hogy megfelelô útitársnôt válasszak magamnak, akit fagylalttal traktálhatok a szünetben. A lehetséges változatok közül hosszas fontolgatás után egy német nôt választottam, egy berlini újságírónôt, akinek fogalma sincs Oroszországról, ezzel szemben szupermodern, szuperironikus, szuperfeminista – a kontraszt kedvéért, az észlelés frissességéért, végül is to have fun.

Borús idôben szürkének látszik a Volga, jó idôben kacéran csapkod világosbarna hullámaival. Mégsem egy megkövesedett szimbólum autósztrádája, bár a partja mentén ott állnak a szakállas orosz írók kísértetei a nép keserû sorsával való való együttérzés könnyével a szemükben, amely keserû sors oka – az orosz önszodómia – itt rejtôzik valahol a közelben a piszkos homokban.

Az elsô felvonásban minden elôírásszerû volt. Uglicsban egy kolostor-mûemlék kerítése mögül, ahol minden egyes templom bejáratánál külön belépti díjat kell fizetni, egyenesen elém gurult tolószékén egy 1941-45-ös kitüntetésekkel dekorált valódi népi hadirokkant, ezekkel a szavakkal: „Minden elnökjelölt – zsidó!” A kíséretében lévô asszonyok buzgón helyeseltek. „Tévedsz – mondtam én a hadirokkantnak kellô szigorral – Oroszországban mindenki zsidó, téged kivéve.” „Igaz – mondta a hadirokkant, – én nem vagyok zsidó!” „Mirôl beszélgettek?” – érdeklôdött az „én” szupermodern német nôm.

Kosztroma után

A NÉMET NÔ Hogy költônk vonzalma a poézishez nem határtalan, az nem baj. Végül is elsô fokú giccs-készültség uralkodik. Hiszen a mi Volga-utazásunk Moszkvától vezet Sztálingrádig – tehát a történelmi szimbolika közepette. Egy német nô (nagyapja sztálingrádi veterán, bár kiszállt még idejében) és egy orosz férfi (apja: Sztálin tolmácsa) együtt a német-orosz sorsdöntô helyszín felé: Ez úgy hangzik, mint Heiner Müller egy darabja („Germánia véres ölében/ A forradalom árulása. Dörög a védelem a távolból/ Húzd fel a nadrágod, kamerád.”) De lehetne egy öt részes tévésorozat is Guido Knopptól („Viktor, mit érzel arra a gondolatra, hogy az én nagyapám itt...?”)

Mindenesetre a költô az útitársak kisebb gyûlését összehíva bejelenti kitûzött feladatunkat: „Történelmi orgazmus útban Sztálingrád felé”. És én még azt hittem, hogy a költô egy „az orosz lélek” címû enciklopédikus mûhöz akar itt kutatásokat végezni, én meg kissé megfigyelhettem volna ôt ezenközben. Na jó. Útitársaink figyelmesen, lazán és egyáltalán nem csodálkozva vették tudomásul a titokzatos bejelentést. A költôrôl mindent el tudnak képzelni. És erotikus fômûvével eltûnnek a kabinjaikban.

A KÖLTÔ Oroszország fából való ország, nem hagy maga után semmiféle építészeti nyomokat, a bolsevikok által lerombolt templomokat leszámítva, amelyeknek a harangtornyain nyírfák nônek. Ezért van az, hogy Oroszországban minden ember potenciális tûzkárosult beteges tésztaképpel, amely az ártalmas mértékû krumpli- és vodkafogyasztásról árulkodik. De századunkban, a gyôztes sztereotípiák korában az utolsó pillanatban sikerült némi javulást elérni. Az orosz lélek hirtelen megkívánta, hogy kôben örökítse meg magát. Ez nem annyira társadalmi változás, mint inkább orosz metafizikai botrány. Az orosz lélek hirtelen a privát kényelmére kezdett gondolni a születés és a halál közti rövid szakaszon. Micsoda eretnekség! Még ha hirtelen mindenki kiveszne Oroszországból, akkor is örökre megmaradnának az elmúlt öt év építô hevének eredményei. A Volga partján csillognak az új fémtetôk. Lehet, hogy csak a gazdagok építkeznek? Ez esetben gratulálni lehet Oroszországnak egy egész új osztály megszületéséhez. Mivel azonban hiányzik a téglában való gondolkodás hagyománya, az orosz lélek mindenhonnan összelopkod egy keveset, és ebbôl a német, francia és amerikai családiházépítô mûvészet hervasztó elegye keveredik ki. Különösen divatosak a tornyos házikók. Az erôsödô társadalmi erekció fallikus szimbólumai.

Nálam meg kezdetét veszi a történelmi intrika a német nôvel. Kimegyek vele a kosztromai bazárba, ahol a kofák égnek tartott északi arccal, büszkén kitolt hassal szárított halat és ananászt, szotyolát és kivit árulnak. Északon járunk, a fehér éjszakák közelében. A romantikus álmatlanság határán. A buszokon reklámok: „Olvassák az Északi Pravdát!” A német nô rosszul van a halszagtól, miközben azt magyarázom neki, hogy Kosztromában utoljára II. Miklós cár idején árultak ananászt, kivit pedig – még egyáltalán sohasem láttak. Kosztromában kettôs igazság uralkodik: minden utcának két neve van: a volt szovjet és az új, azaz egészen régi, ószláv. Bemegyünk az újonnan megnyílt nôi kolostorba: a német nô teljesen szupermodern módon természetesen tiszta feketében – megkülönböztethetetlenné válik a Jelcin-korszak apácáinak seregétôl. Gyertyát gyújtunk az üdvözítô helyreállított templomának minden ikonja elôtt, bár a német nô, aki ifjúkorában topless táncolt az asztal tetején a nyugat-berlini éjszakai bárokban, és szerintem veszélyesen közeli barátságba került Marxszal, ki nem állhatja a vallást. „Tetszik nekem Oroszország” – vallja be megadó suttogással. Egy ilyen vallomás után nem állhatom meg, hogy el ne vigyem egy régi kereskedô-étterembe, stukkókkal a mennyezeten és vörös színházi függönyökkel. Az étterem (szemben az újabbacska szex-shoppal – a cégéren egy megharapott piros alma) nappal tökéletesen üres. Amint megpillantanak minket, a pincérlányok – ragyogó szôkeségek (a Volga mentén minden nô szôkének szeretné tudni magát) szaladnak, hogy házipapucsukat levetve magas sarkú fehér cipôkbe bújjanak. – Kaviárt parancsolnak?

Nyizsnij Novgorod után

A NÉMET NÔ Egy új név a térképen, ott, ahol nemrég még egy Gorkij nevét viselô számûzetési hely leledzett a tiltott zóna fogságában: Nyizsnij Novgorod, a feléledt 700 éves város, amely megôrjíti a német megfigyelôket. Itt csodás dolgok történnek: Itt az orosz fellendülés hazája! Itt maga az ifjúság viszi végbe a reformokat! Egy göndör hajú 36 éves fiatalember kormányozza! Egy vásár, amely egykor olyan híres volt, mint a frankfurti vásár, és amelyet most újra életre csókoltak. Régi gazdagság, ifjonti lendület. Most ezt olvasni mindenfelé. Élénkpiros folyami rákokat akarunk kiszippantani, zöld ruhás, merészen dekoltált lányokban gyönyörködni, meg egy kis délutáni sörre vágyunk ezeknek az újabban mindenütt berendezett pincehelyiségeknek az egyikében. Vitatkozni akarunk. Miért hord az orosz nô fehér alsónemût? Fehéret! Ápolónôvérszex mint egy egész nemzedék stílus-elve? Az orosz nô egyáltalán. Minden ruha egy technikai remekmû pántokkal, kapcsokkal, cipzárakkal keresztül-kasul és a legváratlanabb helyeken, minden nô ragyogó példája a nôi ruházat valamennyi archetípusának, ahogy azt Nyugat-Európában már csak a transzvesztiták adják elô: nagy fehér pöttyök a sötétkék harangszoknyákon, átlátszó anyagok feketében, élénkrózsaszínben, fehérben, fodor mindenütt, nyaktörô cipôk, gyöngyöcskékkel kihímezve, és fölül a fejükön – minél távolabb Moszkvától, annál nagyobb – hatalmas masnik az ajándékcsomag koronájaként. A nôi testeken teljes bôség uralkodik – majdnem mint az orosz lakomákon, ahol minden finomságot egymásra halmoznak az asztalon. Ez Nyizsnij kisasszony-csodája. De akkor miért van az, hogy a költô majdnem eszét veszti, amikor elegáns fekete férficipôt lát nyugati nôi lábon? Talán mégsem igazi orosz?

A KÖLTÔ Oroszország fegyverkezik. Hideg zuhany ért minket a német nôvel a nyizsniji fegyverboltban. Ha az 1917-es forradalom idején a „fegyveres ember” volt az igazi fôszereplô, a mai Oroszországban az ôrzô-védô magántestôrök lettek a legfontosabb emberek. Bölcs honom maffiózó szellemének sötét öltönyös, huszárosan görbe lábú kollektív emanációja. Nem véletlen, hogy a testôrség fônöke bizonyult kulcsembernek az elnök csapatában. – Mintha Texasban volnánk: a polcok roskadoznak a lôfegyverektôl. Én a bilincsek és a gumibotok iránt érdeklôdöm. „Nem kéne helyi volgai szokás szerint kipróbálnunk egy kis szadomazó szabadfoglalkozást?” – indítványozom tréfálkozva. A német nô izgalmában elsápad.

A híres Nyizsnij Novgorod-i Kreml lepusztult mítosznak bizonyult, amely nem érdemes a figyelmünkre, annál inkább a helyi kocsma „éjjeli menedékhelye”. Jobb nem is lehetett volna. A néhai Gorkij alakjai vettek körül bennünket, férfiak a kétféle volgai típusból, bajuszos feketék és kopaszodó szôkék. Szorosan az asztalukra bukva alulról pislogtak egymásra, és beszélgettek, természetesen arról, hogy „ember, ez szép, ez büszkén hangzik”. Az oroszok semmit nem szeretnek annyira, mint a sört rákkal. A vörös fôtt rákok a Volga illatát árasztják. Nem enni kell ôket, hanem kiszippantani, ... a leve részegítô és izgató, akár a sör. A német nô, mióta életében elôször szippantott belôle, mintha beleszeretett volna Oroszországba. A dolgot kis híján elrontotta egy hozzám sündörgô fiatalember, féltékeny könyvmoly, aki félénken autogramot kért tôlem a szalvétára. „Nem is ember vagy te, hanem társadalmi közintézmény” – mondta erre a német nô, hangjában az óbalos megvetés és a német szentimentalizmus furcsa keverékével.

Kazany után

A NÉMET NÔ Még ha most Tatárisztán felé utaznánk, akkor se volna mitôl félnünk. Otthonunk, fészkünk, kunyhónk mostantól kezdve a hajó, amely nem hagy el minket, még ha mi olykor elhagyjuk is ôt. Zoszima Sazskov. Szép név. Sztálin folyamhajózási minisztere után. Ehhez képest német gyártmány. Úgyhogy mindketten otthon érezhetjük rajta magunkat. A négy fedélzetû „belföldi-turista-vendégutasszállító hajó” a rosslaui VEB hajógyárból jön, és 1983-ban kitüntetést kapott „kiváló minôségéért”: méltóságteljes burkolat, káprázatos csipkefüggönyök, duhaj narancsszín a klubfotelokon és a sötétítô függönyökön. Az NDK tovább él orosz hazájában, mûanyagba álmodott szocialista fényûzés.

Ezzel már kezdettôl fogva szerencsénk volt. Nem is szólva a bájos pincérnôk átlátszó rózsaszínû blúzairól. A költô szent változata így hangzik a dologról: „Hogy ne unatkozzunk, és nehogy véletlenül a parasztcár Sztyenka Razin módjára útitársnômet a Volgába találjam hajítani, a hajó négy fedélzetét nem közönséges utasokkal népesítettem be, hanem orosz újságírók egész századával a legvidékibb fajtából, kimeríthetetlen földünk minden sarkából: hadd meséljenek nekünk, mint egy kollektív Seherezádé, különféle orosz rablómeséket. Aztán még átlátszó rózsaszínû blúzocskát öltettem a pincérlányokkal, hogy mint egy álomban suhanhassunk tova. A hajó kapitánya természetesen Jelcin maga volt.”

Az én költôm a „mi istenünk”, ahogy egy ifjú nôi tisztelôje mondja. Valóban körülsereglenek bennünket az orosz sajtóügy lovagjai az Uralból, Szibériából, Dagesztánból, még a távoli Szahalin szigetrôl is – olyan városokból, amelyeknek még a nevét sem igen ismeri senki, olyan újságok képviseletében, amelyek példányszámairól Nyugaton csak álmodni lehet. Férfiak széles vállal, vagy hosszú orral, vagy arany fogakkal, egy kommunista, aki úgy fest, mint Lenin kissé megtépázva, tréningruhában, a legrosszabb formáját hozva. Nôk nagy keblekkel, vagy ragyogó szemekkel, vagy csilingelô énekhanggal, akik a szaunában sört isznak, és a költôre való tekintettel, szégyenlôsen fürdôruhát húznak.

Az orosz újságíró-szövetség bérelte ki a hajót – és a derék kollegák vadul el vannak szánva, hogy ezúttal is jól érzik magukat a Volgán. Ahogy ez már régi szokás: vodka, nôk, siránkozó bölcsek. Még ha szó van is idônként obskúrus „szemináriumokról”, ez senkit nem érdekel komolyan. Annál észrevehetôbben érdekli ôket a költô. „Ez az egyetlen férfi a hajón, akivel abszolúte mindent el tudnék képzelni” – fordítja le költôm magától értetôdô természetességgel egy olyan városból való jól nevelt szépség nyilatkozatát, ahol sok régi kolostor van. Vajon ez már az „orosz lélek”?

A KÖLTÔ Kazany katonai fúvószenekarral fogadta hajónkat. Csillogtak a napfényben a trombiták. Istenem, milyen szépek a tatárok. Hát még a tatár nôk! Merô gyönyörûség a szemnek. Ebbe a városba kell küldeni a nemzetközi ügynököket top-modell jelöltekért. A tatár arcokban megvan a sztárok született stílusa. A tekintetükben édes elszántság. Ilyenekrôl regélnek a párizsi parfümreklámok.

Odamentem a veteránok padjához, akiket kifejezetten a mi kedvünkért vezényeltek ide. „Maguk kommunisták vagy demokraták?”, kérdeztem tôlük minden köntörfalazás nélkül. „Hogy is mondjuk csak” – vonogatták a vállukat. Végül az egyikük megkérdezte: „Hát te?” Én a demokraták hívének vallottam magam. „Hát mi is” – nyilatkozták erre meglepô módon.

Furcsa foglalatosságon kaptam a német nôt. A busz mellett állt, és divatos sötét szemüvege mögül figyelte a játék után átöltözô katonákat. „Nemsokára Sztálingrád” – fakad ki váratlanul. – „Ne egyél éjszakára szárított halat.” „Szárított halat csak másnaposságra szoktam enni!” – örvendeztem visszafogottan, nyugati módon. A tatárokhoz képest a kazanyi oroszok elég formátlannak és slamposnak látszanak. „Az oroszok valahogy mindig mellétrafálnak” – közli velem a német nô elég harapósan. „Próbálnak olyanok lenni, mint mi, nyugatiak, de az utolsó pillanatban mindig túllônek a célon. Hálistennek” – teszi hozzá váratlanul.

Mindazonáltal az orosz slamposság mellett az én érdeklôdésemet felkelti a muzulmán fundamentalizmus is. A kazanyi mecsetben két öregecske imám befejezvén a szerencsés megérkezésünk örömére mondott imát, elmagyarázta nekem, hogy a tatárok nem készülnek civakodni az oroszokkal, mivel hosszú évszázadok során megszokták egymást és össze is keveredtek. A keresetlen válasszal elégedetten a német nô meg én kézen fogva kibuszoztunk Vaszilij Sztálin sírjához. A vezér fia volt ô, aki itt halt meg a hruscsovi számûzetésben. Vaszilij sírján mûvirágok és koszorúk, keleti gyászszertartási kellékekre emlékeztetôk. Oroszországban elég sok a keleties részlet. Vegyük akár csak ezt a vidéki orosz autóbuszt. A sofôr kabinja – a különféle függönykékkel, képecskékkel és kendôcskékkel, inkább oltárra emlékeztet, mint vezetôfülkére. Az ilyen fülke sokkal közelebb van Indiához, mint Európához.

Szamara után

A NÉMET NÔ Ha egy költô és hivatásos szófaragó van az ember oldalán, annak számos elônye van. Például az, hogy könnyedén át lehet rá ruházni a felelôsséget mindenért, ami nagy, mély és népmegértô, és az ember lehet végre süketnéma és radikálisan voyeurisztikus. Végre újra bámészkodni! Egészen úgy, mint régen, amikor idegenben még nem kellett mindent megérteni, és gátlástalanul átadhatta magát az ember a felszín esztétikai kalandjának.

A mi felvilágosult korunkban azonban az utazónak kötelessége, hogy mindig a maximális közelségét keresse annak, ami azért szép, mert távoli marad. Morális szempontból már egy peronjegy beszerzése is a legmagasabb fokú beleérzô készséget kívánja meg különféle figyelemre méltó banalitásokba és nagy csodálatosságokba, amelyek az embere várnak, amint a pályaudvaron amonnan való emberekkel találkozik.

De ezt most mind nyugodtan elfelejthetjük. Beleérzésre és megértésre itt van most a költô. Nemcsak hogy óránként elmagyarázza nekem saját lelkiállapotomat és a népét a felkeresett területen – miután néhány szembeszökô sajátosságot (gyönyörû tatár nôk!) a tudomására hoztam, készségesen és mélységes meggyôzôdéssel integrálja banális megfigyeléseimet elegáns elméletébe: „Inkább oltár, mint vezetôfülke. Ilyesmit inkább találni Indiában, mint Európában.” Ahogy az ember az autóbuszból valamit beszól neki, az máris harsog kifelé. Feldolgozza azt, amit gondol, amit én észlelek. Én vagyok a múzsája. Ennyit megengedek az orosznak, mert Sztálingrádra gondolok. s magamnak is mindenképpen. Feminista kicsapongásokra Berlin a megfelelô hely. Alkalmazkodjék a szerepéhez, hogy Önnek is jó legyen. Jutalmul a költô minden második háznál kijelenti, hogy az „juggendstill”. Tudja, hogy ilyesmit a Bugtól nyugatra még nem találtak fel. De a tizedik kisvárosi épület után sikerül neki egy mély „Juuuhhhgendstiiiihhl”.

Mégis: itt ô játszik hazai pályán. Ön alapvetôen idegen maradhat. És érezheti ezt az idegenséget, amelytôl amúgy sem menekülhet. Mert mintha Oroszország a szerint a mottó szerint mûködne, hogy „Egy kis melléfogás, és oda az egész”. Ez csak annál figyelemre méltóbbá teszi a dolgot.

Elsô pillantásra olyan minden, mint Európa: az arcok ugyanazokkal a vonásokkal, mint az egész mérsékelt égövben, a városias öltözet, amely minden ízében dacosan elegáns akar lenni, a városias házak kôbôl és fából, mint Potsdamban, még ha ilyen sajátosan orosz waldmeister-zöldre vannak is festve, vagy éppen teljesen fából vannak, mint Lengyelországban és Svájcban, a mindenütt ott lévô függönyök, mintha Marianne Koch Gardisette-Gardinen-stúdiójából volnának. De az európai ház és a kelet-nyugati függöny csak úgy tesz, mintha. De hogyan csinálják ezt tulajdonképpen? Jobb volna mégis Indiában.

A KÖLTÔ Reggeli után aggodalmas képpel jött oda hozzám a hajó kapitánya: „A maga német barátnôjének a kabinjából egész éjjel szörnyû kiáltozás hallatszott” – közölte velem. – „Ne törôdjön vele – nevettem el magam. – Rémálmai vannak. A nagypapája Sztálingrádnál harcolt.” „Hát errôl van szó!” – nyugodott meg a kapitány. – „Szamarában – tette hozzá barátilag – ne felejtsék el megnézni a Sztálin-bunkert.”

Szamarában tartózkodott a háború alatt a Moszkvából evakuált szovjet kormány és mintegy húsz külföldi ország nagykövetsége, Japánt is beleértve. A szamarai újságírók és írók különleges örömmel fogadtak minket. Szeretem a vidéki orosz vendégszeretetet: félénk szívélyességgel, kenyérrel és sóval fogadnak. Az újságíró szövetség helyi részlegének épületében csokoládébonbonokkal etettek, pezsgôvel itattak bennünket, és nem tettek föl egyetlen kérdést sem. A vendéglátók arról beszéltek, hogy a munkások otthagyták a fegyvergyárakat és csempészetbe fogtak, Ukrajnába és Törökországba járnak olcsó áruért... Amikor teleettük magunkat csokoládé bonbonnal, átbuszoztunk a volt járási pártház épületéhez, amely a 19. század 80-as évei kupec-eklekticizmusának szellemében épült. A tágas elôcsarnokban odavezettek minket egy egyszerû ajtóhoz. Az ilyen ajtók mögött Oroszországban rendszerint egy kis takarítóhelyiség található, itt állnak a takarítónô vödrei, partvisai és egy szürke köpeny. De amint az ajtó feltárult, a német nôvel egyszerre ámultunk el: ez volt a hatalmas föld alatti világ bejárata. A négy méter vastag betonnal védett bunker, amelyrôl senki sem tudott a városban a legutóbbi idôkig, stílusában a moszkvai metróra emlékeztet – 37 méterrel mélyebbre ejtve. Leereszkedünk a szédítô bunker mélyébe, további emeletenkénti köztes fedezékekkel, amelyek együttese egy atomcsapásnak is ellen tudna állni, és mintegy a pokolba szállunk alá, ahol a legalsó emeleten ott állt elôttünk teljes pompájában Sztálin dolgozószobája, szecessziós stílusú asztali lámpákkal, rengeteg álajtóval – klausztrofóbia ellen –, amelyek sehova se vezetnek. MIndez pontos másolata volt Sztálin moszkvai dolgozószobájának. Számos metafora kínálkozik. Az orosz lélek teljes világossággal kimutatta ördögi ravaszságát és mélységét. „A kapitány hallotta, hogy kiabáltál” – mondtam német barátnômnek a sztálini dolgozószobában.

Szaratov után

A KÖLTÔ Szamara után köd száll le a Volgára, a folyó hirtelen kiszélesedik, buja növényzetû szigeteket ölt, egészen vaddá válik. Ez már nem is a Volga – inkább egy amazon. Nagy hullámokat vet. Az éjszakai bárban leesnek a poharak. A vidéki orosz sajtónak mind a száz tollnoka táncol és iszik, iszik és táncol. Mi a német nôvel a sarokban ülünk és figyelünk.

Az orosz táncok nem hasonlítanak a berlini éjszakai táncolásokra. Az orosz táncban megmaradt a hisztéria egy elementáris momentuma, ami kiváltja a gyónás formájában való azonnali verbális odaadást is. Mind a száz zsurnalista meg akarta osztani velünk valamennyi titkát. A nôk elmondták nekünk, hogy boldogtalan a házasságuk, a férjeik alkoholisták, a gyerekeik kábítóznak. A szerkesztôségben végzett munka után kimennek a telekre krumplit ültetni: nem elég a pénz. Egy fiatalember egy Ural-menti városból beavatott szenvedélye titkába: zseniális verseket ír, de nem meri megmutatni a kollégáinak. Kértem, hogy olvasson fel legalább egyet. Azt mondta erre: Minek? Úgysem tud rajtam segíteni. Olvasatlanul halok meg. Nem erôltettem a dolgot. A novoszibirszki újságíró, aki Leninre hasonlít, bevallotta nekem, hogy a KGB-nek dolgozott. Kitûnt még a többiek közül a szép Natasa egy Moszkva környéki városi újságtól, aki nagyon rövid ruhában táncolt, olyanban, mint egy testhez tapadó matróztrikó. Odajött hozzánk, leült az asztalunkhoz, és azt kérdezte, mit gondolnak, van-e alatta valami? Nekünk a német nôvel megoszlott a véleményünk a kérdésben, de nem hagyta, hogy megvitassuk, közbevágott: „Még soha nem feküdtem le nôvel, voltak, ezt megérthetik, szovjet komplexusaim, de szeretném kipróbálni.” A német nô, aki nem idegenkedik a nôk közötti vonzalmaktól, megsimogatta Natasa hosszú haját. „Mégis inkább ôt választanám” – mondta neki erre felém bökve Natasa tört angolsággal. Ezt az én német barátnôm már nem bírja tovább, és fejfájásra hivatkozva felvonszol a fedélzetre a ködös amazont nézni. ‘rültek mind – jelenti ki. Szaratovban az egész idô a kapcsolatok tisztázásával telt el. Azt mondják, Szaratov mongolul „sárga hegyet” jelent. A helyi nemzetiségek a végsôkig küzdenek ez ellen az etimológia ellen.

A NÉMET NÔ Ha már az ember különben nem ért semmit, az orosz nôk folyton csókolgatni akarják. Csücsörítik a szájukat, cuppogós hangokat hallatnak bele a levegôbe. Néha el is találnak. Ilyenkor egy pár elszánt ajak landol csattanósan az egyik arcon a legnagyobb elragadtatás hangjainak és vad mozdulatoknak a kíséretében, amelyek azt próbálják elmagyarázni, hogy a csókolgató esetében Natasáról, ill. Gáljáról, ill. Szvjetáról van szó. Az orosz nôk nem bírnak magukkal a jóindulattól, sôt a lelkesedéstôl. Így tehát ide-oda hányódom a kebleik között. Oroszország magához ölel. Mindenfelé bôr borítja. Az ország ráncos, sima, cserzett, finom pórusú bôre.

A költô mindenkinek kezet ad. „Elvárják” – azt mondja. Egész álló nap játssza „a költô és hona” címû színjátékot a költôrôl és az ô honáról, és a kettejük közti kölcsönös nagy szeretetrôl. Csüggnek az ajkán, és ô kutatva néz körül, nem tüntethetne-e ki valakit a figyelmével. Pattanásos ifjak kérnek tôle autogramot, rajongók támadnak rá a nyílt utcán a vidéki városban, valami tévékamera mindig van a közelben. Költôm úgy találja, hogy abbéli megállapításomban, hogy ô nem is ember, csak egy közintézmény, óbalos lenézés és német szentimentalizmus keveredik.

Volgográd után

A KÖLTÔ Abban az idôben, amikor az ô nagypapája Sztálingrádot ostromolta, az én nagymamám éhezett a blokád alá vett Leningrádban. Egyszer egy német bombázás után berepült az ablakon a szomszédasszony feje. Egész Sztálingrádot végignevetgéljük, mintha belénk bújt volna a kisördög. Különösen nem bírunk magunkkal a Mamajev-dombon, ahová egész katonai emlékmû-komplexumot építettek. Minden nép a maga módján fogja fel a szenvedés problémáját. Az oroszok a hozzájuk illô nyelvre fordítják le. Haza-anyácska – szája nyitva, mint a francia Marianne-nak, és alig fedettek ifjú keblei – lábainál egész szoborcsoport található a kollektív szenvedés szimbolizálására. Minden egyes kompozíció két alakból áll: az egyik sebesült, a másik, aki segít rajta, és bosszúra kész. Általában a sebesültek nem annyira sebesültekre hasonlítanak, mint inkább részegekre. Különösen jól sikerült az ápolónôvérke, aki észrevehetôen ravasz pillantással vonszol el a csatatérrôl egy hullarészeg alakot. Minél gyorsabban igyekszik hazaszállítani, hogy befektesse az ágyába, levetkôztesse és megszeretgesse...

A német nô könnyesre neveti magát az interpretációimon. A nevetéstôl lehuppanunk a sûrû fûbe. Alattunk mindenfelôl a reneszánsz város görög klasszicista beütésekkel, melyet a német hadifoglyok állítottak helyre a szocialista realizmus szovjet szellemével tökéletes összhangban. A Volga másik partján kezdôdnek a végtelen sztyeppék, Mongólia és Kína. – Az ô nagypapája és az én nagymamám néztek minket a mennyekbôl. A nagypapa szerintem elégedetlenkedett, és azt morogta, hogy nem szabad bízni az oroszokban, míg a nagymamám, nekem úgy tûnt, büszke volt rám. Amikor föltápászkodtunk, és leporoltuk magunkat, a német nô bevallotta, hogy eddig még soha nem ütötték meg szeretkezés közben. Örülök, mondtam én, hogy az utazás során neked új élményekben volt részed.

A NÉMET NÔ Sztálingrád: 50 éve világos, mi a dolog kimenetele. Az én oroszom örül, hogy – néhány történelmileg determinált kitörési kísérlet után – én is hagyom magam megverni, és költôi fantáziájának fogságába ejteni. Ezúttal együtt repülünk el. Idejében? Állva hajtjuk le a vodkát, mielôtt beszállunk az Aeroflot átalakított bombázógépébe. Repülünk. És szédülünk. Meglehetôsen.


Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következõ címre: lettre@c3.hu


C3 Alapítvány       c3.hu/scripta/