ÉRTELMISÉG ÉS EGYHÁZ

A románság vallási életét az utóbbi három évben robbanásszerû változások rázták meg: a hosszú évtizedekig tartó teljes elnyomás után az eddigi rejtekezés, visszafogottság egyszerre gazdagon tenyészô vallásosságba csapott át. Elsô felocsúdásunkban ezt a megújulást mindannyian örömmel üdvözöltük, hiszen ez is azt bizonyította, hogy életben maradtunk, megmenekültünk, és az elszenvedett testi-lelki nyomorúságok dacára is képesek vagyunk a normális életvitelre. Lám, a hagyományok erôsebbnek bizonyultak az átnevelésnél, legyôzték a rettegést; a kényszerû felejtés homályából emlékezetünk most meglepô frissességgel idézett fel mindent, amit az elôzô nemzedékektôl tanultunk. És hát teljesen magától értetôdik, hogy a rendôri tiltás és az ateista retorika okozta frusztráltság hosszú évei után a vallási érzület az ellenkezô végletbe csapjon át, mennyiségileg és minôségileg is; ez az ellenkezô elôjelû túlzás a fényes külsôségek hajszolásában, az eddig szerényen rejtôzködôk szemet bántó magamutogatásában jelentkezik. Egy ilyen horderejû változás mindig sok veszéllyel jár; ezek közül elsôsorban talán az olcsó komédiázást, a sok csinnadrattát kell említenem, amely elfojtja, túlharsogja a lélek hangját. Az egyház és a közélet szereplôi, az egyház és az állam közötti viszony elcsépelt szóvirágok hangoztatásában, protokolláris rendezvényekben merül ki; a hívekkel való kapcsolata üres külsôségekre szorítkozik. A lappangó konfliktusok felett szemet huny, az ország és a századvég erkölcsi meghasonlottságában nem hajlandó mást látni, mint valami idôszakos rossz közérzet mellékes tüneteit. Az egyház mindenkivel jó viszonyban akar lenni, és így mindenki „megadja Istennek, ami az Istené”. Történelmi megemlékezéseket, pártgyûléseket, szoboravató ünnepséget, még bankettet is, bármit hajlandó felszentelô misével legitimizálni.

De a megalkuvás csillogó zománcán váratlanul hajszálrepedések keletkeznek, s ezek olyan elkeserítô állapotokról, begyepesedettségrôl, zûrzavarról árulkodnak, amin sem az ég kegyelme, sem a hívôk imái nem segíthetnek. Ahogy a sima felszín töredezni kezd, hirtelen vége szakad a nagy egyetértésnek, és az eddigi szövetségesek egyszerre csak ellenséges lövészárkokból néznek farkasszemet egymással. Az egység szelleme atomjaira hull, az ölelésre tárt karok jó fogást keresnek az ellenfélen. A konfliktus „hagyományos” táborai, az egyház és az értelmiségiek barikádokat emelnek egymás ellen. Az értelmiségiek elvi és morális hanyatlással vádolják ellenfelüket, az pedig szemükre veti, hogy eltávolodtak Istentôl, a tiszta észt imádják helyette, és elvakultan követik a Nyugat minden eltévelyedését. Nehéz lenne rávenni a szembenálló ellenfeleket arra, hogy tárgyalják meg a köztük lévô nézeteltéréseket; és ha el kellene dönteni, hogy melyikük is a hibás, csak azt mondhatnánk, hogy mind a ketten, bár ezt az eshetôséget egyikük sem lenne hajlandó elfogadni.

A bûnös értelmiségi

Kezdjük a „bûnös értelmiségivel”; nem lesz nehéz felvázolni „robotképét”. Legjellemzôbb vonása a szellemi önteltség: nagyon elégedett önmagával, mert sokat tud, s lépten-nyomon dicsekszik megbízható ismérvekre alapozott kitûnô ízlésével, azzal, hogy jártas a kultúra minden területén. Ha néha kételkedni látszik önmagában, ezzel is csak magára akarja irányítani a figyelmet. Eleve csupa bizonyosság, mindig mindenben „naprakész”: ô aztán érti az idôk szavát. Nyitott, liberális, toleráns, de hiányzik belôle minden érték, ami ezekkel az erényekkel jár: érzéketlen a hagyományok iránt, képtelen megfontoltan ítéletet alkotni, távol áll tôle a metafizikai kiegyensúlyozottságból táplálkozó önmérséklet. Kényelmesen tanyázik a nemes lelkesültség paradicsomkertjében, és amikor a pillanatnyi helyzetben bölcs alkalmazkodásra vagy nemeslelkûségre lenne szükség, szinte törvényszerû, hogy ostobán reagál. Nincs benne mákszemnyi transzcendens intuíció, nem vállalja a legkisebb intellektuális kockázatot sem; gyökértelenségét kozmopolitizmusnak véli. Az ilyen ködösfejû értelmiségi teljesen elmerül saját érzékeléseibe. Maga a testet öltött „intelligens stupiditás”; neurotikusan érzékeny, rajongása szertelenségbe csap át, de ha elutasít valamit, akkor infantilisan csökönyös. A filozófiát túl ridegnek, a teológiát túlhevítettnek találja. Számára egyik sem ér fel az esztétikai élvezetek, a magányos álmodozások gyönyörével. Templomba járni, imádkozni, errôl akár csak beszélni is – rossz ízlésre vall. Persze azért neki is megvannak a maga „istenei”, sôt, magával Istennel is valami különleges kapcsolatban áll. Amikor ez kerülne szóba, ez az „entellektüel” egyszerre roppant szemérmetes lesz, nagyon tartózkodóan nyilatkozik: „son âme a son mystère”. De ez korántsem jelenti, hogy tapintatosan kezelné ezt a kérdést, hanem csupán azt, hogy valami babonás félelembôl egyre késôbbre halasztja-halogatja az egyértelmû választ. Végül is kellemes idôtöltést jelenthet a társasága, de csak bizonyos feltételek mellett, mert ha tényleg belelátunk, és felmérjük, hogy milyen katasztrófa játszódott le a lelke mélyén, egyszerre rádöbbenünk, hogy eredeti elhivatottságának foszladozó lapján egyre tovább halványulva, igazi énjébôl valami ködös, édeskés humanizmus elmosódott rajzolataként csupán néhány vázlatvonal maradt.

De most lássuk az egyház képviselôjének robotportréját is. Kezdjük az ortodox papsággal: a teljes lealacsonyodásig igyekszik mindenkinek kedvében járni, és azzal mentegetôzik (bizony nem valami meggyôzô alibi), hogy „az üdvözülés érdekében” kötelessége a szolgálattétel; a Szentlélek is erre biztatja. A munkáját már gépiesen végzô hivatalnok rutinjával, kapásból idézi a Szentírást; unalmas, ha csodákról beszél, földhözragadt, mikor az angyalokról értekezik. Minden kérdésre elôre tudja a választ, minden válasza áligazságokra épül. Amikor a hit erejérôl kellene szárnyaló szavakkal bizonyságot tennie, csupán holmi egyszerû lelkületû almérnök szájába illô lapos kijelentésekre képes. Kegyessége képmutatás, keresztényi szeretete olcsó érzelgôsség. Vallásának tanításaiból csak azokat a hittételeket ismeri, amelyekkel a más hiten lévôket ingerelni tudja. Tudatlanságára olyan büszke, mintha ez valami erény lenne. Szemében az értelem, a tiszta ész bûnös kihívás; a Sátán mûve mind a kettô. Csak a szív, csak a lélek számít, és igazi szívet-lelket csakis román földön lehet találni a Kárpátok karéjában: a Jóisten is itt lakik. A románok melegszívûek, miszticisták. A nyugatiak számára a józan gondolkozás, a megfontoltság a fontos. Hogy Keresztes Szent János spanyol volt, az kivételes eset. Eckhart mester, a német dominikánus pedig bizonyára erdélyi szász volt. Ezeket a „hegyi teológusokat” nem lehet megállítani; feltartóztathatatlanul törtetnek elôre, mint valami úthengerek. Ahol elhaladnak, kô kövön nem marad, fû többé nem nô.

Igazságtalanság volna azt állítani, hogy az egész román papságot vagy a román értelmiség egészét az itt felvázolt jellemvonásokkal lehetne ábrázolni. De annyi bizonyos, hogy azokra az egyházi emberekre és azokra az értelmiségiekre, akik között a harc dúl, tökéletesen ráillik a fenti leírás.

A rusztikus hívô

Akadtak az értelmiségiek között néhányan, akik, mivel úgy vélték, hogy „értelmiségiként nem élhetik meg hitüket teljes mélységében” , nemes elhatározással magukévá tették a nép egyszerû fiainak viselkedését, mentalitását. Amint ez a „rusztikus hívô” belép a templom ajtaján, egyszerre elszáll a fejébôl a könyvtárnyi tudás, minden örökölt vagy megszerzett lelki finomság. Az oltár elôtt már egy olyan ember térdepel, aki teljesen a mellette fohászkodó Gheorghe bácsihoz, Ioana nénihez hasonult. Egyetlen hívôi magatartást tart hitelesnek; ezt az archaikus, falusias istenhitet, amely elutasít minden dialektikát, minden értelmiségi „huncutságot”. Bár tagadhatatlan, hogy ez a magatartás becsületes indíttatású, nyilvánvaló, hogy téveszmékre épül, és csak képmutatást szülhet. Ha valaki száz és száz kötetnyi ismeretet szívott már magába, nem tehet úgy, mintha az írástudatlan ártatlan tekintetével nézné a világot. Veszélyes illúzió, talán egyenesen álnokság azt hinni, hogy a könyvek fölé hajolva átvirrasztott éjszakák, a szellemi élvezetekben töltött évek után egy idillikusnak képzelt paraszti élet derûjével szemlélôdhetünk magunk körül. Az Úr színe elôtt tisztán és becsületesen kell megjelennünk – és minden nap közelebb visz ehhez a találkozáshoz. Igazi valónkban kell megmutatkoznunk elôtte; éppen úgy nem titkolhatjuk el olvasástól karikás szemünket, mint egész pusztulásra ítélt lényünk kicsinységét. Minden egyéb csak jelentéktelen cicoma, a 18. századi, pásztorfiút-pásztorlánykát játszó arisztokraták jeleneteire emlékeztet. A hit nem válhat jelmezzé. A „lelki szegénységet” nem lehet mímelni. Az értelmiséginek szembe kell néznie saját korlátaival, nem játszhatja az együgyût holmi pasztellszínûre festett bukolikus díszletek elôtt.

A parasztságról alkotott képünk egyébként általában teljesen hamis elgondolásokon alapul; a városi emberek furcsa dolgokat képzelnek a falusiakról. Egy igazi földmûves egy csöppet sem hasonlít a róla dédelgetett ábrándképhez; lelki-érzelmi gazdagsága ugyancsak meglepné azt, aki fel akarná fedezni belsô világát.

A „paraszttá lett” értelmiségi végtelen naivitásában példaképe külsejét is utánozni akarja, népviseletbe bújik, csizmát, hímzett báránybundát, kucsmát visel, tudtán kívül is annak a parasztnak a szimmetrikus párjává válva, aki úgy szeretne öltözni, mint a városi urak. Ezek után aztán mindketten elmondhatják, hogy mindent megtettek azért, hogy a mostani fölfordult idôkben a világ tényleg a feje tetejére álljon.

Ez a „rusztikus hit” abban is téved, hogy azt állítja: csak ez az egy törvényes módja van az igazi, elmélyült istenimádatnak. Ez a téveszme nemcsak a többi hívô vallásosságának igazságát, szabadságát korlátozná, hanem magának az Istennek a szabadságát is. Hogyan is lehetne elfogadni, hogy az, aki az egész világot a maga felmérhetetlen gazdagságában, változatosságában megteremtette, beérné az egyhangúság, a lelki szegénység doktrínájával? A mennyekben a kiválasztott idvezültek serege csupa egymáshoz tökéletesen hasonló, teljesen egyenszabású parasztból állna?

De a megtérése után paraszttá változó értelmiségi mellett meg kell említenünk azt is, aki megtérése után az egyházi tisztségviselôkhöz hasonul. Ez az ateizmusban eltöltött hosszú évek után hirtelen megvilágosult értelmiségi nem éri be azzal, hogy olyan keresztény legyen, mint bárki más; úgy érzi, hogy neki az egyházi hierarchiában van a helye. Hirtelen támadt túlbuzgóságában élni akar minden ezzel járó joggal, és magára vállal minden ebbôl adódó feladatot is. Egymaga egész intézményként kezd mûködni: meghallgatja a gyónásokat, lelki irányítóként tanácsokat osztogat, megáldja a házat, ahová belép, ítélkezik, megbocsát, megfedd, misszionárius tevékenységet folytat, utánozza a szerzetesek mozdulatait, „az egyház titkos ügynökének” tekinti magát, úgy él és úgy cselekszik, mintha valami felülrôl kapott titkos megbízatás teljesítése lenne a küldetése. Pápább a pápánál, inkvizítor-tekintettel lesi az általa kisajátított intézmény életének minden rezdülését. Folyton követelôzik, mindig elégedetlen, a tisztaság bajnoka. Legszívesebben a szerzetesek olvasmányait is megcenzúrázná, oktatná, intené ôket, a legmindennapibb vitákban is Isten ügyvédjeként hallatja szavát. Amikor az egyház megfontolt és türelmes, neki van mersze türelmetlennek és kíméletlennek lenni. Amikor a teológusok kérdeznek, ô máris kész az ítéletével. Nála az Isten létezésének bizonyossága valami rejtélyes (és gyanús) úton-módon a saját véleményének helyességét, tekintélyének megalapozottságát jelenti. Saját lelkének üdvözülését illetôleg nincs benne szemernyi kétely sem, így aztán minden energiáját a mások lelkének (könyörtelen) megmentésére fordíthatja. A szigor a lételeme, ez adja élete értelmét. Meg nem alkuvó követelményei magasából tekint alá a többiekre. Pedig a próféták arra tanítottak, hogy az apokaliptikus idôkben ôrizzük meg a józan ítélôképességünket, mert ez az elsô lépés az üdvösség felé, és hogy a legapróbb jótett is megmentheti az útja végére ért lelket; de egy apró bûn is elveszejtheti, ha az út elején követtük el, és nem járt bûnbánat a nyomában. Az értelmiségi, aki majdnem papnak képzeli magát, úgy érzi, hogy mindig a csatamezôn harcol. Átkokat szór a többiekre a legapróbb vétségért is, ahelyett hogy hálát adna az Úrnak azért a kevés jóért, aminek még e földi világban tanúi lehetünk. Számára az Utolsó Ítélet máris elkésett, szeretné, ha minden nap sor kerülne rá, ha az ítélkezés szakadatlanul folyna, mint egy vég nélküli háború, és ô a lángpallosú arkangyal szerepében tetszeleghetne. Hiányzik belôle minden józanság, könyörületesség és szerénység. Vehemens propagandája sokakat elriaszt, olyanokat is, akik, ha nem találkoztak volna vele, közelebb jutottak volna Istenhez.

De hagyjuk ezeknek a szélsôséges eseteknek az elemezgetését, mert a végén úgy érezzük, hogy nincs már remény, és véleményünk hangoztatásával csupán elmélyítjük az ellentéteket, amelyeket pedig valamilyen módon mielôbb meg kell oldani. Nyilvánvaló, hogy az egyház mély válságon megy át; mennyiségi eredményekre törekszik, beéri gépies rítusok, ceremóniák ismételgetésével, nap mint nap veszít tekintélyébôl. Mind világiasabbá válik, miközben becsmérlôen méregeti a tiszta észt, a rációt, amit pedig Isten adományozott az emberiségnek, hogy lelkünk vigasztalást találjon benne (Szent Antal tanítása szerint). De az értelmiségiek is válságban vannak, az eget csak a földközelben vizsgálják, valami ködös humanizmus és szalonliberalizmus távcsövébe tekintgetve. Istent nem ismerik; így a lélek betegsége és a teljes érzéketlenség lehet a sorsuk. Ideje volna felülvizsgálni az eddigi alapelveket; mindkét táborban változásoknak kell történniük. Abból kell kiindulnunk, hogy egyik sem létezhet a másik nélkül. Helyre kell állítaniuk hagyományos kapcsolataikat, mert ha nem, népünkre pusztulás vár; a románság magára marad a komor égbolt alatt, és a lassan szálló világtalan madarak árnyéka elsötétíti a halványan hunyorgó csillagok hideg fényét.

A görögkeleti egyház és az intelligencia

Az egyház néha túl gyorsan mond ítéletet az értelmiségiek vallási emlékezetvesztése felett, ahelyett hogy megpróbálná visszavezetni ôket az elhagyott útra. Tekintélye és legitimitása védelmében nem is igyekszik nyitott, alkalmazkodó, vonzó, meggyôzô lenni. Nem hajlandó erôfeszítéseket tenni annak érdekében, hogy megnyerje a másik felet, mintha csak elfelejtette volna a nyelvek beszédeinek adományáról szóló tanítást, és azt, hogy kötelessége mindenkihez a saját nyelvén szólni. A teológiai szónoklatok jelenleg használatos stílusfordulatai már nem egy értelmiségit elriasztottak a hit közelébôl. A pravoszláv jellegzetességek: a régieskedô, mézesmázas hangvétel, a szegényes érvelés, a túldíszített, túlbonyolított mondatok legyôzhetetlen akadályt jelenthetnek egy mûvelt ember számára. A papság még nem értette meg, hogy ha le akarja gyôzni az „értelmiségi gôgöt”, akkor fölébe kell emelkedni, túl kell szárnyalni könyvekbôl táplálkozó ismeretanyagát, úgy, hogy ez egy mély lelki élménynek csak a kezdeti szakaszát jelentse a késôbbiekben. De az egyház görbén (vagy talán babonás félelemmel?) néz az értelmiségiekre. Ha valaki átlát ezen a görcsösségen, könnyen ráismer az egyházpolitikában meglepô módon tovább élô „proletkultos” hagyományra, amelynek semmi köze nem lehet az igazi istenhithez. Oszlopos Simeon vagy Avilai Szent Teréz extázisa mellett a kultúra mellékessé válik. De a mártír Szent Jusztinnak vagy a filozófus alexandriai Kelemennek (és milyen jelentôs filozófus volt!) ugyanúgy, mint a kappadóciai gondolkodóknak vagy Palamas Gregoriusnak bizony szükségük volt a könyvekre, tehát a mai hívôknek sem kell elvetniük a tudás ajándékait. Egy könyvek nélküli, mûvelt fôk nélküli egyház azt jelentené, hogy lemond hagyományairól. Sajnálatos módon több olyan papot lehet találni, aki nem olvasta Maximus vallomásait, mint olyat, aki nem ismeri Shakespeare vagy Rilke mûveit. Az értelmiségi készen áll a párbeszédre; de nem várhatjuk el tôle, hogy olyan pappal beszélje meg az ôt érdeklô kérdéseket, aki nem ismeri a teológiát, vagy mûveletlen... Mi vár rá, ha nem olyan szerencsés, hogy ha nem is egy igazi szentre, de legalább egy kifinomult teológiai ismeretekkel felvértezett egyházi személyre akadjon, aki ugyanolyan mûvelt, mint ô maga... Egy semmitmondó intézménnyel vagy ennek méltatlan képviselôivel találja szembe magát. Néha az a benyomásunk, mintha a teológiai diploma tudatlanságra és mûveletlenségre jogosítaná fel a birtoklóját... A jelenkor teológiájának egyik legveszélyesebb irányzata a tudás kiátkozása (ürügyéül szofisztikus bizonyítási módszerrel az elsô bûnbeesést hozzák fel). A mûvelt, a tanult emberekre ítélet vár, ismételgetik, mintegy azt sugallva, hogy a Szentírás tanításait írástudatlanoknak szánták. Hozzájuk is szól, ez vitathatatlan, de ez már más kérdés. Hatalmas szamárság lenne azt állítani, hogy a Biblia csak nekik üzen. Természetesen szigorúan elítéljük azokat a mûvelt értelmiségieket, akik lenézik a szent könyveket, akik számára a tudás istentagadást jelent. De a megvilágosodottak? Kinek lenne bátorsága azt állítani, hogy a könyvírás meggyengíti a hitet? Boldog Ágoston, Szent Jeromos, Benedek Giusz és Staniloae, mindannyian könyveket írtak... Honnan ered ez a primitív elôítélet, amely kimondja, hogy csak valami fél-írástudatlanság, mély ostobaság, legezlészô barmok tompasága kezeskedik a hit tisztaságáért? Miért is kellene elviselnie egy értelmiséginek, hogy a hit minden felháborító merészsége (amely nélkül nem is lehet elgondolni az elgondolhatatlant) kézen fogva járjon a könnyzacskókra utazó közhelyekkel, a szellem kényelmes eltunyulásával? Beletörôdhet-e Isten szolgája abba, hogy kiesve Isten kegyelmébôl, unalmas legyen?

A kiábrándult értelmiségi próbálkozhat más utak felfedezésével is, amelyek elvezetnék az egyházhoz. Ezért lemond minden intellektuális reflexérôl, olvasottságával járó elvárásairól, miközben azt mondogatja magában, hogy az egyház tekintélye elsôsorban erkölcsi tekintélyt jelent. De ezzel a kérdés még nincs megoldva. A totalitarizmus hosszú évtizedei alatt mindannyian tanúi voltunk annak, hogy ez az intézmény, amelynek példát kellett volna mutatnia, igencsak méltatlanul viselkedett. Az egyház túlságosan is megértônek és határtalanul megalkuvónak bizonyult a hatalommal szemben; mindenre hajlandónak mutatkozott, az eszközökben sem válogatva, csak hogy megtarthassa privilégiumait. Persze mi sem viselkedtünk sokkal derekabbul (lépten-nyomon emlékeztetnek is rá), de mivel az egyház végül is a hívek összessége, csak akkor törhetünk pálcát fölötte, ha magunkat is elítéljük. Hát igen, ebben mind egyetértünk: a túlélésért nagy árat kell fizetni, és az egyház súlyos, de bocsánatos kompromisszumokkal fizetett. Végül is nem az egyház többé-kevésbé elfogadható ügyeskedései zavarnak, amelyeknek köszönhetôen sikerült sértetlenül áteveznie a veszélyes zátonyok között; az a bántó, hogy milyen buzgalommal elnökölt együtt a letûnt rendszer képviselôivel, mekkora tisztelettel vette ôket körül, és hogy túlbuzgalmában mennyire elébe ment a kéréseiknek, elvárásaiknak. Az egyház, hát igen, mindig kapható volt mindenre, még a hazugságra is. Ez az egyház nem szenvedett, amikor a templomait rombolni kezdték; elôbb azt állította, hogy szó sincs semmiféle mûemlékrombolásról, majd az ellenkezô túlzásba esett, és azt hangoztatta, hogy ezek a bontások kimondottan szükségesek. Az egyház bármit be tud bizonyítani, mindenre van megfelelô érve, ürügye; a legkétértelmûbb döntést is képes igazolni. De ezek a kitûnô érvek nem mindig igazán meggyôzôek, olyan maguktól értetôdôek, hogy egy csapásra eloszlassák a kételyeinket. Engedtessék meg hát nekünk, értelmiségieknek, hogy egyelôre várakozó állásponton maradjunk, és akkor dönthessünk, amikor jónak látjuk. És még valami: az értelmiséginek is megvannak a maga gyengéi: elvárja, hogy szeressék, de ugyanakkor azt is, hogy ezt a szeretetet csak szigorú feltételek teljesítése árán érdemelhesse ki. Ezek után természetes, hogy az egyház, amely a legelemibb tisztességgel szöges ellentétben álló értékekkel és emberekkel lépett szövetségre, nem méltó már a bizalomra. Nevetséges személyeket küld a parlamentbe, olyanokat, akik mindig mindenben egyetértenek a hatalmon lévô kormánnyal, és nem csupán szónoki fordulatok gyártásával támogatja a legaljasabb nacionalizmus elôretörését; tanúi vagyunk, amint – a szeretet nevében – idegengyûlöletet prédikál, a politikai szélsôségek legvisszataszítóbb förmedvényeinek stílusában. A közös felemelkedés helyett a román közélet leggyanúsabb alakjaival lépett vadházasságra. És mindennek a tetejébe megengedi magának, hogy rossz viszonyban legyen az értelmiséggel. Erre lehet ugyan az a válasz, hogy az egyháznak mindenkit a keblére kell ölelnie, ezzel egyet is értek. De jogunk van kiábrándultnak és csalódottnak lenni, ha azt kell látnunk, milyen kényszeredetten közeledik azokhoz, akiket szeretettel kellene fogadnia, és milyen lelkesen szorítja karjaiba azokat, akiket csak kötelességérzetbôl kellene üdvözölnie.

Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következõ címre: lettre@c3.hu