ADAM MICHNIK

AMIKOR A TÖBBSÉG ELVETI AZ ERÉNYT


VARS” – Néha egy régi fényképtôl vagy egy feledésbe merült levéltôl felizzik az emlékezet. Marian Brandys most megjelent Napló 1976-1977 címû könyve ilyen régi, a családi albumból elôkerült fénykép számomra, amelynek láttán elôjöttek az emlékeim, és amelynek hatása alatt az alábbiakat papírra vetettem.

Gyakran megfordultam Marian Brandys otthonában, csodálattal tekintettem a házigazdára és övéire. Szolgáljon ez személyes hangvételem magyarázatául.

Brandys naponta készítette feljegyzéseit, az 1976 novemberétôl 1977 augusztusáig terjedô idôszak legkülönbözôbb eseményeirôl. Ez volt a KOR, azaz a Munkásvédelmi Bizottság létének elsô esztendeje. Brandys felesége, Halina Mikolajska, a nagy színésznô tagja volt a bizottságnak. A KOR sok-sok ügye érintette a Brandysék otthonát, maga Brandys pedig sajátos perspektívából tekintette ezeket az ügyeket: nemcsak személyes kérdésként, hanem a lengyel értelmiség hosszú szabadságküzdelmének újabb epizódjaként is. Ez az értelmiség már nemegyszer konspirált, a zsarnoksággal szemben ki merte mondani az igazság szavait, és alkalma nyílt rá, hogy egy-egy percre megérezze morális hatalmát, ám nem kevésbé arra is, hogy megismerje a politikai vereség keserû ízét.

Ebben a könyvben nem a tények a legfontosabbak, hanem az egykori szellemi atmoszféra és erkölcsi ízlés leírása. De hogyan olvassuk ma, a Szolidaritásból eredt pártok veresége után ezt a naplót, amely abban a korszakban íródott, amikor még senki sem álmodott a Szolidaritásról?

A KOR: birkózás a hatalommal

A Napló lapjain a késôbbi demokratikus ellenzék csíráival találkozunk: az elsô dilemmákkal, konfliktusokkal, belsô feszültségekkel. De fôként egy maroknyi ember birkózását látjuk a hatalommal, a Gierek-éra második felének „lágy totalitarizmusával”. A lelki szabadság csodálatos visszanyerése és a hatalmi apparátus aljas manôverei egyaránt jellemezték ezt a korszakot. Ahogy Brandys feljegyezte:

Péntek, 1976. december 3. „Halina kocsijában elfûrészelték a gyújtás-kábeleket. A szerelô szerint jó kétórás munka lehetett.”

Szerda, december 15. „(...) éles csengetés. A lakásba behatol egy tucat férfi, benyomulnak Halina szobájába, aki az ágyban fekszik. ‘Az ursusi munkások és az egész munkásosztály nevében’ követelik, hogy hagyjon fel a KOR-ban végzett tevékenységével és ‘értesítse is errôl a Szabad Európát’. Fenyegetôznek, ha Halina nem hagy fel ‘a tisztességes munka zavarásával’, amely ‘a haza javát’ szolgálja, akkor majd ôk is zavarni fogják, s ‘ne csodálkozzon, ha záptojások röpülnek a színpadra’.”

Szerda, 1977. február 2. „Ma mocsok posta. Idézem: ‘Nagyon is tisztában vagyunk azzal, ki irányítja a maguk akcióit, és kinek a pénzén folytatják politikai praktikáikat. Elegendô belehallgatni a Szabad Európába, hogy az ember arra a meggyôzôdésre jusson, magát csakis a dollár csillogása érdekli...’.”

Ilyesféle epizódok – fenyegetôzések, névtelen telefonok, lehallgatások és letartóztatások – bôven akadnak Brandys feljegyzéseiben. Idézi felesége szavait ’76 decemberében: „A legrosszabb az a Szahara, amit köröttünk létrehoznak – mondja Halina. – Ezt az összes brutális, hülye és rosszindulatú zaklatást még csak ki lehet valahogy bírni, de a növekvô pusztaság alig elviselhetô.”

Maga Brandys kedveszegetten és kétségbeesve így ír: „Egyesek azt mondják, hogy ez reménytelen, eleve vesztésre ítélt harc. Talán igazuk is van. Egyének nehezen nyerhetik meg a harcot a modern, kiépített elnyomó apparátussal szemben. De majd ha az utókor kutatói felszínre hozzák és megbélyegzik a mai kor minden gonoszságát, legalább nyilvánvaló lesz, hogy valaki megpróbált nemet mondani. Habár ebben az eljövendô rehabilitálásban sem lehetünk egészen bizonyosak. Mert az apparátus nem elégszik meg a gyôzelemmel. Az ellenfelet még sárba is kell taposnia, és erkölcsileg meg kell semmisítenie. Egy különben tisztességes asszonyka azt mondja tegnap Jureknak: ‘Ez a Michnik csak ne akarjon ide hazajönni, mert mind szembeköpjük.’ ”

És valóban. Késôbb nemegyszer szembeköptek bennünket. A „tartósított” és a „szolgalelkû” lengyelség között

Czeslaw Milosz, a lengyel lélek mélyreható elemzôje nemegyszer eltûnôdött már azon a technikán, amellyel a szolgasors adottságaihoz alkalmazkodtunk. Leírt különbözô életutakat, mérlegelte a makacs ellenállás lelki következményeit és a szolgai körülményekhez alkalmazkodás eredményeit. Amikor kézbe vette Maria Rodziewiczówna Tüzek és pernyék címû múlt századi regényét, rájött, az ilyesféle könyvek népszerûsége azt jelzi, hogy egyfajta „változatlanul megôrzött és bármely pillanatban feltámasztható étosz” rejlik bennük. Ez az étosz „a méltóság, a becsület és az abszurd keveréke”. Rodziewiczówna megfesti azt „a szerencsétlen nemesi társadalmat, amely nemcsak belemerevedett a maga szokásaiba, de a másutt oly gyorsan fejlôdô 19. századdal mérve még hátrált is”. „A sajátos hajlamról árulkodó romantikus víziókat és birodalmi álmokat csak felerôsítette, hogy az 1863-as felkelés bukása az önzetlen áldozat és a szibériai számûzetés nimbuszával övezte e látomásokat, amelyeket az orosz szomszéd sztyeppéinek vadsága és szürkesége táplált. S amikor a kúriák és a bocskoros nemesi falvak Lengyelországa szembeszegült e vadsággal és szürkeséggel, azzal mintegy elevenen tartósította is magát.”

Az „elevenen tartósított lengyelség” makacs ellenállása többnyire mélységesen idegen volt a demokrácia, a reformok és az emberi jogok nevében lázadó és konspiráló értelmiség modernizáló-európaizáló szabadságeszméitôl. Csak a nyílt konfliktus perceiben, a lesújtó rendôrségi gumibotok suhogása alatt mosódott el a határ a katolikus lengyel és a radikális lengyel között. Az értelmiségi értékek a diktatúra világában hármas próbának voltak kitéve, a hagyomány próbájának, a megtorlás próbájának és a nevetségesség próbájának. A „tartósított lengyelség” tradicionális hazaszeretete nemigen táplált bizalmat az értelmiségi-liberális miazmák iránt. A rezsimhû hazaszeretet cenzúrával és rendôri eszközökkel tartotta kordában ezeket a miazmákat. A megtört emberek hazaszeretete meg egyszerûen nevetett rajtuk. „Magában az értelmiségi fogalmában –írja Milosz – van valami eleve komikus, hisz az értelmiségi afféle kakas a szemétdombon, aki 'a levegôben lévô', ám a társadalom által elhajított értékek ügyében ágál, erôtlenül. Ha a huligánok odalopakodnak az önkiszolgáló étteremben egy nyugodtan étkezô öregember háta mögé, és beleverik a fejét a levesbe, akkor felhangzó röhejüknek megvan a maga reálpolitikája. Sôt, racionális érvekkel be sem lehet bizonyítani, miért ne kellene mindig és mindenhol beleverni az öregemberek fejét a levesbe. (...) Lehet, hogy a nevetés abból fakad, hogy az embert haragra gerjeszti a rossz, de a nevetéssel is úgy vagyunk, mint a narkotikumokkal, mindig növelni kell a dózist, s megesik, hogy a harag egy idô után már a felgerjedt harag ellen fordul, vagyis maga a gúny lesz a gúny tárgya.” Az ilyesféle nyelvöltögetôk szemében elsôsorban az értelmiségi ellenzék a nevetséges, amely elfelejti, hogy „mocsoknak lenni lengyel sors, így tehát el kell fogadnunk, hogy ez a mi megmásíthatatlan osztályrészünk. Az értelmiségi, aki azt hiszi, hogy Lengyelországban még ma is ûzhetôk a 19. századi nemesi passziók, egyszerûen ostoba, hisz Lengyelországban minden kifinomultság merô luxus, mert aki lengyel, az úgyis mind disznó, mivel lengyelnek született.”

A „tartósított lengyelség” ellenállása és a „szolgalelkû lengyelség” gúnyos kacaja közt kereste a maga útját a „KOR-értelmiség” a maga hazaszeretetével, amely kesztyût dobott a kommunista diktatúrának. Marian Brandys följegyezte Norwid gondolatát: „a határaiktól megfosztott nemzetek határait az emberek jelleme húzza meg”.

Ez volt a kulcs, amely érthetôvé tette a demokratikus értelmiségi étoszát. A KOR étosza ennek a része volt.

A szabadságért, nem a hatalomért

Akkor szinte minden magától értetôdött számunkra. Egyikünk azt írta Brandysnak a börtönbôl: „Bárcsak arra lennék ítélve életem hátralévô napjaiban, hogy mindig ilyen világos és erkölcsileg egyértelmû helyzetekben kelljen választanom, mint most!” Mi, akik részt vállaltunk a KOR munkájából, ezért éreztük komfortos helyzetben magunkat. Egyszerre lehettünk patetikusak és ironikusak, hazafiak és européerek, mert ez mind másodlagosnak tûnt. A bátorság volt a döntô, az önzetlenség, a kockázatvállalás, a kölcsönös lojalitás és szolidaritás. A KOR aktivistái a szabadságért harcoltak, nem a hatalomért. Sajátos antipolitikus ellenzék volt ez, mely nem ismert olyan politikai fogalmakat, mint a kompromisszumkötés a hatalommal. Különbözôek voltunk. Halina Mikolajska mondta a fiatalokról: „‘k nekünk adták a jövôjüket, mi nekik adtuk a múltunkat.” Marian Brandys pedig ezt jegyezte föl: „Nem is hasonlítanak egymásra. Kuron – vállas, erôs, arcából a határozott, energikus parancsnok néz ránk. Macierewicz – sápadt, sovány, fanatikus, égô tekintettel; Lipski – zárkózott, szûkszavú értelmiségi. Egyvalami mégis hasonlatossá teszi ôket egymáshoz: amit a szemük kifejez. Olyan ez nekem, mintha a távoli múltból lépnének elô. A varsói felkelés tisztjeinek volt ilyen a szeme, amikor odahozták ôket az obflagba. Ott lobogott még bennük az igazi élet tüze, ami bennünk, régi gefangenekben már rég kihunyt.” Brandys minden bizonnyal idealizálta a KOR tagjait. De ki az, akit ma ilyen gyönyörûen idealizálni lehetne?

Ezek a – Jacek Kuroñ kifejezésével élve – „csillagos idôk” mindannyiunknak az önzetlen és tiszta tevékenység korszakát jelentették. Szinte fizikailag tapasztaltuk, hogy állandó kapcsolatban állunk a nemzet és az emberiség legszentebb értékeivel. Zbigniew Herbert nyomán azt ismételgettük:

El ne hagyjon téged nôvéred a Megvetés a spiclik hóhérok gyávák iránt –

ôk gyôznek majd.

(Körner Gábor fordítása)

És közben mi nyertünk.

Jaj a moralistáknak, akik a gyôztesek táborában találják magukat. Ha csak egy pillanatra is. Moralisták a demokráciában

Be szépek is vagyunk a Brandys-napló lapjain... És be szörnyen elcsúfítottak bennünket a késôbbi évek... Más a logikája a diktatúrával vívott szabadságharcnak, és más a demokratikus államban folyó hatalmi harcnak. Az elôbbihez bátorságra, méltóságra és egy csipetnyi fanatizmusra van szükség, az utóbbihoz profizmusra, rátermettségre és konjukturális szimatra.

Így aztán azok, akik a diktatúra idején az erkölcsi abszolutizmust választották, többnyire rosszul érzik magukat a demokráciában, a fortélyos intrikák és az üres választási ígéretek, a tisztázatlan szövetségek és a nem kevésbé zavaros kompromisszumok között. Nagyra tartották a demokráciát, harcoltak érte, de nem szeretik – így fest a demokratikus ellenzék moralistáinak mai lelkiállapota. Egykor a diktatúrához való viszony szabta meg erkölcsi normáikat. Megvetették a spicliket, a hóhérokat és a gyávákat, de követelményeket önmaguknak állítottak. Nyilatkozataikért saját életrajzuk élô valutájával fizettek. Annak idején így szólt a moralista száraz poémája: „igen, igen – nem, nem”. Mit jelentenek ugyanezek a szavak a parlamenti demokrácia világában? Nem kevesebbet, mint hogy nem vagy hajlandó tekintetbe venni a demokratikus játékszabályokat, hisz azok lényege a kompromisszumkészség. A hóhérok és spiclik iránti megvetésbôl a másként gondolkodók megvetése lesz. Hisz épp ezért rombolta le az értelmiségi elit a maga tekintélyét... A heroizmusból megalománia lett, a tegnapi szolgálatból az elégtétel arcátlan követelése. A dolgok ilyetén átalakulása juttatta egyik érdemdús férfiúnkat oda, hogy a parlamentben feltegye a kérdést: kié Lengyelország? Csak a megalomániával társult fanatizmus diktálhatta a demokratikus ellenzék soraiból jött politikusnak, hogy a posztkommunista formáció törvényen kívül helyezését követelje, épp abban a pillanatban, amikor az megnyerte az elnökválasztást...

A gyûlölet vakká tesz. „Amikor igazán szeretünk – írja Leszek Kolakowski –, kritikátlanok vagyunk szeretetünk tárgyával szemben. Amikor igazán gyûlôlünk, kritikátlanok leszünk önmagunkkal is, de azzal is, akit vagy amit gyûlölünk, s minthogy kritikusnak lenni annyit jelent, hogy képesek vagyunk differenciálni, a gyûlölet elveszi minden képességünket a differenciálásra. Teljes és feltétlen igazunkat állítja szembe mások ugyancsak teljes, feltétlen és javíthatatlan hitványságával.”

Az állhatatos herceg

Mindazonáltal nemcsak azok vesztettek, akik a gyûlölet és a bosszú nyelvét használták. Azok is vesztettek, akik az igazság és a megbékélés nyelvén szóltak. A lengyelek inkább szavaztak az ügyes és sima posztkommunista politikusra, mint a demokratikus ellenzék legendás vezérére. Miért? Gustaw Herling-Grudzinski Állhatatos herceg címû elbeszélésében a Mussolini-diktatúra két nagy kritikusának a történetét vázolja föl. Egyikük, az arisztokrata és liberális filozófus, a belsô emigráció útját választja. Makacs távolmaradásával a közélettôl és jelképes gesztusaival demonstrálja ország-világ elôtt, hogy nem ért egyet a fasizmussal. A másik, a szocialista író a külsô emigrációt választja, onnan szervezi és segíti az ellenállást a „fekete inges” kormánnyal szemben. Gyakran vitatkoznak, melyikük választotta a helyesebb utat.

Az elôbbi meggyôzôdése, hogy „ha a rezsim megbukik, annak nem a külsô intervenció lesz az oka, nem is a kenyérrel, cirkusszal és gyarmatokkal mindig lecsillapítható tömegek, hanem a hatalom ostobasága és az a belsô felbomlás, amelyen a kultúra nap mint nap dolgozik, amikor letaszítja a piedesztálról és vád alá helyezi a fasizmust”. A másik így beszél: „Minden reményem, minden hitem a tömegekben volt. Csak a tömegek szabadságvágyát nem rontotta meg semmi, hisz csak a tömegek éltek mindig rabságban; és eljô a pillanat, amikor errôl bizonyságot tesznek”. Mind a ketten tévednek. Amikor megbukik a Mussolini-rezsim, mind a kettô, az állhatatos herceg és az állhatatos szocialista, megízleli a gyôzelem rövid mámorát: az erény elnyeri jutalmát. Az emberek bennük látták a jövô képviselôit, akik nyerni fognak. Ám az egész csak rövid ideig tart. Hisz az arisztokrata filozófus „az igazi antifasisztákat kereste. Azt hitte, a fasiszták által romhalmazzá tett Itáliát csak azok építhetik újjá, akik ôhozzá hasonlóan húsz éven át ajkukat büszkén összeszorították, félreálltak és vártak. Kész lett volna megbocsátani régi barátainak, akik annak idején a fasiszta párttagkönyv kedvéért, ami megkönnyítette az életüket, megtagadták ôt, de a lelke mélyén megvetette ôket, s úgy gondolta, legalábbis egy ideig illenék árnyékban maradniuk. Pusztán gyakorlati okokból nem volt híve az emberi sorsokban vájkáló hosszas tisztogatásnak, ám a hatalom csúcsain elvi és erkölcsi okokból az abszolút purizmus híve volt. A tiszta és az állhatatos embereket kereste. De honnan kerülhettek volna elô kellô mennyiségben ilyenek húsz év diktatúra után?”

A szocialista ezzel szemben megérti, mi is történt a fasizmus két évtizede alatt Olaszországban: „Szinte mindnyájan átvedlettek fasisztává. (...) De ahogy elbukott a fasizmus, ugyanezek az emberek az éjjelijükön ülve máris új illúziókon és új reményeken kotlottak. '45-ben mind azt mondták, hogy ‘ütött a szocializmus órája’.” A szocialistákhoz tömegek csapódtak. De eközben a kommunista párt csak úgy dagadt a fekete ingektôl, amelyeket egyetlen éjszaka leforgása alatt átfestették vörösre. Az utcára kiözönlöttek a tömegek, nem nép, hanem az ostoba, a fanatikus, türelmetlen és kétségbeesett tömeg. Az, amelyik egyetlen éjszaka alatt megváltoztatja a bôre színét, anélkül hogy magát a bôrt levedlené, amelyik a demagógia minden oltára elôtt térdre hull, amelyik szeret arról álmodni, hogy láthatatlan mundérban, seregben vonul.” Majd az arisztokrata filozófus ír egy könyvet azokról, akiket „a fasizmus arra kényszerített, hogy álarcot viseljenek. A könyve még ki sem jött a nyomdából, s máris megállapította, hogy az álarcok a hosszas viseléstôl arccá váltak”.

A posztfasiszta Olaszországban ugyanarról volt szó, mint Mickiewicz vészterhes jövendölésében:

A népért küzdô kart a nép le-lenyesi,

Szeretett neveit el-elfeledi,

Minden elmúlik – dörgés, sürgés, lárma –,

S csöndes, szürke emberek jönnek utána.

(Körner Gábor fordítása)

Morális hajthatatlanságból politikai tanácstalanság

Az Állhatatos herceg méltán nevezhetô Herling-Grudzinski, sôt a 20. századi lengyel irodalom egyik legragyogóbb mûvének; a diagnózis, amit nyújt, legalább annyira keserû, mint realista. Utóvégre – annak ellenére, hogy az olasz antifasizmus mindkét nagy szelleme elbukott – a demokratikus rendszer gyôzedelmeskedett a diktatúra romjain. Az olasz demokrácia nyilvánvalóan se a filozófus, se a mozgalmár eszményeit nem valósította meg. De az akkori Olaszországra méretezett politikai rendszer volt.

Így van ez minden demokráciával, amely a diktatúra homályából bontakozik ki. A létét olyan állhatatos hercegeknek köszönheti, mint Szaharov és Szolzsenyicin, Patocka és Jan Józef Lipski; mûködését azonban azoknak a csöndes, szürke emberkéknek, akik tiszteletben tartják a demokrácia alapelveit.

A demokrácia csak rövid ideig igényli, hogy ezek az állhatatos hercegek, a maguk rendíthetetlenségével és feddhetetlenségével részt vegyenek a hatalomban. Késôbb már nem kívánatos, hogy azok irányítsák a társadalmat, akik tekintettel antifasiszta vagy antikommunista múltjukra, erkölcsileg tisztábbak, mint a polgárok többsége. Egy ilyen állhatatos herceg egyszerre ébreszt csodálatot és szégyent. Csodálatot saját hercegi bátorsága, szégyent a többiek hétköznapi gyávasága miatt. Ezzel a szégyennel nehéz folyamatosan együttélni. Ezt a szégyent racionalizálni kell, banalizálni, kirostálni az emlékezetbôl. Ami persze nem nevezhetô túlzottan kreatív mechanizmusnak, de meg kell értenünk. Különben a tegnapi ellenzéki könnyen fanatikus hevületbe esne, minthogy frusztrálja a többség, amely demokratikus úton elveti az erényt. Vagy úgy járhat, mint Herling-Grudzinski novellahôsei, akik a valós világnak túl magasra tették az erkölcsösség lécét, a világ tehát elvetette ôket. A diktatúrával szembeni morális hajlíthatatlanságból a demokráciával szembeni politikai tanácstalanság lett. Lehet-e bárki is állhatatos herceg a parlamentáris demokráciában?

Szakértelem és cinizmus

Ha elnézem azt a posztkommunista formációt, amely ma Lengyelországot kormányozza, két jellemzôje ötlik különösen a szemembe: a szakértelme és a cinizmusa. Természetesen nem akarok általánosítani: ismerek közöttük ritka tisztességes embereket is. De nem ôk a hangadók. A karrierfunkcionáriusok axiológiai üressége az uralkodó, akik hosszú éveken át minden árat megfizettek, hogy a hivatali ranglétrán egy fokkal feljebb kerüljenek. ‘k azok, akik gúnyosan nézték a Munkásvédelmi Bizottság és a Szolidaritás rendôri zaklatásoknak kitett, szamizdatoló, sztrájkot, balhét, éhségsztrájkot produkáló aktivistáit. Napjaink reálpolitikai érvelésében az ô közönséges opportunizmusuk ölt testet; az ô szolgalelkûségük kísérôjelensége az a gúnyos grimasz, amirôl Milosz beszél. Becsület, szabadság, emberi jogok – mindez nekik az értelmiségi szalonok és a kényeskedô varsói bohémvilág szeszélye volt.

A dologhoz azonban hozzátartozik, hogy hasonlóképp gondolkodott a lengyel társadalom nagy része. Így a Munkásvédelmi Bizottság – hasonlóan a többi kommunista országban fellépô disszidensek helyzetéhez – egy maroknyi ember ügye volt, amely valóban kiváltotta sokak csodálatát, hisz a társadalom igazság- és szabadságvágyát artikulálta, ám ugyanakkor félelmet is ébresztett, hisz újabb bajok forrása lehetett, maga után vonhatta a hatalom megtorló intézkedéseit.

Azért is került a kormányrúdhoz a posztkommunista formáció, mert a lengyelek megelégelték a felsô körök háborúit és a közéletben elharapódzott agresszív demagógiát, amivel nem takarékoskodott a volt Szolidaritás-erôk tábora. Így hát a bársonyos restauráció nyugodt cinizmusára szavaztak. A zavartalan banalitásra szavaztak, szemben az antikommunista Hlesztakovval, aki megjátszotta a romantikus Kordiant.

Mindazonáltal ha fontosnak érzi a saját jövôjét, egyetlen demokratikus állam sem elégedhet meg a cinizmussal és a szakértelemmel. Ezért van szüksége a parlamentáris demokráciának a maga állhatatos hercegeire; szüksége van a maga lelkiismeretére. E lelkiismereti szerepet betöltheti az egyház hercege, a költôk hercege, a filozófia hercege. Sôt, betöltheti egy politikus is, feltéve hogy képes megkülönböztetni a morális küldetést a hatalmi harctól és a pártérdektôl.

Ha az állhatatos herceg, a pap vagy a moralista filozófus néptribün vagy hivatásos politikus lesz, ritkán születnek káprázatos eredmények. De ez nem jelenti, hogy hallgatnia kell. A filozófusnak, akárcsak a papnak, a közélet más dimenziójában kell eredményt felmutatnia, mint a mandátumáért ringbe szálló parlamenti képviselônek. Hisz az állhatatos herceg a naponta próbára tett alapelvek letéteményese. Ha nem érti a világot, amelyben él, moralizmusa embertelen lesz, vagy groteszk. Mert aki morális ítéletet hoz, annak elôbb kísérletet kell tennie a megértésre. Aki dogmatikusan védi az elveit, az pokollá teszi a hétköznapokat; aki lemond az elveirôl, az megrontja a politika szövetét, amennyiben politikán a közjóról való gondoskodást értjük.

Állhatatos hercegünk a közjót csak a többiekkel együtt építheti, ô sem válthatja meg az embereket tudtuk és beleegyezésük nélkül. Engedjenek meg nekem itt egy közhelyet: ez annyit tesz, hogy a párbeszéd nyelvét kell használnia, nem pedig a megvetés nyelvét. Megvetni csak a tetteket vetheted meg, de az embereket soha. Marian Brandys bizonyságot tett róla, hogy ez járható út.

Ahogy a borús lengyel égre nézek, ezt kívánom ma, 1996-ban minden olvasómnak és magamnak.


Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következõ címre: lettre@c3.hu


C3 Alapítvány       c3.hu/scripta/