AMSZTERDAM

AMSZTERDAM – Felfedezôútra indulva flamand szülôvárosunkból legidôsebb fivérem a 60-as évek végén Amszterdamban kötött ki. Különféle történetekkel jött haza a Paradiso nevû egykori templomról, ahol úgy járt körbe a fû, mint a békepipa, a Vondelparkról, ahol ott aludt az egész világ. Én azt hittem, hogy a szabadságnak ez az izgató illata csupán turisztikai attrakció, de amikor évekkel késôbb magam is Amszterdamban horgonyoztam le, észre kellett vennem, hogy a szabadság eszméje milyen mélyen beivódott a mindennapi életbe.

Egy folyóiratnak írogattam, amelynek a munkatársai aktív részesei voltak a hatvanas éveknek. Fôszerkesztôm biciklivel járt be a munkahelyére, akárcsak a többi szerkesztô, és amikor „önözve” szóltam hozzá, ahogy ez jólnevelt flamand leányhoz a feljebbvalóival szemben illik, nevetve hárította el ezt a formalitást. Amikor elkészültem egy cikkel, vasárnap este elbicikliztem a lakására, ahol nagy szivarfüstbe burkolózva beavatott az írás törvényeibe. A cikkeket sokszor teljesen átalakítottuk. Csodálkozva figyeltem, hogy a javításait mindig csak kompozicionális és stilisztikai szempontok vezették, soha nem a hatóságoktól való félelem. Titokban vártam, hogy mikor derül ki ennek az ellenkezôje, de hiába.

Anyám szerette volna, ha visszatérek Flandriába, és azt ígérte, hogy apám révén bejutok egy helyi laphoz, de én már amszterdami fôszerkesztôm hatása alá kerültem, és azt reméltem, hogy az ô kritériumainak megfelelve juthatok elôbbre.

Mikor még Flandriában éltem, és arról beszéltem a barátaimnak, hogy egyszer majd utazgatni szeretnék, azt hajtogatták, hogy akkor bizony egy gazdag emberhez kell feleségül mennem. Mások a fejüket csóválták, és úgy találták, hogy elôbb családot kell alapítanom, majd aztán meglátom, hogy mi lehet a terveimbôl. Amszterdam megóvott ezektôl a csapdáktól. Makacsságomért itt nem büntetést, hanem jutalmat kaptam. Amikor meghallották, hogy el akarok utazni egyedül az Arab-öböl országaiba, potenciális finanszírozóim hegyezték a fülüket. Nemegyszer az ô bizalmuk kalandom kedvezô kimenetelében volt az, ami föltett a repülôgépre, még mielôtt nekem magamnak idôm lett volna úrrá lenni félelmeimen és fenntartásaimon.

És így történt, hogy bár Amszterdamban telepedtem le, mégis sokszor voltam onnan távol. Fiatal voltam, tapasztalatokra éhes, azt az érzést tápláltam magamban, hogy én voltaképpen nem Európában vagyok igazán otthon, hogy másutt jobb. Lengyel élettársam, Marek jól emlékszik arra, hogy egy észak-afrikai utazás után nem voltam hajlandó kézen fogva menni vele a piacon, mert tartottam a környékbeli marokkóiaktól.

Be kell valllanom, hogy sokszor volt rossz hazajönni. Visszatérni Amszterdamba egy fél év Zaire után, az ablakom alatt a vízben tükrözôdô szürke holland ég, a vértelen ágaikkal a levegôbe nyúló fák – mintha egy színes filmbôl hirtelen egy fekete-fehérbe csöppentem volna. Hónapokig kísért a nosztalgia a trópusi táj, az ott megismert emberek után, még arról is elfeledkeztem, hogy az országot, ahová visszavágytam, olyan ember kormányozta, mint Mobutu.

De minél többet utaztam, és minél jobban be kellett látnom, hogy a világ nem változik meg olyan könnyen, mint ahogy azt mi a boldog 60-as években hittük, annál jobban kezdtem értékelni Amszterdamot, és a dolgok, amelyeket ebben a városban természetesnek találnak, nekem egyre különlegesebbnek tûntek. Például, ahogy itt Mareket befogadták. Amikor találkoztam vele, éppen hogy megérkezett Lengyelországból egy lehetetlen kis bôrönddel, és a Hajósok utcájában lakott orosz hajósok között. Nem sokkal késôbb saját lakása lett, holland nyelvtanfolyamra járt, és rövidesen tudta olvasni az újságokat. Biciklik és rendôrök

Nemrég fölhívott egy orosz ismerôsöm, hogy menjünk át hozzá egy italra. „Most rögtön?” – kérdeztem.

„Igen, miért ne?” A városon kívül lakott, arra gondoltam, milyen nehéz eljutni odáig. „Semmi az egész” – erôsködött – „kimégy a városból, lefordulsz az elsô leágazásnál..."

„Sorry” – mondtam –, „nekünk nincs kocsink”.

„Nincs kocsitok?!” Ezen ôszintén csodálkozott. Még nem régóta lakott itt, még nem tudta, hogy ebben a városban senki nem érzi úgy, hogy a státusához feltétlenül hozzátartozik egy autó. Kiadóvállalatunk igazgatóját – egy igen tiszteletre méltó úriembert, akivel nagyon udvarias viszonyban volnék, ha rég le nem szoktattak volna errôl – sokszor látom szombatonként kerékpárral jönni a piacról, a kormányon mindkétfelôl egy-egy bevásárlószatyorral.

Kerékpárjaink ott állnak egy sarki megôrzôben. A kerékpárjavító az egyetlen ember a környéken, aki tud rólam valamit, mert ez a város kicsi és intim, de ugyanakkor nagyon diszkrét is. Ha hosszabb idôre elmegyek, fölteszem nála a biciklimet a polcra. Amikor visszajövök, leveszi nekem. ‘ hosszú tengeri utakat tett meg, ezért nem csak a biciklikrôl esik szó köztünk, hanem távoli tájakról is. Nem helyesli, hogy Mareket sokat hagyom egyedül. Egy ilyen lengyel elmegy kocsmázni a barátaival, túl sok vodkát iszik, kint hagyja a biciklijét ahelyett, hogy betenné a megôrzôbe. Nem csoda, ha folyton ellopják! De a hátam mögött összejátszik Marekkal, és ha mindkettejüknek elege van az életbôl, szó nélkül becsukja a boltot, és megy vele a kávézóba.

Az én biciklimet is sokszor ellopták. Ezt az árat fizetem azért, hogy olyan városban élek, ahol nem áll rendôr minden utcasarkon. Orosz ismerôsöm szentül állítja, hogy a királynô születésnapján látott egy férfi és egy nôi rendôrt részegen a Leidsestraaton, a fôutcán. Én ezt nehezen tudom elhinni, de nincs teljesen kizárva, ha azokra a jelenetekre gondolok, amelyeket az évek során láttam.

A 80-as évek elején az amszterdami rendôrség elhatározta, hogy fölszabadítja a házfoglaló mozgalom egyik erôdítményét. December eleje volt, jó hideg reggel, és olyan izgalom volt nálunk a környéken, hogy én sem tudtam bent maradni a lakásban. A házfoglalók épületét körülvették a rendôrség mozgósított egységének fekete buszai, a daru egy rendôrökkel teli konténert emelt a magasba. A feszültséget érezni lehetett az összesereglett járókelôk körében. Fölnéztünk a konténerre, amely most ért föl a háztetôre, kinyílt: és kilépett belôle a Mikulás két krampusz kíséretében. Felszabadult nevetés tört ki a nézôk között, és a házfoglalók is méltányolták a tréfát. Feloldódott a feszültség, a erôszak levegôben lógó fenyegetése eloszlott.

A következô nyáron a Vondelparkban ültem egy teraszon, amikor mellettem egy német turista észrevette, hogy fotótáskája, melyet hanyagul letett a földre, eltûnt. Felugrott és dühösen káromkodott, szitkozódott. Nem messze két rendôr biciklizett a tó partján. A német elkezdett feléjük integetni, hogy fölhívja a figyelmüket. A rendôrök észrevették, vidáman visszaintegettek, és továbbkarikáztak.

Ennek a pasasnak a kétségbeesése mögött a rendôrök lakonizmusával szemben persze egy tragédia rejlik: ez a demokrácia árnyoldala, amely a polgár józan eszére épül, és ezért nem reagál megfelelôen, ha a polgár nem tartja magát a szabályokhoz. Kilátás az ablakomból

A biciklimen kívül van még három nagy vízre nézô ablakom is a dolgozószobámban. Egy libanoni barátnôm csodálkozva nézte egyszer a vízben úszkáló kacsákat: „Ezeket nem lövi le senki?” – kérdezte. Itt jobb nem lelôni a kacsákat. Amikor a szomszédságomban leégett egy ház, és egy tûzoltó egy kábult macskával jött ki, a körülállók együttérzôen kiáltoztak. Jött az állatmentô autó, sivítva fékezett, és mindenki gondterhelten várt, amíg a kis állat magához tért.

Íróasztalom mellôl látom az elvonuló világot. Ha a városnézô hajók Van Gogh-napraforgókkal kipingálva jelennek meg, tudom, hogy itt a nyár. Minél melegebb lesz, annál változatosabbá válik az élet ott lent, mert az amszterdamiak képesek egy egész flottával a vízre szállni. Ezt most egy meleg nap végén írom. Hûvös szél fúj a víz fölött, és épp egy rozoga csónak tart erre két utassal. Egy fiú meg az apja, gondolom. Közöttük egy asztal fehér damaszttal leterítve, rajta egy üveg bor és két pohár. A lakóhajó a túloldalon kissé himbálózni kezd. A hosszúhajú lakó, aki sosem jelenik meg a fedélzeten egy üveg sör nélkül, mámorosan integet az elhaladó csónaknak, és még engem is elfog a kísértés, hogy fölemeljem a kezem.

Két városnegyed határán lakom. A házam mögött egy jobb lakónegyed kezdôdik: széles utcák, nagyobb házakkal, magas szobabelsôk, mélyen benyúló kertek, üzeletek, ahol egész évben lehet avocadót és kivit kapni. A lakók többsége fehér. Erkélyem fákkal teli belterületre néz. Amikor a szomszédom fûrészt mert fogni a kertje egyik fájára, egy láthatatlan ember a lombok közül kiabálni kezdett, hogy kihívja rá a környezetvédô szolgálatot, – mert a fák itt védett állatok.

De engem jobban érdekel a népi negyed a víz túloldalán. Ha az Albert Cuyp piacon vásárolok, érdekes zónában járok. Török férfiak üdvözlik egymást, szurinámiak ülnek törzskocsmájuk küszöbén, hosszú ruhájú marokkóiak állnak egy csoportban és beszélgetnek, az az érzésem, hogy nem egy szigeten élek, hogy ez a város része kultúrák és tradíciók évek óta a fejemben is zajló keveredésének. A sarki pék marokkói, török, német és újabban ír kenyeret is süt, és ránk szól évtizedek óta, hogy mi, vevôk, ne nyúljunk a kenyérhez.

Barátom, Marek köménymagos kenyeret vesz, ahogy Lengyelországban megszokta. A kertben, melyet barátjával együtt bérelnek, paradicsomot ültetnek; ha beérik az alma, almabort vagy calvadost fôznek. Szeptemberben kijárnak az erdôbe gombát szedni. Ezek aztán hónapokig spárgán lógnak, száradnak a padláson, és benne úszkálnak minden téli levesben.

Marek izgatottan várja a pillanatot, amikor télen befagynak a csatornák. Ilyenkor leereszkedik a sok lépcsôn, bebugyolálva, mint egy eszkimó, korcsolyával a hóna alatt. A nagy tömegben fel se ismerném, ha nem csinálna életveszélyes piruetteket az ablakom alatt, utána gyôztesként lengetve a karját.

Egyik lengyel se nagyon vallásos azok közül, akiket ismerek, de amikor Wojtyla pápát megválasztották, tele volt a lakásunk ujjongó lengyelekkel, akik jó sok pohárka vodkát felhajtottak ebbôl az alkalomból. Számos Szolidaritás-hívô lakott a padlásunkon, lengyel professzorokkal felváltva, akik a nyári szünidôben jöttek a virághagyma-mezôkre dolgozni. Az utóbbi idôben gyakran táboroznak nálunk átutazó lengyelek: Amerikába repülnek, a nagy pénz felé.

Ha Mareknak honvágya van, placki kartoflanét süt, lengyel krumplislepényt. Esôs napokon paraguayi alsó szomszédunkat hallgatjuk, amint dél-amerikai melódiákat penget a gitárján. Én legyôzöm nosztalgiámat az én múltam, Jacques Brel után, aki mint európai avant-la-lettre már évtizedekkel ezelôtt fölfedezte a Párizs-Brüsszel-Amszterdam tengelyt.

Egy lokálpatrióta

Mi a nagyvilág árnyékában élünk, de az a mód, ahogy Amszterdam a lakóival bánik, tetszik nekem. Ez az a mentalitás, amely lehetôvé tette, hogy annak idején a hugenották itt megtalálják a helyüket, vagy a spanyol inkvizíció elôl menekülô flamandok. Külföldi barátaim többnyire rögtön otthon érzik itt magukat.

Egy chilei barátom, aki meglátogatott a nyáron, rosszul kezelte a jegyét a villamoson, mint az ellenôrzésnél kiderült. Barátom csodálta az ellenôr viselkedését, aki nem a büntetést kezdte rá kiróni, hanem szép nyugodtan elmagyarázta, hogy legközelebb hogyan csinálja. Tettünk egy városnézô hajókirándulást, az idegenvezetô felhívta a figyelmet a part menti patríciusházakra. Egy diák az ablakon kihajolva hangos elôadásba kezdett a saját lakásáról. Chilei barátom, aki Párizsban él, megint meglepôdött. Ilyen közlékenység csak intim környezetben lehetséges, jegyezte meg, olyan városban, ahol az emberek kis léptékhez vannak szokva.

Este a piros lámpás negyeden át sétáltunk, és elhaladtunk a „pirulák hídja”, a hírhedt „pillenbrug” mellett. Ez a híd már évek óta beszédtéma. A városi tanács cukorkás-bódét állított fel, hogy kiszorítsa az altatótól LSD-ig mindent tartó pirulaárusokat. Ezek az árusok most egy híddal odébb álltak, bár a városi tanács újra közbelépett egy nagy virágosstand fölállításával. Három rendôr ment el mellettük, kicsit megálltak, beszédbe elegyedtek az árusokkal, viccelôdtek velük, aztán továbbmentek.

Amikor anyám megtudta, hogy meg akarom venni a házat, ahol most lakom, ijedten telefonált: „De Lieve, csak nem maradsz örökké ezeknél a hollandoknál?” Házfoglalók lázadásai, kábítószer, bûnözés, mind újra föl volt hánytorgatva. Én mulattam rajta, amíg hallgattam. Az egyetlen dolog, ami aggasztott, a meredek lépcsô: nem fog-e idôvel nehezemre esni?

Marek idén tavasszal utazott elôször keletre, mióta itt van. Nem Lengyelországba ment, hanem Prágába, mint aki elôször csak a lábujját dugja be óvatosan a vízbe. Amit ott látott, nem nagyon tetszhetett neki, mert mióta visszajött, jobban ragaszkodik Amszterdamhoz, mint valaha.

Elsô nap mindjárt bejárta a környékünket, mint aki attól fél, hogy a távollétében netán elfelejtették. Üdvözölte a tisztító feleségét, benézett a biciklijavítóhoz, vett egy pár virslit a sarki falatozóban, és a szokásos „sukran, amigó!”-val köszöntötte az egyiptomi tulajdonost.

Az európai focibajnokságok idején a legszívesebben egy narancsszínû futballabda formájú lámpát akasztott volna fel a szobában, hogy tanúsítsa a holland tizenegy iránti odaadását. ”rákig ült a tévé elôtt, ha szóltam valamit, mutatta, hogy maradjak csöndben, ô a hollandokkal való azonosulásán munkálkodik.

Vasárnap délutánonként Marek sétálni szokott egyet a Vondelparkban, ami többnyire egy teraszon végzôdik a barátokkal. Legutóbb egy kis csónak büszke tulajdonosaként tért meg egy ilyen sétáról. Holland barátai el akarták égetni, mesélte fölháborodva, még éppen meg tudta menteni a pusztulástól. Csúnya öreg csónak, egy lyukas roncs, most egy hangárban haldoklik. De Marek szorgalmasan dolgozik egy új álmon. Elmondja minden vendégnek, hogy ha legközelebb eljönnek, egy antik jármûvel várja majd ôket az állomáson. Ezt az örömteli napot várva ül most Marek az ablak elôtt, nézi a vizet, és Onassisnak érzi magát.

Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következõ címre: lettre@c3.hu