J. BERNLEF

PORTRÉ TÁVOLNÉZETBÕL


Kedves Robert,

köszönöm huszonötödikén írt leveledet. A barátaimnál voltam a tengerparton. Ezért csak most tudok válaszolni.

Biztosan elutasításként értelmezted a hallgatásomat. De mivel nemcsak újságíró vagy, hanem mindenekelôtt a barátom, megpróbálom megmagyarázni neked, hogy – huszonöt évvel a halála után – miért nem akarok még mindig Elviráról írni.

Azt írod: „Bár az idô tág fogalom – néhány év percekig tart csupán, és vannak percek, melyeknek nem akar vége szakadni – Elvira emléke számodra lassacskán áttetszôvé kell hogy váljék, akár egy portré távolnézetbôl."

Mikor Elvirát megismertem – akkor már híres filmsztár volt -, az volt az érzésem, hogy a jelenléte megszünteti bennem a jövôre vonatkozó elképzeléseket.

Boldog voltam, olyan természetesen, ahogy a kutyám, Juri él, úgy, ahogy most itt hever az íróasztalomnál a földön, és fogalma sincs az idôrôl.

Biztosan olvastál már arról, mennyire félnek némely általunk primitívnek tartott népek a fényképezéstôl. Attól félnek, hogy az ábrázolás elvesz valamit a lelkükbôl. A mi racionalistáink ezt gyerekes hiedelemnek tartják. A mi civilizációnk, melyet oly nagyképûen állítunk követendô példaként a világ többi része elé, a képi ábrázolások kultúrája, s ma még inkább, mint valaha. Szinte már csak akkor hiszünk el valamit, ha képen látjuk. A rohanó mindennapi életben a fotó, a tudatosan megválasztott keret segít tájékozódni. Csak azt látjuk, amit valaki már látott elôttünk. Nemrég megnéztem a tévében egy mûsort, amelyik ezt igen találóan parodizálta. Egy család ül a készülék elôtt, amelyen élôben mutatnak egy betörést. A család tagjai izgatottan ülnek a székükön, lenyûgözi ôket a betörés, amely valójában a hátuk mögött játszódik: ülnek, és nézik, hogyan ürítik ki mögöttük a saját lakásukat, és csak akkor mozdulnak meg, amikor a betörôk a tévét is el akarják vinni.

Elvirához fûzôdô kapcsolatom elején még nem voltam tisztában a képek hatalmával. Próbáltam Elvirát, egy nyugati parasztcsaládból származó fiatal lányt megvédeni, amennyire lehetett, a fényképészek, riporterek, filmesek áradatától, anélkül hogy tudatában lettem volna annak, hogy minden fotó, minden interjú, minden lefilmezett perc az életébôl eltávolítja ôt tôlem. Házasok voltunk, de ôt az egész ország a magáénak tekintette. A köztudatban lévô Elvira lassan, de biztosan elnyomta az igazi Elvirát, míg végül is elvesztette önmagát, és eltévedt egy tükörpalotában. Megpróbáltam onnan kimenteni, de a végére valóban elfelejtette, hogy kicsoda is ô, és ki vagyok én.

Tavaly elutaztam Olaszországba. Elmentem minden híres múzeumba. Ami nekem akkor a leginkább föltûnt, az az volt, hogy Máriát egészen eltérô módokon ábrázolják a festményeken. Hol édesdeden befelé fordul, hol pironkodik, mint egy parasztlány. Olykor egy jobb házból való úrihölgy jól ápolt karcsú ujjaival festik meg, máskor a sokéves házimunka formálta dolgos kezekkel. Ez a sokféleség a minta hiányára épült. Mária csak mint eszme, mint elképzelés létezett.

A Mária-kultuszhoz fogható ünneplés Elvira körül – életében, de különösen azután – egészen más természetû. Miután az eredeti valóban létezô ember volt, egy élet, melyet percrôl percre megörökítettek, elôbb meg kellett halnia, hogy a tömeg számára igazán életre keljen, mítosz legyen belôle.

Persze, hogy ô maga vette be a pirulákat, de aki ezt megtette, már régen nem Elvira volt. Az emberek szemrehányóan mutogattak rám. Hogy elhanyagoltam, hogy nem védtem meg eléggé. Valójában évekig tartó nyilvános kivégzés volt ez, amit a fotósok és a filmesek hajtottak végre.

Egyedülálló kivégzés, megölték az áldozatot, hogy életre keljen.

Látom, amint felvonod a szemöldöködet. Olvasd tovább, mielôtt kételkedni kezdenél az épelméjûségemben.

Mikor Elvira meghalt, hónapokra elrejtôztem. Nem csak a sajtó elôl, fôleg a külvilág elôl, amelyet megmérgeztek a képei. Bárhová mentem, a legkisebb falusi üzletben is mindenütt az ô arca meredt rám, lehetetlenné tette, hogy gyászoljam – mert gyászolni annyi, mint megtanulni együtt élni az emlékekkel a másik jelenléte nélkül, egy lénnyel, aki már nincs. Nem néztem többé a televíziót, mert féltem, hogy hirtelen megjelenik a képernyôn, ami többször elôfordult. Megrendítô percek voltak ezek, utána mindig napokig magamon kívül voltam. A gesztusok, mozdulatok, arckifejezések sajátos együttese, és különösen a hangja mindig újra visszalökött abba a szerencsétlen pillanatba, amikor megtudtam, hogy véget vetett az életének.

De megtörtént ez valóban? Ennek már huszonöt éve. Azóta öreg ember lett belôlem. Fel kéne tudnom vázolni egy „arcképet a távolból", de éppen ez az, ami nem sikerül, mert távlat, az nincsen.

Az idô minden sebet begyógyít, ez az ismert vigasz, amellyel az emberek mások szenvedése iránti közönyüket leplezik.

Mint említettem, amikor Elvirát még csak rövid ideje ismertem, olyan volt, mintha jelenléte megszüntetne minden jövôre vonatkozó gondolatot. Távollétében az ô múltjának mozgó képei szorítják ki közös múltunk képeit.

Az évek folyamán ez a fogalom egyre valószínûtlenebbé vált. (Az erotikus emlékek – életünk egyetlen része, amely nem volt nyitott a nyilvánosság számára – az évek múltán elillannak, mint az illatok.)

Körülbelül egy évvel ezelôttig. Augusztus volt, és én Londonban jártam, hogy egy fordítóval megvitassak néhány részletet. A londoni szórakozóhelyek nem csábítottak. Esténként inkább a szállodai szobámban maradtam, olvastam, vagy néztem a televíziót.

Elegáns hotel volt – angol kiadóm bôkezû, ha az adóból levonható kiadásokról van szó -, a szobában minibár, videó. A televízió tetején találtam egy listát a választható filmcímekrôl. És egyszerre csak megláttam köztük Elvira egyik filmjét.

Hirtelen felindulás lehetett, vagy talán annyi év után próbára akartam tenni magam. Nevetnem kellett, amikor a szobapincér egy ezüsttálcán átnyújtotta a kazettát, és kellemes estét kívánt.

Ezen az estén életem legnagyobb felfedezését tettem. A fehér kesztyût persze már rengetegszer láttam, de ezúttal ez nem az a film volt, mint máskor.

Mialatt Elvira játszotta az ártatlan szôkeség szerepét, aki egy lelkiismeretlen krupié kezébe kerül, én eloldottam a mozdulatait a cselekménytól, a tartalomtól, és a szavait, a pillantásait összekapcsoltam a film láttán természetesen feltörô emlékekkel. Így azon az estén az egy vitorlás után nézett a tengeren. Ezzel a mozdulattal zárta be tengerparti házunk ajtaját a harminckettedik születésnapján. Szövegének egy sorát ugyanezzel a hanghordozással mondta egyszer évekkel ezelôtt egy ünnepségen a barátnôjének.

A történeten belül egyszer csak kialakult egy tér a múltunkról szóló emlékeim számára. A legkisebb mozdulatok, egy alig észrevehetô szájrezdülés, egy hajfürt elmozdulása a homlokán, ahogy a kisujjával szórakozottan végigsimítja a szoknyája szegélyét, mind alkalom volt arra, hogy kiszabadítsam a szerepébôl.

Másnap elmentem egy nagy áruházba, és megvettem az összes filmjét. (A biztonság kedvéért föltettem egy napszemüveget. Ettôl a fáradságtól megkímélhettem volna magam, mert a kiszolgáló lány pillantásra sem méltatott.) Egy hétig néztem a filmjeit a londoni hotelszobában.

És így mentettem ki az életünket apránként a filmrészletekbôl. Megint kéz a kézben megyek Elvirával a tengerparton. Érzem a kagylók szagát, hallom a sirályok sikoltozását. A távirányítóval leveszem a hangot, és leolvasom ajkáról, hogy szeret engem. Örökké.

Elvirát a képek ölték meg. Ugyanezeknek a képeknek a segítségével keltettem ôt ismét életre.

Juri a combomra teszi a lábát, jelzi, hogy ki akar menni. Bólintok neki. Néha ilyen egyszerû az élet, Robert. Én már majdnem hetvenkettô vagyok, de az a huszonöt év, amirôl írsz, nem létezik. Én még mindig együtt vagyok Elvirával. Vagy inkább azt kellene mondanom: végre.

Üdvözöllek, minden jót,

P.S. Ezen levél egy másolatát letétbe helyeztem az ügyvédemnél. Te jó barátom vagy, de mégiscsak újságíró.


Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következõ címre: lettre@c3.hu


C3 Alapítvány       c3.hu/scripta/