MULTATULI

Kezdetben vala a Biblia, robusztus és nehéz, mint a kôtáblák, melyeket Mózes a Sinai-hegyrôl levonszolt. Nem volt állandó, ünnepélyes helye, hol itt, hol ott hevert, mint valami használati tárgy, de azért becses használati tárgy. Szent, sodródó sziklatömb, az a szerepe, hogy a hitet köszörülje. Más könyvek is voltak otthon persze, komorak és fenyegetôek, mintha arra készen sorakoznának, hogy összezúzzák a gyermeki lelket. A Mártírok Könyve, iszonyatos képregény, rémálmokat okozó, kibelezést, boszorkányégetést, nyelvkitépést, felnégyelést ábrázoló képekkel; John Bunyantól A zarándok útja; Willem Bilderdijk huszonnégy kötetes, aranyozott lapszélû, bôrkötéses összegyûjtött mûveinek csaknem bevehetetlen erôdje, szüleim kapták nászajándékba, elég különös ajándék ily örömteljes esemény alkalmából (késôbb aztán mégiscsak értékelni tudtam, amikor rímkényszerré torzult halálvágyának komor kövületei közt: Fátyolos dobszó,/ Gyászdal, búsan zúgó,/ Ne legyen hallható/ Hamvaim fölött, rábukkantam ezekre a gondtalan, pajkos sorokra: Fedetlen kebleit merészen habzsoltam, birkózván ruhával s karral, mit eltakart); Abraham Kuypertôl A szent hittudomány enciklopédiája három kötetben, ugyanettôl a mumus-irkásztól A mindennapi kegyelem, késôbb, mikor a festômûvészet iránt kezdtem érdeklôdni, s már értettem valamicskét az ikonográfiához, mindig azt kellett gondolnom: azért marad mégis mindig kétfajta kegyelem, ami nem mindennapi; és néhány, megfakult tengerzöld vászonba kötött Keresztény Asszonyélet évfolyam, ezek mindig mélységes szomorúsággal töltöttek el, mert a fedôlapon lenyugvó nap volt, mint valami arany stempli. Valószínûleg felkelô nap volt egyébként, erre utaltak a közepébôl kitörô sugarak, de úgy gondoltam, ez nem talál a „keresztény” szóhoz. Hát nem azt harsogta-e idôrôl idôre a család a harmónium körül, mint valami örömtelen angyalsereg, hogy: A napsugár nyugovóra tér, De Te, Uram, nem feledsz el engem? De az ebédlôkredenc homályában, az ólomajtó mögött méltóságteljesen és mereven sorakozó könyvekhez nem volt szabad hozzányúlnom, meg a nôvéreim enyhén illatos lányregényeihez sem. Édesanya szárnyai alatt és A kis keményfejû mátkasága. (Nôvéreim úgy beszéltek errôl a kemény fejrôl, hogy már-már azon kezdtem tûnôdni, vajon nem arról a bizonyos testrészrôl van-e szó.) Fiúregények nem voltak, s nem is emlékszem, hogy igényem lett volna ilyesmire. Miért is lett volna, mikor kezem ügyében volt a Könyvek Könyve, minden idôk bestsellerje. Sámson mellett, aki az ordító oroszlánt úgy kibelezte, akár egy heringet, s késôbb a csontvázból még mézet is fakasztott, aki csupán egyetlen szamárállkapoccsal felfegyverkezve úgy összezúzta egy egész sereg filiszteus akaratos koponyáját, mint a lágy bíbictojást, nos, emellett a Sámson mellett vajon nem csupán egy vadnyugat-buzi vérgôzös kitalációja Winnetou és Old Shatterhand? És ugyan bizony hol lehetett volna W.G. van de Hulst könyveiben olyan neveletlen szereplôt találni, aki nem törôdik azzal, hogy nem kívánatos az intimitás, és miután benyakalt a Chateau Szodoma és Gomorra márkájú borból, úgy közösül tulajdon lányaival, mintha gyerekjáték lenne? Miféle ifjúsági könyvben szerepeltek olyan királyok, akik mámoros feleségekkel és szeretôkkel teli sátrakkal és tabernákulumokkal veszik körül magukat? És hol kiáltotta világgá az istenség kiválasztott népének ellenségeivel szemben érzett heves gyûlöletét annyi hévvel? „Összetöröd ôket vasvesszôvel, széjjelzúzod ôket, mint cserépedényt”. Hol voltak olyan izgató tájleírások, mintha még Vincent van Gogh festékétôl volna nedves a természet? „A folyóvizek tapsoljanak, a hegyek együttesen örvendezzenek.” „Szálljon alá, mint esô a rétre, mint zápor, a mely megöntözi a földet.” „A völgyeket gabona borítja; örvendeznek és énekelnek.” És mely emberkéz által írott könyvben ábrázolják így a menyaszonyt: „Mint a karmazsin cérna, a te ajkaid, és a te beszéded kedves; Mint a pomagránát darabja a te vakszemed a te fátyolod alatt.” De a Biblia idôzített bomba. Elôbb vagy utóbb a csordultig töltött tartalom következtében felrobban a hited. Félelmetes, pengeéles fegyvert ad a kezedbe azok ellen, akik a Szentírást arra használják, hogy elnyomjanak vele. Már tizenhat éves koromban írogattam (nem sokkal azelôtt, hogy Multatuli könyvét megismertem, s pont olyan gyenge verseket költöttem, mint gyakran ô is):

HITETLENSÉG

Jan, kérdezi apám, jössz-e a templomba?
Nem, Apám, mondom én, az idô ma túl szép,
Kint lepkék repdesnek, az ég tágas és kék,
Alatta illatoz a hûs szénaboglya.

Sötét képmutatók vannak a templomban,
Gyûlölt az a sok szó emberek szájából.
”! Ki Fiát küldte le a Mennyországból,
Napfényben, nyírfában van és virágokban.

Igen-igen, ez így is volt egészen. Itt hitehagyott született, s legkevésbé sem napsugárból és a morajló tenger sóhajából, inkább a költészet kialudt szikráiból, durva fogóval segítették a világra. A két tercina sajnos szerencsére elveszett. Mégsem elképzelhetetlen, hogy elôkerül valaha ez a szonett egy kis pókhálóval átszôtt mappából a szülôfalumban, A hitetlenség vallomása – A mag, mely sziklára hullott és megfulladt címmel heverhet valami családi archívumban, apám ugyanis elmém eme számára nyugtalanító szüleményét egyházunk egyik öregének kezébe adta; ez, miután figyelmesen elolvasta, valószínûleg a következôket mondhatta apámnak: „Az istenkáromló ateizmus legalább világosan tagadja a Teremtô létezését, az undok panteizmus rosszabb ennél, hisz úgy tesz, mintha a Mindenható Úrnak egyéb dolga sem lenne, mint könnyelmûen fel s alá repkedni. Semmi kétség, azon emberek rothadt szelleme árad belôle, akik úgy tesznek, mintha Isten tulajdon teremtményeinek tervrajza lenne” (építész volt az illetô).

Mikor Multatulit kezdtem olvasni (neve számomra semmiképp sem latin eredetre vezetendô vissza, annyira árasztja magából a trópusok szomorúságát – tristes tropiques –, a mulatt halványbarna árnyalatának és a moszkitóháló tüll-jének egyvelege), mindenekelôtt azt fedeztem fel, hogy itt olyasvalaki szólal meg, aki a Bibliát nem úgy használja, mint valami ecetes spongyát, hogy erôt adjon neki a Siralomvölgyön át az örök idvezülés felé vezetô úton, és kenetteljesen tanúskodik róla, hanem az ”-és Újtestamentumot kritikus szelleme vizsgálódásának veti alá. Hogy nem állok egyedül a Biblia olvasása közben támadt gondolataimmal: annak az istennek, aki választott népével egyik tömeggyilkosságot a másik után követteti el többi teremtményei ellen, csak azért, hogy övék lehessen a Kánaán, enyhén szólva hiányzik egy kereke; és hogy az uzsorás kufárokat szó szerint ki kell hajtani a templomból, legyen az Izraelben vagy Buitenzorgban. „Ördög van benne és bolondozik: mit hallgattok reá? Mások mondának: Ezek nem ördöngôsnek beszédei. Vajjon az ördög megnyithatja-é a vakok szemeit?” Voltak tehát felnôttek, sôt mi több, írók, akik szintén úgy vélték, hogy Jákob, aki ikertestvérétôl, Ézsautól úgy kaparintotta meg az elsôszülötti jogot, hogy szôrös fivérének álcázta magát, és illatozó húsostállal felfegyverkezve mint az ördögi szemfényvesztés küldönce csalta ki öreg, vak atyjából az áldást, közönséges csaló.

Abból, amiket azután olvasgattam, miután Multatulit igazán tanulmányozni kezdtem, látni lehet, hogy volt ám ott konkurencia, amitôl Multatulinak tartania lehetett, annak ellenére, hogy egyelôre azért ô maradt az én tündöklô kedvencem. A jegyzeteim közt, melyeket az elolvasott könyvekrôl írtam a háború utolsó éveiben és a leideni Rijksuniversiteit könyvtárának lejárási határidôket jelzô, megôrzött céduláin (kölcsönözhettem a könyvtárból, mert a leideni Festôakadémia diákja voltam, igaz, abban a majdnem szent környezetben meglehetôs gyanakvással méregettek végig, mert egy nagynéném ócska, kopott bundáját vállamra vetve jártam, nyakam köré pedig teljesen szétfoszlott, narancssárga selyemsálat tekertem, úgyhogy gyanítom, egyesek alkalmazni szerették volna rám a szabályzat 2.sz. pontját, miszerint „azon látogatóktól, akiknek jelenléte bármiféle veszéllyel fenyegeti a könyvtárat, meg kell vonni a látogatási engedélyt”) olyan címek szerepelnek, mint Dante Isteni Színjátéka, Nietzsche A hatalom akarása, Shakespeare-tôl a Hamlet, Rómeó és Júlia, III. Richárd, Slauerhofftól a Tajték és hamu és a Földi élet, Spinozától az Isten, világ, ember, az Iliász és az Odüsszeia, Du Perrontól A lebaki ember és a Szülôföld, Freud Totem és tabuja és még sok-sok más könyv. (Sokat olvastam.) Saját elhatározástól indíttatva aprólékosan elemezni is kezdtem a Max Havelaart, erre valószínûleg a festôakadémiai tanulmányaim inspiráltak, ahol – barátaim elleni makacsságból, akik fôleg azzal voltak elfoglalva, hogy sarjadzó nemi vágyaikat levezessék, és lekicsinylôen közölték, hogy ôk az aranymetszést másképp értelmezik – a Praxitelészi Hermészt az utolsó részletéig lemértem, miáltal az isteni gipszalak a szürke faszénvonásokból és vonalacskákból úgy bontakozott ki, mint valami mérges óriáspók, amely rosszindulatúan éppen az örök szépséget fosztja meg szeme világától. Merthogy nem akartam minden további nélkül elfogadni, hogy beauty is in the eye of the beholder (a szépség a szemlélô szemében van). Úgy gondoltam, mindennek ellenére, hogy a titok mérhetô, hogy matematikával tetten érhetem a múzsát. És így esett, hogy a Max Havelaar, regénymûvészetünk eme fényes kezdô- és egyben ragyogó csúcspontja – mostanában mondogatják még egyesek, fôleg olyanok, akik, hogy durván fogalmazzak, a tulajdon nevüket sem képesek leírni, szóval ezek azt állítják, hogy kezdô regény, amibe, mint valami kolbászba, minden bele van gyömöszölve – tele van tûzdelve mindenféle fecnivel, a tizenegyedik oldalon például ezt jegyeztem fel az egyikre, a westermarkti jelenetnél a görög nôvel: „Droogstoppel nemcsak halálosan józan és szerencsétlen ember. Egyúttal ô maga a költô és író Douwes Dekker is. Mert vajon el tudna-e ennyire vakítani egy fantáziátlan könyvelôt a szépség?”

„A lányt már nem is láttam; az igazat megvallva, semmit se láttam. Minden ködben úszott a szemem elôtt. Eldadogtam valamit néhány görög ige ragozásából.

– Plaît-il? – kérdezte a lány franciául. Vagyis hogy mit óhajtok. Összeszedtem magam, és folytattam a görög halandzsát:

– Ménin aeide, theá – mondtam az Iliász bevezetô szavait. Vagyis: Istennô, haragot zengj. Meg aztán Hérodotoszból is idéztem (görögül), mondván: Egyiptom a Nílus ajándéka.” (Balabán Péter fordítása)

„Nem kell hozzá sok és a dalok szárnyán átszállítja szívszerelmét a Níluson.” És ezt is feljegyeztem: „Stern a Heine árnyalakja”. Mert noha módszerem korántsem volt tudományosnak mondható, és egyáltalán nem az „auktoriális médium” és „perspektivikus koncentráció” szempontjából elemeztem, mint a szakemberek, mégis úgy gondoltam, hogy forró csodálatommal egész sor titoknak bukkantam nyomára. „Havelaar Douwes Dekker látnoki énje, olyasvalaki, aki úgy ismeri a Bibliát, mint a tenyerét.” „Nem az esô az, ami hiányzik, hiszen a hegycsúcsok húzzák, húzzák a mennybolt felhôit a föld felé.” A függôleges vonal. (Törj meredeken fölfelé, úgy élj, mint a törzsek, amíg, mint lándzsák, remegünk az égbolton.) Droogstoppel a másik énje, a józan szemlélôé, aki mindenkit magában hordoz, csupán életmentés okán. Egyik embert képmutatóbban és kiállhatatlanabbul, mint a másikat. „Kis idôvel ezelôtt, valamelyik este a Kalverstraatot ejtettem útba, s megálltam egy gyarmatáru-kereskedés elôtt. A kereskedô éppen közepes minôségû jávai sárga Chwribon-kávét szortírozott, kissé összetörtek a szemek a szállításnál, azokat söpörte össze. Érdekelt a dolog, mert mindig nyitva tartom a szemem.”

Amikor a háborúban a téli éhínség küszöbén egy antikváriumban felfedeztem egy olajzöld könyvecskét, amelyet 1909-ben az Oxford University Press adott ki Poems and Miscellanies címmel, és kiderült, hogy E. A. Poe írta, Multatulinak erôs vetélytársa került. De azt is felfedeztem, milyen sok a közös vonás bennük, emberként és mûvészként egyaránt, akkor is, ha egyiküket teljesen átitatta a Biblia, a másik felôl viszont Krisztust megfeszíthették volna akár a Marson is. Abban hasonlítanak például, hogy mindketten folyton eladósodtak, és kénytelenek voltak szerencsejátékkal és kártyával pénzhez jutni hitelezôik nagy örömére, egyszerûen csak azért, mert illúziókat kergettek valami hatalmas gazdagságról, amit egy csuklómozdulattal nyernek majd el a krupiétól, és amit majd jótékonykodásra fognak használni széles e világon. Azt is felfedeztem, hogy egyiküknek nagyobb a szociális érzékenysége (Aki fél a rothadástól, az az élet ellensége), a másik egy fokkal dekadensebb, vagy inkább betegesebben dekadens (The death of a beautiful woman is, unquestionably, the most poetical topic in the world /Egy fiatal lány halála kétségtelenül a világ legköltôibb témája./), de mindkettôjüket erôsen megmarta a romantika tarantellája. És igencsak búsongtam, hogy egyikük sem írta meg a „Lebaki démonok” címû történetet, mérgezésrôl szólt volna a pálmafák alatt, valami félelmetes, keleti kegyetlenséggel teli bábjáték („During the whole of a dull, dark, and soundless day during the wet monsoon, when the clouds hung oppressively low in the heavens, I had been passing alone, on horseback, through a singularly dreary tract of country, and at length found myself, as the shades of the evening drew on, within view of the melancholy house of Havelaar” /Egy lanyha, sötét, csendes napon, a nedves monszun szakában, amikor a felhôk nyomasztóan alacsonyan csüngtek az égen, egyedül, lóháton, furcsán kietlen vidéken haladtam át; és végre, mikor az est árnyai már hosszan vetôdtek a földre, megpillantottam Havelaar búskomor házát./), a másikuk pedig, valamivel józanabbul, nem beszélte el, hogy s mint zajlott az élet Maria Clemmék házában („Virginia tizenhárom éves, káposzta- vagy gólyamese nem hangzott el nálunk, meg Volawykrôl sem meséltek, de hogy a dolgokat így nevén nevezzék, hát ezt igazán illetlennek tartom, én ugyanis ragaszkodom az erkölcshöz.”)

Poe-hoz tulajdonképpen közelebb éreztem magam azokban az árulástól és rothadástól bûzlô háborús idôkben. Mert hiszen nem írtam-e jómagam is egy évvel azelôtt, hogy megismertem a mûveit, és röviddel azután, hogy megszereztem a gépíródiplomámat, néhány hátborzongató történetet, melyek képzeletem homályos zugaiból úgy törtek fel, mint valami fantomok? Egy festôrôl például, aki holt szerelmének arcképét tulajdon vérével festi meg, úgy vágja fel az ereit, mint festéktubusokat (peinture vampire), s amikor egy reggel a mûterembe érkezik, látja, hogy az arckép életre kelt, a bôre úgy mozog, mint egy lélegzô teremtményé. Magánkívül siet a festôállványra erôsített vászonhoz, de rémülten hátratántorodik a hemzsegô férgek látványától, melyek mint mozgó, síkos pép mohón habzsolják az alvadt vért. Egy másik történetet is írtam, gyászos természetû Hendrik nagybátyám magányos, tragikus halála inspirálta, néhány lányról szólt, akikre a háború rányomta a bélyegét; nagybátyjuk halotti leplét deréktájban letépik a hulláról (hogy pompázó alsószoknyának használják egy sátáni összejövetelen), és a hideg olló finoman végigsiklik a dermedt nemi szerven. A gonosz fúriákat nôvéreimrôl mintáztam, félénk teremtések voltak, istenfélôek, mint a bazsarózsa, már attól is hisztérikusan sikítoztak, ha egy döglött egeret láttak a küszöbön. Olyasmi volt ez, mint amit Huizinga ír A középkor alkonyában: „A túlzásban a valóság hátterét látni”. Mindenesetre megtanultam, mi a különbség valóság és fikció között. Olyan nagy a különbség, mint egy döglött egér és egy halotti álomba süllyedt férfi nemi szerv között.

Multatuliról, akinek, éppen mint Poe-nak, ifjúkorában tizenhárom éves szeretôje volt, ugyanazt lehet elmondani, mint amit David Galloway ír a Selected Writings of Edgar Allan Poe elôszavában: „Poe has been variously pictured as a sado-masochist, dypso-maniac, drug addict, manic depressive, sex pervert, and egomaniac. The fiction demands that we look at the life that produces it, but the critic must approach such analysis with more than usual caution; the temptation to see Poe's work simply as the outpouring of a profoundly disturbed mind, denying, therefore, the conscious artistry in its composition. Poe meticuously revised what he regarded as his best work, and any study of those revisions is proof of his thorough control of his cretive faculties, és továbbá: Edgat Poe led the most luckless life of any writer. His only talent was for suffering. His genious was to make of his own sufferings the paradigms of our fate elaborated with such energy and intelligence in his writings. (Poe-t ábrázolták már szado-mazochistának, dipszomániásnak, kábítószerfüggônek, mániás depressziósnak, perverznek és mániákusan önzônek. A fikció azt kívánja, hogy beletekintsünk annak az életébe, aki megalkotta, de a kritikusnak a szokásosnál is elôvigyázatosabbnak kell lennie az efféle megközelítéssel, nagy a kísértés ugyanis, hogy Poe mûveit egyszerûen egy mélyen zavarodott elme szüleményeinek lássuk, tagadván kompozíciói tudatos mûvészi tökélyét, Poe aprólékosan átdolgozta azokat a munkáit, melyeket a legjobbaknak tekintett, az átdolgozások vizsgálatával meggyôzôdhetünk arról, hogy teljes mértékben ura volt kreatív képességének. Poe-nak nagyon szerencsétlen íróélete volt. Csak a szenvedéshez volt tehetsége. Zsenialitása abban állt, hogy saját szenvedésébôl megalkotta mindannyiunk sorsának paradigmáit, és írásaiban energikusan és értelmesen fejtette ki ôket.) És James Russel Lowell még rímet is faragott róla, hogy ábrázolja mûvészet és giccs összegabalyodását (de a giccsnek igenis megvolt a maga szerepe!):

Here comes Poe with his Raven, like Barnaby Rudge,/Three fifth of him genius, two fifths sheer fudge. (Itt jön Poe a Hollójával, mint Barnaby Rudge, Háromötöde zseni, kétötöde merô ostobaság.)

Ezt Multatuliról is el lehet mondani, fôleg, ha az ember az Ideen-t (Gondolatok) olvassa. Már annak idején, a háborúban, elsô olvasásra is falvédôigazságoknak találtam az afféle aforizmáit, mint: Az ember hivatása, hogy ember legyen és A gyöngyhalász nem fél a sártól. (Akkor ezt már szebben fogalmazza meg Omar Khajjam: „A tükörfényezônek fekete a keze.”) Elismétlem akkor, mit mondott Du Perron a Lebaki ember-ben: „Azzal, aki szereti Multatulit, órákon át lehet a hibáiról beszélni.” Apropó, ha már úgyis Douwes Dekkernél tartunk; tegyük fel, hogy csak az elsô négy fejezetet írta volna meg a Havelaarból, hogy a cserépkályhácskája felmondta volna a szolgálatot, úgyhogy a kis padlásszoba, ahol a hideg ellen védekezvén keménykalappal a fején írt, lángokra lobbant volna, és neki csak épp arra lett volna ideje, hogy a már megírt oldalakat kihajítsa az ablakon, mielôtt ô maga, mint egy fáklya, kialszik; vagy tegyük fel, hogy amikor a nyitott ablaknál még éppen nézte át ezeket a fejezeteket, Johan Braakensiek, a kritikus, felborította volna a tintásüveget, úgyhogy az éhezô író feloldódott egy fekete felhôben, nos, még akkor is emlékmûvet kellene állítanunk neki. Mert azok az elsô fejezetek olyan istentelenül szellemesek és ragyogóak, szarkasztikusak és összetettek, hogy csak úgy szikrázik belôlük az élet. Elképesztôen zseniálisak. Olyan nagy kaliberû tûzijáték, hogy az egész világmindenséget megvilágítja. „És odabiggyesztette a nevét. De én nem árulom el, mert nem szeretem, ha valakit miattam vesz szájára a világ.” Nagyon kell keresgélni a világirodalomban, hogy valami ezzel egyenrangú mûvet találjunk. A Henderson, az esôkirály igen szellemesen indul: „I am a graduate of an Ivy League university – I see no reason to embarrass my alma mater by naming her” (Egy Ivy League egyetem végzettje vagyok – nem látom értelmét, hogy zavarba hozzam alma materemet azzal, hogy megnevezem), már-már azt gondolná az ember, hogy... na de nem, mégsem. Hány kilométer elônyt kell adni Saul Bellownak a mozgáskorlátozottak futóversenyén?

Azért mégiscsak sokat veszít nyelvünk és irodalmunk azzal, hogy Eduard Douwes Dekker nem akart az lenni, aki volt minden zsigerében. Hogy nem írt regényt a Si Oepi Keteh-hez fûzôdô viszonyáról, akkor ugyanis az én Turks fruitom elôtt úgy száz évvel finom kis szerelmi történet születhetett volna, csípôs, mint a bors, és édes, mint a tamarindacukor. Igen, színesbôrû és fehér nem kell, hogy gyûlölje egymást. Sajnálatos, hogy nem írt történeteket a szerelmes Carolinérôl és Cateau-ról, vagy a szabadkômûves asszonnyal való találkozásáról a porosz postakocsin Mainz és Oberwesel között, igencsak árnyékba állította volna velük Guy de Maupassant-t. Le bonheur n’est pas gai! (A boldogság nem víg dolog) És mélységesen szomorú, hogy nem született könyve Tinéhez füzôdô viszonyáról anélkül, hogy Tinére grimasszá merevedett álarcot aggasson abból a túlságosan is szeretetteljes ragaszkodásból, amit lelkiismeretfurdalása mindig elôvétetett vele foszlott, molyrágta színházi kellékekkel teli ládájából. Több mint nagyszerû Madame Van Wijnbergerünk lehetett volna. (Gustave Flaubert az egybeesés fölötti csodálkozástól hanyattvágódott volna rusztikus kanapéján.) Tegyük fel, hogy hatalmában állt volna azt a keresztségellenes hôst, aki benne lakozott, egy idôre nemes ösztöneibe fojtani, és alá tudott volna szállni tulajdon, néha meglehetôsen borongós önmagába, semmit nem kímélô, könyörtelen bonckésével együtt. Az évszázad legtragikomikusabb történetének lehettünk volna olvasói. De hát ha egyszer az ember azt mondatja Droogstoppellel: „Így tehát... óvakodom attól, hogy regényeket irjak, vagy más hamis adatokat közöljek”, vagy, ahogy Douwes Dekker az 1209. Gondolatban mondja: Hiszen akkor csupán a bolond Wilkenst kellett volna banditává változtatnom, a vállán zsiványköpenyt átvetnem, alagsori irodácskáit embercsontokkal teli nyomortanyává varázsolnom, zsemléit zsebpisztolyokká, pedáns beszédét gyilokról és bosszúról üvöltô szinpadi ôrjöngéssé. Mi sem lett volna ennél könnyebb, de... az a helyzet, hogy nem ennyire egyszerû és utálatos a feladatom. Ugyanis... nem vagyok regényíró. Nagyon szomorú, hogy ezt komolyan gondolta, ugyanis elsôrangú regényíró volt.

Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következõ címre: lettre@c3.hu