JOST ZWAGERMAN

IRIS


Iris Pompier-Duivenpoort belépése mindenkit meghökkentett. Úgy vitorlázott be a területi iskolába, mint Hófehérke mulatságos negatívja, akit feltehetôen egy hasonlóképp lehetetlen fekete herceg csókolt életre; egyébként pedig a búsan vidám nyugat-fríz törpék között él, akik az idegen lénnyel való elsô találkozásukkor teljesen elvesztették a fonalat. A megdöbbent iskolások egzotikus tárgyat láttak benne, amelyrôl levették az üvegburát, a legkisebbek pedig az elsô hetekben nem is tudták visszatartani ideges kuncogásukat a tornateremben ennyi feketeség láttán. Egy néger tanárnô, hát ez óriási! Feketék a profi focisták voltak, vagy Diana Ross meg Whitney Houston. Fekete a tévébemondónô volt a híradóból, és azok a kövér nôk az ábécében, meg a külkerületekben, a kisgyerekek vicces Jackson-Five pofival. Fekete az a néhány gyerek volt az átvezetô osztályokban, akik közül páran az elsô év után csendben eltûntek egy négy éves középiskolába, vagy szakmunkásképzôbe, miután rájöttek, hogy túl nagy fába vágták a fejszéjüket; feketék azok a titokzatos junkie-k voltak, akiket a Dam téren lehetett látni az emlékmû körül egy barátokkal vagy szülôkkel töltött egynapos amszterdami kiruccanás során. Egyszóval, a feketék kívül voltak, egy olyan Hollandiában, melyet a polderek keskeny utacskáin az iskolába biciklizve sohasem lehetett látni, mégis valóban létezett, a tévében meg az újságban, ha az Ajaxról vagy Feyenoordról, ha Bijlmermeerrôl vagy Schilderswijkrôl, a hiphopról vagy a kosárlabdáról volt szó.

Iris Paramaribóban született, és Délkelet-Amszterdamban nôtt föl. Duivenpoort papa és Duivenpoort mama, meg a négy gyerek ’77-ben jöttek Suriname-ból Hollandiába, Iris tízéves korában. A legtöbb paramaribói Duivenpoort akkor már Bijlmerben vagy Rotterdamban lakott, a család pedig egy apai ági elvált unokanôvérhez költözött be, aki a Frissenstein-telepen két fiával bérelt egy ötszobás lakást, jutott hát hely a rokonoknak. Másfél évig maradtak ott, amíg ki nem utaltak nekik egy lakást, szintén a Frissenstein épületkomplexumban, ahol abban az idôben fôleg törökök és marokkóiak laktak, és sajnos nem túl sok fekete. Tizennyolc éves korában Iris beiratkozott a diemeni tanárképzôre. Testnevelésbôl és pszichodrámából szerzett diplomát, majd fél évig helyettes tanárnôként dolgozott egy kisegítô iskolában Osdorpban. Észak-Amszterdamban, abban a Cleyndert utcai kollégiumban vett ki szobát, ahol két év leforgása alatt három hallgató ugrott ki a legfelsô emeletrôl. Az egyik egy fehér Peugeot tetején landolt, onnan pedig a motorháztetôre bukfencezett; az ötödik és az annál magasabb emeletekrôl úgy nézett ki, mintha egy vörös-fekete festékbombával dobták volna meg az autót. Szerencsére Iris innen elég hamar elköltözött, mert Sidney Pompier hál´istennek el akarta venni feleségül. Sidney tisztességes srác volt, nem kábítószerezett, és ünnepélyesen kijelentette, hogy sohasem koslatott prostituáltak után, Duivenpoort papa és mama erre mérget vehetnek. Iris szülei áldásukat adták a házasságra, mert Pompier jó parti volt, Iris pedig kiváló ôrmester Sidney számára. Három hónapig a Pompier szülôknél laktak a Pijpen, azután a Bos en Lommer negyedben béreltek lakást. Irisnek hiányzott az anyja meg a nagyanyja, és minden hétvégén visszament a Frissensteinbe, hogy fôzzön, mosson, és Duif mamával együtt ellássa mamikát, aki már egy kissé süket volt, és mûfogsorát néha, csak úgy minden ok nélkül, egészen kicsúsztatta az alsó ajkára... szegény mamika, azzal a vastag csuklójával, merev vádlijával, meg a hátával, ami már nem volt hajlandó engedelmeskedni – bumeránggá görnyedve csoszogott a házban. Egyszóval Iris hosszabb hollandiai, mint suriname-i múltra tekinthetett vissza, és Hollandiában mindvégig még ötven kilométerre sem lakott a nyugat-fríz területi iskolától, de a grafti, rijpi, hoogwoudi meg mindenféle más falukból való tanyasi „legényektû” meg „lyányoktú” jöhetett volna épp egyenest a világ másik „végibû” is. Amikor megpályázta és megkapta az iskolai állást, Sidney-vel, aki továbbra is Amszterdamban dolgozott, Hoorn-ba költöztek, ahol persze tényleg suriname-iak, antillaiak, törökök, marokkóiak, meg más ‘etnikai kisebbségek’ és ‘allochtónok’ (ahogy az ország a neutralizáló szándékú újbeszél kifejezéssel a külföldieket nevezi) laktak, akik azonban árnyékban éltek és dolgoztak, még ha az ember szomszédai voltak is, a postát meg a reggeli újságot hozták, vagy kijöttek leolvasni a villanyórát. Az iskolában róluk, és nem tôlük tanultunk, nem?

Iris igyekezett süketnek és vaknak tettetni magát furcsán vihorászó tanítványai elôtt. Úgy tett, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, hogy kinevezték a Nyugat-Fríz Iskolai Közösségbe. Theót is beleértve mindenkit ámulatba ejtett önállósága és fesztelensége; ahogy reggelente megérkezett autóval az iskolába, besétált a tanári szobába vagy a tornaterembe, vállán átvetett modern mûanyag-sporttáskájával, amilyet még egyetlen tornatanár sem viselt soha, idônként pedig olyan magas sarkú, és szupermodern cipôkben kopogott végig a folyosón, amilyeneket tanárnôk lábán még csak elképzelni sem lehetett, s amilyeneket még a felsôbb osztályok legnagyobb divatmajmai sem kaphattak volna meg kedvenc üzleteikben és butikjaikban. Egyszerûen jelen volt ô, Iris, és olyan zavarba ejtô természetességgel volt jelen, hogy ez a többi alkalmazottat, igazgatótól büfésnôig, bujkáló kellemetlen érzéssel töltötte el, amit olykor roppant ügyetlenül lepleztek. Persze egyikôjük sem ismerte volna el, hogy kínosan érzi magát Iris társaságában. Hogy az alsó osztályos gyerekeket a kinevezése utáni elsô hetekben néha elfogta a röhögés, az még hagyján, hisz ôk nem tudták visszafogni magukat, az viszont elképzelhetetlen, hogy a tanári kar és a többi alkalmazott bevallják xenofóbiájuk akár legkisebb megnyilatkozását, micsoda illetlenség volna!

Másfél hónappal azelôtt, mielôtt lefeküdtek volna egymással, Iris beszámolt Theónak a közelében lévô hím-, és nônemû leckedarálók valamennyi erôfeszítésérôl; arról a jaj, de jó szándékú gyötrôdésükrôl, amikor a kávészünetekben, vagy egy értekezlet után beszélgettek vele. Csak viselkedj egyszerûen és oldottan! – mondogatták maguknak ezekben a percekben, mert a fajok közötti kommunikáció, az bizony kemény munka volt.

Egy indonéz vagy hindusztáni kollégához a többség valószínûleg sokkal gyorsabban hozzászokott volna, egy ilyen illetô lehetett volna sötétebbre sikerült holland is, egy fekete azonban megcáfolhatatlanul idegen, egzotikus és különös maradt. A tanárok többsége hallgatólagosan valamiféle érdemnek, teljesítménynek tekintette, hogy képes korrektül viselkedni, sötétbôrû kollégájával, nem is sejtve, hogy a szóban forgó kollegina – kellô tapasztalatot szerezve annak megfigyelésében, ahogy a többiek kínos és megfeszített igyekezettel próbáltak jól viselkedni és megtalálni vele a hangot – mindezenközben mulatott rajtuk, és merôben mást gondolt. Különösen a némileg idôsebb, hímnemû tanerôk objektiválták magukat folyamatosan, miközben vele beszélgettek: „én fehér férfi vagyok, aki fekete nôvel kommunikál, és a fenébe is, egész tisztességesen sikerül, én mondom”.

Többek között ezt mesélte el Theónak, majd másfél éve, hat hónappal kinevezése után. Január volt, a középiskola 4. osztálya Tilburgba ment egyhetes tanulmányi kirándulásra, és Theo meg Iris is kísérôtanárnak voltak beosztva. Theo végre hosszabban beszélgethetett vele, mint az iskolában. A hét közepén jártak, egy kimerítô nap délutánján. Három vacogó kolléga és nyolcvan tökéletesen dekoncentrált kamasz társaságában vergôdtek a brabanti erdôkön át egy akadályversenyen, amit két szentimentális cserkészhajlamú tornatanár szervezett. Theo ott haladt mellette az iskolások kígyózó sorának végén. Hallgatta Irist, hízelgett neki ôszintesége, hiszen ez azt jelenthette, hogy a lány ôt nem számítja a tartózkodó formalista-fajtához, mellyel kapcsolatban olyan szkeptikus volt. Ugyanakkor azzal is tisztában volt, hogy a lány idônként nagyon kellemetlen tudott lenni a kollégáival. Ha például szóba elegyedett Pannekeettel, a mozdíthatatlan és jámbor, enkhuizeni biológiatanárral, aki tizennyolc szolgálati évet tudott maga mögött, s legtávolabbi kiruccanásai valaha Flandriába, vagy Dél-Limburgba (Hármas-határpont!) vezettek, akkor Iris egy csipetnyit túllôve a célon a kirobbanóan röhögô fekete sztereotíp szerepét játszotta, s jóízûen kerepelt rotiról, bakkeljauw-ról, pástétomos szendvicsrôl meg más suriname-i ételekrôl, ily módon burkoltan célba véve szegény Pannekeet etnocentrikus rémületét, aki az istennek se tudta, mirôl beszél a lány, ugyanis a felesége már több, mint húsz éve minden este serpenyôben rotyogó krumplival, sajtszószos karfiollal, és sült husival várta a konyhában. Theo gyakran látta Irist a tanári szobában, amint meghökkentôen túljátszva adja a trópusi csajt éppen azokkal a tanárokkal szemben, akiknek észak-holland kiejtése vagy nyugat-fríz tájszólása saját nyelvhasználatát zavarossá tette, az irodalmi nyelv, a suriname-i holland, a sranantongo, és a fôvárosi rap-zsargon saját gyártmányú keverékévé. Amikor Theo már jobban ismerte, és tudta, hogy valójában nem is beszél olyan jól suriname-i nyelven, és a modern városi szlenget is csak Gaasperdamban élô fivéreitôl szedte össze, egy alkalommal finoman rendre utasította. Nem gondolja, hogy kissé durva a tanárok közül szándékosan a legmegrögzöttebb nyugat-frízeket elijeszteni alkalmilag mûködésbe hozott erôs suriname-i akcentusával, csivavázó v-ivel, ropogtatott r-eivel, csattogó k-ival, amikor a winti, freyri, vagy kwaku szavakat kiejti?

Nem talált értô fülekre. Iris rögtön ellentámadásba csapott át, azzal a megjegyzéssel indítva, hogy a knoine és a kerremenaad neki ugyanannyira idegen, mint a többieknek a pietjel, fladder-bere, és moksi-meti, világos? Hogy, egy kissé általánosítva, nem hagyja származását és identitását elhomályosítani egy pár faragatlan okítómester kedvéért. Hogy a „beilleszkedés” és „integráció” különben is rosszul alkalmazott és megtévesztô kulcsszavak, melyeket olyan, magukat liberálisnak mondó kékzakós konzervatívok vesznek a szájukra, akik Wassenaarból, vagy a gelderi villanegyedekbôl útban a Parlament felé szociológusdit játszanak kormányzói-fekete autójuk sötétített üvege mögött, miközben minden kötelezettség nélkül repesztenek végig Hága általuk ‘hátrányos helyzetûnek’ nevezett városrészein, ami alatt természetesen gettót értenek, míg e kerületek szerény számú holland lakossága évek óta csak néger utcákról meg töröknegyedekrôl beszél, mondandóját leginkábbis a ‘kibaszottkurvaéletbe’ felkiáltással be- és levezetve.

Színpompás Hollandia! A fehér népképviselôk melegen keblükre vonják a kisebbségeket, e fojtogató ölelés közben azonban groteszk hollandosítás gyanánt legszívesebben kék munkáskabátot vagy esôköpenyt húznának rájuk, a fejükre pedig, ha egy mód van rá, ellenzôs vagy népviseleti sapkát. Túlzás? Meglehet. Az viszont tagadhatatlan, hogy a hollandok többsége saját nemzeti kultúráját, különösen annak enyhén folklorisztikus nyúlványait, vajpuha erôszakkal kényszeríti a ‘kulturális kisebbségekre’. Hollandia akkor lenne csak újra rendben, ha barnák és feketék együtt fújnák a szívszaggató holland melódiákat, ha a gyerekeket nem hagynák az utcán estig játszani, hétkor kelnének és tizenegykor nyugovóra térnének, szilveszterkor pedig egyetértôn nevetnének a fehér japi-humoristán, aki fehér japi-közönség elôtt kvázi bírálón viccelôdik megint más fehér japikon, akik tévedésbôl rossz szemüveget vettek fel, vagy téli sportoknak hódoltak. Ezt nevezik integrációnak. No way, José! Mire Theo azt felelte, hogy Iris is bûnös abban, amit a többiek szemére hány: saját kultúrájának provokáló fitogtatásában.

Theo ilyen és hasonló megjegyzéseire Iris dühödt hallgatással reagált. Ezek a duzzogások azonban soha nem tartottak sokáig, mert közben tudták egymásról, hogy az egyik nincs megsértve, a másik pedig nem szûklátókörû. Ráadásul ezek csupán rituális veszekedések voltak, melyeket a morál és az illem kedvéért folytattak románcuk elsô heteiben, mielôtt simogatni kezdték volna egymást, szégyenteli vágyakozástól remegô ujjakkal, testük kétszínû csomóba kötve, melynek láttán úgy tûnt, hogy a lány combjának barnasága és bordó redôje körül göndörödô legfeketébb feketeség arra teremtetett, hogy a férfi hófehér, duzzadó nemi szervét holmi dologi szubsztanciává, többé már nem emberi tartozékká alacsonyítsa, amely obszcénül átváltozva a lányba nyomul, mint egy mattfehér vibrátor a legolcsóbb fajtából. Theo szerette a lányt, saját testét viszont egyenlô mértékben növekvô izgalommal és undorral szemlélte. Ami felizgatta, az el is rettentette: miközben figyelte, hogyan mozog ki- és be, nemi szerve a lányéval összehasonlítva a holt hús látványát nyújtotta. Merevedése mintha halovány hulla lett volna, amelyrôl lenyúzták a bôrt. És a hullának zavarba ejtô módon nem volt csontváza: barlangos testek csontok nélküli tömege préselôdött abba, amit a férfi teljes komolysággal és odaadással az eleven élet számára kinyilatkoztatandó lényegének tekintett: vaginájának színkörét, mely érintésére felizzott, és amiért méltó áldozatot szeretett volna hozni egy puszta behatolás formájában, félelemmel teli hátsó gondolatok nélkül. Olykor nem voltak félelmei, és megfeledkezett minden önmegvetésérôl. De gyakrabban harsogta túl érzéki izgatottságát és örömét a meggyôzôdés, hogy teste nem méltó a lányéhoz; hogy megszentségteleníti bôrszínét, és fehér halált zár belé.

Errôl persze soha nem beszélt neki. Az, hogy még a bensôséges gyönyör pillanataiban sem felejtette el bôrük színének különbözôségét, Irist valószínûleg fájdalmasabban érintette volna, mint az összes vihogó iskolástól, gátlásos tanártól és kioktató fehér hatalom-birtoklótól kapott bántások és megaláztatások együttvéve.


Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következõ címre: lettre@c3.hu


C3 Alapítvány       c3.hu/scripta/