MONIKA MARON

ZONOFÓBIA


Mióta szabad volt keletrôl nyugatra utaznom, és a német megosztottság számomra érzéki szemlélet útján történelmi bizonyosságból tiszta abszurditássá vált, elkezdtem az iránt érdeklôdni, ki és miért akarta Németország kettéosztását: miért akarták a balosok, miért a franciák, az oroszok, az angolok, Nyugat-Európa egyesítôi, voltaképpen mindenki, Martin Walsert és feltehetôleg a keletnémetek felét leszámítva. Én magam olyan mértékben kezdtem akarni a német egységet, amilyen mértékben a német megosztás melletti érvek kezdtek elôttem gyanússá válni.

Azóta az egység olyan nekem, mint egy lidércnyomás, nem mintha kiderült volna, hogy ellenzôinek igazuk volt: a balosoknak vagy a franciáknak, az angoloknak vagy az oroszoknak, nem is azért, mert a szász vegyipar munkásai többé már nem foglalatoskodhatnak a csöpögô savvezetékek alatt, ellenben munkanélküliek; nem is azért, mert a lakbérek emelkednek, a spekulánsokra jó idôk járnak, középszerû tudósok nyugatról akárhonnan elfoglalják a keleti tanszékeket, mindez együtt jár a háború utáni idôkkel. Megkésett háború utáni idôket élünk.

Az egység azért vált lidércnyomássá a számomra, mert a Kelet, ahol ilyennek látják, leküzdhetetlen undort vált ki belôlem. Minden undorrá változott bennem: a szánalom, a részvét, az érdeklôdés. Tudom, hogy igazságtalan vagyok, és nem tudok rajta változtatni. Betegségnek tekintem ezt, és nem tudom, hogy lehet gyógyítani. Ezt a betegséget hívom zonofóbiának.

Megpróbálom az igazsághoz híven leírni a tüneteket. Próbálja egy nálam igazságosabb ember eldönteni, hogy a hiba a szemlélt dologban van-e, a szemlélôben vagy mindkettôben. Veszem magamnak a jogot az igazságtalansághoz néhány oldal erejéig, csak egyszer jól kifújhassam magam, miután a sokáig erôltetett igazságossági igyekezetemtôl már alig kapok levegôt. Azt hiszik, az egész világ tartozik nekik

Már a Hamburgból Berlinbe vezetô autópályán felismerem ôket, anélkül hogy a rendszámukat kéne böngésznem: Aki tévedhetetlenül a baloldali sávban vezet, mert valahol a horizont szélén egy Trabantot vagy egy teherautót sejt, az Keletrôl való. Az a tied, amid van, ez esetben a baloldali sáv. Aki egy felvezetô úton elszántan és haláltmegvetôen kihajt balra, anélkül hogy törôdne az úton özönlô BMW- és Porsche-áradattal, az Keletrôl valô. Mutatja, hogy ô is tanult valamit.

Ostoba gôg és kínos igyekezet, a jelenlegi keleti-zónabeli viselkedés jellegzetes vonásai. (Itt le kell szögeznem, hogy ez nem vonatkozik azokra, akik értelmes, az életben elôadódható különféle eshetôségekre fölkészült individuumként viselik magukat. ‘k '89 elôtt is mások voltak és most is mások.)

Ha mazochista kíváncsiságom arra késztet, hogy a pankowi csarnokban – egykori HO, most Spar – vásároljak be, és azokat, akikkel az állami kereskedelem fogyasztóinak közös múltja köt össze, megfigyeljem beszerzési akcióik közepette, úgy reagálok, mint az allergiás, akinek egy macska ugrik az ölébe. Uralkodnom kell magamon, hogy undorítóan nagy húscsomagjaikat, vagy a Canei nevû édes balkáni gyöngykotyvalékot ki ne rántsam a bevásárlókocsijukból. Szeretném a mogorva asszonyságot, aki a járgányát éppen keresztültolta a nagylábujjamon, és most szemrehányôan néz rám, megkérdezni: Miért nem kér bocsánatot? Vagy a pasast, akivel majdnem összeütköztünk: Miért nem mosolyog? Mint egy állatszelídítô járkálok közöttük, mosolygok és bocsánatot kérek, bocsánatot kérek és mosolygok, azt remélve, hogy egy nap megértik az üzenetemet.

Ennél is rosszabb, ha az éhség a keletnémet gasztronómia kínzókamráiba kényszerít. Ha az étel valamelyest élvezhetô, az étlapon utalás jelzi a létesítmény színvonalát. A nívó a világszínvonal rövidített változata, ezt mindenki tudja, aki az NDK-ból származik. Aki manapság egy nívós étterembe téved, sejti, hogy kié lehet, a minisztertanács átalakított vendégháza Niederschönhausenben például, ahol nem ülhettünk öten egy jókora asztalnál, mert rontottuk volna a nívót. A barátaim, akik nem igazi keletiek, gyakran mondják, hogy túlzok, vagy hogy több megértés lehetne bennem. Én azonban azt gondolom, hogy a barátaim csak azért tudnak olyan elnézôek lenni, mert meg vannak óva attól, hogy igazán megértsék, ami velük történik. Nekik nem kell, mint nekem, kényszeresen minden helyzetet lefordítani egy másikba; nem tudják, milyen volt az, amikor az ember még nem mondhatott le a gasztronómiai nívó igényérôl azzal, hogy egyszerûen elmenekült a legközelebbi olasz vendéglôbe. Fogalmuk sincs, milyen nyomorúságos életet él az ember a pincérek, a vízvezetékszerelôk és a taxisofôrök dikatúrája alatt. Talán frivolan hangzik, de igaz: a Stasitól kevésbé szenvedtem, mint a pincérektôl, vízvezetékszerelôktôl és taxisofôröktôl. A Stasit ignorálhattam, nem voltam rászorulva.

Azt viselem el a legrosszabbul egykori állampolgártársaimtól, hogy azt hiszik, az egész világ tartozik nekik, kiváltképpen a méltóságukkal. Láthatóan elfelejtették, hogy közülük sokan elég könnyelmûen bántak néhány évvel ezelôttig a méltóságukkal, és ily módon egy szép napon el is vesztették. Most azt hiszik, hogy Helmut Kohl és a Treuhand (a Vagyonügynökség) megtalálta, de nem akarja visszaszolgáltatni. Az a szokatlan ebben a méltóságban, hogy az értékét egyszerûen át lehet számítani pénzbe. Annyi méltóság, amennyi pénzt most akarnak, semmiképpen nem lehetett ebben az országban, különben nem így nézne ki.

Valószínûleg valami másra gondolnak: Hiányolják a megszokott egyenlôséget. Amikor mindannyiuknak inkább kevés volt, mint sok, éppen csak egyforma kevés, nyilván egyenértékûnek is érezték magukat. Az volt az egyik leggyakoribb kérdés ebben az országban: Azt hiszed, te különb vagy? Különb nem volt senki, csak ugyanolyan ravasz, mint a másik. Az ízlés és a mûveltség terén nem volt hazugság az az állítás, hogy a proletariátus dikatúrájában élünk. És ennek most egyszerre vége szakadt; ez a legmélyebb sérelem, és ezen nem lehet segíteni.

Amíg köztük éltem, keletnémet embertársaim rendkívüli érzékenysége rejtve maradt elôttem. Sôt, gyakran kétségbeestem tompaságuk és birkatürelmük, lapításuk és gyáva rendszeretetük miatt. Tulajdonképpen örülnöm kellene, hogy az igazságtalanságot egyszerre csak igazságtalanságnak nevezik, a hazugságot meg hazugságnak. De amikor látom, ahogy felháborodnak, ahogy újra meg újra a kamerákba tájszólják, hogy nem hagynak hülyét csinálni magukból, a Kohltól meg aztán különösen nem, amikor keletnémet férfiasságuk mindenkire, aki nem ismerte ôket azelôtt, azt a benyomást teszi, hogy egy lázadóval, egy Kohlhaas Mihállyal állnak szemben, akkor akarva-akaratlan, magam elôtt látom ôket, ahogy a választóurnákhoz kúsznak, ahogy lesütött szemmel ülnek a gyûléseken, hülyére véve, átkohlva, megalázva. Annak idején nem jutott volna eszükbe sztrájkolni. És most, úgy látom, a sztrájkhoz való jog már nem éri meg nekik a nehézségeket, amibe az kerül, hogy ezt az ócskavastelepre való országot egy európai mércével mérve normális társadalommá alakítsák. A Nyugat a hibás

Minden méltánytalansághoz szükség van egy ellenségképre. Képzelôerô hiányában azt veszik elô, amit évtizedeken át beléjük sulykoltak: A Nyugat a hibás. A Nyugat túl keveset fizet, a Nyugat nem a megfelelô embereket küldi, a Nyugat elkótyavetyéli a lepusztult kincseket. Pedig elég volna csak kelet felé pillantaniuk, hogy tudják, milyen rosszul is mehetne a soruk. De amilyen kevéssé érdekli ôket, hogy a Balkánon meghalnak az emberek, hogy az oroszok éheznek, hogy a magyarokra, lengyelekre, csehekre és szlovákokra nehéz idôk jönnek, ugyanolyan kevéssé veszik tudomásul, hogy az elárusítónôk Hamburgban bruttó kétezer márkáért sztrájkolnak, hogy a magasabb nyugati fizetéseket elnyelik a magasabb lakbérek, hogy a pótlólagos adók, amelyeket végül is miattuk vezettek be, azokat az embereket érintik a legsúlyosabban, akiknek cseppet sem megy jobban, mint nekik keleten, még ha Kölnben vagy Bochumban laknak is, tehát a Wessi csúfnév illik rájuk, ami a gazdag szinonimája.

„Végül is a Kohl megígérte nekünk” – ez az elmúlt évek legkínosabb, legblamálóbb, legnevetségesebb mondata. A legarrogánsabb nyugatnémet sem vethetne több infantilizmust a keletnémetek szemére, mint amennyit ôk saját magukról ezzel a mondattal elárulnak. Minden SPD politikusnak, aki ezt Helmut Kohl ellen használja, tudnia kell, hogy ezzel a keletnémeteket egy rakás hülye, csalódott gyereknek minôsíti, akik nyafognak, mert karácsonyra nem jó ajándékot kaptak. Helmut Kohl ígért valamit, amit eddig nem váltott be. Na és. Oskar Lafontaine nem ígért ilyet, neki nem hittek. Ki kényszerítette ôket, hogy Kohlnak higgyenek? Mi okuk volt egyáltalán arra, hogy negyven év NDK után jobban higgyenek bármelyik politikusnak, mint a saját szemüknek, és a saját józan eszüknek? ‘k ismerték a saját üzemeiket, városaikat, házaikat a legjobban; nekik maguknak kellett volna annak idején Kohlt figyelmeztetniük, hogy tévedésben van, vagy hazudik, ha azt állítja, hogy az NDK-ból három vagy négy év alatt édenkertet lehet varázsolni, és mindezt adóemelés nélkül. És mi mást választhattak volna tulajdonképpen, ha nem hittek volna neki? Lemondtak volna a közös pénzrôl és az egységrôl és a százmilliárdokról, amelyek ebbe a kis országba csordogálnak, amíg az oroszok óriásbirodalmának könyörögnie kell egy százmilliárdos hitel kamattörlesztésének elhalasztásáért?

Annak idején ôk maguk sem hittek üzemeik fennmaradásában, melyeknek termékeit ôk maguk sem akarták megvásárolni. Idôközben, hála Németország néhány gazdasági szakértô írója hathatós szóbeli támogatásának, elterjedt az a legenda, hogy csak a Treuhand (a Vagyonügynökség) tette tönkre az NDK gazdaságát. Biztos vagyok benne, hogy a Treuhandban vannak idióták és csibészek, azokból van mindenütt, miért épp a Treuhandban ne volna. De olyan gengszterbandának, amilyen az Alexander Schalk-Golodkowski egyesülete, nem tartom a Treuhandot.

Az új keletnémet egységfront, amely a PDS-tôl Diestelen át egészen a neonácikig terjed, az NDK-történelembôl egyetlen áldozatkását kever, a saját múltat betemeti az új ellenségképpel, egy új mi születik, „mi keletiek” végre mind áldozatok lehetünk, a Nyugat áldozatai. Többé senki nem felelôs az ország gazdasági és politikai romhalmazáért a Treuhandon kívül. A SED idején legalább a lakbérek olcsók voltak, és mindenkinek volt munkája. És Adolf Hitler volt az az ember, aki az autópályákat építette. Mit gondolnak azok, akik még mindig az NDK megôrzendô értékeit hajtogatják, meddig maradt volna fenn az NDK kártyavára? Egy nappal se tovább, mint a Szovjetunió.

Néha azt gondolom, hogy az egység ellenfeleinek igazuk volt: A keletnémeteknek egyedül kellett volna végigcsinálniuk az összeomlást elkerülhetetlenül követô egész nyomorúságot, akkor végre megtanulták volna, hogy a saját cselekvésüknek és nemcselekvésüknek következménye van, akár a tûrésnek és a hallgatásnak. Ehelyett az elrendelt kiskorúságból az önkéntesbe menekülnek, amennyiben az új fensôbbséget olybá veszik, mint a régit. Ezt a kormányt azonban ôk választották. Ha ezt utólag hibának tartják, korrigálhatják a legközelebbi választáson. Utóhang

Miután igazságtalan dühömnek néhány oldalon át szabad folyást engedtem, most az igazságosság igénye kerülget, és el akarom mesélni egy fiatalember történetét, aki nemrégiben megszólított az én jó öreg Pankower Straßémon. Ismerôsnek tûnt, és éppen azon gondolkodtam, a fiam melyik barátja lehet, amikor azt mondta: Nem ismer meg? Én voltam a postás. Úgy látszik, tudta, hogy alig lehet ráismerni.

Évekkel ezelôtt, amikor még a postásunk volt, sápadt, félénk fiúnak ismertem, kinôtt kabátkát viselt bársonygallérral, kezében postástáska, arcán koravén komolyság. Egyszer becsöngetett, és azt kérdezte, kölcsönadnék-e egy példányt a könyvembôl. Késôbb egy felolvasásomon is láttam egy templomban.

Hogy nem ismertem meg, nem az új öltözék, a megváltozott hajviselet vagy a kerek napszemüveg miatt volt. Másként járt, másként beszélt, másmilyen volt.

Megkérdeztem, mit csinál mostanában. Klasszikafilológiát tanul, ez volt a régi álma.

Nem tudom, hogy a csöndes gyôzelem, amit hallani véltem, az ô hangjában volt-e, vagy én adtam hozzá. Egy azok közül, akik Keleten tönkrementek volna, mert nem voltak hajlandók a fegyveres szolgálatra, vagy mert távol tartották magukat az FDJ-tól (az ifjúsági szervezettôl), akik a legjobb esetben elkezdtek verseket írni, a legrosszabb esetben agyonlôtték ôket a falnál, de akiknek a vágyai sosem teljesültek be. Most megtekintette kényszerû levélkihordó életének színterét, de már olyan emberként, amilyen mindig is szeretett volna lenni. Örül, mondta, egyszerûen csak örül.

Én is örültem, mert ô örült, és mert hálistennek itt van nekünk az egység, és mert Heinrich Fink kedvére fontoskodhat egy igazságosztó egyesület alapító tagjaként, de legalább nem annak az egyetemnek a rektoraként, ahol az én egykori postásom beteljesíti az álmát.


Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következõ címre: lettre@c3.hu


C3 Alapítvány       c3.hu/scripta/