HEINER MÜLLER

EGY LYUK AZ ÚTON


Mostanában olvastam Baudrillard-nál egy történetet, amely mottóul szolgálhat témánkhoz. Munkások lyukat ásnak az úton. Megáll egy teherautó. Ásnak egy lyukat, fölrakják a lyukat a teherautóra, és a teherautó elhajt a lyukkal. Aztán egyenetlen útszakasz következik – az aszfalt beszakadt, az út tönkrement –, a lyuk leesik a teherautóról, és senki sem tudja újra rárakni. Jó leírás Európa mostani ún. szellemi állapotáról. Amivel telerakodtunk, az egy nagy lyuk.

Ehhez még egy kínai történet. Észak császára és Dél császára meglátogatja Közép császárát, aki gazdagon megvendégeli és megajándékozza ôket. Hazaér a két császár, nagyon elégedettek, és azon gondolkodnak, hogyan tehetnének érte ôk is valamit. Annyi ajándékot kaptunk, mit adhatnánk neki mi? Megvan annak mindene. Aztán eszükbe jut: hiszen lyukai nincsenek. Elmegyünk hozzá, és fúrunk neki lyukakat. Másoknál annyi, de annyi lyuk van, egy, kettô, három, négy, öt, hat, hét. Neki meg egy sincs, pedig ô a Közép császára. Tehát újból meglátogatják, és minden nap fúrnak neki egy lyukat... a hetedik napon a császár meghal.

Nehéz valami konstruktívat mondani Németország szerepérôl az európai kulturális kontextusban. Miért van ez? Feltûnô a fordulat rövid mámorát követô másnapos hangulat, különösen az értelmiségieknél. Valami odalett, és nem tudni, mi az, ami van, vagy mi az, ami jön, hogy jön-e valami egyáltalán. Azt, ami volt, nem lehet visszasírni, de ami van, az se elég jó. És a németek nincsenek hozzászokva, hogy vitatkozzanak. A vélemények ütköztetése egyszerûen rosszindulatú. Nem eszmékrôl van szó, gondolatokról, hanem csak a személyekrôl.

Emlékszem, tíz évvel ezelôtt, Münchenben, a Deutsche Bank épületén olvastam azt a feliratot, hogy „A gondolatokból piacok lesznek.” Ez így van. De a piac föl is falja a gondolatokat. Voltaképpen nincs rájuk szüksége. Amikor a gondolatok piacivá válnak, formaterv lesz belôlük, vagy valami hasonló.

Marx: „Az elmélet anyagi erôvé válik, ha a tömegeket megragadja.” Ez volt a nagy ábránd. Most meg: „A gondolatokból piacok lesznek”. Elég brutális válasz.

Németország egy gondolat, nem realitás. Mindig is egy eszme volt, mindeddig. Franciaország realitás volt. De a kultúra? Volt egy illúzió, egy legenda: az NDK mint olvasó emberek országa. Persze, hogy sokkal több irodalmat fogyasztottak az NDK-ban, de csak mert nehéz volt ponyvához jutni. Ezzel lehetett kultúrát mímelni, de ennek egy csapásra vége lett. És már az egyesítés elôtti Szövetségi Köztársaságban a lakosság alig 2%-a vett tudomást az irodalomról. A többieket ellátták ponyvával. A mostani helyzet reálisabb. A kultúra elit dologgá vált. Mindig is az volt.

A szellem és a hatalom frigyre lépése illúzió volt. De ez az illúzió mégiscsak mozgatott valamit egy fél évszázadon át. Most általános az elbizonytalanodás. Jól észrevehetô ez a színház esetében. A színház közpénzekbôl él, Németországban még inkább, mint másutt. És most elvárnák, hogy a színház is rentábilis legyen. Ez beszûkíti annak a lehetôségét, hogy érdekes színházat lehessen csinálni.

A Brecht-féle harmadik ügy nincs többé. Most már csak a mûvészet van. De inkább mint köldöknézô mûvészet. A közönség mellékes.

Visszahúzódni, ez a legkényelmesebb pozíció. Gottfried Benn szerint az emberiség egyetlen funkciója: jó szobrokat létrehozni. A többi mind szemét. Vagy azt is lehet mondani, hogy a történelem csak a mûalkotások kitermelésére szolgáló alkalmatosság. A szobrok túlélik a kultuszokat, amelyekhez készültek. Ez az elitista álláspont. De ebbe nehéz belenyugodni. Európa eszméjének megvolt a funkciója, olyan volt, mint egy könyvtár, gyûjtômedence, eszmék tava. Az edények még itt vannak, de az eszmék elszivárogtak, vagy egészen elzáródtak.

Az ember legalább mûvészként vagy intellektuelként kivételezett. Már a tehetség is óriási elôny. Pénzt kapni valamiért, amit szeretünk csinálni. Ez a privilégium hajlamossá tesz az önkritikára és a lelkifurdalásra. Innen ered az értelmiség rossz lelkiismerete. De a rossz lelkiismeret elhomályosítja a látást, még ha jogos is. Az ember hozzánôtt bizonyos dolgokhoz, tudatosan vagy sem, amelyek idôközben más oldalról kezdtek mutatkozni, s ezért most meg nem történtté, sosem is gondolttá akarják tenni ôket. De ne feledjük: a probléma megmarad. Az ún. piacgazdaságnak sincs válasza azokra a kérdésekre, amelyeket a szocializmus próbált és vélt megválaszolni. A párizsi kommün egyszerû jelszavával: „Senki vagy mindenki”. Ma azt mondják, mindenkinek nem jut. De ki szelektál? Ez az, ami engem foglalkoztat. Ez az egész civilizáció, amelyiknek nincs más alapelve, csak a szelekció.

Egy fiatal nô faggatott nemrégiben Párizsban a Stasi-kapcsolataimról. Nagyon agresszív volt. Virilio pedig azt mondta, hogy Európa egyetlen esélye a vétkesek szövetsége. Senki ne tegyen úgy, mintha vétlen volna. Németországban az egész vitát elfedi, hogy igyekeznek mindent leleplezni, ami ‘89 elôtt keleten volt. Hiányzik a – ha úgy tetszik – provokatív kiállás bizonyos dolgok mellett, bizonyos álláspontok mellett, melyeket az ember valaha képviselt, amelyeket bizonyára lehet és kell is korrigálni, de elôbb meg kell fogalmazni. Ez hiányzik az egész vitából. Elfedik, elmossák, elfojtják a dolgokat, és ezekbôl az elfojtásokból nem csak lyukak keletkeznek, hanem potenciális robbanótöltet.

Ismerjük a viccet: egy ausztrál bedilizik, mert kapott egy új bumerángot, és megpróbálja eldobni a régit. Nagy érdeklôdéssel és tisztelettel olvastam Enzensberger legutóbbi költeményeit. Pontosan ábrázolják annak az intellektuelnek a helyzetét, aki el van vágva minden csatatértôl, minden harcos áramlattól. Már az az illúziója sincs meg, hogy befolyásolhatna valamit. Ül a lépcsôn egy macskával, azzal beszélget, arra reagál, amit éppen olvasott az újságban, vagy hallott telefonon. Már csak idézni lehet.

Kísérteties, ha egy kultúra eljut arra a pontra, amikor már csak idézet. Nem lehet többet közölni a felszín leképezésérôl vagy ábrázolásáról. Ezt a bestseller-szerzôk jobban tudják. ‘k ezt iparszerûen ûzik. A felületen már nem találhatók gondolatok. Csak ha újra kezdenek történeteket mesélni, akkor lehet megint gondolkodni.

S a lehetséges kiút? Valami karneváli klasszicizmus. Most karnevál kell, hogy túljussunk a behatároltságon és a felelôsségen. Ha a gondolkodást teszik felelôssé – és ez is egy rossz tendencia most Németországban – realitásokért, eseményekért, az veszélyessé válhat. A gondolkodás nem humanisztikus, inkább valamelyest felelôsség nélküli. És ha nem maradhat meg ilyennek...

A németek fô problémája az alternatíva hiánya. A hetvenes évektôl, talán kicsit hamarabb, tudni lehetett, hogy az NDK-kísérlet csak kudarcba torkollhat. Nem számítottak arra, hogy ez ilyen gyorsan megtörténik, hogy ilyen hirtelen jön, de a Szövetségi Köztársaságnak akkoriban nem volt alternatívája. De volt valami vonakodás a tekintetben, hogy a Szövetségi Köztársaságot fogadják el a jobbik Németországnak. A jobbik Németország egy eszme volt, és az is maradt.

Azt hiszem, Németország nem tartozott Európához '89-ig, és még mindig nem tartozik oda.

Németország igazi feladata a közvetítés volna. Kulturális értelemben is. Két kulturális front van. Alapjában véve a francia kultúra sem integrálódott egészen. Ez Lessingnél kezdôdik, aki akkoriban még okkal védekezett a francia „tragédie classique” ellenében. De Németország volt mindig a forgószínpad a másik Európa felé. És csak Németországgal mint ilyen forgószínpaddal valósulhat meg az európai integráció. Oroszország integrálása probléma, azért is, mert Oroszországot nem lehet kirekeszteni, azért is, mert csak hatalmas ázsiai hátországával együtt létezik. Oroszország és Németország kapcsolata mindig különösen nehéz volt, többek között – azt hiszem – a mentalitás hasonlósága miatt. Németországban mindig csak szélsôségek vannak. A közép mindig gyenge volt. Különösen a gondolkodásban. A németek szélsôségesen reagálnak, szélsôségesen gondolkodnak. Ismerjük a hegeli mondást: „Ahol egy német gondol valamit, ott nem nô többé fû”. Ez az oroszokra is áll. De Oroszország nagy és tágas, és ott ez az extremitás, ez a hajlam a szélsôségre, a radikalizmusra inkább válik kreatívvá. Németországban öngyilkos jelleget ölt, ha Németország egyedül marad, elszigeteli magát, vagy elszigetelik.

De a gondolkodás szerintem szabad kell hogy legyen. Még ha rosszat gondolnak is, ha barbár módon gondolkodnak is, meg kell engedni a gondolkodást. Mert ha betiltják, az utcán bukkan fel.


Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következõ címre: lettre@c3.hu


C3 Alapítvány       c3.hu/scripta/