HÕSÖK, MINT MI

Szóval azt elmondhatom magamról, hogy egy egész páncélosezred segédkezett születés-dolgomban, egy ilyen harci egység, mely 1968 augusztusában – huszadikán – cseh föld felé gördült, és egy kis brunni hotel mellett is elhaladt, ahol anyám, kilencedik hónapjában velem, idôzött épp. Motordörgés, páncéllánczörömbölés a flaszteron. Pánik – így szakítottam át a burkot, jutottam ki a csatornába, félreértés ne, szülôi, és landoltam a szoba asztalán. Éj volt, pokol, harckocsik gördültek, és én: ott valék. A lég bûz volt, gonoszság volt, s a világ, melyre jövék, a politikáé. Mr. Kitzelstein, mint maga látja, én itten a történeti felelôsségnek a tudatában – teljesen vagyok; és így kezdtem az életem krónikáját fel/le jegyezni, akkor is mondhatom ezt, ha két év, és nem jutottam túl az elsô bekezdésen. Szemem elôtt oly autobiográfia lebegett, melyben tökéletes hasraesésben találkozom szembe magammal, meg ami amúgy is, ugyebár, abszolút à la „jurop” kortárs-és-tanú hangot zenget... és hogy akkor mind az Irodalmi, mind a Béke Nobel-díj jelöltjeként exponálódom (hogy ezennel megismertessem Kigyelmeteket kiemelkedô tulajdonságommal, a nagyralátással, és hogy ezt el is intézzük). Ki tudja, meddig ülök még az önéletrajzomon, ha Ön nem csörög rám, nem kér interjút nagybecsû, tényleg, becsû New York Times-a számára. Hogy akkor ugye nekem mint volt ezzel a berlini-fal-ledôléssel. Hosszú. Hadd tisztázzak elébb pár félreértést.

Reméltem, részvételem amaz éj eseményeiben egy darabig homályba burkolózhat még – hanem hát igencsak alábecsültem az amerikai oknyomozózsurnalizmus állhatatosságát – mily mozgékony. Hogy a fal hirtelen nem állt, a nép dörzsölgette csak a szemét, s el is hitte, meghitte, maga erején dönté le azt. Na ja, nekem egybôl beviláglott – ragyogott bennem! – a felismerés, hogy ez a nép-ledönté-falat legenda nem lehet tartós életû. Ez valahol áttûnik a semmibe, a falat egyáltalán robbantható nép – a fallal tûnik? vagy hol? és hová? Az illúziótlanabb szemlélôk arra a következtetésre jutnak, hogy faleltüntetô nép nem létezett. De akkor ki szedte le a falat? Itt az embernek eszébe jut Schahowski és a sajtóértekezlet, és az a mese, hogy ô a falnyitást meghirdette, nekem igen jól jött, mert megakadályozta az irányombéli kutatásokat, így aztán, a nekem kiálló Nobel-díjjal a horizontomon, zavartalanul munkálkodhattam életrajzom elkészítésén. Valamint egyre tudtam – tudva –, hogy én, ha outozok, ezzel a sajtókonferencia-legendával elbánok könnyedén, el én. Csak oda kell figyelni jól, ugyanis, mit mondott akkoron Schabowski: Hogy ô, mihelyt feltette magának a zsurnálkérdéseket és a menekülôhullásra föl-lekérdezték, egybôl biztosította, tessék, van a lehetôség a Szövetségibe, oda, menni, lehet, alkalmasint, mert nyomasztotta, mit élvezkedik a világ a kilométerhosszú autókígyók látványán, ahogy ezek itt a cseh-nyugatnémet határon vannak. Többet ô nem akart, csak hogy a menekülthullám túl látványos ne legyen. Tegyük hozzá, egy óra múlva a német Bundestag képviselôi megszakították az eggyé-egyesüléstámogatási vitát, felálltak, elénekelték a Deutschlandliedet. A fal viszont addig szép sérületlenségnek örvendett minden mód, és tovább se történt egyelôre akkor semmi, épp csak hogy a mohó vágyók soka összegyûlt ott és várt. S akkor érkeztem én. Maga mondta telefonba, hogy videóanyag tanulmányozása során bukkant rám. Mit tagadjak én itten még, akkor.

Igen, igaz. Én valék. Én döntöttem le a Berlini Falat. De ha csak ennyi lett volna – a történészek és publicisták recenziói ilyképp szólnak, na: „Vége a német megosztottságnak”, „Vége az európai posztvilágháborús rendnek”, „Vége a kurta 20. századnak”, „A Modernség Vége”, „A Hidegháború Vége”, „Ideológiák Vége”, „A Történelem Vége”, kanyec sztorija. Mint a bátor szabólegény: hetet egy csapásra. Elmesélem magának, hogyan jutott ez idáig. A világnak joga van a históriámra, lévén hogy így értelmes a dolog.

A faldöntés története az én ecsetem sztorija, de hogyan képezhetô bele ez a kezdemény egy olyan könyvbe, amely nobeldíjérdemes keresztezése lenne a David Copperfieldnek és annak, hogy Egy korszak megtekintôdik? Két évig tötyöltem megoldáson, eredmény nélkül – és erre maga engem elôkerít. Érti-e, mennyire nem jön kapóra nekem maga? Ha már a farkamról nem írhatok, legalább dumálok róla. És ezek nem pennadomborítások, hanem a történeti igazság mozaikkövei, és ha maga nem óhajtja, hogy kérdések nyitva maradjanak (slicc!), tessék elfogadnia, hogy ábrázolásaim meglehetôsen faroksúlyosodással lottyannak.

Hogy pont magának mesélem el farkam történetét, nem csupán kigyelmed szimatorrának függvénye, állíthatom, hanem a névjegyéé elsôdleg. Bár ugyan mikor adódik emberfiának oly alkalma, hogy a New York Times levelezôjének bizalmát élvezhesse! Elsôdleg, persze, kérdem (ráadásul!), már ugyan hol prezentálhat maga olyan valakit, mint én, ezzel a nacionáléval: „A Modernség Vége”, „A Történelem Vége”, getcitera, getcitera. ”, a címoldalon! Másutt ilyen nem megy. Micsoda kilátások: Én, a Történelem bevégezôje, a New York Times címoldalán, a liberális világlelkiismeret orgánumának tetején! (Efféle megfogalmazások nem esnek távol fámtól.) Mivel is így akkor második címlapságom köszönt be, mert hogy kilencévesen ott valék az NBI, a Neue Berliner Illustrierte (ahogy neveztük „a Frustrierte”) címe-neki-lapján, ez volt a legelterjesztettebb képes illusztratív akkord. Harmadikos valék, kaptunk egy új dirit a suliban. Értelmes szabadidôkihasználás: neki ez csak a munkaközösségi keretek között volt képzelhetô. Képzelhetô, hogy a statisztika svasztikája miatt – minden irány! – lelkén feküdt: tessék harci célul megvalósítani a diákszázalék magasát, nevezett munkaközösségben, az idô szabadságának kitöltésével, keretek biztosítva. Tiszta érzelmi alapon én a Vitorlás MK (Munkaközösség) felé vonzultam, na ja, de anyám nem akarta volna, hogy olyan helyen legyek, ahol beszoríthatom az ujjam, vagy – „Tudom én, milyen szelek fújnak ilyen vitorlásokon!” – szálka mehet belém. Hogy szálkasérülések, hasadások vérmérgezéshez, amputációkhoz, halálhoz vezethetnek, jól tudtam, nem vita; mindig várd a legrosszabbat, kölcsönösségi alapon tudj róla (jó társsal), ez volt nálunk a jelszó. Anyám, ha nekem bármi jót akart (s mindig!), mélységesen aggályos volt. Fiatalosan is. Apám, tekintélyelv és igaz-ami-igaz, nem érdeklôdött mellékességek iránt (és az én vagyok!); csaknem sose beszélt velem, akkor is csak a legszükségesebbeket mondotta: „Kilóg az inged, hé!” Vagy: „Csönd!” Vagy: „Gyere, hallod?!” Egyebekben az a fazon volt ô, aki este tréningnadrágban ül a láda elôtt, lába lavór hideg vízben kékfénylik.

„Tehetsz, amit akarsz, de vitorlázni nekem nem mész!” Tehát a vitorla ugrott, maradt: Ifjú Természetkutatók Munkaközössége (MK). Az meg úgy járta, hogy ezeket a „mikiket” (MK) mindig a legifjabb szaktanár nyakába varrták, szabatosan a fizikatanárunk lôn ilyképp az MK-vezetônk (Májk) – neve Küfer volt, egyebekben, és huszonhét éves létére, mint mondotta, „a sok gondolkodástól”, koponyacsúcsi fényleménye volt (kopaszodás). Gondoltam, ifjú természetkutatók teknôsbékákat fognak etetni, ez. Küfer úr nem sokra ment velünk, és mi lett: filmeket vetített a spanyol polgárháborúról, a gazdasági világválságról, abszolút rükverc, a projektoron. Felejthetetlen képek voltak, például, ahogy egy romhalmaz egyszerre porzani kezdett, kibontakozott, házzá vált. Épületes. Vagy repülôgépek bombákat gyûjtöttek, miközben lent összeállt a világ. (Küfer, mikor pár évre rá menesztették, arra ment rá, hogy komoly vád szerint pacifisztikus illúziókat keltett, és a történelem kerekének visszafordíthatóságát hirdette.) Láttam akkor a tévében egy adást, ahol métermagas betonfalakról ment a duma, ezek zajkáros utcák hangfogóiul szolgáltak volna. Mert abban az adásban kétszer is elôjött a „fizika” szó, megkérdeztem Küfer urat, hogyan is mûködik egy ilyen hangtörô. Küfer úr hálásan vette kezdeményezésemet, és elmélyedt az akusztika elméletében. Pár hétre rá az Ifjú Természetkutatók Mikije kidolgozott egy „Akusztikai Kísérletépítôdobozt”, melyet „A Holnap Mestereinek Vásárán” mutattunk be aztán. Nem maradt ennyiben a dolog – delegáltak minket a körzeti vásárra, onnét a tartományira. S rám várt a standvezetô felelôs szerepköre! Az iskola egy harmadosztályos tanulója – mint akusztikai kísérletek szakértôje! Mit szól ehhez majd apám? Egy oly apa, aki tényleg semennyire se hihetett bennem, ha egyszer még a „Jaj, ebbôl a gyerekbôl semmi se lesz!” jellegû mondatait sem tartotta érdemesnek rendesen végigartikulálni. Mert már a „Jaj, eb...”-nél leintette magát többnyire, kutyába hagyta az ügyet, ügyemet, harmincadjára. Nevemet ki nem ejtette. Sose hallottam a szájából! Jó, hát van keresztnevem – elônév, mely szinte az elképzelhetô határán túl leledzik, aszongya Klaus (remekbe szabták, nem? mintha „kalauz” lennék, netán „kilós”), de hogy apám ennyire tett erre a névre, az valahogy sért. Mármost mit gondoltam én? Bemegyek hozzá, a hivatalába, ott szép tisztességgel bemutathat a kollégáinak, tessék, például: „Ez a fiam, és azért jött, hogy elmondja nekem, vásári standvezetô, nem akármi, szakembere máris egy olyan ágazatnak, melyhez én nem is konyítok, mintegy ágrólszakadtja vagyok...” Getcitera, getcitera.

Sosem jártam apám hivatalában – a Külker Minisztériumban dolgozik! –, a térképrôl kerestem meg, hol is van ez az épülettömb; húsz percnyi út a metróval. Eljutottam a portásig, az több jegyzékben is kutakodott, hol az apám szobája, hanyas a szám. Keresztnevem (elônév) már pech, de a vezetéknevem kész katasztrófa: Örökké betûzni kell, így se érti meg senki, vagy nem hiszi el; számos fogadást nyertem már ezen az alapon. Vezetéknevem ugyanis: Uhltzscht. A Külkerminisztérium portásának a nyálas kiejtése maradt emlékezetemben: „Uhltzschtunk itten nincsen”. Ezzel kezdte, itt állt le. Sose hallotta még ezt a nevet, nem is lelte. Mit tehettem, hazatértem, és ahogy apámat aztán, már este szépen, megkérdeztem, hol dolgozik ô, olyasmit mormolt, hogy kihelyezve. Döbbenten, hogy ne mondjam, sokkosan mentem szobámba. Hát persze! Kihelyezve! Végre egy fix támpont apám örökös rosszkedvéhez: kihelyezve valami félreesô posztra, világos, hogy a fényes, nagy karrier sosem lesz osztályrésze! Apám, az outsider, külsô pályán a külkereskedelemben, szíve mélyén oly magányosan, akár egy világítótoronyôr, szívét molyrágta-likacsossá eszi a bánat, amit az emberi hitványság nyomán érez: hogy ôt, tessék, külsôsnek helyezik ki. Persze, hogy apám akkora tetû nimolé, amilyet életemben nem láttam máskülönben, de ez még nem ok, hogy rosszat is gondoljak róla.

– „Nézzük csak, ki az, aki itt megint behúzatlan hagyta a függönyt.” Ez csak én lehetek, én lehettem, de miféle függönyrôl beszélt? Ott állt, arcán ultimátum, és tragikus gesztussal mutatott a cipôs polcra, amelynek a függönye nem volt behúzva. Hát rendben, jött haza a kihelyezési helyrôl, a szélsô pályáról, és most, hogy ezt már tudtam, más szemmel néztem ôt azért. Behúztam a függönyt, lerúgta a cipôjét, elhúzta megint a függönyt, gúnyosan tekintett rám, hogy: Ilyen egyszerû ez! És ahogy megmondtam neki most végre, hogy az Ifjú Természetkutatók MK a tartományi vásárra delegált, ahogy tehát elbüszkélkedtem vele, hogy standvezetô leszek, kilencéves fejjel, tudja, kérem, mit felelt ô? Két ujja közé csippentette az ingemet, amúgy a gombolásánál, és közölte: „Hát addig, remélem, megtanulod, hogyan kell rendesen felöltözködni.”

Felejtse. A vásár nyitánya: „fontos képviselôk” körbevezetése. A protokoll szerint az én standomat is meglátogatják így. Iskolaigazgatóm s pár ember (számomra ismeretlenek), felkészítettek ezekre a pillanatokra, és szüntelenül a megtiszteltetésrôl, a „jelentôségrôl” beszéltek. Biztos lehet benne, ingem rendesen be volt gombolva. A tulajdonképpeni eseményrôl csak azt tudom már, hogy néhány verítékezô ember jött a standomhoz – férfiak, s ez meglepett, mert nekem „képviselôk”-rôl papoltak, „képvisellôk”, így mondták, hát nônemû lényekre számítottam. Betanult szövegem (bemutatóm, bemutatkozóm) bizalmatlanabbra sikeredett (vagy így fogadták?), de a férfiak egyike, alkalmasint a legfontosabb, nem hagyott szóhoz jutni, mondott valami viccet – nem is értettem, és csak abból tudtam, hogy vicc, hogy a többi férfi, kíséretében, a leghódolatteljesebb nevetéssel díjazta. Két fotós is kattogtatott, a viccmesélôt fényképezték, aki a vállamat veregette közben, s azt mondta: „Csak így tovább”. Az egész jelenés maximum két percig tartott, és ahogy elment a jónép, tûnôdni kezdtem: hogyhogy ezek „sellôk”, mondom, „képvisellôk”.

Másnap benne voltam a Berliner Zeitungban. Anyám egybôl harminc példányt vásárolt belôle, aztán még leszalasztott külön tízért. Pár napra rá az NBI címlapján is ott voltam: Én, a kilencéves srác a legnagyobb példányszámú képes újság címoldalán, az ország egyik legfontosabb emberének társaságában! Szünet nélkül csöngött a telefon: És a Klaus, Igen, a Klaus, Hát most mondd, a Klaus, Tessék, a Klaus, Ez igaz, hogy a Klaus... Buzgó igazgatóm kitüntetett: már azzal, eleve, hogy a sulit felsorakoztatta ehhez. Utánam fordultak. Sutyorogták: „Ez ô”. „‘ az”. Amíg ebbe a suliba jártam, ott volt bekeretezve az NBI-címoldal az elôcsarnokban. Hogy a „Dobszó” nevû úttörôújság is ráhajtott, hozván egészoldalas cikket rólam, anyám már annyira eltompult, hogy mindössze nyolc „Dobszó”-t vett.

Bömbölhettem volna, a rohadását neki, de: leghôbb vágyam teljesült, s akkor meg...?! Nem voltam luftos senkiházi, de nem ám, címoldal voltam, ez mindent megmondott! Mint Ifjú Természetkutató és „holnapi mester” ott díszelegtem a legolvasottabb képes újság oldalán. Azok meg csak tudják, nyilván, miért hoznak így, a címoldalon, nem? A holnap legígéretesebb mestere volnék, a Nobel-díj várományosa. Ezen a fellegen lebegtem, hétköznapjaimon által. A jövendô Nobel-díjasa hanyag magabízással húzza be a cipôs szekrény függönyét, a jövendô Nobel-díjasa meghallja, ha neki valamit tényleg mondanak. Már ugyan mi baj érhet? Elôbb-utóbb utcát is neveznek el rólam. Utcákat. Kezdtem naplót vezetni. Bár e naplóírás során inkább az utókorhoz fordultam, volt pár jó szavam a jelenbéliekhez is, és ezt igen jó néven vettem magamtól.

És anyám! Végre a szemébe nézhettem! Nem, hát nem volt hiába, hogy nyolc éven át feláldozta szakterületi elôrejutását az én nevelgetésemért. Nem az volt, hogy ott van neki, tessék, egy szokványosan derekas, szorgos-rendes, tisztaságos, okos, mi több, egészen példás („képviselhetô”) fia, nem – ô egy leendô Nobel-díjast nevel máris. Nyolc megerôltetô év eredménye, évre év, mikor is folyton arra okítottak, „kerek mondatokban” válaszoljak – másképp elengedték a fülük mellett, amit mondtam –, nyolc év, melynek során csak olyan értékes, nevelô hatású játékokat játszottak velem, mint Menj fixre!, vagy Malom, netán Jegyezd!, és Master Mind – s csak néha, kivételesen még olyasmit is, hogy Mikádó, és szó sem volt arról, hogy Fekete Péter, Ki nevet a végén, Ember, ne mérgelôdj, esetleg – blôdlik blôdlije! – Háború és Béke.

A címoldalnak köszönhetôen magam cikkcímkitalálója is lettem. Többnyire mindennapi életem eseményeit is megszalagcímeztem így. Ha Bertram haverommal valami kellemes délutánt töltöttem, másnap már láttam magam a Neues Deutschland címlapján, hogy „Klaus és Bertram baráti találkozója”. Ha ujjammal pattintgatva vártam, szólít tanárom, ilyesmi ugrott be: „Szépreményû tudósjelölt szóra jelentkezik”.

Egy évig ment ez így – mígnem aztán szembekerültem a BILD-Zeitung egy eredeti példányával. A konfrontáció nem ért merôben váratlanul; hébe-hóba láttam már BILD-címoldalak fakszimiléjét, és egy tanítónônk gyakran használta ezt a kifejezést: nyugati tabloidok. Azt egybôl sejtettem, ezek a tabloidok újságfélék. Vagyis arra készültem fel, hogy ilyesmi lesz az majd, újságnak kinézô izé, amely érdemben mégis – bomlasztóan – „tabloid”. Ha akkor a szalagcím, de mielôtt a felejthetetlen szalagcímet elárulom, hadd méltassam a tálalást: ilyen kövér betûk! Mintha sziklakôbôl lennének, olyan betûk és szavak! A blokkbetû, dorongbetû egyszerre értelmezhetô fogalommá vált számomra! Ha a cím az lett volna: VILÁGVÉGE – akkor se csodálkozom, de az is kevesebb lett volna ennél: SZEXBOTRÁNY A REND‘RSÉGEN! Rémes!! Hogy a rendôrség, a törvény védelmezôje, a jóravaló polgárok gyámola, éjjel-nappal reánk vigyázó szervünk ilyképpen pellengérre kerüljön! Hát ezek a nyugati tabloidok nem ismernek semmi gátlást? Tabló! Hogyhogy a rendôrség ellen uszítanak? A rendôrség a bûnözôk ellen küzd! Aki a rendôrséget sérti, a bûnözôk mellé áll! Vagy maga másképp látja ezt, kérem? És hogyhogy pont szexbotrányt kell a rendôrségen leleplezni – hát ezek a nyugati tabloidok semmitôl se rettennek vissza? És ami tizenhárom éves fejjel végképp elbizonytalanított: hogy a Nobel-díjat netán pont olyan pillanatban kapom, mikor rám tör az erekció. Akkor nálam is ez lesz? SZEXBOTRÁNY A NOBEL-DÍJ ÁTADÁSÁN?!

Ettôl eltekintve, nevemet, bármennyire nem volt is örvendetes csengésû, nyomtatásban akartam látni – ráadásul minél gyakrabban. Olvasóvitákon vettem részt. És díjakat pályáztam meg. Íróasztalomon – alsóosztályos korom óta volt saját íróasztalom – mindig ott hevert egy halom postai levelezôlap. Minden elérhetô újságot átböngésztem, hol lelek újabb és újabb pályázati felhívást, és olyan kérdéseket például, hogy hány barázdája van egy LP-nek?, nem ettem meg már. A második stratégia, mellyel nevem számára a sajtójelenlétet masszívan biztosítottam, az olvasói vitákon való részvétel volt, lásd „Dob”, „Frösi”, meg érdemben mindenhová írtam, beírtam, ahol csak közöltek olvasói leveleket. Minden témával kapcsolatban volt véleményem, amit nyomtatásra érett állapotba sikerítettem. Könyvelést vezettem sajtóbéli jelenlétemrôl, és ellengôzre, csalásra gyanakodtam, ha netán hat, nyolc, egyszer álló tizennégy héten át nem jelentem meg így. Kisokos nagyokos voltam, és igen nagyra voltam kis olvasói leveleimmel – anyámnak felolvastam valamennyit, persze, csak ha már nyomtatásban megjelentek. Ez az igazi, ez a csúcs! Miért is kételkedtem volna benne? A gyerekkor a kétely nélküli korszak. Tessék, ehhez hozzáteszem: „Semmi kétség...”, és kész aforizma. Holott megvetem az aforizmákat! Fôleg a magam leleményeit. De különben is: magában megvan az a bizonyos valami a nagyseggû, lomha hallgatóság számára, aha, aha, érdekes, így ezt még nem is néztem... Olvasói levelezgetésem kezdetei óta van gyakorlatom az aforizmakészítésben, folyton a tollam hegyére tolul egy, kiszalad, mint a fitty. Hol is tartottam? Gyerekkor, kételyek, igen egy gyereknek hinnie kell, ahol nem ért, de ha kételkedik, megszûnik gyereknek lenni. Aforisztikus, nemde? Biztos, kinyomtatásra érettnek találták volna abban a vitában, hogy „Túl fiatal a felnôttséghez? Gyereknek túl öreg?” Az ifjúság a kétely kora, és ahol a kétely véget ér, vége az ifjúságnak. Hát ha ez nem fitty-gondolatvilág, sôt kutyafitty...! Jó, de a fejemben csak úgy pereg-forog a sok aforisztikus subidubi. Nem is jutok odáig, hogy bármit elbeszéljek, mert ezek az aforizmák jönnek és jönnek, követelôznek: „Hé! Mondj ki! Találj ki! Formálj meg szellemesen! Hiszen szellemes akarsz lenni! Híres akarsz lenni! Minden híres ember szellemes! Hát légy szellemes, mondj ki!” Szeretném egyszer úgy kinyitni a számat, hogy nem azt érzem: odatartják a mikrofont, abba beszélek. És kigyelmed most itt ül a diktafonjával velem szemközt, aki a történelem bevégzôje vagyok, és esélyem van, hogy a New York Times címoldalára kerüljek. Sejti maga, mit tesz velem. Beszélhetnék, ahogy mindig is akartam, beszélhetnék, mintha sajtónyilatkozatokat adnék, hangoztathatnék, értékelhetnék – de a fecserészés, a szélrôl-duma végzetessé válhat. Maga a felvevô jelzôrendszerével bíbelôdött, én a címoldal-szindrómámmal kacérkodtam – és mit okoskodtam ki a végén? Sértegetôsdi és elbizonytalanítósdi lett belôle. Nem csoda, hogy két évi gondolkodás után pontosan egy szakasznyi életírásra futotta nekem csupán. Hát mi marad más, mint folytatni, ahogy eddig csináltuk? Hagyja, képzeljem: beszédpróba, ott tartunk még csak – és kérem, tegyen legalább néha úgy, mintha forgatná a gombokat –, s én beszélek, végestelen végig. Az emberiség történelmének leghíresebb beszédpróbája lesz ez! És az nem semmi nálam, mert a „Híres beszédpróbák” téma kapcsán Ronald Reagan jut az eszembe, minimum, és az ô szívbôl jött „Örömmel közölhetem önökkel, hogy épp aláírtam az Oroszország bombázásáról szóló törvényt” – ja. Ugyanígy csináljuk mi is: Mondhatok mindent, ami csak eszembe jut, nem foghat szavamon senki – hiszen ez csak beszédpróba. (Mind a „Szóbeli jelentések”, „Közbekiáltások”, „Protokollok” és „Megkérdezések” után fenyeget minket az anyag terjesztése „Beszédpróbák” címszóval. Feltehetôen féltucat fejlôdésregény is akad már ily címmel s címen.) De kérem, higgyen nekem: Nem részletezném dolgom ennyire, ha nem kellene ezt tennem. Nem beszélek csak úgy a levegôégbe, hanem nagy összpontosítással a maga kérdésére válaszolok. Folyton ügyelek a majdani befejezésre, és amit maga esetleg zagyvának talál, a végén elnyeri értelmét. Mert azon az éjszakán összefutottak mind a szálak. Én voltam – de ki is voltam én? Nos, hogy röviden és pontosan fogalmazzak, s megismertessem magát fejtegetéseim központi kategóriáival: Menekültem a farkam elôl, és ahogy akkor véletlenül keresztbe került nekem a fal, hát...

De mi van – máris kazettát cserél?

Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következõ címre: lettre@c3.hu