HEINRICH BÖLL

BOROZGATÁS A PETÖCZKIBEN


A katona úgy érezte, most már végre részeg. Közben teljes világossággal megint fel öt lött benne, egy pfennig sincs a zsebében, hogy kifizesse a számlát. Gondolatai épp olyan kristálytiszták voltak, mint a megfigyelései, mindent egészen pontosan látott, a kövér, rövidlátó kocsmárosné a homályban ült a pult mögött, és nagyon óvatosan horgolt, közben csöndesen beszélgetett egy emberrel, akinek kimondottan magyaros bajusza volt: egy igazi vonzó puszta-paprika-operettábrázat, míg a kocsmárosné tisztesen és elég németesen festett, kissé túl jámboran és mozdulatlanul, semhogy megfelelt volna annak, ahogy a katona egy magyar nôt elképzelt. A nyelv, amelyen egymással szót váltottak, érthetetlen volt és gurgulázó, egyszerre szenvedélyes, idegen és szép. A helyiségben vastag, zöldes homály uralkodott az állomásra vezetô kinti fasor sûrûn sorjázó gesztenyefáitól: csodás, sûrû homály, amely olyan volt, mint az abszint, és valami fölségesen kellemes. Az a mesés bajszú férfi félig egy széken ülve széles mozdulattal, kényelmesen könyökölt a pultra.

Ezt mind egész pontosan megfigyelte a katona, miközben tudta, menten összecsuklik, ha elindul a pulthoz. „Le kell egy kicsit ülepednie”, gondolta, aztán hangosan fölnevetett, „Halló”-t kiáltott, a fogadósné felé emelte poharát, és németül azt mondta: „Bitte schön.” Az asszony lassan fölállt a székérôl, ugyanolyan lassan letette a kezébôl a horgolást, és mosolyogva jött felé a kancsóval, közben a magyar is odafordult, és a kitüntetéseket mustrálta a katona mellén. A kacsázva közeledô asszony széle-hossza egy volt, az arca jóságos, szívbetegnek látszott, az orrán vastag csíptetôs szemüveg sodort fekete zsinórral. Úgy látszott, hogy a lába is fájós, mert amíg a poharat töltötte, fölhúzta a lábát, és a kezével az asztalnak támaszkodott, aztán valami nagyon sötéten hangzó magyar szólást mondott, amely biztosan azt jelentette „proszit”, vagy „váljék egészségére”, vagy épp csak valami általános, kedves, anyás gyengédséget, amilyet idôs asszonyok osztogatnak a katonáknak...

A katona cigarettára gyújtott, és nagyot húzott a poharából. Lassan forogni kezdett a szeme elôtt az ivó, a kövér kocsmárosné valahogy keresztben lebegett a térben, a rozsdás öreg söntéspult most merôlegesen állt, a keveset iszogató magyar pedig fent ugrált a levegôben, mint egy ritka mutatványokra betanított majom. A következô pillanatban minden átbillent a túloldalra, a katona hangosan nevetett, „Prost”-ot kiáltott, és ivott még egy kortyot, aztán még egyet, és egy újabb cigarettára gyújtott.

Most egy másik magyar jött az ajtóhoz, kövér volt és alacsony, hamiskás hagymaképe volt és egészen kicsi bajuszkája a szája fölött. Nehezen fújta ki a levegôt, a sapkáját az egyik asztalra hajította, és odaült a pulthoz. A kocsmárosné sört adott neki...

Hármójuk lágy csevegése nagyszerû volt, mint valami halk zümmögés egy másik világ peremén. A katona újra kortyolt egy nagyot, üres volt a pohár, és egyszerre minden megint a helyére került. A katona majdnem boldog volt, megint fölemelte a poharát, megint azt mondta nevetve: „Bitte schön”.

Az asszony töltött neki.

„Most majdnem tíz pohár bor van bennem” – gondolta a katona –, „és ezennel be is akarom fejezni, olyan gyönyörûen be vagyok rúgva, hagy szinte boldog vagyok.” A zöldes derengés sûrûbb lett, a kocsma távolabbi sarkai már megteltek az átláthatatlan, majdnem sötétkék árnyakkal. „Szégyen-gyalázat” – gondolta a katona –, „hogy itt nem szerelmespárok ülnek. Csodálatos egy kocsma volna szerelmespárok számára ebben a szép, zöld és kék derengésben. Szégyen ez minden egyes szerelmespárra nézve kint a világban, akiknek most a világosban kell kucorogniuk vagy szaladgálniuk, míg itt a kocsmában volna hol beszélgetni, bort inni és csókolózni...”

„Istenem” – gondolta a katona –, „zene kéne, meg hogy az összes gyönyörû sötétzöld és sötétkék sarok tele legyen szerelmespárokkal, és én, én pedig egy dalt énekelnék. A fenébe” – gondolta –, „simán elénekelnék egy dalt. Nagyon boldog vagyok, és elénekelnék egy dalt ezeknek a szerelmespároknak, akkor egyáltalán nem gondolnék többet a háborúra, most még mindig gondolok egy kicsit erre a szemét háborúra. Akkor egyáltalán nem gondolnék többé a háborúra.”

Közben figyelte a karóráját, mely most fél nyolcat mutatott. Húsz perce volt még. Húzott még egy mélyet, hosszút a száraz, hûs borból, aztán majdnem olyan volt, mintha ráadtak volna egy erôsebb szenüveget: most mindent közelebbrôl, tisztábban és nagyon biztosan látott, és pompás, szépséges, szinte tökéletes részegség töltötte el. Most látta, hogy a két ember a pultnál szegény, munkás vagy juhász, kopott a nadrágjuk, az arcuk fáradt, és végtelenül megadó a vad bajusz és a hagymás ravaszdiság dacára...

„A fenébe” – gondolta a katona –, „de szörnyû volt akkor, amikor az a hideg volt, és el kellett utaznom, teljesen világos volt, és minden csupa hó, és volt még néhány percünk, és sehol egy sarok, egy sötét, szép, emberi sarok, ahol megcsókolhattuk és megölelhettük volna egymást. Minden világos volt és hideg...”

„Bitte schön!” – szólt a kocsmárosnénak, aztán, míg a nô közeledett, ránézett az órájára: volt még tíz perce. Amikor a kocsmárosné újra tölteni akart félig telt poharába, fölé tette a kezét, nevetve csóválta a fejét, és összedörzsölte a hüvelyk- és a mutatóujját. „Fizetni” – mondta –, „wieviel Pengô?”

Aztán lassan levette a zubbonyát, és lehúzta magáról a szép szürke, kámzsanyakú pulóvert, és maga elé tette az asztalra az óra mellé. Az emberek elöl elnémultak, néztek rá, a kocsmárosné is mintha megijedt volna. Nagyon óvatosan egy tizennégyest írt az asztallapra. A katona rátette a kezét az asszony kövér, meleg karjára, a másik kezével fölemelte a pulóvert, és azt kérdezte nevetve: „Wieviel?” Közben megint összedörzsölte a hüvelyk- és a mutatóujját, és hozzátette: „Pengô.”

Az asszony fejcsóválva nézett rá, de ô csak felhúzta a vállát, és próbálta értésére adni, hogy nincs pénze, míg a nô végül vonakodva megfogta a pulóvert, kifordította, gondosan megvizsgálta, még meg is szagolta. Kissé elfintorította az orrát, aztán elmosolyodott, és gyorsan odaírt a ceruzával egy harmincast a tizennégy mellé. A katona elengedte az asszony meleg karját, rábólintott, fölemelte a poharát, és megint ivott egy kortyot.

Mialatt az asszony odament a pulthoz, és a két magyarral élénk gurgulázásba elegyedett, a katona egyszerûen kinyitotta a száját, és énekelt: azt énekelte, hogy „Zu Strassburg auf dem Schanz”, és rögtön érezte, hogy jól énekel, elôször az életben jól, és ugyanakkor azt is érezte, hogy még jobban be van rúgva, hogy minden megint szelíden himbálózott, és közben megint az órájára nézett, és megállapította, hogy három perce van az éneklésre és a boldogságra, és új dalba fogott: „Innsbruck, ich muß dich lassen”, miközben mosolyogva elrakta a bankókat, amelyeket a kocsmárosné tett eléje az asztalra...

Most teljes csönd volt a kocsmában, a két kopott nadrágos, megfáradt arcú férfi feléje fordult, a kocsmárosné is megállt, és csöndesen, komolyan figyelt, akár egy gyerek.

Akkor a katona kiitta a poharát, újabb cigarettára gyújtott, és most érezte, hogy egy kicsit támolyogni fog. De mielôtt kilépett volna az ajtón, letett egy bankjegyet a söntéspultra, a két férfira mutatott, és azt mondta: „Bitte schön”, és azok hárman néztek utána, mikor végül kinyitotta az ajtót, hogy kilépjen a gesztenyesorra, amely az állomásra vitt, és tele volt fölséges sötétzöld és mélykék árnyakkal, ahol búcsúzóul csókolózni és ölelkezni lehetett volna...


Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következõ címre: lettre@c3.hu


C3 Alapítvány       c3.hu/scripta/