A SZABADSÁG ÉVE

Az az év, amikor Emile meghalt, a szabadság éve volt, legalábbis késôbb szokás lett így nevezni, az újságokban és a nyilvános beszédekben; még aki kerülte a pátoszt a magánbeszédben, az is beszélhetett néha a szabadság évérôl, ez aztán úgy jön, mint a szél, amely elválasztja a súlyosat a könnyûtôl, a lazát a szilárdtól, a felületest a mélyrôl jövôtôl, ha ilyen a szabadság, akkor ez a szabadság éve volt. Akkoriban úgy látszott, semmi sem marad a régiben. Új pénz jött, új igazolványok, új hatóságok, új törvények, új egyenruhák a rendôrségnek, új bélyegek, új tulajdonosok, akik voltaképpen a régiek voltak, akiket azonban idôközben negyven vagy harminc évre elválasztottak a tulajdonuktól, utcákat és városokat neveztek át, emlékmûveket bontottak le, és új katonai szövetségeket kötöttek. Nekem ez mind nem volt elég. Valami erôteljesebbet szerettem volna, amibe a bélyegek, utcanevek, egyenruhák mind beletorkollnak; folytatódást egy másik dimenzióban, esetleg egy drámai klímaváltozást, vízözönt, vagy valami más katasztrófát, mindenesetre valami olyasmit, ami hatalmasabb, mint az ember és változékony cselekvései. Persze nem történt semmi. Ha reggel kiléptem az utcára, hogy bemenjek a múzeumba, az emberek bôre ugyanolyan színû volt, ugyanazt a nyelvet beszélték, az idô az évszaknak megfelelô volt, a villamos más számon ugyan, de ugyanazon az útvonalon járt; késôbb legalább ez megváltozott, amikor fölszedték az egész város burkolatát, hogy a legmodernebb technikával drótozzák és csatornázzák össze, és egész kerületek voltak napokig elvágva a külvilágtól, mert elfelejtettek összeköttetésrôl gondoskodni a számukra. Jól emlékszem, hogy akkoriban senki nem osztozott világfelforgató vágyaimban. A legtöbb ember félve kapaszkodott abba, amit megszokott, ami nem volt kitéve az általános változásnak, amit nem lehetett egyik napról a másikra eltüntetni vagy átnevezni. Házaspárok, akikrôl azt hittem, hogy alig váltanak több szót egymással, mint amennyi a mindennapi élethez feltétlenül szükséges, hirtelen egymás kezét fogták, úgy tekintették meg a város újdonságait; egymásra vetett pillantásaikban a még egy évvel korábbi fásult gúny helyett hálás összetartozás volt. A már benyújtott válókereseteket tömegével vonták vissza. Mindenki vakon kapkodott maga körül, és megragadta azt, amit addig a magáénak mondhatott, a rég elhajítottat is, mert végül is nem lehetett tudni, hogy az új viszonyok között nem bizonyul-e mégis használhatónak.

Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következõ címre: lettre@c3.hu