MEGÉL IS A KUTYA MEG A MACSKA IS

MOSZKVA – Egyszóval, Oroszország még mindig messze van attól a fényességes, boldogságos jövôtôl, amivel annak idején ‘17-ben, ‘37-ben, ‘53-ban, ‘91-ben, ‘93-ban kecsegtettek bennünket. „MERT ELVÉGRE NEM LEHET MINDENKIT MEGTENNI MINISZTERNEK, KÜLÖNBEN IS MINDEN HATALOM ÉS MINDEN HATALMON LÉV‘ SZÍNTISZTA GAZEMBER” – mondja a kocsis Borisz Lavrenyov egy korai elbeszélésében (ha Önök egyáltalán emlékeznek még egy ilyen nevû íróra, ha nem, az se nagy baj), miközben utasa, az épp újabb bombát robbantani készülô forradalmár az ideális társadalomról regél neki. A kocsis már-már udvariasan egyetértene vele, hogy igen, persze, az élet nehéz, meg hogy ideje lenne végre normálisan, emberi módon élni, a terrorista azonban menten lehûti: nem, ez az élet úgysem jön el soha...

„Mert megél itt a kutya meg a macska is!” – ezt a „népi mondást” viszont Paramot hajtogatta állandóan, az öreg segédmunkás a krasznojarszki geológiai expedícióban, a „kiebrudalt értelmiségiek” gyûjtôhelyén, ahol magam is évekig dolgoztam fiatalkoromban. E sokértelmû közhely állandó emlegetése kiválóan alkalmas volt arra, hogy a vén csavargó Paramot elkerülje a konfliktust gyakran változó környezetével, mivelhogy örök antagonisztikus ellenfelei – a rendôr például – rögtön ellágyultak, amint meghallották a bölcs és egyszerû lélekre valló népi mondást, melynek magva végül is nem egyéb, mint hogy elismeri: e két, egymással ontológiai ellentétben álló – s örökké az ingatag egyetértés megôrzésén mesterkedô – elemnek egyformán joga van a létezéshez.

De hova is akarok kilyukadni mindezzel? Természetesen az elnökválasztáshoz, amire június 17. közeledtével egyre makacsabbul hívogatnak bennünket, s persze ott is leszünk mind, mert ha nem: nekünk lesz még rosszabb. Mert emlékeznek, mi történt ‘93-ban? „Persze, hogy emlékeznek, maguk mindenre emlékeznek” – ahogy a költô mondja... Ahogy hallgatom a választási kampány agitátorait, s ahogy látom, hiába emlegetnek folyton „imidzset” meg „féjsz”-t, megint „pofává” torzul az egész, a (szovjethatalom) „összes mocskát ránklöttyentve”, már tudom, hogy úgyis elmegyek szavazni, H. M. (- így rövidítette Lev Nyikolajevics Tolsztoj a naplójában azt, hogy „Ha megérem”), s tiszta szívbôl remélem, ezt teszik tisztelt honfitársaim is.

Elmegyek szavazni, igen, merô számításból, tiszta önzésbôl: olyasvalakit akarok MAGAMNAK választani, akitôl nem a magasrendû igazság megtestesítését, még csak nem is az ideális társadalom megteremtését várom, hanem egyszerûen csak a lehetô legkevesebb kárt – s a lehetô legtöbb pragmatizmust.

Tudom, hogyne, minden út jó szándékkal van kikövezve, meg minden út a pokolba vezet, azt is tudom, hogy a nacsalnyikoktól soványka jót is csak akkor lehet várni, ha az elôször nekik Jó, s csak azután legfeljebb egy kicsinykét nekem is. De mindegy, belemegyek még abba is, hogy én csak kopejkákat keresek, miközben ôk dollárezreket zsebelnek be, mert tudom, hogy úgysincs, nem volt és nem is lesz igazság, egyenlôség, testvériség, s minden harc, amit ezekért a magasztos dolgokért vívnak, csak még feneketlenebb igazságtalanságba, egyenlôtlenségbe taszít BENNÜNKET, mert ‘K, AZOK nemcsak az én személyes tulajdonomat képezô kopejkát szedik el tôlem, hanem közben még jól összeverik a pofámat is. És hogy ezt milyen ideák nevében teszik, már elnézést, nekem – összevert, véres pofával – édesmindegy.

Ne tekintsék cinizmusnak, de valahogy nekem TÖBB a bizalmam azok iránt, akik MÁR hatalmon vannak, akik MÁR összeharácsoltak egy csomót maguknak, mint azok iránt, akik MÉG csak most támolyognak a hatalom felé „részegen és éhesen” – ahogy a másik költô mondja. Eszme? Ugyan már. Persze hogy elôször a nép javáról papolnak mind, hogy jól éljünk meg békében, de amint odajut a dolog, hogy tenni is kéne egy s mást ezért, rögtön valami közbejön.

Ebben a nagy kutya-macskabarátságban, ÁLLAM és ÁLLAMPOLGÁR örök összeférhetetlenségében az a legfôbb baj, hogy idônként fogalmunk sincs, melyik e kettô közül a kutya, melyik a macska, s az az érzésem, nem tudják ezt nálunk fejlettebb országokban sem. Egy ismerôsöm meséli, hogyan próbált nemrég telefonálni egy utcai fülkébôl Németországban – ebben a rendes törvénytisztelô államban, ahol minden szépen pontosan szabályokba van rendezve. Bedob egy ötmárkást, bízva abban, hogy a feliratnak megfelelôen visszakapja az aprót, beszél egy keveset, jóval kevesebbet, mint amennyit a bedobott pénzért lehetne, visszaakasztja a kagylót – az automata persze nem ad neki egy rohadt pfenniget sem.

Odaugrik hozzá viszont egy felháborodott német, és magából kikelve ordít valami olyasmit, hogy minek akasztotta vissza a kagylót, amikor a megmaradt pénzbôl a következô telefonáló még Kamcsatkára is eltelefonálhatott volna, így viszont a visszajáró apró ODA került, AZOKNAK, hogy a fene esne beléjük – így a civilizált német. Az, hogy kik azok az AZOK, perfekt német nyelvtudás nélkül is könnyû volt kitalálni. Igen, igen az ÁLLAMra gondolt.

De hagyjuk az államot, beszüljünk a POLGÁRáról, a NÉPrôl, akinek folyton azon jár az esze, miként akadályozhatná meg, hogy ôt boldogítsák. Ami persze megint csak a népboldogítónak jó, mert nyugodtan felsóhajthat, mondván: hiába minden erôfeszítés, ezzel a néppel nem lehet semmit se kezdeni, ez a nép csak rombolásra való.

Pedig nincs igaza. Az orosz is csak olyan, mint a többi nép. Még csak az sem igaz, hogy többet iszik az európai átlagnál: statisztikai adatok sora bizonyítja, hogy még a franciák és a finnek is megelôzik. Hogy a keze néha remeg? Hát istenem – akkor is aranykéz az, és elôírásos módon, normálisan a karjából nô ki, mint minden európainak. És mi mindenre képes ez a kéz: szánt, vet, arat, komputerrel bankot rabol, miként tavaly tette a forradalom bölcsôjébôl, a legendás Pityerbôl származó ifjú, több millió dollárral rövidítve meg a még így is dúsgazdag amerikai pénzintézetet. Isten bizony, megérdemelné ez a nép, hogy ha jobb nem is, de rosszabb se legyen a sora, mint eddig. És gondoljon akárki akármit, most még VISZONYLAG SZABADOK VAGYUNK. Mondom: viszonylag – és MOST MÉG. És ebbôl vonja le mindenki magának a megfelelô következtetést, minek hosszan papolni errôl.

Miként arról se papolnék hosszan, kire érdemes szavazni, amikor eljön a nyár, s kalászba borulnak az egykori kolhozmezôk...

Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következõ címre: lettre@c3.hu