MIT CSINÁLJUNK A CIGÁNYOKKAL?

Napjainkban számos honfitársunk képzeletében vetül fel a rémkép: fogy a magyar – és szaporodnak a cigányok, a magyarok egykettôre kisebbséggé lehetnek ôseiknek ezeregyszáz éve véren szerzett földjén. A részletesebb kifejtésben ezután „a cigány” leírása következik, a szokványos általánosításokkal és egyszerûsítéssel; amiképpen „a zsidó” „horgas orrú és kapzsi”, úgy „a cigány” dologkerülô, tolvaj, bûnözô, amibôl világosan kitetszik, micsoda történelmi katasztrófa lenne értékes „fajunk” és kultúránk háttérbe szorulása, s helyünkön az „értéktelen” cigányság dominanciára jutása.

Mit mondanak a tudható tények? A cigány népesség aránya Magyarországon ma mintegy 5%. A cigányok biológiai szaporasága valóban magas, messze megelôzi a többségi társadalom (igen alacsony) mutatóit; arányuk 24 évvel ezelôtt még csak 3,5% volt, 2015-re várható, hogy elérik a 8 százalékot. A pánik tehát némileg korai. Engem személy szerint egyáltalán nem fenyeget, hogy magyarként egyszer még majd egy cigány többségû ország állampolgára leszek, de még az unokámat sem.

Veszélyt mégis érzek. És ez úgy szól: nem jó dolog, ha utódaim – ha mégoly távoli utódaim is – egy olyan országban élnének, amelyben a népesség többségét olyan emberek adják, akiknek történelme és majdani jelene egyaránt csak az alávetettségrôl, a hátrányos megkülönböztetettségrôl és üldözöttségrôl, a megvetettségrôl szólt és szól, és a hiányokról, amelyeket az élet minden szükségletének kielégítése során elszenvednek; olyan emberek tehát, akik a helyzetbôl adódó logika szerint ellenségesen állnak szemben – egyelôre a többséggel, és majd egyszer még inkább a magyar kisebbséggel. Eléggé mindegy, hogy ezek az emberek „cigányok” lesznek-e, vagy bárki mások, a lényeg, hogy magukat mint körülhatárolt csoportot tôlem eltérôleg identifikálják, és nem éreznek lehetôséget az átjárásra a csoporthatárokon. Ha nacionális elfogultságainktól eltekintünk, értelmetlennek látszik abból gondot csinálnunk, hogy a növekvô arányú cigányok cigányok; ha vannak körülöttük, velük kapcsolatban problémák, azok sokkal inkább szociológiai természetûek.

A félmilliós magyarországi cigányság természetesen sokféleképpen és mélyen tagolt, a változatos sokféleség képét mutatja. Olyannyira, hogy némileg még közösségi összetartozásuk is csak fikció, közösségi tudatuk, ha van, inkább a külsô (többségi) minôsítés kényszerû elfogadásán alapul, és persze a sorsközösségen, amelyet kisebbségként átélnek. Tegyük fel, hogy a cigányok mégis „valamilyenek”, közös tulajdonságaik alapján meghatározhatók – akkor viszont következik a kérdés, hogy mitôl olyanok, amilyenek? S a válasz: nyilván kevésbé a távoli és homályos közös múltból adódik – sokan még ezt is vitatják –, sokkal inkább tôlünk, akik többségi környezetként helyzetüket meghatározzuk.

Hogy „milyenek a cigányok?”, ezt rossz kérdésnek tartom. Mert sokfélék – és akkor sorolhatnám, hogy ilyenek, meg olyanok, meg amolyanok – ha nem is a végtelenségig, de kiadós hosszan. Szerencsésebb, mert tartalmasabb kérdés, hogy miképpen élnek, milyen a helyzetük? Erre már könnyebb válaszolni – akár csak egyetlen hirtelen lélegzetvétellel is:

A mai magyarországi cigányok

– botrányos mértékben aluliskolázottak; munkavállalóként többségükben képzetlen segédmunkások, közép- és felsôfokú iskolákba csak kivételképp jutnak, számottevô arányú értelmiségi rétegük nincsen; az utóbbi évtizedekben alsó fokú iskolázottságuk szintje némileg emelkedett, miközben relatív lemaradásuk a többségtôl csak nôtt;

– többségükben munkanélküliek, mértéktartó becslések szerint 70 százalékban (egy olyan országban, ahol a munkanélküliség népességi átlaga 12%!); ez új jelenség, 10-15 évvel ezelôtt a munkaképes korú cigány férfiak közel teljes tömege munkavállaló volt, habár a munkapiac szegregált szektoraiban;

– míg Magyarország lakóinak mintegy harmada él a létminimumszint alatt, a magyarországi cigányok körében ez az arány a háromnegyedet is meghaladja;

– mivel a megelôzô korszakokban is nyomorszinten éltek, a nemzeti vagyon két e századi újraelosztásából (1945, 1990-es évek eleje) pedig kimaradtak, többségük nem rendelkezik tulajdonnal;

– diaszpórában élnek, földrajzi elrendezôdésük az ország válságövezeteire koncentrálódik, lakóhelyük általában hagyományos és újonnan képzôdô szegregált gócokban található („gettók”);

– egészségügyi helyzetüket jellemzi, hogy születéskor várható életkoruk mintegy tíz évvel marad az európai mezônyben kiáltóan alacsony magyarországi átlag alatt;

– kultúrájuk folklór-kultúra, archaikus inventárja gazdag – ennél azonban meghatározóbb a kulturális proletarizálódás, a kulturális fogyasztás minôségileg alacsony, igénytelen, lepusztult szintje;

– napi életüket a többségtôl elszenvedett diszkrimináció számos formája határolja be, amihez az utóbbi években a militáns szélsôjobbos mozgalmak folyamatos fenyegetése is társul;

– politikai reprezentáltságuk (alacsony képzettségükkel is összefüggésben) elégtelen, érdekérvényesítô lehetôségeik rendkívül korlátozottak;

– részesedésük a bûnözési statisztikában néhány évvel ezelôtt még nem tért el a népességi átlagtól, napjainkban azonban – fôként a terjedô szükségleti bûnözés révén – növekszik, és így tovább.

Mindezek ismeretében érdemes megfogalmaznunk a környezetünkben folyamatosan fel-felágaskodó, de hangosan csak ritkán kimondott kérdést: mi történjék a cigányokkal? Miféle viszonyt alakítson ki (többségi) társadalmunk ezzel a növekvô arányú kisebbséggel, amely életmódjának minden mutatójával oly riasztóan eltér a népességi átlagtól és a deklarált eszményektôl, amely kultúrájának és fizikai habitusának másságával durván megzavarja az össznépi koloritot, és beilleszkedési képtelenségével oly metszôen irritálja a polgári karakterû állampolgárt? Lássuk a cselekvési programok alternatíváit!

Elôbb azonban még egy közbevetés. Negyed századnál hosszabb ideje „foglalkozom” cigányokkal, több-kevesebb folyamatossággal közelükben élve követem sorsuk alakulását. Balgaság lenne tagadnom a tagadhatatlant: elfogult vagyok, mellettük. „Szeretem a cigányokat”? – ez is dôreség, hiszen az ember egyik embertársát szereti, a másikat meg nem annyira – így vagyok ezzel más embercsoportok esetében is, a cigányok sem kivételek. De annyi igaz: tanulmányok, esszék, publicisztikák és tényfeltáró riportok hosszú sorában adtam már hangot méltatlan sorsuk láttán érzett megrendülésemnek és felháborodásomnak, számos módon álltam már ki „igazuk” mellett. A kérdést – kimondva vagy kimondatlanul – mindig a morál oldaláról közelítettem, honfitársaim feltételezett humanizmusára, az emberi szolidaritásra apelláltam. Elég haszontalanul. Kudarcaimból okulva most fordítok a táncrenden. Megkísérlem, hogy ezúttal a cinizmusig menô tárgyilagossággal nyúljak a témához.

A népirtás mint opció

1. Dönthetünk úgy, hogy ezt a már végletesen leszakadó, „lépéstartásra képtelen” elemet a szó fizikai értelmében kiiktatjuk jövônkbôl. Leplezetlenebbül szólva: kiirtjuk a cigányokat.

Ez a megoldás („Endlösung”) kétségtelenül lehetséges. Technikai értelemben is; ez egyszer ugyan kipróbálásra került már, s a kísérlet – az áldozatok százezrekben mérhetô száma ellenére – nem járt teljes sikerrel; a részleges kudarc tapasztalatainak feldolgozása, de korunk fejlettebb technikai felkészültsége jelentheti egy ismételt próbálkozás sokkal nagyobb, megközelítôen akár teljes sikerét. Más oldalról közelítve a kérdést: úgy tûnik, hogy egy ilyen értelmû döntéshez megfelelô társadalmi bázissal is rendelkezünk. Magyarországon ma négyszemközti beszélgetések keretében számos alkalommal elhangzik a kifejezett óhaj, megfogalmazódik az akarat: egyetlen lehetôségként a cigányok teljes kiirtásához kell folyamodnunk, követve a hitleri útmutatást, tökéletesítve a negyven-egynéhány évvel ezelôtti módszereket. Külön rá kell mutatni e társadalmi alapzat rendkívül széles voltára: túl a munkanélküli és a munkanélküliség árnyékában élô munkások tömegein, pedagógusok, rendôrök, hivatalnokok és értelmiségiek, mindkét nembeli magyar állampolgárok hangot adnak ilyen értelmû igényüknek. Nyomatékosítja e stratégia társadalmi realitását a többé-kevésbé nyíltan kiálló szélsôjobboldali szubkultúrák és politikai igényû mozgalmak jelentkezése és gyors erôsödése is, de legalább ennyire az irántuk megnyilvánuló „tolerancia” markáns jelenléte, gyakran törvényekbe is ütközô tevékenységük cinkos mentegetése az államapparátus és a politikai élet meghatározó körei részérôl. Napjainkban a közhangulat ilyen arányú formálódása szemlátomást gyorsul. 1996 márciusában már ott tartunk, hogy a népszerûségi listát vezetô és kormányzásra törô politikai párt tûzi zászlajára az „idegenek” eltávolításának programját, s igehirdetéséhez még papi segédletet is fel tud vonultatni. A politikai kísérlet nyomában fellépô elutasítás pedig korántsem olyan széles körû, egyértelmû és erôteljes, mint azt egy európai demokráciában várhatnánk. Mindez arra int, hogy komolyan fontolóra kell vennünk a jelzett alternatíva esélyeit.

Ugyanakkor azonban súlyos érvek szólnak e végletes döntés ellen is. A felvetésekben gyakran vagy többnyire nem éppen a kategorikus megsemmisítésrôl esik szó, mindössze csak a cigányság „elûzésérôl” – miután azonban elég nyilvánvalóan nincs hová elûzni ôket, ez csupán az ideológusok és szónokok kezdeti óvatosságaként, puszta eufemizmusként értelmezhetô. Ha viszont a tényleges szándékoknak megfelelôen effektív népirtásra gondolunk, számítanunk kell rá, hogy annak végrehajtása már komoly buktatókat is rejteget. Az elgondolás társadalmi támogatottsága ma ugyan meglenni látszik – ám figyelmeztetô történelmi tapasztalat, hogy a közvélemény roppant gyors változásokra képes tényezô. Például a Holocaust korszakának kezdetén számottevô bázisa volt Magyarországon a népirtás gondolatának – mindaddig, amíg az csak általános és távoli eszmeként jelent meg a politikai frazeológiában; mihelyt azonban konkrét és meztelen valóságában lépett a porondra, a helyzet hirtelen megváltozott: a magyar közvélemény visszahôkölt – és mindent összevéve társadalmunk jelentôsen polgáribbnak, európaibbnak bizonyult, mint azt az elôzetes kalkulációk jelezték. Számolni kell továbbá azzal is, hogy egy ilyesfajta, sikeresen végrehajtott genocídium utólag történelmileg lenyelhetetlen gombócnak bizonyulhat, és súlyos, maradandó károkat okozhat a társadalom önértékelésében; a történteket ugyan megpróbálhatjuk egyszerûen letagadni – ez a törekvés azonban Európának e középsô régiójában nemigen szokott széles körben eredményre vezetni.

Fontos tényezô a nemzetközi rezonancia is. Az utóbbi évtizedek emberjogi kampányai Kelet-Európában nem sok nyomot hagytak – nem így azonban a nemzetközi közvéleményt ténylegesen jelentô Nyugat-Európában és az Egyesült Államokban, épp abban a világban, amelynek ítéletei a világpolitikát ma is alapjában meghatározzák. Elsô megközelítésben úgy tûnhetett, hogy például az elmúlt években a Balkánon eszközölt népirtások a Nyugatot nem igazán zavarják – a második menetben azonban már egyre világosabb, hogy a nyugati kormányok, de még inkább a nyugati társadalmak emberi jogokra is érzékeny értékrendje mûködik, s az ítélet alá esô országok, népek, társadalmak oly mértékû hosszú távú presztízsveszteséget szenvedhetnek, amihez hasonló kockázat racionális mérlegelés alapján aligha vállalható. A példa elemzése elég egyértelmûen arra figyelmeztet, hogy egy esetleges magyarországi etnikai tisztogatás egy végzetes nemzetközi elszigetelôdés vagy kiközösítés komoly veszélyével fenyegetne, számos szálon a Nyugattól függô gazdaságunk katasztrófájához is elvezethetne. – E meggondolások fokozott óvatosságra intenek a népirtás elôzetes tervezése során és a tervek véglegesítésekor.

Tovább a kétszínûség útján

2. Drasztikus megoldások keresése helyett folytathatjuk az eddigi, immár hagyományosnak nevezhetô kétszínû gyakorlatot is. Ennek lényege, hogy a népirtásban nem merészkedünk a klasszikus, haláltáboros, gázkamrás, krematóriumos formákig, de még csak a sterilizációs programig sem – hanem mindössze a diszkrimináció és a szegregáció mechanizmusainak mûködtetésével gondoskodunk arról, hogy a nemkívánatos kisebbség elôbb a társadalmi hierarchia legaljára, majd egyre inkább a margón kívülre kerüljön, gazdaságilag, biológiailag és társadalmilag a végsôkig ellehetetlenüljön. A módszer rugalmasan alkalmazható: a politika napi széljárásához igazodva idôrôl idôre egy-egy ellentétes értelmû politikai deklaráció, vagy akár kirakat-akció is tarkíthatja, amely a „szerencsétlen” sorsú népcsoport tragikus gondjainak látványos „felvállalását” imitálja – gondosan ügyelve persze, nehogy a mérleg akár csak idôlegesen is pozitív irányba billenjen. Ily módon ügyesen fenntartható az a látszat is, miszerint az illetô kisebbség voltaképpen a politikai rendszer túltámogatott kedvezményezettje – ezáltal tehát hosszú távra biztosítható a kisemmizettek iránti irigység és ellenszenv, azaz a negatív irányú beavatkozás folyamatos muníciója. E stratégia pontosabb leírásához elegendô, ha a cigánysággal kapcsolatos politikának az elmúlt évtizedekbeli magyarországi gyakorlatát elemezzük.

E szisztéma számos vitathatatlan elônnyel bír. Legelôször is: kiválóan megfelel közvéleményünk mai kondíciójának, annak a társadalmi közegnek, amely ugyan viszonylagosan megosztott, egészében azonban morálisan érzéketlen, kiürült. Lényeges elem, hogy az így irányított folyamatoknak nem nehéz olyan beállítást adni, mintha azok „spontán” történések lennének, amelyek mûködéséért csakis éppen az áldozat felelôs – ez nagyban hozzájárulhat a társadalmi lelkiismeret elaltatásához és kikapcsolásához. További elôny, hogy egy ilyen értelmû „cigány-politika” továbbviteléhez nem szükséges új módszereket kitalálni, ez az út a már begyakorolt lépésekkel, rutinszerûen járható. Jelentôs körülmény, hogy a kelet-európai folyamatokra reagáló nyugati közvélemény ingerküszöbe napjainkban igencsak alacsonyra süllyedt, aligha kell attól tartani, hogy a Nyugat másra, mint a direkt módszerû népirtás véresen látványos jeleneteire különösebb izgalommal és megfelelô politikai lépésekkel válaszolna, komolyan remélhetô, hogy a „csendes népirtás” unalmas látványára bölcsen szemet huny. Szerencsés körülmény az is, hogy ez a konstrukció mintegy terepszínû, észrevétlenül belesimul Kelet-Közép-Európa mai kisebbségpolitikai látképébe.

De ne hanyagoljuk el az aggályokat sem. A lehetôségek fokozatos megvonása egy kisebbségtôl – ha nem is olyan durva egyértelmûséggel, mint a katonai szervezettségû és technológiájú genocídiumok, mégis: – lényegében kimeríti a népirtás fogalmát, ezért annak minden veszélyét magában rejti. A magyar társadalomfejlôdésben bizonyos valószínûséggel ki vagyunk téve egy olyan váratlan és viszonylag közeli fordulatnak, amely érezhetô polgárosodást eredményez – egy új arcú, az európai értékekre érzékenyebb magyar társadalom pedig meglepôen hamar szembefordulhat a kérdés „keleties”, „balkánias” kezelésének gyakorlatával. Hasonló meglepetések érhetnek minket a meghatározó Nyugat oldaláról is: amennyiben a következô évek a balkáni, az észak-ír, a közel-keleti és más Európa-közeli válsággócokban a feszültség csökkenését, a helyzet konszolidálódását hozzák, és sikerül elejét venni újabb tûzfészkek kialakulásának is, könnyen megtörténhet, hogy a Nyugat fokozódó érdeklôdéssel és növekvô ingerültséggel fordul a mai összehasonlításban szolidabb, valójában azonban nagyon súlyos kelet-európai emberjogi problémák felé.

Más részrôl: Nem bizonyos, hogy a megsemmisítésnek ez a „moderáltabb”, az effektív tömeggyilkosságot megkerülô módozata valóban alkalmas arra, amire szántuk: egy népcsoport vitalitásának és biológiai expanziójának végérvényes megfojtására. Márpedig egy olyan cigányság, amely a mai ütemben szaporodik, de egy a mai módon vagy annál még drámaibban elnyomorodott helyzetben van, valóban igen súlyos fenyegetést jelent a magyar társadalom jövôjére nézve. Még akkor is, ha csupán a „békeidôk” mindennapi egymás mellett élését tekintjük – de miért ne gondolhatnánk a fizikai értelmû konfrontáció kirobbanására is? Íme a legsúlyosabb ellenérv: A történelem kevés olyan példát ismer, hogy egy csendes megsemmisítésre ítélt kisebbség ellenállás nélkül hajtaná fejét igába vagy a nyaktiló alá. A cigányság, tradícióiból adódóan, békés hajlamú nép, hazáját sem fegyverrel hódította („virággal jöttünk, nem puskával”), diaszpórában élve sokkal inkább az elemi túlélés és az alkalmazkodás reflexeit alakította ki, semmint hatalmi ambíciókat, militáns ideológiái és mozgalmai máig sincsenek – e megfigyelések azonban igen megbízhatatlan elemek egy körültekintô prognózisban. Számos hozzáértô elemzô szerint a húr máris pattanásig feszült, a korábbi gyakorlat nem folytatható: „puskaporos hordón ülünk”.

Egy korrekt megoldás körvonalai

3. Nyilvánvalóan létezik a kérdés kezelésének és megoldásának egy további receptje is. Ennek lényege azon a felismerésen nyugszik, hogy a magyar többségi társadalom és a cigány kisebbség egymás mellett élésének ügye immár végveszélyes mértékben elromlott, a beavatkozás tovább már nem halogatható, és minden további hibás lépés földindulással, társadalmi egyensúlyunkat megingató kataklizmával fenyeget. Ezt megelôzendô egyértelmû és valóban hatékony intézkedések átgondolt stratégiájával kell fellépni a cigány kisebbség sorsának megfordítása érdekében – nem pusztán a cigányság, de ugyanúgy a többségi társadalom érdekében is. Szigorú beavatkozással útját kell állni a diszkrimináció mûködésének minden egyes részterületen: az oktatásban, a munkaerôpiacon, a költözés és lakhatás hiánytalan szabadságának biztosításával, a rendvédelem és az igazságszolgáltatás terén, a tömegkommunikációban, az egészségügyben, a mindennapi érintkezés terepein. Véget kell vetni a cigányság jórészt mesterséges kriminalizálásának. Véget kell vetni a cigányság politikai és érdekvédelmi önszervezôdését manipuláló, azt megbénítani hivatott pártpolitikai játéknak. Kemény kézzel kell lesújtani a cigány kisebbséget fizikai létében fenyegetô szélsôséges mozgalmakra. A „pozitív diszkrimináció” elve jegyében, anyagi áldozatokat sem sajnálva komoly lépéseket kell tenni a cigányság iskoláztatásában kialakult végletes hátrányok kiegyenlítése felé. Hathatós regionális gazdasági válságprogramokkal, képzési programokkal és az állami intervenció egyéb eszközeivel le kell törni a cigányságot tragikus mértékben elnyomorító munkanélküliséget. A gazdasági elnyomorodás enyhítésére elsôrendûen az érintetteket aktivizáló módozatokat kell kialakítani, mellettük fenntartva a szociálpolitikai beavatkozás gyakorlatát is, amely azonban nem szubjektív értelmezésû „érdemek” alapján „jutalmaz”, hanem a rászorultság mértékében biztosítja az elemi lét feltételeit. Pótlólag, a nemzeti vagyon újraosztásának lezárulta után is meg kell találni a cigányok tulajdonhoz juttatásának módját. Rendészeti kérdésbôl a civil társadalom feladatává kell alakítani a helyi konfliktusok kezelését. A magyar iskolarendszer alaptantervébe be kell iktatni a cigánysággal kapcsolatos valós ismeretek oktatását, ugyanígy a médiákban is biztosítani kell a negatív hangulatformálást felváltó realisztikus cigány-kép megjelenítését. Az egyházakat, a civil szervezeteket és a legkülönfélébb kulturális intézményeket is segítségül híva meg kell változtatni azt a közkeletû szemléletet, amely az áldozatot teszi felelôssé helyzetéért. A tudatalakító programoknak feltétlenül építkezniük kell az emberjogi fogalmakra és a humanitárius eszmékre, ugyanakkor világossá kell tenni, hogy ez az áldozatokat is megkívánó stratégia nem egyszerûen „a romák ügyét”, hanem ugyanannyira a magyar társadalom egészét is szolgálja. Meg kell teremteni a cigányság képviseletét a politikai élet minden szintjén, beleértve az Országgyûlést is. Röviden összefoglalva: ki kell alakítani a többségi társadalom és a kormányzat korrekt viszonyát a cigány kisebbséggel.

Mi szól az itt leírt receptúra ellen? Számos meggondolás. Ez a programcsomag több ponton (iskolaügy, munkapiac, regionális gazdasági válságkezelés, szociális háló stb.) jelentôs költségráfordítást is igényel, ráadásul épp a magyar gazdaság mély válságának idôszakában. Bizonyos, hogy a program a kezdeti fázisban nem lenne képes megnyerni az elôítéletektôl átitatott magyar közvélemény egyöntetû helyeslését, sôt, nagyon valószínû, hogy a többség többségének heves ellenérzésével kell megküzdeni. Gyors eredmények semmiképp nem várhatók, a tradicionális gyökérzetû elôítéletek oldása aligha lehet rövidtávú kampányfeladat – a programban meghatározott, mindenképp elkésetten induló munka így versenyfutás az idôvel, többesélyes játszma. Elindításának és végigvitelének komoly akadálya lehet az is, hogy a cigányság tömegeiben az adott elôzmények után érthetô módon már semennyi bizalom nem él a pozitív szándékú változások és változtatások iránt, a fogadókészség tehát a kezdetekkor minimálisra becsülhetô.

És mi szól mégis mellette? Mindösszesen csak annyi, hogy ez a stratégia az egyetlen, amely reményteljes megoldást kínál a sok-sok lépcsôben elrontott ügyben. Ez az egyetlen lehetôsége annak, hogy a ma félmilliós magyarországi cigány kisebbség a jövôben ne a magyar társadalom ellenében fogalmazza meg önmagát, s így a ma oly rohamosan érlelôdô konfrontáció elkerülhetô legyen. A megfelelô anyagi források „hiánya” természetesen még a gazdasági válság idôszakában sem lehet elfogadható ellenérv: politikai akarat esetén számos egyéb, szembeszökôen másodlagos fontosságú kiadásokra is biztosíthatók az anyagi eszközök; egyértelmûnek látszik, hogy egy ilyen szellemû programcsomag összeállítását és útrabocsájtását mindmáig leginkább a politikai akarat kóros hiánya akadályozta. A leírtakhoz képest már csak harmadlagosnak tûnik az az érv, hogy ez, csakis ez lehetne az az út, amelyen a mocsárba vezetô ösvényrôl lekanyarodva a deklaráltan vágyott Európát közelíthetnénk.

Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következõ címre: lettre@c3.hu