AZ ANDALÚZ CIGÁNYOK

A jellegzetes, eredeti andalúz kultúra kialakulására nagy hatást gyakoroltak a messzi földrôl érkezô bevándorlók. Ennek ellenére Andalúzia történelmében is találunk példákat az idegengyûlöletre. A 16. században az amerikai gyarmatokkal folytatott kereskedelem felvirágoztatta Sevillát, amely igazi kozmopolita nagyvárossá vált. Teljes egyetértésben éltek benne baszkok, génuaiak és zsidók, de az arabokat egyre szigorúbban üldözték: elôbb megtiltották anyanyelvük használatát, hagyományos öltözékük viselését, vallásuk gyakorlását, majd, mivel asszimilálásuk teljesen kilátástalannak látszott, kiûzték ôket az országból.

Az andalúzok a cigányok irányában egészen másként viselkedtek; ez a rövid tanulmány ezt az állítást igyekszik alátámasztani. A 14. században megjelenô cigányokat az andalúziai nemesek nagy tisztelettel fogadták. Az idegenek csoportokban érkeztek, vezetôik azt állították magukról, hogy „tiszta vér” kering ereikben. (Fekete színûnek tartott vérük „tisztaságának” a spanyol cigányok nagy jelentôséget tulajdonítanak; a flamenco-énekesek azt állítják, hogy amikor szívbôl dalolnak, érzik, hogy megszólal bennük a vér szava.) Azt mondták, hogy elôkelô származásúak, és eleinte mindenkit elbûvölt lovasaik ügyessége, táncosaik virtuozitása és asszonyaik érzékisége. Az andalúz nemesek úgy találták, hogy e nemes idegenek bátrak és nagylelkûek. De ez a „kegyelmi állapot” nem sokáig tartott, és a cigányok csakhamar az idegengyûlölet céltáblájává váltak. 1633-tól kezdve nem köthettek házasságot egymás közt, tilos lett a „cigány” szó használata, „új kasztíliaiaknak” nevezték el ôket. Több törvényt is hoztak, hogy sikerüljön valahogyan letelepedésre és helyben maradásra bírni ezeket a nomád vándorokat; mindent elkövettek, hogy rákényszerítsék ôket a földmûvelésre.

De az andalúzok mindennapi viselkedése távolról sem volt ennyire ellenséges a cigányok iránt. A parasztok gyakran vették oltalmukba ôket, részint együttérzésbôl, de még inkább érdekbôl, mert a kiváló cigány iparosok, pékek, patkolókovácsok munkájára minden gazdaságban szükség volt. Az egyház is védelmükre kelt, „menedékjogot” biztosított számukra a kolostorokban.

Ortega y Gasset azt írja Elmélkedések Andalúziáról címû mûvében, hogy ennek az országnak mindig sikerült semlegesítenie az ellenséges hódítókat; mert mindig az andalúzok (némi lustaságra való hajlammal párosult) „életmûvészetének” bûvkörébe kerültek. Ugyancsak ô mondja, hogy az andalúzok nem egykori katonai gyôzelmeikre büszkék, hanem inkább kellemes életmódjukkal és az ország kedvezô éghajlatával dicsekednek. A spanyol cigányok ebben teljesen egyetértenek vele; szerintük is Andalúzia a legjobb hely a világon. Heredia Juan de Dios úgy vélekedik, hogy azért él a cigányok 40%-a Andalúziában, mert a spanyolországi és az európai cigányok számára ez maga az Ígéret Földje. Ez a magyarázata annak, hogy mind a mai napig egyre újabb hullámokban érkeznek a cigányok más, szegényebb országokból. Amikor Sevilla környékén elkezdôdtek az 1992-es világkiállítás építkezései (Amerika felfedezésének évfordulója miatt választották ezt a dátumot, de ne feledjük, hogy ez volt a mórok kiûzésének és az elsô cigányellenes törvények meghozatalának az éve is), a kiállítási pavilonokat egy olyan területre tervezték, ahol addig cigánycsaládok éltek hullámbádog-kalyibáikban. A cigányok családonként egymillió pezetát kaptak, hogy elhagyják Sevilla tartományt, és máshol telepedjenek le. De miután némi idôt eltöltöttek másutt, majdnem mind visszatértek, és megint Sevilla külvárosaiban telepedtek le, barátaiknál húzták meg magukat. A Portugáliából érkezett cigányok közül sokan még mindig abban reménykednek, hogy az állam állandó lakhelyhez juttatja ôket, mások elvegyültek az andalúzok között, marginalizálódtak, a kábítószer és a prostitúció veszélyezteti létüket.

Ez tehát az újabban érkezett cigányok helyzete. Emellett léteznek régi, „bennszülött” cigánycsaládok is, amelyek a kis vidéki városokban élnek. Olyanok is akadnak közöttük, akik végül is beletanultak a földmûves munkába, és együtt dolgoznak az andalúz parasztokkal. Nagy többségükben otthon érzik magukat, egészen jól integrálódtak. Mégis, annak ellenére, hogy évszázadok óta egymás mellett élnek, az igazi andalúzok még mindig idegeneknek tekintik ôket, és zavarja ôket a cigányok jelenléte: „Yo no soy razista de negros, son razista de gitanos” – mondogatják (Nem a négerek miatt vagyok rasszista, hanem a cigányok miatt).

Süt a cigányok napja

Ha valaki rosszul öltözött, piszkos, elhanyagolt, vagy tarkabarka, rikító színû ruhát visel, azt mondják róla: „parece un gitano”, úgy néz ki, mint egy cigány. A gyerekeket is a cigánnyal ijesztgetik: „Elvisz a cigány, ha rossz vagy!”, mert hát a cigány mindig valami rosszban sántikál... A. Guichot y Sierra feljegyzése szerint a közhiedelem azt tartja: a cigányok átkai súlyosabb következményekkel járnak, mint a másokéi. Könnyen rámondják, hogy mûveletlen, és hogy bármilyen gazságra képes, még gyermekeket is lop. Olyat is lehet hallani, hogy nem kell szánni ôket a nincstelenségükért: mind lusták, csak azt kapják, amit megérdemelnek. Bár sokan tudják, hogy egymás között tiszteletben tartják a becsületesség szabályait, azt terjesztik róluk, hogy csalnak, nem adják meg a tartozásaikat. Az irántuk érzett általános bizalmatlanság szülte a következô szólást is: amikor zuhog az esô, de a felhôk résein kikukucskál a nap, azt mondják: „sol de los gitanos” (süt a cigányok napja), hazug és állhatatlan.

Sok más jel is bizonyítja, hogy a cigányok integrációja még várat magára. Még két idevágó történetet mesélek el.

Az evangélikus egyháznak van egy igen erôteljes cigány gyülekezete is. Az evangélikus andalúzok eléggé türelmetlenek irányukban, hangosnak és fegyelmezetlennek tartják ôket. „Nálunk nagyobb a demokrácia, mint a többi keresztény egyházban, de nem vagyunk olyan rendetlenek, mint a cigányok. Náluk a lelkésznek kiabálnia kell, ha azt akarja, hogy meghallják, amit mond, a hívek flamencót énekelnek, és az istentiszteletnek se vége, se hossza (fél óra helyett két és fél órát tart)”. A cigányok erre azt válaszolják: „Másoknak nem tetszik, hogy zajosak vagyunk, és nem tartjuk be olyan szigorúan az istentisztelet rendjét. De mi szabadnak születtünk; amikor egy cigány megtér, sokkal mélyebben változik meg, mint egy ‘payos’ (nem-cigány)”.

A másik történet: Torreblanca egyik szegény külvárosában egy iskolaigazgató kissé ügyetlenül bizonygatja nekem, hogy náluk nincs megkülönböztetés a cigány és az andalúz gyermekek között; az egyik osztályban, anélkül hogy figyelmeztetne, mire készül, váratlanul felszólítja a gyerekeket, hogy aki cigány, álljon fel. Négy-öt gyermek fel is emelkedik a padokból, amikor is szigorú hangon rászól egy kislányra, aki ülve maradt, hogy álljon csak fel, hiszen az ô szülei is cigányok. A kislány sírva fakad, a tanító úr pedig atyai hangon vigasztalgatja, hogy ne búsuljon, mert igaz, hogy a szülei cigányok, de azért „rendes emberek”.

Ezt a mindennapi idegengyûlöletet sajnos az úgynevezett tanult emberek még inkább igyekeznek szítani. George Borrow, az ismert Biblia-fordító például azt mondja a cigányasszonyokról, hogy borzas hajzatuk visszataszítóvá teszi ôket, és azért rejtôznek loboncos fürtjeik mögé, hogy ne lehessen kitalálni, mire készülnek. Így például csak azért akarnak rávenni valakit, hogy jósoltasson velük, mert a közelébe kerülve könnyûszerrel megigézhetik, rontást hozhatnak rá. Mozdulataik kapkodóak, gonosz tekintetükben gôg, szolgai alázat és agyafúrtság bujkál.

Még sok ehhez hasonló kommentárt lehetne itt idézni, amelyek mind vagy nyomorúságos külsejükre, vagy kulturálatlanságukra utalnak.

Volt alkalmam megfigyelni, hogy a cigányok marginalizációjának elsôsorban a nyomorúság szinonimájaként értelmezett életmódjuk a kiváltó oka. Sevilla külvárosában, a San Diego negyedben él egy Portugáliából olyan tíz-tizenkét éve bevándorolt cigánycsalád; egy hullámbádog-kunyhóban húzzák meg magukat, amelyben nincs víz, nincs vécé, az egész közösség egyetlen vízcsapról hordja az ivóvizet.

Csak egymás között házasodnak, teljesen elzárkóznak a külvilágtól. E közösség közelében náluk egy hajszálnyival kevésbé nyomorult „payosok” laknak, akik, mivel ôk nem cigányok, rettentôen lenézik a szomszédaikat. A cigányok alig teszik be a lábukat a „payosok” lakónegyedébe, pedig az ott kezdôdik a házuk mellett. Az asszonyaik néha eljárnak vásárolni, a férfiak száz évben egyszer beülnek egy kávéra, és néha a gyermekeket a pap elviszi a templomba. De bármennyire meghúzzák is magukat a cigányok, a „payosokat” nagyon zavarja, hogy a magas panelházakból kinézve azt kell látniuk, hogy hogyan élnek a szabad ég alatt (különösen azt nehezményezik, hogy kint mosakodnak és kint végzik a dolgukat), esténként hogyan gyûlnek össze a tûz körül, amely aztán telefüstöli az egész környéket. A negyedbeli pap mesélte nekem, hogy általában nem mondanak rosszat a cigányokról, de ha azt hiszik, hogy valamelyik családot segíteni akarja, vagy lakáshoz akarja juttatni ôket, irigységükben azonnal kígyót-békát mondanak rájuk. Tipikus és banális helyzet: San Diego szegénynegyed, talán mostanában kezd egy kicsit javulni ott az életszínvonal; a lakók nehezen viselik el a cigányok szegénységét a közvetlen szomszédságukban.

Az andalúz életérzés ambivalenciája

B. Leblon szerint sok szerzô nem hajlandó elismerni annak a hatásnak az igazi jelentôségét, amelyet a cigányok gyakoroltak a flamenco-kultúra kialakulására. A cigányok flamenco-elôadói virtuozitását ösztönös rátermettségükkel, velük született tehetségükkel magyarázzák. A legjobb esetben annyit hajlandóak elismerni, hogy az andalúz jellem alapvetô vonásait – a tüzességet és a titokzatosságot – dalaikban, táncaikkal igen hûen tudják tolmácsolni. De még senki nem próbálta meg tudományosan felmérni azt, hogy az andalúz hagyományok kialakításában milyen szerepet játszottak a cigányok.

Amikor az andalúzok tagadják egy eredeti cigány kultúra létezését, tulajdonképpen fôleg idegengyûlöletüket bizonyítják. De ha közelebbrôl megvizsgáljuk ezt a kérdést, be kell látnunk, hogy ez a megállapítás téves. Az idegengyûlöletbe pozitív érzelmek is keverednek. Így például azonnal szemünkbe ötlik, hogy az andalúzok bizonyos csodálattal tekintenek a cigányokra. Akár a flamenco kerül szóba, akár a corrida, cigány hírességek nevét kezdik sorolni. „Mintha csak cigány lenne...”: ez a legnagyobb dicséret, amire egy andalúz énekes vágyhat. A legkiválóbb spanyol torreádorról, Curro Romeróról mondták, hogy „agitanado”, azaz kegyelmi ajándékként („el duende”) cigány ügyességet, kecsességet kapott az égi hatalmaktól. A sevillai temetô bejáratához közeledve már messzirôl szemünkbe ötlik két óriási márványszobor, amelyeket két hírneves torreádor emlékére emeltek; az egyik egy „payost” ábrázol, a másik... egy cigányt. Mindketten annyira népszerûek még mindig, hogy a sevillaiak vasárnapi sétájuk közben szívesen fényképezkednek a szobrok elôtt.

A cigány hagyományokat senki sem nézi le. Azt a szokásukat például, amely szerint a nászéjszaka után a menyasszony érintetlenségének bizonyítékául a vérfoltos lepedôt ország-világ elôtt mutogatják, az öreg „payosok” teljes egyetértéssel szemlélik; szerintük ez is annak a bizonyítéka, hogy a modern kor fertôje közepette a cigányoknak sikerült megôrizniük egykori romlatlanságukat. És egy még ennél is beszédesebb példa: a cigányok tisztelik az öregeket, megemlékeznek a halottaikról; ezt itt mindenki régi andalúz hagyománynak tartja. Ezeknek a szokásoknak a megôrzésével a cigányoknak sikerült elérniük, hogy környezetük tisztelettel tekintsen rájuk.

A rociói búcsújárás

Tovább folytatva vizsgálódásaimat, megkockáztatnám azt az állítást, miszerint a cigány kultúra (teljesen észrevétlenül) szorosan összefonódott az andalúz kultúrával. Ennek legbeszédesebb bizonyítéka a Rocióban álló Szûz Mária szobor tiszteletére rendezett búcsújárás, amelyet május vége felé tartanak. A zarándokút körülbelül tíz napig tart. Több mint egymillió ember kerekedik ilyenkor fel, gyalogosan, lóháton, ökrösszekéren, terepjárókon – lépésben haladva, úttalan utakon, követik a rociói Szüzet ábrázoló hat zászlót, amelyet a résztvevô falvak vallási gyülekezeteinek képviselôi visznek elôttük. Azt gondolhatnánk, hogy ehhez a búcsújáráshoz a cigányoknak nem sok köze van. Közelebbrôl nézve még némi cigányellenességet is fel lehet benne fedezni. Így például az egyik kisvárosból, Lebrijából érkezô zarándokok büszkén közölték velem: „A mi cigányaink nem vesznek részt a búcsújáráson, mert itt nem tudnak lopni, sem pénzt keresni a flamencójukkal. (Lebrijában jelentôs cigány közösség él, amelynek tagjai közül többen nemzetközileg is elismert flamenco-énekesek; a nem-cigányok féltékenyek a sikereikre). Itt mi csak a sévillane-t szoktuk táncolni (ez a zarándokok hagyományos tánca), mást soha.”

A zarándokúton résztvevô cigányok a hullámbádog-negyedek lakói közül kerülnek ki; az asszonyok és a gyermekek ilyenkor szegfût árulnak, a férfiak gondját viselik a lovas szekérnek. Sok cigány jut némi keresethez azzal, hogy a „casetá”-kban énekel; ezek elôregyártott elemekbôl felhúzott házak, amelyeket ilyenkor a „segnoritó”-k vesznek bérbe. A „segnorito” régebben földbirtokost jelentett, de ma már így neveznek minden gazdag embert. De – és szerintem ez a legfigyelemreméltóbb jelenség az egész esemény folyamán –, a tôsgyökeres andalúziai cigánycsaládok a Trianából érkezô búcsújárókkal együtt vonulnak, márpedig ez Sevilla régi cigánynegyede, és az ottani gyülekezet (az almonteivel, a búcsújárás alapító gyülekezetével együtt) vesz részt a legrégebben a zarándoklaton, amit az elôttük lengô, különlegesen gazdagon díszített és hímzett egyházi zászlók is jeleznek.

Akadnak olyan cigányok, akik azzal magyarázzák a Szent Szûz iránti odaadásukat, hogy azt állítják: Isten anyja cigány volt, míg Szent József „payo” (Jézus felerészt cigány, felerészt payo); mások szerint szabadságukat köszönhetik a Szûznek, aki ezzel hálálta meg nekik azt a vendégszeretetet, amellyel Egyiptomban fogadták a meneküléskor. Mindebbôl világosan látszik, hogy a rociói búcsújárásban a cigányok szerepe semmiképpen sem elhanyagolható. Errôl senki nem is feledkezik meg. Így például, amikor a zarándokút véget ér, és Rocióban a Szûz szobrát az almonteiek (csak ôk érinthetik meg a csodatévô szobrot) vállukon hordozva kihozzák a templomból, hogy körbehordozzák az utcákon, gyakran hallani, hogy durván, esetlenül, ügyetlenül mozognak, és nem bánnak elég óvatosan a Szûzzel. Ilyenkor mindig a cigányokhoz hasonlítják ôket, akik ugyanilyen módon viszik a Szûz szobrát a feltámadási körmenetben.

A két legrégebbi, és legnagyobb tiszteletnek örvendô gyülekezet közül tehát az egyik az, amely a búcsúhely közelében él (Almonte), és amely egykoron létrehozta ezt a hagyományt, a másik pedig egy cigány közösségé (a trianaié), amelynek tagjai valaha régen maguk is vándoréletet éltek. Ebbôl az a következtetés is levonható, hogy akár a cigányok is lehettek a hagyomány megteremtôi. Lássuk a bizonyítékokat: a 16. században a cigányoknak megtiltották a vándorlást; ettôl kezdve szakadatlan jövés-menéseiket, utazgatásaikat azzal indokolták a törvény képviselôi elôtt, hogy búcsújárásokon való részvételre hivatkoztak (ennek a réges-régi huncutságnak a mai napig fennmaradtak a nyomai: a Cordoba melletti Caprába júliusban kizárólag cigányok járnak zarándoklatra).

Meglepô az is, hogy az annyira jellegzetesen andalúznak tartott rociói búcsún a résztvevôket valami, inkább a cigányokra jellemzô kalandor-hangulat fogja el. A lakókocsinak minden család nevet ad; a legtöbb kocsi oldalán a „la Gitane” név díszeleg, de gyakran festik rájuk cigánylányok képét is. Sok zarándok nyíltan hangoztatja, hogy ô cigány, és boldog, hogy a „sevillaná”-kban, a búcsújárás jellegzetes dalaiban megénekelt vándoréletet élheti, élvezheti az utazással járó örömöket, bajokat (ez nagyon emlékeztet a flamenco-dalok egyik kedvelt témájára). Ha mindezeket a jelenségeket figyelembe vesszük, egyre nyilvánvalóbbá válik, hogy a búcsújárás és a cigányok vándorlásai között igen sok a hasonlóság. Bárkinek a cigánytábor jutna eszébe, amikor hajnaltájban végigtekint a sátraikban ébredezô búcsújárókon, a körkörösen felállított sátrakon, amelyek között, a tisztás közepén úgy emelkednek a dísz-zászlók, mint valami törzsi totemoszlopok, miközben a fák alatt ott pislákol még az esti tüzek parazsa...

Az egész búcsújárás hangulatában van valami „cigányos”. Figyelembe véve a vallási indíttatást, eléggé meglepô, hogy a résztvevôk mindvégig mértéktelenül esznek-isznak, táncolnak, megjegyzéseket tesznek a nôkre. A nôi viselet szabása és mintája sokat változik egyik évrôl a másikra, de mindig sok rajtuk a fodor, és a pöttyös minta egyre inkább kiszorítja a virágosakat, az egésznek a jellege azonban mégis ugyanaz marad; ezt a viseletet hordják a „ferián” és minden nagy andalúz ünnepen. Ilyen alkalmakkor az andalúz nôk szeretnek cigányruhát hordani, és úgy fésülik a hajukat, úgy festik ki az arcukat, mint a cigányasszonyok. Miután teljes díszbe öltöztek, a viselkedésük is „agitanado” lesz, azaz kacérak és merészek, mint a cigánylányok. A férfiak gálánsak, elôzékenyek. A hangulat egyre érzékibbé válik, egyre „cigányosabb”; akkor éri el tetôpontját, amikor Rocióba, a szent helyre érnek. Itt aztán a felhevült férfiak megszaggatják az ingüket, ami állítólag szerencsét hoz. És itt meg kell jegyeznem, hogy a San Diego negyedben nemegyszer tanúja voltam, amint a lakodalom forgatagában a cigány férfiak látványos mozdulatokkal széttépték vadonatúj ingüket; ugyanígy tesznek akkor is, amikor a menyasszony lepedôjét a nászéjszaka utáni reggelen körbehordozzák.

A flamenco

Számtalan egyéb tény is vár még arra, hogy a figyelmes kutató felfedezze benne a cigány kultúra, a cigány szokások hatását. A búcsújárásnál maradva: a résztvevôk kívánságait csak akkor teljesíti a Szent Szûz, ha ezek titkát megôrzik, senkinek nem beszélnek róluk. P. Williams feljegyezte, hogy a roma cigányoknál a halottakkal való kapcsolatoknak különbözô formái vannak; meg kell például fogadni, hogy nem fogyasztanak olyan ételeket, amelyeket az elhunyt nagyon szeretett. De, éppen mint a búcsújárók titkos kéréseinél, szigorúan tilos bárkinek is beszélni errôl a fogadalomról.

Az pedig különösképpen említésre méltó, hogy a búcsújárás alatt a cigányok szedik és árulják a rozmaringot. Ennek a növénynek igen nagy jelentôséget tulajdonítanak a Rocióba igyekvôk; ez fontos alkotóeleme az úgynevezett „ideologia rociera”-nak (rocio-i ideológiának). A búcsújárás szó („romeria”) hangalakja emlékeztet a rozmaring („romero”) szóra. A dalokban is gyakran énekelnek a rozmaringról: a lányok rozmaringágat tûznek a hajukba. A rozmaring jelen van a búcsújárás majdnem minden mozzanatában: kézben tartják, szagolgatják, beszélnek hozzá, és igen sok étel készítésénél fûszerként használják.

Heredia Juan de Dios cigány író, népe hagyományainak nagy védelmezôje talán túloz egy kissé, amikor azt állítja, hogy a cigányoknak Andalúziában nem kell elszenvedniük semmiféle hátrányos megkülönböztetést; szerinte „nem lehet tudni, hogy a cigányok váltak-e andalúzokká, vagy az andalúzok cigányosodtak el...”. Perez de Guzman, aki szintén cigány, ezt írja: „Nem vagyok soviniszta, ha azt állítom, hogy a cigányok a legigazibb andalúzok”. Bár mindkét kijelentés túloz, kétségtelenül van némi valóságalapjuk. Nyilvánvaló, hogy a cigányokat nem lehet „idegen testnek” tekinteni, hiszen életmódjuk – vagy éppen kultúrájuk – révén beleolvadtak az andalúz hagyományokba.

B. Leblon „cigány-andalúz ozmózisról” beszél: a flamenco „világnézet, filozófia, életmûvészet. Flamencónak lenni nem csak annyit tesz: cigánynak lenni, ez a név magában hordozza Lorca Andalúziáját is, azt jelenti, hogy valaki andalúzabb az andalúzoknál”. Teoria de Andalusia címû mûvében Ortega y Gasset azt írja, hogy az andalúzok, akárcsak a cigányok, képesek úgy magukba szívni mások kultúráját, hogy közben önmaguk maradnak.

Bár az andalúzok a cigányokat „csalárdnak és gonosznak” látják, ugyanakkor, paradox módon, egy mitikus múlt megtestesítôi is a számukra, akiknek a világába a modern kor még nem tudott betörni, akik bátrak maradtak, és akikhez jó lenne hasonlítani.

Fernand Braudel azt állítja, hogy Spanyolországnak csak kemény összpontosító hatalom gyakorlásával és az etnikai kisebbségek elûzése révén sikerült önálló állammá válnia. Azért, hogy Európa elfogadja, ki kellett ûznie az arabokat, és a „harcos kereszténység” eszméjének megtestesítôje lett. Az Európa-témánál maradva hozzáteszi, hogy az iszlám tulajdonképpen igen sokat tett Európa megszületéséért. Innen már csak egy lépés a végsô következtetésig: minden csoport, csoportosulás akkor erôsödik meg a leggyorsabban, ha egy kívülállóval szemben kell meghatároznia önmagát. Braudel tehát azt mondja, hogy a nemzeti (nemzetiségi) öntudat kialakulásának egyik feltétele az „idegen” jelenléte. Braudel azonban ezt csak úgy tudja elképzelni, hogy az ôslakossággal kívülrôl érkezô, idegen jövevényeket állít szembe. Ez túlságosan is strukturalista megközelítésnek tûnik számomra; a cigányokat nem lehet ebbe a képletbe belekényszeríteni. Az andalúziai cigányok mint idegenek egészen különleges helyzetben vannak. Mint tudjuk, hosszú ideig éltek vándoréletet, nem alakult ki közöttük és az ôslakosság között szerves kapcsolat; ez esetben tehát finomítani kell Braudel megállapításán. Én úgy látom, hogy a cigányok nem ellentétei a nem-cigányoknak; a köztük lévô kapcsolatok ellentmondásosak és igen bonyolultak. Természetesen nagy különbségek vannak az Andalúziában már évszázadok óta megtelepedett cigányok, és a nemrég érkezett bevándorlók között, akiknek még alig vannak kapcsolataik az andalúzokkal.

Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következõ címre: lettre@c3.hu