CIGÁNYOK PÁRIZS ELÕVÁROSAIBAN

A cigányokról már olyan sok átfogó szociológiai tanulmány született, hogy az etnológus ez esetben szerényebb céllal is megelégedhetett: úgy döntött, elegendô, ha bemutatja, elénk állítja magukat a cigányokat, anélkül hogy a „cigánykérdés” kifejtésére vállalkozna. Elsôsorban arra törekedett, hogy az elôítéleteket, a sztereotípiákat félreseperve, hûen ábrázolja, hogyan élnek, hogyan illeszkednek be a társadalmi élet mindennapjaiba ezek az emberek. Fel kellett fedeznie a létüket meghatározó tényezôket, meg kellett értenie, hogy hogyan sikerült megmaradniuk. Mindebbôl kiderül, hogy a szerzô klasszikus etnológiai tanulmány megírását tûzte ki céljául, és emiatt talán nem szentelt elegendô figyelmet a cigányok és az ôket körülvevô társadalom között kialakult kapcsolatrendszernek; de ezt a kérdést munkája folyamán (mind a megfigyelések végzésekor, mind ezek feldolgozási szakaszában) állandóan szem elôtt tartotta.

Megfigyelés

A kutató elôször egy személlyel kerül kapcsolatba, majd rajta keresztül megismeri az egész családot. Eleinte néha az jut eszébe, hogy talán mégis igaz az a közhely, amely szerint minden cigány külön „szociális eset” vagy „archaikus egzotikum”: a családot jellegzetes mozdulat- és szokásrendszer, hagyományos ruházkodás, külön nyelv határozza meg, miközben olyan külváros, város, egy egész olyan társadalom veszi körül, ahol ez a nyelv, ezek a mozdulatok, szokások érvényüket vesztik. Megdöbbentô ez az aránytalanság. Én legalábbis így éreztem, amikor 1969-ben megismerkedtem egy „kalderás” cigány családdal, és járni kezdtem hozzájuk. A Bagnolet-kapunál laktak, a párizsi körgyûrû közelében. Ott, ahol most az Echangeur-negyed épületegyüttesei emelkednek, és ahol mindenfelé az autópálya hurkait, földalatti garázsok bejáratát, szállodákat, üvegfalú toronyházakat, bevásárlóközpontokat láthatunk. Akkor még nem kezdték el az építkezések munkálatait, de az ott álló kunyhósorok deszkabódéiból a lakók nagyobb része elköltözött már. Így hát egyetlen család képviselte számomra a cigány-entitást... Nem kevés ez?

Ám vendéglátóim csakhamar megnyugtattak; szavaik mögött érezni lehetett az egész közösséget, a rokonokat, a többi romát; olyanokat is, akikhez soha nem jutok el látogatóként. Én még ezt a tartózkodást is megnyugtatónak találtam; a romák nem egykönnyen fogadnak be egy „gádzsót”, egy nem-cigányt maguk közé. Tulajdonképpen nem tesznek másként, mint ahogyan mi viselkednénk hasonló esetben. Számukra minden „gádzsó” saját társadalmának képviselôje, megtestesítôje. Egyik oldalon vannak tehát a „gádzsók”, a másikon pedig a cigányok. De miután a megfigyelés tárgyára sikerült rátalálni, ahhoz, hogy a vizsgálódások eredményre vezessenek, ezt az ellenétet fel kellett oldani: a kutatónak arra kellett törekednie, hogy ne a társadalom egyik képviselôjét lássák benne, hanem egyediségében fogadják el. Sok türelemmel, rendszeres látogatásokkal, ráérôs együttlétekkel, beszélgetésekkel, a tapintatlan kíváncsiskodást elkerülve az etnológus végül is abba az igen kivételes helyzetbe kerülhetett, hogy olyan „gádzsónak” tekintsék, aki más, mint a többi gádzsó. Egy szép napon magukkal vitték, amikor látogatóba mentek a rokonokhoz, aztán az ott megismert unokatestvérek is meghívták magukhoz. Jóval késôbb értette csak meg, hogy attól a pillanattól fogva kezdett a cigány közösség hatása alá kerülni, amikor megérezte, hogy a romák egyenlô félnek tekintik.

A közösség ereje azonnal megmutatkozik; az otthonok, amelyeket az etnológus lassanként megismer, mindenben hasonlítanak egymáshoz: ugyanolyan a család összetétele, a lakótér beosztása, a bútorzat. A családon belül a munkamegosztás a nemek és a korosztályok között szintén azonos. A nevezetes alkalmakkor, ünnepek, ceremóniák, közös munkák alkalmával csakúgy, mint a mindennapi élet megszokott eseményei, a kávézgatások, bevásárlások során, a „kalderás” romák mindig ugyanazokkal vannak együtt, mindig ugyanazokkal találkoznak: a többi „kalderás” romával. Nemcsak az életkörülményeik azonosak, hanem szoros rokoni szálak is összekötik ôket. Amennyire homogén ez a közösség, éppen annyira heterogén a környezet, amely körülveszi: Párizs keleti elôvárosainak és a szomszédos falvaknak, ennek az egész régiónak a lakosságát vizsgálva megismerhetjük egész Franciaország lakosságának nemzetiségi összetételét, mint cseppben a tengert: tôsgyökeres franciák mellett mindenféle egzotikus égtájakról ideszakadt bevándorlók élnek itt, vannak, akik Európa távoli sarkaiból érkeztek, mások a Maghreb-országokból vagy Fekete Afrikából, Ázsiából jöttek. Montreuil, Romainville, Bondy és Livry-Gargan roma-közösségei mellett megtaláljuk a francia és spanyol cigányokat, a vándorcigányokat, jugoszláv romákat. De egy „kalderás” roma soha nem olyan közvetlen a szomszédaival, legyenek akár gádzsók, akár másféle cigányok, mint a többi kalderással, még ha a jövevény egy másik külvárosból vagy Franciaország valamelyik távoli sarkából, de akár a világ végérôl érkezett is... A kalderás romák kapcsolatai behálózzák az egész bolygót; Párizs külvárosaiban Buenos Airesbôl, Stockholmból, Barcelonából, Johannesburgból és Los Angelesbôl érkezô utazók fordulnak meg; mindannyian a párizsi közösség rokonai, szövetségesei. A megfigyelô elôtt lassanként kirajzolódnak a kalderás közösség területi határai, amelyek teljesen eltérnek a nem-cigány társadalom adminisztrációs térképének adataitól. Csakhamar megtanulja vizsgálatának alanyaitól, hogyan lehet felfedezni azokat az apró jeleket, amelyek megkülönböztetik egymástól a cigányokat, akik pedig a kívülállók számára mind egyformák. De ha ezek a különbségek felkeltik a figyelmét, és igyekszik más cigány közösségekkel (a francia, vagy a vándorcigányokkal) is közelebbi kapcsolatba kerülni, a romák csakhamar értésére adják, hogy választania kell: „vagy ôk, vagy mi”. Az a közösség, amely elôször befogadta, sajátjának tekinti, és nem tûri, hogy érdeklôdése mások felé is forduljon. Így hát az etnológus vizsgálódásának tárgya mintegy saját magát határozza meg. Ez a döntés tehát kizárólag etnikai kritériumon alapszik. A megfigyelés alanyai döntötték el, hogy a monográfia végül is egy kalderás roma közösséget mutat be, és nem például a Párizs környéki cigányok urbanizációját.

A város mint egy etnikum élettere

A roma közösség tehát ellenôrzése alatt tartja az etnológust; ez csupán egy formája annak a mindent átfogó ellenôrzésnek, amelyet egész környezete fölött gyakorol. Bár lakóhelyeiket tekintve egyre inkább szétszóródnak (1945-ben mindannyian egy községben laktak, 1965-ben hatban, 1979-ben már tizenegyben), a városi élet mégsem tudja elszakítani egymástól a közösségek tagjait, akiket rokonsági és szövetségi szálak fûznek össze.

A foglalkozás szerinti társadalmi osztályokba való betagolódás például egyáltalán nem jellemzô ezekre a közösségekre. Néhány valóban igen ritka kivételtôl eltekintve, a férfiak mind ugyanazt a mesterséget ûzik, ugyanolyan körülmények között. A kalderás romák hagyományosan fémmunkákra szakosodtak (innen az elnevezésük is; románul a „caldera” üstöt jelent). Manapság konyhai edények, felszerelések javítgatásából élnek. Szaktudásukat vendéglôknek, kantinoknak, mindenféle mûhelyeknek, gyáraknak ajánlgatják, innen szerzik be a javítani való holmikat. Házról házra járva szerzik alkalmi megbízóikat, útvonalaik kiválasztása csak a véletlentôl függ, minden elôzetes tervezés nélkül indulnak „munkába”, vagy ahogy ôk mondják, „szerencsét próbálni”. De azért az is elôfordul, hogy – hallgatólagos vagy hivatalos formába öntött – megegyezés születik egy roma és egy üzemi felelôs között. Miután megkapták a megbízást, a romák hazaviszik a javítani való holmit, mert a kézmûves munkát otthon végzik el. Ez a munkakeresési stratégia igen fontos számukra identitástudatuk kialakításában. Bár, mint látjuk, a kalderás romák játszanak némi szerepet a fennálló gazdasági viszonyok rendszerében, ez nem jelenti azt, hogy alávetnék magukat a rendszer követelményeinek is (például a havi fizetésért végzett munkára nem hajlandóak). Részt vesznek ugyan a gazdasági körforgásban, de megôrzik autonómiájukat, maguk osztják be idejüket, különleges kapcsolatokat alakítanak ki nem-cigány üzletfeleikkel, és mindez még összetartóbbá teszi ôket. Mert hát egy-egy körút elôtt a cigányok többen összetársulnak; mindegyiküknek megvan a maga feladata: az egyik az esetleges üzletfelekkel tárgyal, a másik viszont elvégzi magát a munkát. Ezek a kis, két-három, nagy néha négyszemélyes „céhek” hamar fel is oszlanak aztán; ahogy telik-múlik az esztendô, más-más csapatfelállításban majdnem valamennyien dolgoznak egymással. Mivel a keresetet egyenlôen osztják el, ez a társulási rendszer meglehetôsen egyenlô vagyonelosztáshoz vezet az egy közösséget alkotó családok között. Ennek a munkavállalási módnak az egységessége vezet egyébként az otthoni feladatok megosztásának egyformaságához is; függetlenül attól, hogy melyik korosztályhoz tartoznak, a férfiak dolga a külsô munka, a nôk a háztartást vezetik, és látogatóba járnak egymáshoz. Csak néhány öregasszony jár be a városba, ahol (általában a lánya vagy a menye társaságában) jövendômondással keres egy kis pénzt. Az, hogy elsôsorban a férfiak vállalnak munkát, viszonylag új jelenség, de érdekes módon szinte minden családban egyszerre kezdôdött el.

Ami a szórakozást vagy a szomszédokkal való kapcsolatokat illeti, a kalderás romák ezen a téren is egymás között szeretnek lenni; akkor is, amikor megkeresik a pénzt, akkor is, amikor elköltik, a vérségi-rokonsági és a szerzôdési közösség területén belül maradnak. Hiába nyújtja a városi környezet az egyéni vágyak, álmok kielégítésének legváltozatosabb lehetôségeit, ezek sem az idôsebb, sem a fiatalabb generáció tagjait nem vonzzák. De azért tévedés lenne azt hinni, hogy mindent elutasítanak, ami a nem-cigány világból jön. A nagyáruházakba járnak bevásárolni, kórházban kezeltetik magukat, orvoshoz mennek, a gyermekeket iskolába, egészségügyi ellenôrzésre küldik, szívesen megnézik a nagy közönségsikert arató filmeket, betérnek a kávézókba, játszanak a lóversenyen, lottóznak, járnak templomba. De, ahogy ôk mondják, megvan a maguk „saját” bevásárlóközpontja, kórháza, orvosa, körzeti rendelôje, bisztrója. és, amióta a 60-as évek elején igen sokan pünkösdisták lettek, van a „saját” templomuk is. Ezeken a helyeken aztán ugyanúgy viselkednek, mint bárki más. Amikor a munkából hazatérve a délutáni kávé mellett elbeszélgetnek – akár a névtelen kishivatalnok, aki az aperitifjét szürcsölgetve „Monsieur Paul”-lá változik –, ôk is visszanyerik igazi identitásukat. Tízen-tizenöten, néha még többen is összegyûlnek, hogy elmesélhessék (saját nyelvükön) a gádzsók „területein” átélt kalandokat. Ilyenkor a kis edényfoltozó többé-kevésbé sikeres próbálkozásait úgy mesélheti el, mint megannyi roma-hôstettet: az újjászületés mindig kollektív, soha nem egyéni. Ez a közösségi életforma, amely minden helyzetben megmutatkozik, bizonyos helyszínek kisajátítását is jelentheti. A férfiak mindig csoportosan járnak a vendéglôbe, moziba vagy a nagykörúti játékterembe, a „Multicolore”-ba; a nôk csoportosan mennek ruhaanyagot vásárolni a Saint-Pierre-piacra; a fiatalok együtt indulnak a Richelieu-Drouot-negyed tánctermeibe. Ez néha aztán igen látványos jelenetekkel jár, például amikor a Montreuil-i állami kórház hallja megtelik romákkal, akik úgy tárgyalják ügyeiket, mintha saját szalonjukban ülnének; a villamos háztartási cikkek boltjában a kereskedô a végkiárusítás elôtti nagy árleszállításkor tucatnyi festôi házaspárt lát bevonulni, akik aztán három nap leforgása alatt mindent felvásárolnak. A romáknak olyan szokásai alakultak ki, amelyek néha ellentmondanak a nem-cigányok alkotta elôírások szabályainak; bár Bondyban vagy Livry-Gargan-ban laknak, mégis egy bizonyos, Bagnolet-ben lakó orvost hívnak ki a betegekhez; a gyermekeket nem abba a kerületi rendelôbe viszik ellenôrzésre, ahova tartoznak. Csak az iskolának sikerül betartatnia velük a hivatalos körzetesítés elôírásait, de ez sem megy minden vita nélkül; mindig akadnak olyan szülôk, akik csakis oda szeretnék beíratni a gyereket, ahol az unokatestvérei tanulnak. És hát a beiskolázás csak bizonyos határokon belül megy: nincs olyan tizenkét évet betöltött fiú vagy lány, aki tovább járna iskolába.

Ezek a magatartásformák azt mutatják, hogy a romák sajátos módon vették és veszik birtokba a város élettereit. Bizonyos helyeket látszólag megmagyarázhatatlan okokból elkerülnek (a szomszédos kávézót, a lakásuk közelében levô üzletet), míg sokkal nehezebben megközelíthetô helyeket valósággal megrohannak, ellepnek. Ezeknek a választásoknak mindig etnikai indítékai vannak. Az egyik család csakis egy bizonyos kórház orvosaiban bízik, a másik egy másikéiban. Amikor a 80-as évek közepén nagy futballmérkôzést szerveztek a montreuil-i és a bondy-i kalderás romák között, tulajdonképpen két nagy családi közösség fiataljai mérték össze erejüket; a családi hovatartozás döntött a lakóhely kiválasztásánál is.

Ha egy Párizs keleti külvárosait és környékét ábrázoló térképre bejelöljük a kalderás romák látogatta helyeket és az általuk bejárt útvonalakat, azonnal feltûnik, hogy máshol keresnek és végeznek munkát, és megint egészen másfelé járnak szórakozni. Munka után járva ugyanolyan gyakran fordulnak meg Párizs negyedeiben, mint a szomszédos falvakban; a lakásuk környékén vagy távol az otthonuktól. Ilyenkor igyekeznek franciának kiadni magukat, és aztán a szerzett munkát saját házuk udvarán végzik el. Amikor viszont szórakoznak, élénk, színes csoportosulásaik magukra vonják a környezetük figyelmét. De ez már olyan helyeken történik, amelyet ôk választottak, ahova rendszeresen eljárnak, és ahol ottlétük intenzitása eleve kizárja minden, másokkal kialakítható kapcsolat lehetôségét. Milyen kapcsolat alakulhatna ki a kávézóba betérô francia és a pult körül hangoskodó, szenvedélyesen vitatkozó, a saját nyelvén beszélô tucatnyi kalderás roma között? Egészen más benyomást tesz ugyanaz a film arra, aki egymaga ül be a moziba, és arra, aki négy-öt unokatestvérével ott helyben megtárgyalja az eseményeket, tréfás megjegyzéseket fûz minden jelenethez, majd a moziból kijôve még egyszer végigbeszéli a látottakat. Ami pedig a „családi ügyeket” illeti (nézeteltérések, megegyezések), minden a négy fal között zajlik; ezekben a pillanatokban nyilvánul meg talán a leginkább a roma identitás, de ennek külsô személy nem lehet tanúja: a szomszédok csak annyit érzékelnek (némi bosszúsággal), hogy az utcában parkoló sok kocsi minden helyet elfoglal.

A közösség ügyei

A megfigyelést végzô személy eleinte úgy vélte, hogy a helyek kiválasztási és használatbavételi stratégiájának az a tulajdonképpeni célja, hogy megakadályozza a közösség tagjainak szétszóródását a város más zónáiban. A közhit is úgy tartja, hogy az összetartás legnagyobb ellensége a szétszóródás. De a további vizsgálódások, és még inkább a romákkal eltöltött idô arról gyôzték meg, hogy a szétszórtság erôsíti az összetartást, és a bejárt, „használt” területek fölött bizonyos birtoklást is jelent. A roma lakások jelenlegi megosztása egyrészt a környezô társadalom követelményeivel magyarázható (a külvárosok urbanizációja, a barakkfalvak lebontása), másrészt pedig a kisebbség szabad választásával (mivel nem hajlandó lakótelepekre költözni). Mivel egyre inkább szétszórtan élnek, a találkozások, együttlétek elôkészítést igényelnek, szándékosak, nem a véletlen szüli ôket. Miután nem kötôdnek egy bizonyos helyhez, nem kell „beszorítottnak”, gettóba zártnak érezni magukat. A város nem csak a „másfélék” területe, ahol a roma észrevétlenül jár-kel, mindent megfigyel; a város színpad is, ahol eljátszhatja, hogy ô maga is „másféle”, válogathat, hogy milyen alakban kíván megjelenni: eljátszhatja a környékbeli kispolgár-háztulajdonost vagy a családi hagyományokat folytató iparost, lehet messzirôl érkezett idegen, esetleg spanyolcigány, (szenvedélyes, gondtalan vagy gondterhelt), talán egy lecsúszott alak, vagy bevándorló. Azok, akik behatóbban foglalkoznak a cigányokkal, egybehangzóan állítják, hogy a romák hamar megérzik, mit vár el tôlük beszélgetôtársuk, és bámulatos könnyedséggel bújnak az elképzelt alak bôrébe. Ez az etnológussal is elôfordult; miután rájöttek, hogy mi a szándéka (eleinte szociális munkásnak hitték), végeérhetetlen családfák felsorolását kellett végighallgatnia, vagy a „cigány büszkeségrôl” szóló mesékkel traktálták. Ez azonban nem tipikusan cigány magatartás; más kisebbségek tagjai is így reagálnak eleinte a feléjük forduló érdeklôdésre.

A „társadalmi szerep” fogalma igen gyakran fordul elô a városi élet leírásakor; a Párizs környékén lakó kalderás romák esetében ez nem csupán álarc, amely mögé igazi énjüket rejthetik; érdekes módon egyaránt szolgál az etnikai hovatartozás leplezésére és kifejezésre juttatására is. Amikor üzleti kapcsolatba lép valakivel, a kalderás nyíltan beszél a szakmájáról, munkájáról, de ugyanakkor arra törekszik, hogy eltitkolja etnikai identitását. Ha ez sikerül, igen büszke rá, hiszen elérte azt, hogy másnak nézzék, mint ami, és ezt jellegzetes roma leleményességnek tartja. Igaz, hogy csak szerepet játszva mer kiállni az uralkodó társadalom képviselôje ellen, de ez mit sem von le a kettôjük között kialakult erôviszonyok értékébôl. Ez a kapcsolat nem két individuum, hanem két csoport között jött létre. És abba, ahogyan a másik felet nézi, a saját látásmódját vetíti bele: a roma egyetlen pillanatig sem feledkezhetik meg arról a szimbolikáról, amelynek saját fennmaradását köszönheti: körülötte mind nem-cigányok, mind „gádzsók” élnek.

Magától értetôdik, hogy a romák tér- és helyviszonylatainak vizsgálatakor azokkal az elôvárosi lakosokkal hasonlítjuk össze ôket, akik a városban dolgoznak. Amikor az életritmusról, idôbeosztásról, az egyes tevékenységekre fordított idôtartamról, ezek kezdetérôl és végérôl beszélünk, a két csoport szokásai között még nagyobb különbségek mutatkoznak. A tevékenység napszakok közötti megoszlása, a rájuk szánt idôtartam, az év folyamán Párizsban vagy Párizson kívül töltött idôszakok igen eltérôek. A kalderások reggel 10 óra körül indulnak útnak, és délután 5-6 körül érnek haza. Az étkezéseknek nincsen megszabott idôpontja, bármikor sor kerülhet rájuk, akár otthon, akár másutt; néha az egész család körülüli az asztalt, máskor pedig egymás után esznek, ki-ki akkor, amikor hazaér. A családi látogatások gyakran nyúlnak éjfél utánra is. Sok család tölti a május-júniust falun vagy a tengerparton; augusztusra általában már hazatérnek a nyaralásból.

Túlságosan etnocentrikusnak találják ezt a leírást? De hát csak így lehet megmagyarázni például azt, hogy míg számunkra igen egyszerû annak az eldöntése, hogy valaki otthon dolgozik-e vagy házon kívül, a romák esetében ez már sokkal bonyolultabb kérdésnek bizonyul. Sok elôítéletnek is ebben rejlik a magyarázata: mivel másképp szervezôdik az idejük, a helyváltoztatásaik, a szomszédaik gyakran azt tartják róluk, hogy „ezek soha nem dolgoznak”. Ugyanakkor segít abban, hogy a saját társadalmi szokásainkat is más szemmel tudjuk nézni, például ami az uniformizált életritmusunkat illeti (bár ez a városlakók esetében meglehetôsen relatív); sokunk véleménye szerint egyetlen normális napi idôbeosztás létezik, csak ezt lehet „törvényesnek” tekinteni.

Más szempontból is igen hasznosnak találom a roma szokások összehasonlítását a mieinkkel; a különbségeknek mindannyian tudatában vagyunk, és ez nagyban hozzájárul a roma identitástudat megôrzéséhez. Mivel közöttünk élnek, a folyamatos és kényszerû összeütközések során kell kialakítaniuk és fenntartaniuk ezeket a különbségeket. És végül is, miközben ennek a folyamatnak az egyediségét vizsgáljuk, ráébredünk arra a felismerésre, hogy mindez egyetemes törvényszerûségeken alapul. Mert ami a romák társadalmi szerep(játszás)át és életritmusát illeti, miközben kényesen ügyelnek különbözôségükre, nem tesznek mást, mint élnek a nagyvárosi élet nyújtotta lehetôségekkel. Ha az etnológus arra a kérdésre keres választ, hogy hogyan tudnak egy kisebbség tagjai sajátos idôbeosztást és helyszíneket teremteni, jól teszi, ha a maga bôrén is kipróbálja, miként lehet egyszerre eleget tenni egy világváros és egy kis közösség elvárásainak. Az idôbeosztás különlegességérôl még inkább megbizonyosodhat, ha a kutatómunkával egy idôben állást vállal a nem-cigány társadalomban is (amikor elkezdtem a kalderások körében folytatott vizsgálódásaimat, egy középiskolában tanítottam). Ha egy roma meghal, a temetésig a közösség minden tagja abbahagyja a munkát. Errôl nem tartoznak számadással, csak a többi romának (ha emiatt anyagi nehézségeik támadnak, a közösségi összetartás segítségükre siet). Társadalmuk kitartásra, hûségre kötelezi ôket, a rendszeres munkavégzés nem alapvetô elvárás. De azt állítani, hogy a romák mindig mintegy „készenlétben állnak”, hogy megfeleljenek a közösség szabályainak, megint igen etnocentrikus megállapítás lenne. A különbözôség ebben a kérdésben a közösségen belül is érvényesülhet. A kalderás napjának minden órája „telített”; ez nem azt jelenti, hogy élete különlegesen gazdag volna kalandokban, eseményekben. Csupán arról van szó, hogy bármelyikük életében történjék valami, ez mindannyiukat egyaránt érinti.

A cinezés, a köszörülés, általában a fôzôedények és konyhai eszközök javítgatása a Párizs szélén élô kalderás romák fô foglalatosságai; e mesterségek gyakorlását a francia törvényhozás rendelkezései szabályozzák. A családfôk szerepelnek a szakmai nyilvántartásokban, számlaírási kötelezettségüknek eleget tesznek; ügyfeleik csekkel vagy postai átutalással fizetnek; a hivatalos adminisztrációnál rendben van a szénájuk. Ki-ki a maga szakállára dolgozik (egyénileg vagy néhány társsal), etnikai hovatartozására igyekszik nem felhívni a figyelmet. Mindenki ott keres munkát, ahol tud. A „párizsi romák” üzleti mûködésének nincsenek pontosan körülrajzolt határai, de azért egy hallgatólagos megegyezés értelmében senki nem halássza el a társa ügyfeleit. Ha mégis adódnak konfliktusok, ezeket igyekeznek békés úton megoldani, vagy a nagy tekintélynek örvendô családfôk tanácsa lép közbe. Esetrôl esetre mások vesznek részt ebben a békéltetô tanácsban, így a közösség minden családjának része van a megtiszteltetésben. Ha olyanok között folyik a vita, akik együtt szoktak dolgozni, akkor a tanács mindig a közös nyereség egyenlô részekre való felosztását javasolja. Igazán komoly konfliktusok ritkán fordulnak elô, hiszen a családokat sokféle szál kapcsolja össze egymással: amióta a II. világháború után Párizs keleti kapujánál megkezdôdött a cigányok letelepedése, az itt élô családok körében kialakult az egymás között házasodás szokása: szívesebben „cserélik” egymás között a gyermekeiket, mint hogy máshol lakó romákkal, még ha rokonok is, házasítsák össze ôket. Ez a biztosítéka annak, hogy a lány helyébe, akit most férjhez adtak, kapnak majd másik lányt, és így nem kell aggódniuk a családi szaporulat miatt. A házasság után a fiatalasszony majdnem mindig a férj családjához költözik, a gyermekek az apai nagycsaládba tartoznak. Így a nagycsaládok továbbélése biztosítva van.

Ha a helyszínek, útvonalak használatát, az életritmust és a társadalmi szerep(játszás)t hármas egységben vizsgáljuk, kirajzolódik elôttünk az etnikum lakta város képe. Amint lépésrôl lépésre beljebb kerülünk a családi otthonokba, a látóhatár is egyre tágul. Telefonhívások, látogatások, ismerkedések; szakadatlanul jönnek a látogatók és a hírek más tájakról, más országokból, más kontinensekrôl. 1985 decemberében két testvér összeveszett Belgiumban; a párizsi kalderások izgatottan követték a köztük lezajló eseményeket. Talán éppen ez a határok-nélküliség lenne a magyarázata annak a mély hatásnak, amelyet a roma közösség gyakorol arra, aki közelebbi kapcsolatba kerül vele? Ebbôl a szemszögbôl nézve Párizs az összes elôvárosával nem más, mint egy akármilyen város, amely a romák életének szolgál keretül, egy város, ahol van néhány olyan hely, amelyre szükség van a megélhetéshez, a szórakozáshoz, a mindennapi élet apróságaihoz, ahhoz, hogy önmaguk lehessenek, és úgy élhessenek, ahogy a kedvük tartja. Ez azt jelentené, hogy a városi környezet jellege semmiféle nyomot nem hagy azoknak a viselkedésében, akikrôl eleinte azt hittük, hogy elveszett gyermekként járnak-kelnek benne? Semmiféle hatást nem gyakorolt azokra a kelet-párizsi kalderás romákra, akik jó negyven éve laknak ezen a helyen?

Ez a „minden az etnikum”-korszak egyben a megmerítkezés ideje is. Ha nem tudunk a férfiakkal tartani, amikor megrendelések után járnak, és utána nem tudunk velük beülni egy kávéházba, soha nem fogjuk érzékelni sem azt a különbséget, amely a „gádzsók” világában töltött idô kínos hosszúsága, egyhangúsága és az együttlétük színessége, teljessége, gazdagsága között fennáll, de nem érzékelhetjük a nyelvhasználatukban, az ügyfeleikhez intézett szabvány-mondatok színtelensége és az egymás között folytatott beszélgetések élénksége, gazdagsága közötti hatalmas eltérést sem. Részt kell vennünk minden összejövetelükön, ha tetten akarjuk érni azt a képességüket, amellyel mindannyian egy emberként, mélyen átélik a közösség bármely tagjának élményeit, ha látni akarjuk, amint együtt örülnek az esküvôkön, együtt gyászolnak a haláleseteknél, együtt gerjednek haragra, amikor valami konfliktus adódik. Csak így érthetjük meg azt, hogy mindig az együtt, közösen átélt érzelmek bizonyulnak a legmélyebbnek. A mindennapok egyszerû mozdulatait (mosdás, táplálkozás, alvás) velük együtt kell elvégeznünk ahhoz, hogy láthassuk, hogyan válik mindegyik az egyediség kifejezôeszközévé. Hosszú órákat kell ugyanazokban az otthonokban eltöltenünk, hogy felmérhessük, a telefonálások, az utalások, a pletykák vérkörei mennyire összekötik egymással a családok életét. Nap mint nap részt kell vennünk az átlagos vagy kiemelkedô események sorában, hogy átérezzük, hogyan válnak ezek a mindig ugyanúgy ismételt elemek, mozdulatok a közösség alkotóelemeivé. Ehhez azonban föltétlenül ismernünk kell a roma nyelvet, hiszen különben csak kívülrôl szemlélhetjük a történéseket, és nem sejthetjük meg, hogyan válnak az itt-ott elejtett szavak, félbemaradt mondatok, beszélgetés-foszlányok ugyanazon szakadatlan beszédnek a részeivé, hogyan lehetséges, hogy ez a beszéd mindig másról szól, és mégis mindig ugyanaz, körüllengi, betakarja azokat, akik beszélik.

De ez a megmerülés nem lehet az etnológus kutatómunkájának egy alpontja. Hivatása a két társadalom találkozási pontjára helyezte. Munkájának legkényesebb pillanata a tanulmány publikálásának ideje; a romák akkor tekintenek rá a legtöbb fenntartással, amikor közösségük életét feltárja a külvilág elôtt. A romák minden esetben igyekeznek ellenôrzésük alatt tartani a nem-cigányokkal létrejött kapcsolatokat, kölcsönhatásokat. Márpedig semmilyen hatást nem tudnak gyakorolni arra a kapcsolatra, amely az etnológus tanulmányának megjelenésével létrejön a nem-cigány társadalommal. Ebben az esetben teljesen szokatlan módon jelennek meg a társadalom elôtt: nincsen adott helyszínhez kötve, nem tudják befolyásolni az elterjedését, sem azt a képet, amelyet róluk mutat a monográfia. Lehet, hogy ezek a kérdések minden etnológiai tanulmány megjelenésekor megfogalmazódnak? De a romák ezen a téren megnyilvánuló érzékenysége arra emlékezteti a kutatót, hogy ô is ott él, ahol vizsgálatának alanyai.

Ez a reagálás is azt mutatja, hogy a könyv (vagy több cikk) nemcsak beszámoló egy vizsgálat eredményeirôl, nem csupán egy megfigyelés szintézise, hanem maga is alkotórésze ennek a vizsgálatnak, egy megfigyelésre méltó jelenség. A kalderás romák, mint minden társadalmi csoport, pontosan meg tudják határozni önmagukat, ugyanakkor a társadalom egészét is le tudják írni. De ezzel párhuzamosan készenlétben tartanak egy olyan önjellemzést is, amelyet az ôket körülvevô társadalom számára dolgoztak ki, és ezt önmagukra nézve igen jellemzô ténynek tartják; úgy gondolják, hogy a megtévesztés mûvészetének igazi mesterei. A külvilág számára készült önjellemzésük igencsak különbözik attól, amit saját magukról valójában tartanak. E jellemzés hatékonyságát, eredményességét az bizonyítja, hogy meg tudnak maradni a gádzsó-környezetben. Mit tehet ilyen esetekben az etnológus? Ha a romák azt gondolják, hogy nem sikerült elég alaposan megismernie ôket, azt mondják majd róla, hogy ô is csak egy újabb cigány-képet akar forgalomba hozni, amely éppen olyan hamis, mint amilyeneket eddig is terjesztettek a gádzsók. Ha azonban az a véleményük, hogy jól ismeri ôket, akkor azt vetik a szemére, hogy „kiadja” a közösséget a gádzsóknak, olyasmiket mond el, amiket csak annak köszönhetôen tudott meg róluk, hogy barátként befogadták maguk közé. És természetesen csakis a publikálás ténye számít, nem az, hogy mi van a tanulmányban, hiszen a „vizsgálódás alanyaitól” mégsem várhatjuk el, hogy végigolvassanak egy monográfiát. A kutató megpróbál céljának racionalitására, egyetemességére hivatkozni; erre az a válasz, hogy ha etnikai sajátosságokról van szó, nincsen olyan „egyetemes” észrevétel, ami ne a „roma-gádzsó” viszonyokra vonatkozna. Érdekes módon a publikálás után az etnológusnak mégsem kell visszatérnie a kezdô kockába, azaz nem tekintenek rá megint úgy, mint a nem-cigány társadalom megtestesítôjére. A tanulmány iránti általános bizalmatlanság, úgy látszik, mégsem vetett véget a szerzôjével kialakult meghitt viszonynak; talán a romák úgy érezték, hogy könnyebb egyetlen személyt, az etnológust, befolyásuk alatt tartani, vagy legalábbis vitatkozni vele, mint ellenôrizni egy kiadványt, amely kívül esik a hatáskörükön.

Jellemzô, hogy a romák elvesztik a befolyásukat a nem-cigány környezettel kialakított kapcsolatok felett, amikor a médiumokkal kerülnek szembe. Bármilyen kérdést kell megoldani, azonnal a „fônököt” keresik. Azokból a hivatalos papírokból, amit mindenféle adminisztrációs szervek küldözgetnek nekik, nem sokat értenek, és gyakran kell büntetést fizetniük a válaszküldés elmaradása miatt. A telefon miatt is sok a félreértés, egy-egy hivatalos hívás gyakran komikus jelenetek forrása; a televízió programkezdéstôl programzárásig bekapcsolva villog, bár az az igazság, sokszor senki sem nézi.

Az etnikai identitástudat urbánus formái

A városi környezetnek hála, a párizsi elôvárosokban élô kalderás romák etnikai identitása csak idôszakosan nyilvánul meg. Hogy ezt valahogyan meg tudjam ragadni, a „láthatatlanság” kifejezést használom. Itt tulajdonképpen a kedvezô alkalom kihasználásának mûvészetérôl van szó, ami a kalderás közösség egyik fô erôssége. Ez a láthatatlanná válás óvja meg ôket mindazoktól a reakcióktól, amelyek törvényszerûen bekövetkeznek, amikor az úgynevezett befogadó-közeg felfedezi a cigányok jelenlétét. (Az elutasításnak, kirekesztésnek gazdag irodalma van. Elegendô átlapozni a községek önkormányzati rendeleteit, amelyek megtiltják a falvakban a „nomádok” tartózkodását, de ha lakókocsinkkal elkísérhetjük a cigányok kocsikaravánját Franciaország falvaiba, személyesen is meggyôzôdhetünk ennek a kirekesztésnek a valóságáról.) Vannak olyan foglalatosságok, amelyek szempontjából nem szükséges az etnikai hovatartozás bevallása; ezek esetében mûködésbe lép a cigány-jelleg „láthatatlanná válása”. Más esetekben (muzsikálás, jövendômondás), amikor a „cigány” szóhoz pozitív asszociációk társulnak, fontos az etnikai jelleg kihangsúlyozása. És végül is amikor a cigányok lakókocsi-karavánja végigvonul a kisvárosokon, falvakon, akkor szóba sem kerülhet az etnikai hovatartozás elleplezése. Az Egyesült Államokban a cigányasszonyok kis butikokban nyíltan gyakorolják a tenyérjóslást, ez a fô pénzkereseti forrásuk. A láthatatlanság tehát nem jellegzetesen városi viselkedés, hanem bizonyos helyzetekben gyakorolt viselkedési mód. Én a párizsi viszonyokat tanulmányoztam, de másutt bizonyára vannak eltérô tapasztalatok is.

Ha sikerülne autonómiában élnie, a kisebbség elvesztené „külsarjas”, „idegen test” jellegét az ôt körülvevô társadalommal szemben. De azért hiba lenne azt gondolni, hogy az etnikumot meghatározó jellegzetességek csupán a globális környezetbôl jövô hatásokra történô reagálás eredményei. Az etnikum dimenziói ennél jóval tágabbak. Ne higgyük el, hogy a kisebbség csak a többség tükre. Az eddig elmondottak azt bizonyítják, hogy az etnicitás – alkotói folyamat, és nem, illetve nem csak valami máshonnan (földrajzi vagy kronológiai értelemben máshonnan) hozott adottság, amelyet azoknak, akiknek a birtokában van, csupán érintetlenül kell ôrizgetniük a modern kor mindenféle veszedelmei közepette. Az etnicitás mindazoknak a kreativitását jelenti, akikkel vizsgálódásaink folyamán kapcsolatba kerültünk. És ez a kreativitás az ipari és nagyvárosi környezet szorításában bontakozott ki. Ez az ellenséges környezet valóban meghatároz bizonyos etnikai jellegzetességeket, de nem képes megakadályozni jelentkezésüket, nem tudja megszüntetni létüket.

A romák értenek ahhoz, hogy saját hasznukra fordítsák a környezetükbôl érkezô hatásokat. Ez nem más, mint az alkalmazkodási képesség egy szép példája; minden emberi lény megtanulja, hogy hogyan alkalmazkodjék az ôt érô természeti és társadalmi hatásokhoz.

Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következõ címre: lettre@c3.hu