A ROMÁK ÚTJA A POSZTMODERN VILÁGBA

Hermann Cornerus egy dominikánus szerzetes neve.

Õ a szerzôje egy 15. századi krónikának, amely a világtörténet kezdeteitôl tart egészen 1453-ig. Az 1417-es évnél jegyzi föl a cigányok érkezését Észak-Németországba. Hamburgban, Lübeckben, Rostockban, Stralsundban, Greifswaldban látják ôket – Cornerus szerint – kelet felôl jöttek. A romák vonulása keletrôl nyugat felé – amint látjuk – régi jelenség. Ugyanilyen régi a nyugatiak elutasító magatartása ezekkel az idegenekkel szemben. „Fures autem erant magni”, írja a dominikánus: Nagy tolvajok hírében álltak, különösen az asszonyaik. És: sok helyütt elkapták ôket, és végeztek velük.

Cornerus feljegyzése a legelsô tudósítások egyike a cigányokról Európában, és máris heves összecsapásokról számol be a letelepült nyugati lakosság és a keletrôl jövô betolakodók között. Az eseményeket, amelyekrôl Cornerus tudósít, képtelenség rekonstruálni: Loptak-e valóban? Vagy alaptalanul vádolták ôket? Ott van-e ebben a beszámolóban csírájában az a kulturális konfliktus a letelepültek és az utolsó európai nomádok között, amely addig növekszik évszázadokon át, míg végül Auschwitzban szisztematikus kiirtási mániába torkollik?

Ez a konfliktus a nyugati társadalom és a keletrôl bevándorló romák között napjainkban újraéledt: templomfoglalások, tüntetések, éhségsztrájkok, a düsseldorfi tartományi gyûlés megszállása, a hontalan romák kitoloncolása, akik egy olyan tartózkodási jogra hivatkoznak, amely a nemzetiszocialista üldöztetés miatt illetné meg ôket. Minidig ugyanaz tehát? Vagy közelebbrôl nézve mégiscsak egészen más képet kapunk? Vajon egy tôrôl van-e metszve az 1417-es és az 1992-es összetûzés? 1992-ben hatósági tartózkodási engedélyrôl van szó és egyúttal arról, hogy a gazdag nyugat-európaiak – ezúttal a németek – lelkiismeretére apellálnak, nyitnák meg egy kissé kapuikat a nincstelen romák elôtt. És hogy volt ez 1417-ben?

Dokument jeszty?

Egyenesen megdöbbentô, mennyire hasonló sok tekintetben az 1417-es konfliktus vonalvezetése. Ha ugyanis még egy darabon továbbolvassuk Cornerus szövegét, két rendkívül érdekes újabb híradásra bukkanunk. A cigányok, akikrôl Cornerus ír, ajánlóleveleket hoztak magukkal fejedelmektôl és magától Zsigmond császártól, amelyekben arra kérik a városfôket és az egyházi fejedelmeket, hogy a levél átadóit bebocsáttatásban és emberséges bánásmódban részesítsék. (admissi sunt et humaniter tractati). Az úti okmányok és a tartózkodási engedélyek kínos kérdése láthatólag közép-európai tartózkodásuk elsô napjaitól mindmáig kíséri a cigányokat. Ilyen ajánlóleveleket, amelyek a mai útlevélhez hasonló célokat szolgáltak annak idején, busás összegekért állítottak ki a pénzéhes kancellaristák, persze szívesen hamisítottak is ilyen dokumentumokat. Nem tudjuk, hogy azok az ajánlólevelek, amelyekrôl itt szó esik, egy császári vándorhivatalból származnak-e (mert a császár volt a birodalom elsô számú nomádja) avagy egy mobil hamisító mûhelybôl. De ez mindegy is. A folytonosság abban áll, hogy a bevándorló kelet-európai romáknak kezdettôl napjainkig „útlevélproblémáik” vannak.

És hogy áll a helyzet a lelkiismeretre apellálással? Ebben is meglepô folytonosság ismerhetô fel. Cornerus arról ír, hogy a cigányok kóborlásának, állandó úton levésének oka abban keresendô, hogy elhagyták az igaz hitet, és visszaestek a pogányságba. Püspökeik emiatt hét évig tartó zarándoklást mértek rájuk idegenben, ez a magyarázata a vándoréletnek. Tudni kell, hogy a 15. század elején a zarándokok teljességgel elözönlik a Nyugatot. Nehéz szabadulni a gondolattól, hogy a zarándoklás örve alatt itt egy kis középkori turizmus is zajlott. Az akkoriban Santiago de Compostellába ajánlott kedvezményes utazással együtt emlékeztet egy kicsit a zarándoklás a modern idôkre. A vezeklôút mindenesetre bevett szokás volt, a középkori gyalogutakon egymást érték az alamizsnát kéregetôk, akik jeruzsálemi fogságukra vagy láncra fûzve megtett zarándokútjukra hivatkozva várták a kegyes adományokat. Nem csoda, ha a cigányok is ezt a példát követték, hogy eloszlassák az idegen és ellenséges házigazdák bizalmatlanságát. A vezeklô köntöse álöltözetnek is jó volt, és azt sugallta, hogy: Keresztények vagyunk, ha vétkezôk is, ezért megérdemeljük, hogy türelmesek és nagylelkûek legyetek hozzánk. A vezeklés legendája a késô középkori ember lelkiismeretére apellál. A cigányok fogékonyságát és hozzáértését tanúsítja, hogy a saját kulturális fegyvereiket fordították a közép- és nyugat-európaiak ellen: egy kulturális tai-csi volt ez, olyan harc, amelynek során az európaiak agresszív töltetét ügyesen elhárították és visszafordították.

A blokádokkal, házfoglalásokkal és éhségsztrájkokkal a kelet-európai romák megint a közép-európai társadalmak kulturális elemeit veszik át, hogy úrrá legyenek a – ma éppúgy, mint régen – ellenük irányuló elutasításon és agresszión.

Amit nem tudunk, hogy milyen helyzetbôl, milyen szorongattatástól ûzve vagy milyen reményektôl vezettetve indultak el a cigányok 1400-ban, hogy nyugatra utazzanak (vagy ott maradjanak?). Ezt ma – majdnem 600 évvel késôbb – a beutazó romák esetében könynyebb megállapítani.

Európa „harmadik világa” Kelet-Európában terül el. Milliószámra próbálnak a szegény rokonok bejutni a közép-európai nagyvárosokba. A közép-európaiak kezdik sajnálni a kelet-nyugati falak és határok leomlását, és inkább elbarikádozzák magukat egy erôddé épített Európában. (Az „Európa erôd” fogalma egyébként Goebbels szótárából származik, ezt jobb volna nem elfelejteni.) Hogy „Európa” erôdnek nyilvánítja magát – ez a cigányoknak nem újdonság: Valamikor a gyanús török birodalomból vándoroltak a keresztény Nyugatra, akkor azt kiabálták rájuk: „Kémek!” Aztán a civilizálatlan Keletrôl érkezô betolakodóknak látták ôket, és azt kiabálták rájuk: „Primitívek!” Amikor a szocialista vasfüggöny alatt csúsztak át, „illegálisnak” minôsültek, manapság az Európa erôd az „Álmenekültek!” vagy „Gazdasági emigránsok!” szitokszavait szórja rájuk.

Az európai többségi kultúrák és a cigány kisebbségi kultúrák között tehát évszázados kapcsolat áll fenn. A keletrôl bevándorló romák kezdettôl fogva pontosan rájöttek a bebocsáttatás feltételeire: eleget kell tenni az európaiak adminisztratív és ideológiai feltételeinek: az úti okmánynak és a vallásnak rendben kell lennie. És a cigányok megtették a szükséges engedményeket az európai nyomásnak: etnológiailag a rugalmasságra való eleven készségrôl lehet beszélni. Egy olyan kisebbség, mint a cigányoké – hatalom és saját territórium nélkül – csak úgy tud fönnmaradni, ha nagyon pontosan odafigyel a többségi feltételekre. „Jó azoknak a kisebbségeknek (Kelet-Európában), akik egy erôs anyaországra hivatkozhatnak, mint a németek. Jó azoknak a kisebbségeknek, akik egy olyan anyaországra hivatkoznak, amelyben a demokratikus struktúrák megerôsödôben vannak, mint a magyarok. De mi történik azokkal, akiknek az anyaországa... súlyos válságban van, tehetetlen vagy ôrültségeket csinál? Ilyen helyzetben vannak a koszovói albánok vagy a Moldvai Köztársaság románjai... És mi történik a romákkal? Nekik nincs a többiekéhez fogható kulturális centrumuk. Ennek a kisebbségnek jelentôs részei – fôként a Balkánon, de Szlovákiában és Magyarországon is – rendkívüli módon elszegényedtek és kriminalizálódtak. ‘k a nyomor látható megtestesítôi azokban az országokban, ahol élnek, és mint ilyenek egyre inkább ki vannak téve a közmegvetésnek. Ezt bizonyítják a romániai pogromok és a politika közömbössége a probléma iránt. A legszívesebben megszabadulnának tôlük. Sokan közülük máris céltalanul bolyonganak Kelet-Európában, és megpróbálnak Nyugaton partot érni. Az elsôk között voltak, akik az 1989-es nyitás után a menekülés útjára léptek.” (Richard Wagner, Der nationale Wanderstiefel, Kursbuch, 1992. 107.)

A nemzetiszocializmus és a reálszocializmus egymásra következése Kelet-Európában a cigányokra nézve még egy külön végzetes következménnyel is járt: Sajátos gazdálkodási módjukat több mint 50 éven keresztül államilag tiltották, ellenezték vagy korlátozták. Ha manapság cigányok milliói tartoznak Kelet-Európában a szegény népességhez, akkor ez annak a körülménynek is tulajdonítható, hogy cselekvési terüket a Habsburg-monarchia korától eltérôen megpróbálták szisztematikusan felszámolni, még ha ez nem sikerült is maradéktalanul.

Számos szempontból lehet tehát folytonosságról beszélni a cigányok és nemcigányok közötti viszonyban. Van azonban egy észrevehetô változás, fejlôdés is ezekben a kapcsolatokban. Pontosabban szólva ez a folytonosság a romák oldalán található meg, akik csodálatra méltó rugalmassággal reagálnak az Európában kialakuló kontrollapparátus felôl jövô kihívásokra és repressziókra. A változás az állami rendszerek oldalán figyelhetô meg.

Dologtalanok vagy jámbor vademberek?

Cornerus szövegébôl kiderül, hogy a cigányok számára sosem volt „aranykor” Európában. Az irodalomban szó esik olykor a kezdeti türelmes és barátságos fogadtatásról, de a források ezt egyáltalán nem támasztják alá. A felvilágosodás koráig számtalan rendelet próbálta elûzni a cigányokat az egyes országokból és hercegségekbôl. Ez találkozik a koldulás felszámolására irányuló rendcsinálási politikával, amelynek Sebastian Brant „Bolondok hajója” (1494) óta, a Luther által lelkesen elôszóval ellátott Liber vagatorum óta nagy konjunktúrája van. Koldusok, akik addig legitim módon kérhettek alamizsnát, hirtelen kriminalizálódnak, és a cigányok is áldozatul esnek ennek a represszív szociálpolitikának. Ami a koldusokkal történik, az történik mutatis mutandis a cigányokkal is. És ez mindenekelôtt azt jelenti, hogy a harmincéves háború után a koldusokban és a cigányokban olyan embereket kezdenek látni, akik nem dolgoznak. Dologházak jelennek meg mindenütt Európa-szerte, és elôkészítik a talajt „a munka társadalma” számára, amely feltalálja és szociálpolitikai fegyelmezés tárgyává teszi a „dologtalanokat”. A cigányokat is, akikben most fölfedezik a „munkakerülôt”. Ezt olvashatni például Ahasverus Fritsch-nél, aki 1660-ban tesz közzé egy írást a cigányokról, amelyben a cigányok közmunkára fogását javasolja, hogy hasznát lehessen venni ezeknek a fiatal, életerôs koldusoknak. A cigányok kiûzésének kísérletét követôen tehát a 17. században veszik észre bennük a lehetséges munkaerôt egy olyan világban, amelyik elsô lépéseit teszi egy iparosodó társadalom felé.

A 18. század új arccal fordul a cigányok felé Európában: a nevelésre szoruló, hiányt szenvedô lényt fedezik fel bennük. Felvilágosítás, jobbítás, nevelés, amiben részesülniük kell. A politika és a gazdaság egyszerre lép mûködésbe: Ausztriában Mária Terézia és II. József uralkodása alatt megkezdôdnek a cigányok letelepítési kísérletei, Németországban 1786-ban megjelenik a statisztikus Heinrich M. Grellmann könyve (Történelmi vázlat a cigányokról), amelyben feltárja a cigányok indiai eredetét, és amelyben ezek a programmatikus mondatok találhatók: A cigány nem a kiirtandó barbár, hanem primitív, de emberi lény, jobbításra, nevelésre és civilizálásra szorul: „Már régen nem volna olyan négerszerû, ha felhagyna a cigányélettel”. Úgy szerepel itt az ember, mint szocializálható lény, mint egy „neveléspedagógiai projektum” tárgya. Amit Grellmann elméletileg megállapít, azt a különbözô európai letelepítési tervek megpróbálják áttenni a gyakorlatba: II. József iskolába és templomba küldi a cigánygyerekeket, parasztcsaládokhoz osztja el ôket, megtiltja a cigány nyelv használatát, elrendeli munkalehetôségek biztosítását a cigányok számára. Röviden, a nyugati világ missziója beindul. Senki sem érezheti magát kirekesztve az üdv- és haladástörténetbôl. Sajátosan Janus-arcú ajánlat az, amit itt a cigányok kapnak: A munka nyugati társadalma megnyitja kapuit elôttük – immár nekik is szabad homo laboransnak tekinteni magukat, de nem csak szabad, hanem muszáj is. A meghívás kényszerítô erejû. Csak ha a cigányok radikálisan hátat fordítanak saját kultúrájuknak, akkor lehet részük a Nyugat kultúrájában.

A munka nyugati társadalma megnyitja kapuit a cigányok elôtt – a nemzetiszocializmus meg végül becsukja a cigányok mögött a koncentrációs tábor kapuját, amelyre, mint ismeretes, az van fölírva, hogy „Arbeit macht frei” (A munka szabaddá tesz). A nemzetiszocialista cigányüldözésben együtt van a felvilágosító kényszernevelés fonákját kitevô minden ellenséges tendencia: ami nem hagyja magát formálni, azt ki kell küszöbölni a néptestbôl. A cigányokat integrálni akaró aufklérista misszióskényszerben és a nemzetiszocialista kiirtási kísérletben van valami közös: mindkettô el akarja tüntetni az idegent, a másságot.

Állami cigánypolitika

A nemzetiszocializmus, az újjáépítés után megindul a szociális munkások inváziója a cigány életvilágba: Visszatekintve sok mindenben emlékeztet a fejlôdést segíteni akaró önkéntesek jó szándékú mûködésére a harmadik világban. Sok pénzt invesztáltak bele, s ami megmaradt mindebbôl, azok fôként fejlôdésroncsok. A közép-európai cigányprojektek sokaságának értékelése még várat magára. De nehéz szabadulni attól a benyomástól, hogy az ide áramló pénzeknek egyetlen nyilvánvaló hatásuk volt: finanszíroztak egy csomó szociális munkást, akik ily módon a cigányoknak köszönhették a megélhetésüket.

A 90-es évek nagyon mély törést jeleznek. A fejlôdôknek nyújtott segélyek példája itt is tanulságos. Ma már alig akad olyan szakértô, aki abba az illúzióba ringatná magát, hogy a segélyek képesek Afrikát gazdaságilag virágzó földrésszé tenni.

A második világháborút követôen, Európa politikai és nem sokkal ezután szociális újrarendezôdése után elôbb-utóbb az európai cigány népesség is keleti és nyugati cigányságra oszlott. A vasfüggöny útját állta a vándorlásnak, csak néhány csoportnak sikerült átjutni a határokon.

Ahogy Európa megosztása nyomán a társadalmak szociális, gazdasági és kulturális téren eltérôen (azaz nagyjából blokkonként) fejlôdtek, úgy egymástól elválasztva a cigánytársadalmak is különbözôképpen fejlôdtek keleten és nyugaton. Mégis voltak analógiák a cigány kisebbség szociálpolitikai kezelésében. Itt is ott is „megdolgozandó” kisebbségnek tekintették a cigányokat. Letelepítés és oktatás, ez volt a szociálpolitika célja, ami Kelet-Európában valamelyest kiegészült a munkára nevelés és a higiénia programpontjaival. Ez a kiegészítés megfelel a Kelet és Nyugat közti jólétbeli szintkülönbségnek, voltaképpen lejtônek.

Míg a gazdagabb Nyugaton a cigányok alig észrevehetô kisebbséget alkottak, több kelet-európai országban ôk képezték a számarányában nagyon is jelentôs nyomorúságosan szegény legalsó „osztályt”.

A rendszerek versengésének vége felé a cigányokat keleten még mindig elmaradottként definiálták. A munkára nevelés vasmarka és a rendszer eresztékei között sokhelyütt megvetette a lábát a szegénység sajátos kultúrája kis, lokális hatókörre korlátozódó gazdasági szigetekkel.

A cigányszervezetek eszméje, amelyeket a kelet-európai országokban eredetileg a szabadidô-tevékenység keretében folyó proletárrá nevelés intézményének szántak, valamikor a hatvanas években a Jugoszlávián át szivárgó kelet-nyugati migrációval érte el Nyugat-Európát (Franciaországot).

Nyugaton ezt az eszmét más kontextusban valósították meg, hamarosan majd minden nyugat-európai országban létrejöttek cigányszervezetek. Szoros kapcsolatban a szociálpolitikai vállalkozásokat kezdeményezô csoportokkal a szociális kérdés és a polgárjogi szervezet közötti sáv feszültségében formálódtak ki.

A szociális megközelítés a virágzó helyi közösségek peremén élô szegény cigányok katasztrofális lakáskörülményeibôl indult ki. A „letelepítés” címszava alatt megpróbálták ezeknek a szegényeknek az életszínvonalát felhozni egy elfogadható szintre. A modern, integrált gondoskodási programok keretében nemcsak a képzés kérdése került elôtérbe, hogy a következô nemzedékeket felkészítsék egy magasabb életszínvonalra, hanem egész településeket láttak el reformtervekkel.

A polgárjogi megközelítést ezzel szemben nem a szegény letelepült vagy a nomád cigányok sajátos helyzete foglalkoztatta. Az egyenlô állampolgári jogok és a kulturális másság elfogadásának problémái olyan csoportoknál merültek föl elôször, amelyek integráltabbak voltak, mint a keletrôl jött nomádok vagy a társadalom alsó peremén élô cigány vándormunkások.

Az egyes nyugat-európai országokban az adott országra specifikus problémák szerint alakultak a különbözô cigányszervezetek. A Német Szövetségi Köztársaságban a cigányoknak az állami jóvátétel során való méltatlan kezelése került a középpontba. A hetvenes-nyolcvanas évek fordulóján a németországi cigányszövetségeknek a toleranciáért küzdô sajtóorgánumok segítségével sikerült felkeltenie a nyilvánosság érdeklôdését a cigányok helyzete iránt.

A cigányok iránti érdeklôdés hirtelen rohamosan megnôtt: Rövid idô alatt könyvek tucatjai jelentek meg errôl a kisebbségrôl, majdnem naponta tudósítottak az újságok a helyi cigánycsoportokról, szociálpedagógiai tervezetekrôl vagy a szövetségek nyilatkozatairól.

A piac törvényeinek megfelelôen azonban legkésôbb a nyolcvanas évek végére megint eltûnt ez a téma a nyomtatott sajtóból. A szociálpolitikai tervezetek sokasága is alábbhagyott, hosszabb távon nem lehetett cigánytelepek létesítésének programjával helyi választásokat nyerni. Újabb téma nyomult az érdeklôdés elôterébe országszerte: a bevándorlók és a menekültek.

A cigánykérdés tetôpontján a rég letelepedett cigányok uralták a terepet, a kelet-európai bevándorlók csoportja kicsi volt, és csak marginális szerepet játszott, akárcsak a Törökországból jött cigány vendégmunkásoké. Késôbb a vendégmunkások is szövetségeket alakítottak, és hallatták a szavukat, ugyanakkor nôtt a kelet-európai cigányok csoportja is a Szövetségi Köztársaságba általában erôsödô bevándorlással együtt.

Ezek a „nomádok” elôhírnökei voltak a régi rend összeomlásának Kelet-Európában, a nyolcvanas évek végén felerôsödô vándorlásuk azt mutatja, hogy a korábban ôket helyhez kötô hatalmi mechanizmusok már nem mûködtek igazán.

A cigányok a multikulturális Európában

Amint a régi rendszer felbomlott Kelet-Európában, és a társadalom egyes részei szabályozás nélkül maradtak, vagy az újraszabályozás állapotába kerültek, a kelet-európai cigányok számára rendkívül áttekinthetetlen helyzet jött létre. Néhány csoport szabaddá vált, és új gazdasági vagy földrajzi terepet tudott magának szerezni. Más csoportok hirtelen pogromszerû helyzetnek voltak kitéve, amint a hivatalos szervek nem tartották többé ellenôrzésük alatt a társadalom agresszív potenciálját. A gazdasági összeomlás nyomán a társadalmak drasztikusan elszegényedtek. Ez a folyamat különösen erôsen érintette a cigányokat, mint amúgy is nagyon szegény legalsó osztályt Délkelet-Európában.

Olyan helyzet alakult ki, amelyik kifejezetten klasszikusnak mondható. A társadalmi válságkorszakok különösen próbára teszik a nomádok túlélési képességeit. A mobilitás, a mindig változó helyzetekhez való alkalmazkodási készség, és a kapcsolatok széles hálója jelentôsen segítheti a megmaradást szükséghelyzetben. (A legutóbbi idôk egyes pogromjait az elkövetôk azzal indokolták, hogy az áldozatok hasznot húznak az általános ínségbôl.) Ugyanakkor azonban különösen védtelenek is a nomádok ilyen idôszakokban. A letelepültek felgyülemlett dühe könnyen ellenük fordul.

Az ezáltal is növekvô kelet-nyugati migráció a nyugati társadalmakat a bevándorlás egyre szigorúbb szabályozására készteti. Ha választhatnak, nem biztos, hogy a koldusszegény román cigányok csoportja az, amelyik jól jár. Így fordulhat elô, hogy egy román faluból jövô romániai német parasztasszony, aki német ôsöket tud igazolni évszázadokra visszamenôleg, befogadást nyer az új Német Szövetségi Köztársaságba. Az a cigányasszony azonban ugyanabból a faluból, aki utána jött a parasztoknak, akiknek addig a földjén dolgozott, hiába hivatkozik arra, hogy a szüleit német katonák verték agyon Ukrajnában.

A nagybani „idôjárási viszonyok” megváltozásával és az ezáltal kiváltott migráció következtében a társadalmon belül is megváltozott a cigányok helyzete. A multikulturális társadalomról folyó diskurzusban a cigányszervezetek nem játsszák azt a szerepet, amit a korábbi tapasztalataik alapján várni lehetett volna. Inkább vallási és idôközben rég meggyökeresedett nemzeti kisebbségek azok, amelyek ebben a hangjukat hallatják. A multikulturális társadalomról szóló vitában az a kérdés, hogy milyen szerepe legyen a kulturális sokszínûségnek az olyan társadalmakban, amelyek addig (részben hamisan) kulturálisan homogénnek tekintették magukat. Egy újabb, inkluzív társadalom-felfogás szolgál neki alapul, olyan politikai és jogi eljárásmódokat alkudnak ki a vita során, amelyek egy társadalmon belüli eltérô kultúrák együttélését hivatottak szabályozni.

A multikulturális társadalomra irányuló törekvések további kibontakozása újabb lehetôségeket kínálhatna a cigányság számára. Nem lesznek többé az egyedüli kisebbség, a többségtôl való kulturális eltérés kapcsán már nem csak rájuk lehet majd gondolni, hanem számos más vallási, nemzeti, nyelvi vagy életmódbeli csoportra. Ha ezeket mind egyetlen társadalom részének tekintik, az ezzel járó megnövekedô toleranciajátéktér a cigányoknak is javára szolgálhat.

A recesszió fenyegetése azonban egy jól ismert régi forgatókönyv felelevenítésére késztet: Társadalmi válságperiódusokban a cigányok, különösen a nomád cigányok egy nagyobb társadalmi vész elôhírnökeivé válnak a letelepült népesség szemében, amelyet elhárítandó, legyen ez a fenyegetô török invázió a történelmi idôkben, vagy a fenyegetô tömeges emigráció a felbomló keleti blokkból, rajtuk szokták elverni a port. Ebben a tekintetben semmi nem változott.

Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következõ címre: lettre@c3.hu