CASANOVA ÉS A SZEXUÁLIS SZABADOSSÁG TÖRVÉNYE

Az Histoire de ma vie-ben van egy fôtéma, egy központi szál, mely Casanova üzenete a világnak. Ez a téma, melynek nyilvánvalóan vannak kapcsolódási pontjai mind Casanova valódi életével, mind az Histoire-ban elmesélt történettel, nem a vérfertôzés utópiája, nem is a túláradó és szemtelen szabadság története, vagy a törvényszegések elmélete.

Az Histoire alapgondolata az, hogy az ember lehet boldog, és élhet nyugodtan úgy, ha magáért a gyönyörért ûzi a gyönyört. Ebbôl a kijelentésbôl születik meg a törvényszegések elmélete, ugyanis, ahogy maga Casanova mondja, csak akkor szórakozhat az ember, „ha ledönti az elôítéleteket és a társadalmi konvenciókat”. Nem a törvények áthágásából származik a gyönyör, hanem a gyönyör keresése vonja maga után a törvények megsértését, és a törvények megsértésébôl adódik a szabadság, és szilárdítja meg a törvényeket. Casanova egész viselkedése erre az elméletre épül, és a homoszexualitás, a vérfertôzés, a transzszexualitás és a transzvesztiták iránti érdeklôdése, tehát egész felháborító szabadossága nem más, mint a törvények áthágására irányuló magatartásának legszembeötlôbb jele. De az Histoire felvet egy problémát is, melyet Casanova mindenféleképpen igyekszik leplezni: határok nélküli szabadságról van szó, vagy meghúzható valahol a határ? Alapjában véve e kérdésben rejlik mind az Histoire irodalmi értéke, mind Casanova személyiségének a lényege.

A probléma csak akkor merül fel, ha elfogadjuk a feltételezést, mely szerint Casanovának az a célja, hogy a boldogságot és a nyugalmat a gyönyör útján érje el, megvalósíthatatlan, vagy legalábbis az ô esetében csôdöt mondott. Mindenki számára nyilvánvaló, hogy ez a terv nehezen megvalósítható vagy talán lehetetlen is. A gyönyör és a nyugalom közé nem lehet egyenlôségjelet tenni: a gyönyör nem vezet el a nyugalomhoz, pontosan azért, mert a szokások és a törvények áthágásával jár együtt, és a szokások megsértése megzavarja az ember lelkivilágát, és összekuszálja társadalmi kapcsolatait. De a Casanova-szakértôt nem érdekli a terv aktualitása, inkább azzal foglalkozik, hogy megértse, hogyan és mely pontig sikerült Casanovának felülemelkednie ezen a nehézségen. Casanova azt akarta elhitetni velünk, hogy teljes egészében sikerült, de a tudósnak ezt nem szabad elhinnie neki. Az Histoire alapjában véve egy reménytelen és szinte megvalósíthatatlan kísérlet annak illusztrálására, hogy milyen nyugodt az az élet, mely valójában éppen a nyugalom ellentéte. Menekülések, csalások, párbajok, elnyert és elvesztett vagyonok, meghódított, megtagadott vagy szétszakított, elvesztett, majd újra megtalált szerelmek, melyek azonban mindig illékonyak. A tehetség tiszavirág-életû megnyilvánulásai, ambíciók, melyek nem társultak hivatástudattal, s melyeket állhatatlanul ûzött. Mintha álarcban táncolna. Ez volt Casanova élete, s csak ô próbálhatta meg elmesélni vidám utazásként a „belle tranquillité” felé. Csak ô tehette ezt meg, mert csak számára volt értelme e kísérletnek: hogy az utókornak igazoljon egy olyan életet, mely másoknak, s talán magának is, elfecséreltnek tûnt. Casanova mindenekelôtt önmagának ír, hogy elhessegesse magától azt az iszonyú gondolatot, hogy tévedett, s csak azért akarja meggyôzni az olvasót, hogy utána nekilásson a jóval nehezebb munkának: hogy meggyôzze önmagát. Sikerült neki, s éppen ezért kell ôt írónak, s nem kalandornak neveznünk. Úgy gyôzte meg olvasóit és saját magát is, hogy megváltott egy irigylésre méltóan botrányos életet, nem mintha szüksége lett volna rá. Casanova az irodalom csodája, ugyanis csak úgy tudott mintává, élô archetípussá válni, hogy az Histoire-ban egy gôgös alak, egy csaló, egy állhatatlan szerelmes képét öltötte fel.

De a Casanova-szakértôk és az irodalomtörténészek, kiknek az a feladatuk, hogy megmagyarázzák, hogyan születhetett meg e csoda, nem hihetnek Casanovának. Az Histoire szerkezetének elemzései és fôleg az elmúlt években folyó történelmi kutatások feltárták a Giacomo Casanova korának eseményei és személyei közötti szoros kapcsolatokat, és hogy ezek hogyan lényegültek át a mûben. Többéves kutatómunka és vizsgálat eredménye az a megállapítás, hogy az Histoire történelmi kerete igaz, a narratív struktúra legutóbbi és leggondosabb vizsgálatai szerint azonban az Histoire nem hiteles. Casanova nem mint korának történésze hazudik, hanem mint saját életének írója, ugyanúgy, ahogy hazudott Homérosz, Montaigne és Rousseau, s minden híres író.

Az Histoire-ban valóban megtörtént esetek szerepelnek, ahogy ezt a Casanova-szakértôk felderítették. A mû lényegét azonban nem a tények hordozzák, hanem azok interpretációja. És ennek az interpretációnak a legsarkalatosabb pontja a mû alaptörténete: egy férfi élete, aki elhatározza, hogy a gyönyör révén nyeri el a nyugalmat, s ez a terv az igazi Casanova filozófiája.

Tervének jelentôségét nem kérdôjelezhetjük meg. Az Histoire bevezetôjében Casanova világosan kimondja: „Egész életemben az volt a legfôbb elfoglaltságom, hogy hódoljak az érzékek örömének, és soha semmit nem tartottam ennél fontosabbnak”, és a gyönyör forrásaként a nôket, a lakomákat és a bosszút említi. Ez a rész, mely a végleges változatban a bevezetô második felét foglalja el, a „Visszautasított bevezetô”-ként ismert korábbi verzióban a mû legelején szerepelt: „Ez a történet egy agglegényrôl szól, aki ez évben, 1791-ben hatvanhat éves, s kinek fô foglalatossága az volt, hogy az érzékek örömének hódolt. Számára semmi sem volt fontosabb ennél.”

Az olvasónak nyitottnak kell lennie, hogy megértse Casanova célját, legalább elméleti síkon, ha erre nem képes, az Histoire nem fogja érdekelni. Casanovát olvasni annyit tesz, mint elfogadni, legalább elméleti síkon, életstílusának megvalósíthatóságát (ha nem is aktualitását).

Hogy e program megvalósuljon, képesnek kell lenni felrúgni a morált és az uralkodó konvenciókat. A szabadság és a függetlenség megnyilvánulásai azt sugalmazzák, hogy Casanovában ez a készség határtalan volt. De ez nem így van, sôt mivel Casanova egy viszonylag szabad erkölcsû században élt, azt kockáztatja, hogy egy elméleti, tapasztalatlan okoskodónak tûnik, akit morális gátlások gyötörnek, melyekkel a kortárs kalandorok nem törôdtek. Az a helyzet, hogy Casanova nem hajlandó bármit megtenni a gyönyör kedvéért, valami visszatartja attól, hogy a törvényszegés elméletének szabad utat adjon. Vannak olyan konvenciók és szokások, melyekkel szemben nem lehet kétség vagy bizonytalanság: sem a szüzesség, sem a családi állapot, sem a nem nem jelent akadályt: a férjezett nô, vagy az apáca nem vonzza kevésbé, mint egy fiatal hajadon, nem borzad vissza a vérfertôzéstôl, sem a homoszexualitástól, sôt még a transzszexualitást is vonzónak találja. A voyeurizmus izgalmas játék volt számára, mint ahogy a változatos kapcsolatok is.

Casanova és a gyönyör következményei

Más esetekben viszont meglepôen óvatos és félszeg, valami elbizonytalanította, megingatta elméletét. Ha figyelmesen olvassuk az Histoire-t, ezekben a részekben fellelhetünk egy kis zavart, bizonytalanságot, mely egyáltalán nem hasonlít az áhított nyugalomra, s melyet Casanova mindenféle eszközzel igyekszik takargatni. De nyilvánvaló, hogy cinizmusának vannak korlátai, hogy szabadsága nem hányt fittyet mindennek, és nem utasított el minden normát. A konvenciók elutasításából fakadó teljes szexuális és morális szabadságot nem fogadta el. Sôt, zavara egyes konvenciók megsértésébôl adódott, felismerte elméletének nehézségét és következetlenségét. Ezért próbálta meg elrejteni zavarodottságát, és a következetlenséget egy elbeszélés keretébe illeszteni, mely végül is bekerült az irodalomtörténetbe. Ebben az elbeszélésben Casanova egy új morális rendet körvonalaz, melyben törvényszegô és törvénytisztelô cselekedetei igazolást nyernek, és beilleszkednek egy rendbe. De milyen elôítéleteket nem sikerült megdöntenie, és mi elôtt torpant meg Casanova?

Elsôsorban a gyönyörhajhászás biológiai következményei zavarták meg, nemcsak a véletlen és patologikus esetek, mint a nemi betegségek, melyekkel korán megtanult együtt élni, ahogy ezt Jean-Didier Vincent kimutatta, hanem a természetes fiziológiai elváltozások is. „Egész életemben csak azon fáradoztam, hogy megbetegedjem, amikor egészséges voltam, majd hogy visszaszerezzem elvesztett egészségemet. Egészen sikeres voltam mindkét tevékenységben, és ma tökéletes egészségnek örvendek, melyet meg szeretnék ôrizni, ha korom nem akadályoz meg benne. A franciának nevezett betegség nem rövidíti meg az életet, csak ha nem tudjuk meggyógyítani, csupán sebhelyek maradnak utána, de ezeket könnyen elfelejti az ember, ha arra gondol, hogy a gyönyör során szerezte ôket, ahogy a katonák is büszkék forradásaikra, melyek bátorságukat tanúsítják, és dicsôséget szereznek nekik.” Nem érzett hajlandóságot az apaság iránt, és nem érdekelte a fajfenntartás. Ezért a megtermékenyülés és a terhesség csak bosszantó komplikációnak tûnt neki, és zavarta, hogy csak a nô fizet meg a gyönyörért. A fogamzásgátlók elvetése, a terhességtôl való félelme, a terhességmegszakító eljárások alapos ismerete és a bábák iránti gyûlölete ebbôl az érzésbôl születik.

Casanova elsô kísérlete, hogy felülemelkedjen ezen az érzésen, az volt, hogy elkezdte vizsgálni e gyûlölt, ámde természetes és elkerülhetetlen jelenségeket. Orvos lett. Sikeresen használta a korszak tudását a nemi betegségek terén, és mindent megtanult, amit csak lehet a szaporodásról és a terhességmegszakító eljárásokról. Természetellenesnek és iszonyúnak tûnt neki, hogy egy ösztönös, tehát természetes cselekedetet, mint a gyönyör keresését, zavarja és akadályozza ugyanaz a természet, mely így a gyönyör és a boldogság közé áll.

Hogy elkerülje a bûncselekményeket és a szertelenséget, utriusque iuris diplomájával és orvosi tudásával a háta mögött Casanova olyan törvényjavaslatot tesz, mely elôször is eltörli a bába foglalkozást, és kötelez minden parókiát, hogy szerzôdtessen két szülészorvost, akik „éjjel-nappal a terhes nôk rendelkezésére állnak”, és akik a parókiától kapják fizetésüket. Ezek a szülészek, ha nem is doktorok, de az anatómia és a biológia terén megfelelôen képzett, és a sebészeti egyetem által rendszeresen ellenôrzött és jóváhagyott emberek legyenek. Minden nônek, beleértve a prostituáltakat is, legkésôbb a terhesség ötödik hónapjáig be kell jelentenie terhességét a parókián. A hajadonoknak, az özvegyeknek és azoknak, kiknek férje távol van, s így gyerekük törvénytelen, a szülészorvosok és a parókia a legnagyobb titoktartást és diszkréciót biztosítsa. Továbbá be kell tiltani és üldözni kell mindenféle abortuszt, akár orvosok, akár magánszemélyek végzik. „S akkor majd, fejezi be Casanova, megszûnik a szertelenség, az emberek majd megfékezik vágyaikat, és nagyobb rend lesz a világban.”

Az egész mû azt sugallja, hogy az abortuszellenes érvek az érett Casanova véleményét tükrözik, melyek csak tovább szilárdulnak öreg korában, amikor a probléma már nem érinti közvetlenül. Azonban valószínû, hogy fiatal korában megpróbált visszanyúlni a természetes technikákhoz, bár feltehetôen akkor is visszautasított mindenféle a nôkre nézve különösen kockázatos mechanikus magzatelhajtó beavatkozást. Erre a következtetésre inkább ráérez az ember, s nem a Casanova elbeszélésébôl kiszûrhetô konkrét elemek sugallják. Tehát Casanova abortuszellenes meggyôzôdése nem kezdettôl fogva határozza meg viselkedését, és nem szilárd és örökérvényû vallási és morális elveken alapul, e meggyôzôdés az idôvel, és a tapasztalatszerzés során érik meg benne, amikor feltárul elôtte, hogy a korszakban használatos gyógyszerek orvosi szempontból milyen kockázatosak és ráadásul teljesen hatástalanok, s közben egyre inkább átérzi azt a megpróbáltatást, melyet minden nô érez, amikor az abortuszhoz vagy a titkos szüléshez kell folyamodnia. Ez az emberi dráma árnyat vet a szexuális kapcsolatok hedonisztikus szemléletére, és ezért igyekszik nemcsak úgy viselkedni, hogy elkerülje a kockázatokat és a drámákat, hanem reformokat sürget, és végül felvázol egyfajta szexuális-nôgyógyászati utópiát, amikor semmi sem zavarhatja meg a természetes és már semmi által nem gátolt tevékenységgel járó gyönyört. Ebben az utópiában találta meg Casanova a probléma megoldását, és vallotta be ugyanakkor a probléma megoldhatatlanságát.

Ez az utópia, mely az Icosameron, ou Histoire d’Edouard et d’Elisabeth címû hosszú regényében található, nem ad választ arra, hogyan lehetne elvárni a tudománytól, hogy megfejtse a szaporodás és a szexualitás titkait, de azzal, hogy e két kifejezést egy új összefüggésbe helyezi, felszabadítja annak számára, aki a gyönyörszerzést akarja gyakorolni, és felelôsségteljesebbé teszi az apaságot. Casanova nem a szokások megújításáról álmodott, amit Platón is javasolt, hogy a gyerekek az államé legyenek, s ne azé, aki nemzi ôket. Casanova reformjavaslata radikálisabb és költôibb: olyan világról álmodott, melyben nincsen szükség sem a szerelem és a gyönyör szétválasztására, sem a születések korlátozására. A regény fôszereplôinek nyolcvan gyerekük van, akik kettesével születtek, egy fiú és egy lány minden évben negyven éven át. Casanova kizárja álmából a bábákat is. Ugyanis a férj, Edouardo segít Elisabeth-nek a gyerekek világrahozatalakor. „Bár tapasztalatlan vagyok, magyarázza Edoardo, kiváló szülészorvos voltam: a józan ész és a gyengédség vezetett, és minden tökéletesen sikerült... Elisabeth a lehetô legcsodálatosabb módon fizette meg a természetnek tartozását.”

Casanova és a házasság

Érdekes módon az „új szemléletû” Casanovának a legtöbb gondot okozó társadalmi konvenció a házasság volt. A libertinizmus teoretikusa szégyenlôsnek és zavartnak mutatkozott azon a téren, ahol minden vidéki csábító határozottan és gátlások nélkül mozog. Korának legtöbb kalandora számára, akik – az ô kifejezésével élve – „a szeretôk szakmáját ûzték”, a csábítás becsapást jelentett: a gyönyört ígérgetésekkel és hízelgéssel érik el, majd továbbállnak. Casanova, bármilyen furcsa is, csak azt tudta szeretni, akit feleségül is akart venni. Nála a csábítás az ôszinteséggel, vagy legalább az ôszinte érzések (vagy a nô vagy maga a csábító számára) hiteles színlelésével járt. És az ôszinte kapcsolat még Casanovánál is a házassághoz vezetô elsô lépcsôfok. Ha nem is a sajátjához – ô soha nem nôsült meg – legalább jegyesének házasságához egy másik férfival. De az ôszinteségnek határt szabott a gyönyörkeresés elméletében. Így múlt el életének fele mindig új és új szeretôk keresésével, s életének másik fele azzal, hogy házasságokat tervezett, melyek nem valósultak meg, férjet és hozományt keresett azoknak a nôknek, akiktôl csak gyönyört várt. Jelentôs vagyont áldozott szeretôinek kiházasítására. Részben a mûvészi képzeletrôl van szó, de sok dokumentum meg is erôsíti ezt. A korabeli nemesek és gazdagok közt elterjedt volt ez a szokás, de Casanova nem volt se nemes, se gazdag. Miért nem viselkedett úgy, mint korának többi csábítója? Mi késztette arra, hogy minden kalandjához kitaláljon egy regényt, egy szerelmi történetet – melyeket más csak egyforma esetek sorának tartott volna, melyek során bizalmat és gyönyört, talán még pénzt is, csalt ki – olyan nôknek, akik az esetek többségében tökéletesen tisztában voltak azzal, mit kockáztatnak? A válasz nyilvánvaló: Casanova mindegyik szeretôjénél férjjelöltnek érezte magát, mert a házasság számára nem volt elôítélet, vagy egy olyan konvenció, melyet át kell hágnia és le kell döntenie, de hedonisztikus életszemlélete pontosan ezt a kihágást tette kötelezôvé, tehát megvetette mások házasságát, és folyton ígérgette, hogy megnôsül, de igazán soha nem akarta, s ereje sem volt ahhoz, hogy ezt megtegye. Ez a következetlenség nyilvánvaló mind életében, mind regényében. S ebben látható legtisztábban elméletének csôdje: ez az ellentmondás feloldhatatlan. Casanova nem próbál meg új morális rendet vagy új törvényeket alkotni, s nem is menekül az utópiába. Úgy tûnik, a probléma megoldhatatlan, s ha ez így van, le kell vonnunk a következtetést: nem lehet Casanovaként élni. Mégis az Histoire-ban él Casanova, s tulajdonképpen ugyanaz a Casanova, aki 1725 és 1798 között élt. Mi oldja fel az ellentmondást, mi zárja le a vitát? Hogyan valósulhatott meg egy megvalósíthatatlan elmélet? S fôleg, hogyan tudta Casanova összeegyeztetni „ôszinte” házassági ígéreteit fékezhetetlen gyönyörhajhászásával? Egyszerûen úgy, hogy átalakult saját életének írójává. Az irodalom és az álom nem tart a logika és a morál támadásaitól. Az irodalom és általában a mûvészet nem tûri a kötöttségeket, hanem saját törvényeket állít fel. Casanova, saját regényének szerzôje, mivel író a szó igazi értelmében, könnyedén egyezteti össze a házasság kérdését a gyönyör fogalmával. Az Histoire szerzôje, Casanova, a csábító, házassági ígéretei ôszinteségének megcáfolhatatlan bizonyítékát adja: régebbi szeretôire emlékezve kijelenti, még mindig kész feleségül venni ôket. Teresa Lantinak, az ál-Bellinónak, akit az énekes Angiola Calorival azonosítottak, és akitôl egy gyereke volt, tette az elsô és legkötelezôbb házassági ajánlatát, de késôbb mindenféleképpen igyekszik elkerülni a szertartást, és magatartását furcsamód a féltékenységgel is magyarázza: tudta, hogy egy énekes sikere attól függ, mennyire szolgálatkész ô maga és a férje; és bevallja, hogy „mivel ismerem magam, tudom, hogy sem mint szeretô, sem mint férj nem lennék engedékeny”, s mikor meghallja, hogy a nô férjhez ment, féltékenységi jelenetet rendez: „Te már elkötelezted magad, én pedig még szabad vagyok. Soha többé nem válunk el. Újra lángra lobbantottad bennem az akkori tüzet. Még mindig ugyanaz vagyok, és örülök, hogy rendezhettem a számlát, s ugyanakkor szomorú is, mert már nem remélhetem, hogy egyszer az enyém leszel: nemcsak férjes asszonyt találtam itt, hanem szerelmest is. ” jaj! Elkéstem.” Ekkor pontosan 16 éves Caloritól való fia, aki meglepôen hasonlított rá. C.C.-rôl például, akit 1753-ban ismert meg, akinek udvarolt, s akit feleségének tartott (vagy legalábbis annak nevezett), ezt mondja: „19 évvel késôbb láttam újra. Már 10 éve özvegy volt, és boldogtalan. Ha most Velencében lenne, nem venném feleségül, mert nagy szamárság lenne az én koromban megházasodni, de biztos, hogy vele élnék”. A bizonyítékot, hogy a fiatal Casanova házassági ígéretei ôszinték voltak, az öreg író adja meg, aki kijelenti, hogy még mindig kész teljesíteni kötelességét, mivel ez a gyönyör leglényegesebb eleme. Hogyan születik ez a meglepô paradoxon, hogy az örök csábító, az állhatatlan kéjenc örök „félbemaradt férj” volt?

A kérdéssel visszakanyarodunk elméletéhez, annak megvalósíthatatlanságához, elkerülhetetlen bukásához. Ezért nem lehet elérni a boldogságot és a nyugalmat a gyönyör útján, a törvények lábbal tiprása nem lehet totális. Casanova, az író tudja ezt, érezte ezt életében is, s az igazi Casanova is: a gyönyör öncélú keresése zûrzavart szül mind érzelmi és morális, mind szexuális téren. Csak a regény, csak az irodalom képes feloldani e zûrzavart, és logikát adni egy életnek, mely a konvenciók zárt és nyugodalmas tengerét elhagyva a gyönyör és a szenvedélyek változékony és bizonytalan iránytûjét követve hánykolódik. De az írónak már életében mellette kell lennie, hogy tervezzen, és megteremtse a megírandó regény elôfeltételeit. Tehát Casanova téved, mikor ezt mondja: „Tudom, hogy életem, mely sok olvasót fog érdekelni, senkit sem érdekelne, ha e hatvan év alatt úgy éltem volna, hogy tudom, egyszer meg fogom írni”. Nem vette észre, de míg élt, egy olyan szöveget interpretált, melyet csak öreg korában vetett papírra, ugyanis élete és a regény ugyanabból az igénybôl született: hogy legalább esztétikailag elfogadhatóvá tegyen egy olyan elméletet és életformát, a létezés egyfajta filozófiáját, melynek máskülönben nem lenne értelme. A szeretôkkel körülvett Casanova feltételes ôszintesége, és az olvasók elôtt álló Casanova, az író ôszintesége ugyanabból a forrásból fakad: hogy elfogadhatóvá, hihetôvé tegyen és megindokoljon egy gyönyörvezérelte életet.

Mindebbôl azt a következtetést vonhatjuk le, hogy lehet úgy élni, mint Casanova, ha az ember írni is úgy tud, mint Casanova

Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következõ címre: lettre@c3.hu