A RÁKÁSZ

Mindannyiunknak van a születése idôpontjához kapcsolódó nyilvános jegye – valami, ami az állattani alfajok jelöléséhez hasonlít 7–, abban az egyszerû megállapodáson alapuló rendszerben az emberi naptárak és az isteni csillagok között, amelyet Zodiákusnak nevezünk. Így én hivatalosan Nyilas vagyok... De a csillagidô nem mérhetô naptárakkal, és talán mindannyiunknak van egy igazi jele, amely annyira titkos, hogy magunk se ismerjük, talán teljesen fölfoghatatlan. De esetleg mégis megmutatkozhat elôttünk, ha eléggé kinyitjuk a szemünket, ha összekötjük a dolgokat. Így én nemrég gyanút fogtam, hogy az én igazi jelem a Rák.

Világosan fölidéztem, hogy életemben elôször a Stari Grad-i strand kavicsos partján láttam rákot, ahol gyerekként a köveket rakosgattam, apám után lôdörögve, aki horgászcsalit keresni, vagy csak egyszerûen a tenger hozta apró üzenetek fölkutatására tanított. Nem ott születtem, nem is ott éltem, és apám, a született Stari Grad-i, talán éppen emiatt tanított oly odaadóan az elveszített szülôföld titkaira: rám akarta ôket örökíteni. Talán ezért maradtak meg ennyire világosan emlékezetemben?

Ma, amikor a tengerpartot pakura, mûanyag és szemét borítja, nehéz elképzelni: akármelyik kôhöz nyúltam, mindegyik alól rák futott elô. Több tucat faj és alfaj létezett, és még több név: azokból az apró, gyorslábú zöldekbôl volt a legtöbb, a nagyobb kövek alatt pedig itt-ott megbújtak azok a nagy, rozsdabarna gyapjasrákok, amelyekrôl ezúttal szó lesz. A gyapjasrákok, ha megzavarták ôket, lassan, ollóikat magasra tartva, a kavicsot nyiszorgatva új rejtekhelyet kerestek maguknak. A sekély, áttetszô, napsugár átszôtte tenger gyorsan elrejtette ôket fény-árnyék játékával.

Ez a ragyogóan megvilágított kép kiemelkedik korai gyermekkorom ködös emlékeibôl. Nem állíthatom, hogy megéreztem azt az ösztönös félelmet, amely az emberek többségét hatalmába keríti e sötét, apró bestiák láttán, inkább azt mondanám, egyfajta fölismerés volt, mintha tudtam volna, hogy a látványt meg kell ôriznem emlékezetemben. E fölismerésben ott bujkálhatott egy mélyebb, ôsibb félelem a lény szúrásától vagy harapásától, de talán a félelem nem is jó szó: talán inkább valami végzetes, honos rokonság érzete. Mert ez a napsütötte kép nem tûnt el életembôl. Késôbb, sokkal késôbb, amikor a komor és ködös Zágrábban leírtam egyik elsô versemet Északiak címmel, az elveszített szülôföld témáját variálva, a rákok a haza utáni vágyódásnak (egyfajta ôskori élet, sôt élet elôtti létforma utáni vágyódásnak) és annak végsô, nirvánai ölelésérôl való félelemnek a kétértelmû, szimbolikus táncát járták benne,

zöld rákok melyek a forró délben
hadseregként lépnek ki a köves partra,
baljós nyolclábúak, smaragd rákok
özönlik el a mezôket és házakat, tépik az
                                              élô húst
és jóllakottan visszatérnek az alattomos
                                              tengerbe.

Ha figyelmen kívül hagyjuk a szabadon kezelt természetrajzot, a kép természetes – még egy bizonyítéka annak, hogy a versírás nem más, mint a világgal való elsô, kulcsfontosságú találkozásaink át- és átrágása. De a rákoktól nem tudtam csak ilyen egyszerûen – írással – megszabadulni. Újra és újra fölbukkantak a könyvekben, amelyek a kezem ügyébe kerültek, a valóságban, amellyel életem során találkoztam.

Vajon, valamivel késôbb, teljesen véletlenül választottam volna ki Alekszandr Alekszandrovics Blok annyi verse közül éppen a Csalogánykertet? Megtehetem ugyan, hogy mesterségem által megrontva, önmagamat is azzal ámítsam, hogy e vers fordításával azt akartam bebizonyítani, hogy a horvát deseteracnak (tíz szótagú sorból álló versnek) nem kell okvetlenül népiesnek hangoznia, vagy talán azt, hogy akkor éppen a szerelem és a kötelesség, Árkádia és az élet, a személyes érzések és a nyilvános élet összeütközésének ötlete foglalkoztatott – méghozzá akkora mértékben, hogy egyik novellámnak is Blok címét kölcsönöztem. De ekkor is megmarad a tény, hogy a versben szerepel a rák, és hogy talán ez a titkos, egyetlen, valódi ok a vers lefordítására. A versben az ember, akit elkápráztatott a „fülemülék kertje”, és elhagyta életét, visszatéréskor fölfedezi, hogy mindkettôt elveszítette – kihalt tengerpart, nem-élet az, ami várja:

És ahol a zord polipok tanyáznak,
nyálkás sziklák sötét erdejében,
rák bújik ki, akit megzavartam,
majd megáll a sekély fövenyében.

Megmozdulok – ô is velem mozdul
kis ollóit kitárja merészen,
de másik rák jön, inkább arra indul,
és eltûnik egy odú rejtekében.

Hogyan történt az, hogy körülbelül ugyanebben az idôben fordítottam J. Alfred Prufrock szerelmes énekét, amelyet Thomas Stearns Eliot megint csak körülbelül ugyanabban az idôben írt, amikor Blok a maga szerelmes Csalogánykertjét? Nem is merem már kimondani, hogy tudatosan választottam – de azt se, hogy tudat alatti okokból, mert az elsô fordítás alkalmával nem is ismertem még a sorsdöntô verssorok jelentését, eleinte nem is fogtam föl, hogy egy rákról szólnak. Ezek a verssorok is az életbôl egy vak, animális létbe való menekülésrôl szólnak:

Bár rák volnék, és fúrhatná ki, két
érdes ollóm a tenger fenekét.

(Kálnoky László fordítása)

És aztán ismét, jóval késôbb, véletlenül úgy alakult, hogy Henry Miller Ráktérítôjét fordítottam. Míg éhesen bolyongott Párizs utcáin, ôt is kísérte – mint ahogy az éjszakai utast kíséri a telihold – a párizsi ég csillagképének rákja:

Ahol csak falak húzódnak, a plakátokon mindenütt nyüzsögnek az élni vágyó lapostetvek, és gonoszul hirdetik, hogy közeleg a rák. Mehetsz bármerre, nyúlhatsz bármihez, emlékezz a rákra meg a szifiliszre. Az égen lángol és táncol a baljóslat. A lelkünkben fészkelt meg, mi pedig holt edényekké változtunk, akár a hold.

És íme, ide jutottam, a ma annyira divatos irodalmi kombinatorikához. Ha így folytatom, föltehetem magamnak a kérdést, a ballada végén vajon szerelemre gyulladok-e én is, mint a Szépség a Szörnyetege iránt. Vagy mondjuk utolérhet a szerencsétlen Gregor Samsa sorsa, és rákká változom.

Vagy ha hajlamosabbak vagyunk a nemzeti etimológiára: nincs-e valami köze a rák germán névváltozatának, a német Krabbenek vagy az angol crabnek és az ôshazánknak, Krabátiának, és így az én gyermekkori emlékem nem más, mint népem velem született emlékezete – ortogenezis, mint a filogenezis rövid összefoglalója.

Vagy akár belebocsátkozhatnék egy zsánerszerû, science fiction képzelôdésbe. Egyszer például a saját szememmel olvastam, Bergenben, a helyi akvárium egyik tájékoztatójában, hogy a polipok egy ôsi, tehetséges és intelligens faj, amely – ha szerencsésebb lett volna – meghódíthatta volna helyettünk a világot. Ilyen megvilágításban ezt az én tallózásomat úgy is értelmezhetnénk, mint a ráktól való kollektív, tudatalatti félelem maradékát, hiszen a páncélos és állig fölfegyverzett rákok könnyen legyôzhettek volna bennünket a létért való küzdelemben, sôt, akár még manapság is megtehetik, atom-metamorfózissal – a japán vizekben él egy bizonyos rákfaj, a Kämpferia, amely akár öt méteresre is megnô – és így az én magánfoglalatosságom tulajdonképpen apokaliptikus figyelmeztetés az emberi fajnak, egyfajta Mein Kampf a Kämpferie kämpferik ellen.

Eltévedtünk a germán okkultista éjszakában, és ezen az úton könnyû – ahogy azt a mindig vidám olaszok mondanák – prendere un granchio.

Azt akarom mondani, mindez számomra nem csupán mûvelt bolondozás. Túl gyakran kerültem olyan helyzetbe, hogy csupasz kézzel vadásztam rájuk. Gyakran rákásztam a rovinji szigetvilágban, ahol rengeteg van – vagy legalábbis volt – belôlük. Arrafelé, semmibe véve az etimológiát, granzipoveriknek hívják ôket, mert az elôkelô rokon, a granzevole szegényes helyettesítôi. Bizonyos szempontból tehát gyapjasrákoknak számítanak. De itt is, mint többfelé, egyben a Hold gyermekeinek is tekintik ôket. A Hold vigyáz rájuk, elrejti ôket a fény ónos játékával a part menti sekélyesekben, amikor pedig elbújik a Hold, a gyapjasrákok elôbújnak a repedésekbôl, sziklahasadékokból, a sötétségbôl, egyenként, elôször csak az érzékelô csápjaikat dugják ki, óvatosan, a tengerbôl, majd fölbuknak, mint megannyi sötét, csillogó búvárharang, esetlenül föltámolyognak egy-egy kiálló szirtre, a lapos parti sziklákra, ahol megállnak, magányosan, ki-ki magának, számlálatlanul sok lábukkal reszelgetik a követ, némán emelik és tárják ollóikat az ég felé. Ki tudja, hányadszor vágtak neki az új világ elfoglalásának, vagy csak éppen társat kerestek maguknak, valakit ebben a nagy sötétben, vagy az elveszett fény után kutattak, hívogatták a Holdat. Ilyenkor szoktak vadászni rájuk.

Hold nélküli éjszakákon rákászni mentem rovinji halászó társaságommal, ott tocsogtunk a sziget partján, régi edzôcipôben, föltûrt nadrágban egyensúlyoztunk az éles szirteken, egyik kezünkben petróleum- vagy gázlámpát tartva (az izzó háló kísérteties kék fényt szórt körbe, amely annyira hasonlított a Holdéra), a másikban rövid szigonyt, ide-oda ténferegtünk a vibráló árnyak között, sebzett bokával kászálódtunk ki a mélyedésekbôl, vizesen és átfagyva káromkodtunk, mint valami nagy, részeg gyapjasrákok, akiket arra ítéltek, hogy vakon tévelyegjenek a sötét sziklákon.

Ahogy fény vetôdik rájuk, a gyapjasrákok megtorpannak, nem mozdulnak többé, de nem félelembôl, hanem épp ellenkezôleg, a Holdba vetett végtelen bizalomból kifolyóan, amely mintha néma hívásuknak tett volna eleget váratlan megjelenésével, ekkor fölnyársaljuk ôket a nálunk lévô szigonnyal, vagy csak úgy, puszta kézzel fogjuk meg ôket (deréktájban, ahová nem ér el ollójuk, így csak tehetetlenül kapálódznak mind a tíz végtagjukkal a kegyetlen levegôben), egyiket a másik után zsákokba tömködjük, élve, százszámra, egymásba gabalyodva nyüzsögnek, nyugtalan tömeget alkotva, a sekélyesbe helyezett, bekötött szájú zsák folyton mozog, susog, mintha lélegezne. És ez így megy egész éjjel, egész éjjel.

Nyilván mindig is így vadásztak rájuk ezen a vidéken. És nem csak ezen: vajon teljesen véletlen, hogy tökéletesen emlékszem egy bizonyos képre azon sok közül, amelyeket a világ képtáraiban láttam, a holland Nicolaes Berchem festményérôl van szó (a tizenhetedik századból), amely ugyanilyen rákvadászatot ábrázol a holland partokon, csak a rákászok épp nem petróleumlámpával világítanak, hanem kátrányba mártott száraz gallyakkal.

És akkor egy reggel, emlékszem, miközben csónakkal tértünk vissza egy puszta szigetrôl – Storagról vagy Sestricáról –, megálltunk félúton, a Punta Correntán, ahol a nappali világosság már kicsalta az emberi fajt az éjjeli menedékébôl, és ahol egy part menti étteremben a segédszemélyzet már fölélesztette a tüzet a konyha nagy sütôlapja alatt.

Köréje kuporodtunk, hogy megszárítkozzunk és átmelegedjünk, csatlakoztak hozzánk a még álomittas szakácsok és fûtôk, mi kioldoztuk a zsákmányt rejtô zsákok száját, ôk pedig borospalackokat nyitottak föl, és a mozgó ráktömeget azonmód, élve ráfordítottuk a hatalmas, tüzes lapra, amelyen aztán rövid, kétségbeesett táncot jártak vékony lábaikkal, egyre csak oldalra, oldalra menekülve, minél távolabb a színpad közepétôl, a szélek felé, a menekülést jelentô sötétségbe. Sok el se jutott a peremig, amelyek pedig eljutottak, azokat addig löktük vissza újra és újra, amíg ott nem maradtak. Amelyik abbahagyta a táncot – maga alá hajlítva lábait, mint valami szárnyakat, amelyeken elrepülhetett volna –, azt fogyasztásra alkalmasnak tartottuk.

Nem tudom, mit mond a tudomány, van-e hangjuk a rákoknak, de ezek úgy sivalkodtak a tüzes lemezen, mint valami gyerekek. Talán az a pára sivított, amely páncéllal borított húsukból szabadult föl (mint megannyi apró kukta-fazékból), de én egyre inkább hiszem, a természetrajz ellenében, hogy a rákok hangját hallottam. Ha ismernek Istent, ez hozzá kiáltó imájuk volt, hogy mentse meg ôket ebbôl a pokolból. De nem volt könyörület a szívünkben. „Édesek, mint a kockacukor”, mondta Nika, a bortól és a tûztôl kivörösödve, ide-oda lökve tenyerében a forró ráktesteket, dióként roppantva meg ôket.

Ugyanúgy érzik-e
a sarat ollóik között
mint én mezítelen lábujjaim között?,

tette föl, emlékszem, a kérdést egy érzékeny lelkû költônô. De ez nem sár volt, hanem tüzes billentyûzet, amelyen Istenhez intézett imájukat kellett volna elmuzsikálniuk. „A rákok mennyországáról tulajdonképpen semmit nem tudunk”, írja egy másik, tudományos beállítottságú költô, „noha sokunknak volt már alkalma megragadni ôket ollójuknál fogva és alaposan megvizsgálni”. Vagy – esetünkben – azt is mondhatnánk: megenni.

Azután emlékszem egy másik alkalomra, egy éjszakára, amikor rákászat után egy tele zsák rákot hoztam haza és a sarokba állítva a zsákot, fáradtan, azonnal elaludtam a konyhai heverôn. A zsák talán kioldódott, vagy kiszakadt, vagy maguk a rákok vágták ki ollóikkal (saját kis rákforradalmuk során), és a gyapjasrákok szétmásztak a kôpadlón, minél mélyebb lyukat keresve maguknak, behúzódtak a bútorok közötti hasadékokba, az edényekbe, a lábbelikbe. Arra ébredtem az éjszaka közepén, hogy kísérteties susogás, csörtögés, titokzatos suttogás és csikorgás tölti be a helyiséget. Nem tudtam megállapítani a sötétben, hogy pánikszerûen alagutakat ásnak-e, amelyeken majd elmenekülhetnek, vagy apró, dühös, páncélozott harcosokként támadásra készülnek. Az idôközben fölbukó Hold fénysugara a konyha közepére hullott, mint egy üres színpadra vetôdô reflektorfény. Nem tehettem reggelig semmit. Ébren vártam, hogy megvirradjon.

Sokáig ingadoztam, írjak-e a rákokról.

Talán íróként ódzkodtam attól, hogy mesterségemet ily módon próbára tegyem, attól félve, nem leszek képes régóta sejtett kapcsolatunkat történetté formálni? Talán médiumként – ha ez egy jel, melyet közvetítenem kell – attól, hogy nem tudom majd érthetôvé tenni jelentését?

Vagy még mélyebben: vajon attól féltem, hogy a szavak varázslatával ezt az elképzelt kapcsolatunkat, ezt a kicsiny magánmániámat valósággá transzformálom majd? A szavak veszélyesebbek, mint gondolnánk: az ember kimondja a rák szót, az pedig, egyik pillanatról a másikra, fölemelt ollókkal jelenik meg, és páncéllal borított lábaival kaparászni kezdi a papírt, ott csikorog a sorok között, gondolataink között.

Végezetül, vajon nem azért ingadoztam, mert nem álltam készen arra, hogy találkozzam a rákokkal: féltem rákérdezni, egyáltalán én vadászom-e a rákokat, vagy a rákok engem?

És akkor Calvino posztumusz megjelent könyvében, a Lecioni americane címûben ráakadtam erre az – állítólag – kínai mesére:

Csuang-cu sok kiváló tulajdonságainak egyike volt a rajzolás mûvészete. A császár azt parancsolta, rajzoljon egy rákot. Csuang-cu azt mondta, öt évre van szüksége, és egy palotára, tíz szolgával. Öt év múlva még csak hozzá se fogott a rajzoláshoz. Újabb öt évre van szükségem, mondta. A császár beleegyezett. Amikor elmúlt a tíz év, Csuang-cu kezébe vette az ecsetet és egy szempillantás alatt, egyetlen mozdulattal lerajzolta a rákot, a legtökéletesebb rákot, amelyet valaha is papírra vetettek.

Természetesen ez a történet elsôsorban a mûvészrôl és mûvészetérôl szól. Az csak a kérdés, hogy miért kért a császár, a világ annyi más dolga mellett, éppen rákot a rajzolótól? Talán amiatt a keleti hagyomány miatt, amely a rákot vak, baljós természeti erôként tartja számon, ezért a felhôket gyakran vörös rákhadként ábrázolják, amely a tenger és az ég találkozásánál lévô sötétkék barlangból, mint egy fölhasított zsákból hömpölyög elô az alkonyatba. Talán a király arra kérte, azt rajzolja meg, amit végtelenül nehéz – a saját halálának ábráját. És Csuang-cunak nem azért volt szüksége tíz évre, hogy megtanuljon rajzolni, vagy hogy hosszú elmélkedés során megértse tárgya formáját, hanem hogy szembesüljön azzal.

Talán ezért féltem tollat ragadni. ”, ismerem én mesterségem minden hiányosságát, tudom, hogy nem állok készen, tudom, hogy nem lesz tökéletes, de le kell itt írnom, néhány fölületes mozdulattal, mert elmúlt a tíz évem, palota és szolgahad nélkül.

És íme, kezdem összerakni a történetet, fejben, mondatonként, ahogy fekszem egy Stari Grad-i ház ebédlôjének sötétjében, a holdfény átlósan szeli át a szobát, masszív, kísérteties, fémhez hasonló nyalábokban bújik be az ablakon, fénylik a padló kôkockáin, amelyeken csuklós robotlábak csonthangú csörgése és csikorgása és reszelôs hangja hallik, és én nem tudom, sokan vannak-e az áthatolhatatlan-sötét sarkokban, kihasadt-e az ég sötétkék zsákja, vagy ez csak egy közülük, a legtökéletesebb, a végsô rák, amely lassan beindítja tízlábú gépezetét, fölemeli ollóit, hogy felém induljon, lassan, ravaszul oldalra kerülve, a holdfény pedig idônként kísértetiesen megcsillan nedves, sima páncélján, és én arra készülök, hogy fölkeljek az ágyból és meggyújtsam a petróleumlámpát az ebédlô asztalán, és hogy az ott fehéren heverô, menthetetlenül rám váró papírra vessem ôt, néhány tökéletes mozdulattal.

Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következõ címre: lettre@c3.hu