RAJA RAO

BARLANG ÉS KAGYLÓ


– imigyen szóla Kalidasa a híres Raghuvamsha elején, amely a Rhagu család, azaz Sri Rama családjának története; Sri Ramáé, a Ramayana hôséé.

A verssor csupán ennyit mond: miként a szó és jelentése egy, úgy egy a szent pár; az asszony, Parvati, és a férfi, Siva – minden urak ura. Természetesen van egy árnyaltabb jelentése is. Mert Parvati a hegy leánya, s így ô, a hegytôl születvén, a Himalája gyermeke és lelke. Siva, a tigrisbôrbe öltözött aszkéta, mindig a Himaláján ül, mély meditációban. Az asszony a szó, a hang, a hegy vibráló elevensége – a monumentális csend megvalósulása. De Siva maga a csend. S így az asszony, a megtestesült mozgás, beleszeret a mozdulatlanba. Az egyik a leány, a másik az apa – a férfi az úr, és az asszony a kedves. S az irodalom e nász konkrét kifejezése. Volt egy fiuk, Ganapati, az elefántfejû isten. Õt dicsôítik minden ima elején. Õ minden akadályok ura, aki megszüntet minden akadályt. ‘ az a képesség, mely megszünteti a véletlent, az értéktelent. S így az irodalom igazzá, szentté lesz. A szó és a jelentés eggyé válik, feloldódik az akadálytalan háttérben. Ez a szent írás, amely nem íródott, hanem láttatik. A költô a látnok. A bölcs.

Az igaz költô, aki a kimondatlan szót énekli – para.

Ezután jön csak a látható, a megformált szó. A megformált – pashyanathi – hallható szóvá – madhayama – válik. S így lesz végül a tárgyiasult, közönséges fonéma, a köznép beszéde: vaikhari.

Minket, indiaiakat, szenvedélyesen foglalkoztat a kezdet és a vég. A nagy Gaudapada (i.sz. 4. század ) azt mondja, hogy ami van kezdetben és végül, az van közben is. A víz a tóban mozdulatlan. A víz a folyóban mozog. Ám végül ott az óceán. Így a víz mindig víz marad.

Mi hát a szó, a Sabda, a hang eredete? Mivel a beszéd elôtt nem volt hang, s a szó felhangzása után nincs hang, nincs szó – a hang vagy sabda háttere a csend. Nem a hang hiánya, hanem inkább méhe; amibôl a hang megszületik, és visszatér saját valóságába. A hang lénye tehát megint csak a csend. És a csend Brahman, az Abszolút, a Nem-teremtett. A teremtés a csend látszólagos leánya, aki visszatér a Hegy Urához. A nôi elv visszatér a férfihoz, s mindketten feloldódnak alapvetô természetükben.

De miért kell, hogy a csendbôl hang legyen? Az ok a lila, a természet játékossága. A szeretkezés játék. S a csend, mely önnön megnyilvánulásával játszik: a hang. Ennek a szeretkezésnek az élvezete a rasa, a nem kézzelfogható esztétikai élvezete abban, hogy kézzelfoghatóvá válik, s csupán azért, hogy visszatérjen saját hátteréhez. Így a kör teljes, és soha nem történik semmi, mint ahogy a hullámok is visszatérnek a tengerbe, elérve eredetükhöz, a vízhez. Mikor a tenger és a hullám felismeri, hogy mindkettejük lényege a víz: ez az igazi megvilágosodás pillanata.

A felszabadulás tehát komoly játék. Az író önmagával játszik, mint szó a szóval.

A szó tehát azért is van, hogy megnevezzen dolgokat; hogy kifejezzen gondolatokat és érzéseket. A dolgok azért vannak, hogy elnevezzük ôket, mondta Rilke. A kagyló például a tenger csendjének megtestesülése. A hullám csak a kagyló vázlata. Minden dolog konkrét alakot öltött esszencia. Hogy megfelelô nevet adhass, önnön mivoltukban kell szemlélned ôket. Nem nevezhetsz el valamit, ha nem ismered: válj azzá. Nem nevezhetem el a fát, ha nem ismerem: ebben a megismerésben a tárgy feloldódik az alanyban. Ezért a tárgy végül is „én” magam vagyok... Csak „én”-ként, játékosan tudunk elnevezni valamit: ahogy a gyermek puszta kisajátítás révén mondja a babára, hogy „ez az én kislányom”. De a szó megjelenik úgy is, mint Udbhava-murti – kép vagy idolum, amely gyakorta bensôm mélyébôl száll fel a tudatomba –, s csak ott fedezem fel, ahogy a legendák mondják, szentélyeink istenei között. A szentély szentségek sora. És a könyv, az igaz könyv olyan, mint Ajanta vagy Ellora, vagy Elephanta barlangjai, melyek maguktól keletkeznek a csendes sziklában – és ha belépsz a barlangba, és szemed hozzászokik a gyenge fényhez, látod a Buddhát, enyhén meghajolva, kezében lótusszal, vagy Sivát, akinek a fején a Gangesz folyik, s ô beleköti hajfonataiba.

Ilyen az indiai hagyomány. Ajanta és Ellora felfedezése talán Kalidasa idejében történt. A szentség öröktôl fogva benne van a sziklában. Vagy az udbhavamurti a földben. Emlékezzünk Mallarméra és a tökéletes könyvre.

A csend nem a hang hiánya, hanem az aktív interregnum két lélegzetvétel között. A csend a kagyló, melynek belsô lélegzete a pravanam, az Aum, mint a szövegek mondják.

„ Mindez Aum, a szó.”

Aumathyeaksharamidam sarvam.


Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következõ címre: lettre@c3.hu


C3 Alapítvány       c3.hu/scripta/