NOMÁD JEGYZETEK

A másság detektívjének tekintem magam – más kultúrák, más gondolkodásmódok, másféle viselkedések kutatójának. Egy pozitív értelemben vett idegenség detektívjének, amellyel szeretnék érintkezésbe kerülni, hogy megérthessem. Az a kérdés, hogy tudom a valóságot új és adekvát módon leírni. Ezt a fajta írást szokták non-fiction jellegû írásmódnak nevezni. Én inkább kreatív non-fiction írásmódnak hívnám. Alkotó erô és személyes jelenlét szükséges hozzá. Sokszor megkérdezik, ki a könyveim hôse: „Én vagyok ez a hôs, mert ezek a könyvek egy olyan személyrôl szólnak, aki utazik, olvas, gondolkodik, és aztán ír minderrôl.”

A téma és a stílus összefüggése mellett a nyelvi anyag is fontos. Amikor a Királyok királyát írtam, az autoriter hatalmat akartam leírni. Egy autoriter hatalom autoriter látványában van valami anakronisztikus. Hogy kifejezésre juttassam a tárgy idejétmúlt mivoltát, valami túlhaladott, végtelenül elavult benyomást kellett keltenem. Az autoriter hatalmi struktúra feletti kritikámat azzal nyilvánítottam ki, hogy felszínre hoztam korszerûtlenségét. Ugyanakkor arról is szó volt, hogy érzékeltessem saját autoritárius rendszerünk elavultságát Kelet-Európában. Szorgalmasan olvastam tehát a 16., 17., 18. század nemesi lengyel irodalmát. Csodálatos, elfelejtett szavakra bukkantam, amelyek plasztikusak és színesek voltak, és sajátos szókészletet alakítottam ki belôlük.

A spanyol nyelvet barokk gazdagság jellemzi, egyfajta rokokó hatás, színes és virágzó, játékos képzelôerô, kimeríthetetlen fantázia. Az El Salvador és Honduras közötti Futballháborúról szóló írásom prózája ezért nem egyszerû, átlátszó, mert fölveszi magába ezt a hispán hagyományt.

Afrikában a nyelvi anyagnak arra kell képesnek lennie, hogy trópusi minôségeket írjon le. A kortárs afrikai irodalmat nem az eredeti nyelveken írják, hanem franciául vagy angolul. Ez megnehezíti mélyebb kapcsolatok kialakítását a hagyományos nyelvekkel. Amit az ember fölhasználhat, azt a régebbi nemzeti afrikai költôktôl kell eltanulnia. A hagyományos afrikai költészet csupa ritmus, egyszerûség, ismétlôdés. Sokszor újra és újra ismételnek egy mondatot, és ebbôl az ismétlôdésbôl zenei hatás jön létre: a zene a tradicionális Afrikában mindenekelôtt a dobokat jelenti, a dobok beszédét. Nem sok európai író próbálta meg leírni a sûrû trópusi dzsungelek atmoszféráját és klímáját. Joseph Conradnak sikerült ez talán a leginkább. A trópus élménye erôsen hatott a prózájára. Ismétlôdések, rituálék, misztériumok játszanak bele, valami szürrealisztikus, valami, ami körülveszi az embert, anélkül hogy eljuthatna ennek a sötétségnek a szívéig. A lengyel nyelv nem ismeri ezt a trópusi hagyományt, ezzel a hiánnyal meg kell küzdenem.

Amennyiben idegen kultúrákat érint, minden új téma stílusváltást követel meg. Minden más írásmód mesterkélt marad. Olyan hatást kell kelteni, mintha az írás ennek a különleges klímának, kultúrának vagy szituációnak a bensejébôl jött volna létre.

A prózán belül kell egy atmoszférát megteremteni. A szibériai fagy más leírást kíván meg, mint a sivatagi hôség. A Szaharában csak reggel és este van élet. Napközben megbénítja az embereket a rettenetes hôség. Ott hevernek, és várják, míg a nap elmúlik. Ezt a lassúságot kell leírni, a bénultságot, a mozgás hiányát, a trópusi nap csendjét. A próza ezeknek az óráknak az ürességét kell hogy visszaadja. A szibériai fagyban ezzel szemben a hóval kell megküzdeni. Ha nagyon magas havon kel át az ember, sokszor elveszettnek érzi magát. A környezettôl való fenyegetettség érzése tölti el. A környezet ellenséges. Jéghideg van, és a hideg az ellenfél. A természet nem passzív, hanem aktív erô, amellyel minden pillanatban szembe kell szállni. Nincsenek tájékozódási pontok, és az ember tudja, hogy ha két óránál hosszabb idôre téved el, meghal. Az ember állandóan érzi a feszültséget. Ismeretlen félelem vesz rajta erôt. A jó prózának ezt a feszült állapotot és ennek az agresszív, veszedelmes természetnek a nyomását kell érzékeltetnie.

Az újságírás a hírügynökségek számára gyors, de felületes. Hajlamos arra, hogy a világot szélsôségekben ábrázolja: fekete és fehér, jó és rossz, forradalmi vagy reakciós. A tömörség a legfontosabb, és leegyszerûsítést von maga után. Az élet komplex gazdagsága elvész a hírek idiómájában. Miután éveken keresztül torzképet kellett adnom arról, amit észleltem, rájöttem, hogy egészen átfogó témákat tudtunk le egy valóban felelôs írásmód keretein kívül. Mi egy tény? Általában politikai, gazdasági vagy történelmi tényállást értenek rajta. De vajon egy társadalom klímája, érzésvilága, hangulata nem tartozik hozzá a realitásokhoz? Hová lesznek ezek a tények a hírek világában? Fontos szerepe volt a francia Annales-kör történetíró iskolájának abban, hogy átalakult a történelmi tény meghatározása. A történelmet hagyományosan a királyok, kormányok, intézmények, háborúk politikai történeteként fogták föl. Az Annales-kör kezdte el vizsgálni az éghajlat, a szárazságok, a mentalitások szerepét. Marc Bloch, Fernand Braudel vagy Georges Duby írásaiból sokat tanultam. Úgy kezdtem el másként írni. Gyakorlatilag minden könyvem az ún. „szilárd tények” vázára készített másik változat lett, a mögöttük rejlô történet elbeszélése.

Az azonosulás alapvetô feltétele a munkámnak. Ott kell élnem az emberek között, velük enni vagy velük éhezni. Része akarok lenni a világnak, amelyet leírok, mélyen bele kell merülnöm, és elfeledkezni minden egyéb valóságról. Ha Afrikában vagyok, nem írok leveleket, és nem telefonálgatok haza. A másik világ eltûnik. Különben outsider, kívülálló maradnék. Legalább egy idôre szükségem van arra az illúzióra, hogy az adott tapasztalati világ az egyetlen. Elôfordult, hogy ez nem csupán illúzió volt. Némelykor biztos voltam abban, hogy az utolsó világomat élem, ahonnan már csak a mennybe visz az út.

Arról, ahogy meghalnak a fronton, nem írhatok egy kényelmes hotelbôl, jó messze a harcmezôtôl. Honnan tudhatnám, milyen belülrôl egy ostromgyûrû, milyen körülmények között folyik a harc, milyen a fegyverzete, az öltözéke a katonáknak, mit esznek, hogyan éreznek. Meg kell érteni,méltányolni kell más emberek önérzetét, osztozni a szükségükben. De nem elegendô kockára tenni a saját életünket. A legfontosabb, hogy tiszteljük azokat az embereket, akikrôl írunk.

A kockáztatási készségbe belejátszhat valamiféle gyerekes naivitás is. Amikor pilótának öltözve egy orosz gépben elrejtôzve a tilalom ellenére Nagornij-Karabahba repültem, voltaképpen biztos voltam abban, hogy rajtavesztek. Majdnem képtelen vállalkozás volt. Ha elkapnak, „repülôgép-eltérítési kísérletért” emelhettek volna vádat ellenem, és erre a fôbenjáró bûnre az orosz büntetô törvénykönyv halálbüntetést helyez kilátásba. Valószínûleg nem ítéltek volna halálra, de biztos, hogy a börtönben kötök ki. Amikor aztán mégis szerencsésen alakult a dolog, a „Már megint sikerült!” elégtételét éreztem. Ez benne a játék. Ha egy könyvnek sikere van, az ember hasonló elégtételt érez. A Birodalom is nagyon kockázatos vállalkozás volt. Azt mondtam magamnak: „Vagy írok egy rendkívüli módon jó könyvet, vagy rémes lesz, és akkor végem.” Élethalálharc volt. Kifejezetten keresem a különösen feszült helyzeteket. Ha nincs kihívás, elálmosodom, képtelen vagyok az alkotó írásra. Könyveim a cselekvés mezején keletkeznek.

1954-ben, történeti tanulmányaim végeztével kevésbé akadémikus síkon akartam folytatni a kapcsolatomat a történelemmel. Azt akartam tudni, hogyan csinálódik a történelem, milyen, amikor éppen alakul. Szerencsésen alakult, mert a század közepén kezdett ébredezni a harmadik világ. Ez rendkívüli történelmi esemény volt.

A 20. század nemcsak a totalitarizmus tapasztalatával volt egyedülálló, hanem a harmadik világ születésével is. Ha egymás mellé teszünk egy politikai világtérképet az évszázad elsô felébôl és a másodikból, két különbözô világot ismerhetünk meg. A század elsô felébôl való világ hierarchikus elrendezettségû. A földgolyót néhány független állam uralja, a világ többi része gyarmati, félgyarmati helyzetben él, vagy domíniumként. Minden ennek a Nyugat-Európa és az Egyesült Államok által uralt struktúrának a része. Ma már egy teljesen más világot látunk. Majdnem 200 független államot, térképet gyarmatok, félgyarmatok vagy protektorátusok nélkül. Most nem beszélek a dolgok materiális vagy tényleges állásáról, de formálisan és jogilag a mai világunk független világ. Engem az a szerencse ért, hogy mint újságíró, utazó és történész saját szememmel követhettem nyomon ezt a folyamatot. Erre gondolok, ha azt mondom: „az alakuló történelem”.

A 20. századot rendszerint a tömegtársadalom kialakulásával kapcsoljuk össze. Az emberek megjelentek a történelem színterén, és puszta megjelenésük befolyással volt a történelemre. A totalitárius tapasztalat a tömegtársadalom egyik produktuma. Ha tömegtársadalomról beszélünk, elôször a fejlett európai országokra és az Egyesült Államokra gondolunk. De ez a kép csak a század elsô felére igaz. Ezután egy második fejlôdési szakasz a világméretû tömegtársadalmak kialakulását idézte elô. A harmadik világ dekolonizálódása az emberiség történetében páratlan jelenséghez vezetett: a globális szintû tömegtársadalomhoz.

A független harmadik világ megszületése gyorsan zajlott le. Egyedül 1962-ben 17 független állam jött létre Afrikában. A függetlenségi mozgalom, melyet kiszuahéli nyelven „uhuru”-nak neveztek, szorosan összefügg egy másik tömegmozgalommal: a faluból a városba. Ez az összekapcsolódás egy bürokratikus és egy kulturális jelenséggel függ össze. A legtöbb korai gyarmaton adminisztratív módon korlátozták a bejutást a városokba. Aki a függetlenség elôtt a városban akart letelepedni, annak engedélyért kellett folyamodnia. Nagyon veszélyes lehetett, ha valaki Dél-Afrikában nem tartotta magánál az útlevelét. Ugyanez volt a rendszer a Szovjetunióban is. Aki kolhoztag volt, annak nem volt útlevele. Útlevél nélkül nem volt szabad lakóhelyet változtatni, így az ember hozzá volt láncolva a kolhozhoz. Majdnem minden gyarmaton hasonló volt a helyzet, ha nem is mindig ilyen szigorúan, de engedély nélkül nem lehetett munkát kapni, és a bürokratikus struktúra korlátozta a mozgási lehetôséget. A függetlenség széttörte ezeket a gyarmati adminisztráció által kiszabott korlátokat. Az emberek a függetlenségtôl életszínvonaluk közvetlen megjavulását várták, és azt hitték, hogy ez csak a városokban lehetséges. Ez bizonyos értelemben igaz is.

Aki ma átutazik Afrikán, a saját szemével láthatja a különbséget. Ha vidéken beesteledik, teljesen sötét lesz, az embereknek egyszerûen nincs pénzük világításra. Alig van fa, mert az erdôket már kiirtották. Tehát a fôzés is gond. Aludniuk kell, mert nem csinálhatnak semmi mást. Egy kisebb városban azonban már látni néhány lámpát, van némi elektromos áram. Ez már egy jobb életminôséget jelent. És ez így van egész Afrikában. Egy faluban nincsenek utcák. Ez a nyári idôszakban nem számít, de az esôs évszakban rettenetes. Az emberek állandóan át vannak ázva, és a sárban caplatnak. Ettôl aztán reumát és egyéb betegségeket kapnak. Még a trópusi régiókban is, ahol az esôs évszakban meleg van, kényelmetlenségek és betegségek sújtják a népességet. A városokban azonban néhány utca ki van kövezve, járdát is lehet látni. Ezek apró különbségek, amelyekre egy európai többnyire nem figyel oda. De az ilyen nyomorúságos és elhanyagolt vidékekrôl származó emberek számára a városi élet már önmagában is javulást jelent. A városban munkát is könnyebb találni, és élelmiszert vagy más segítséget kapni a túléléshez. Az afrikai népességnek a demográfiai robbanás mellett a paraszti struktúrából a városi-paraszti struktúrába való átalakuláson is keresztül kellett mennie.

Mindig újra megdöbbentô, hogy a legszebb tájak kellôs közepén zajlanak a legszörnyûbb események. Ruanda varázslatos ország, és éppen itt került sor erre a mészárlásra. Ez a kegyetlenség mutatja, hogy milyen kevés köze van egy ilyen eseménynek a természethez. A természet csodálatosan szép, az emberek tettei éles kontrasztot alkotnak ezzel a szépséggel. Ha az ember ott él, nem ér rá a természet esztétikai szemlélésére, mert elfoglalja a harc a túlélésért. Az ember elfeledkezik a természetrôl, a többi emberre figyel, mert tôlük jön a fenyegetés. Az afrikaiak részben hagyományos vallásokat követnek, kötôdnek a természethez, köveket tisztelnek, a napot imádják, növényeket, állatokat és fákat áldoznak. Számukra a természet isteneket rejt, jókat és rosszakat is. De ez a természeti kötôdés egyre inkább felületessé válik. Az afrikainak, ha a városba költözik, egy ismeretlen környezettel kell boldogulnia, távol a természettôl. Egyfelôl továbbra is kötôdik a falusi múlthoz, másrészt alkalmazkodnia kell a városi élethez. Ebbôl a konfliktusból feszültség és lelki válságok keletkeznek.

A hallgatag többséggel azonosulok, az elszegényedett, marginalizálódott emberekkel, akiknek semmi esélyük a valódi javulásra, és mégis tovább élnek valahogy. Úgy érzem, részem van a harcukban, osztozom álmaikban és érzéseikben.

A harmadik világ emberei, a gerillamozgalmak harcosai, akikkel találkozom, többnyire nagyon egyszerû emberek, egészen különfélék. Akadnak köztük jók és rosszak, okosak és buták. Az átlagos típus jó szándékú, és többnyire a nagy hatalmi küzdelmek játékszabályainak ismerete nélkül cselekszik. Megpróbálok mesélni valamit ezekrôl az emberekrôl, nemcsak háborús helyzetben. A planétánkon élô emberek többsége hallgat. Semmit sem tudunk errôl a hallgatag többségrôl, de meg kéne próbálni megírni a történetüket. Én partizán módon írok, de megpróbálok eközben tárgyilagos maradni.

A mi világunkban általában, de a fejletlen társadalmakban még erôteljesebben rányomja mindenre a bélyegét a politika. Áthatja és befolyásolja a legalapvetôbb életszférákat is, meghatározza minden egyénnek a sorsát. A politika rendkívül nagy erejû tényezô, és a médiák révén ma mindenütt jelen van. Minden hír 90%-a a mindig aktuális politikai színpad szereplôi körül forog, akik a politikai elit hôsei: elnökök, miniszterek, képviselôk, tábornokok, vezérek, aktivisták, populisták. Ma nem lehet úgy írni és gondolkodni a globális világhelyzetrôl, hogy nem vesszük észre a politikának ezt a rendkívüli jelentôségét.

Cyprian Kamil Norwid, a múlt századi nagy lengyel költô és filozófus azt mondta, hogy egy nép mint nemzet, az emberek tömege képtelen elvontan gondolkodni. Nevekben, személyekben, arcokban gondolkodnak, csak ez teszi lehetôvé, hogy megszervezôdjenek. Ha találnak, vagy kitalálnak egy ilyen vezéregyéniséget, ez várakozással és energiával tölti fel ôket, mintegy világnézeti akkumulátorként mûködik. Nagy szervezô személyiségek nélkül elképzelhetetlenek a forradalmak és a nagy társadalmi mozgalmak. Indiának szüksége volt egy Gandhira, Ghanának egy N’krumára.

Vegyük Etiópia esetét és a hadseregparancsnok szerepét a polgárháborúban a függetlenségi mozgalmakkal szemben. Az etiópiai hadsereg volt a legerôsebb hadsereg Afrikában félmillió felfegyverzett emberrel. ‘k harcoltak a polgárháborúban az eritreai gerillák ellen. Amint tudomásukra jutott, hogy fôparancsnokuk, Mengistu megszökött az országból, egyszerûen hazamentek. Egyetlen lövés nélkül feloszlott a hadsereg, félmillió ember egyetlen nap alatt! Ez is mutatja, milyen fontos a vezér alakja, aki gyûjtôpontja minden energiának, várakozásnak, álomnak, reménynek, erôfeszítésnek. Egy ilyen összpontosítás nélkül nem megy semmi.

Minden kultúrának megvan a saját értékskálája, és a gazdaság nem áll minden kultúrában a legrangosabb helyen. Kína vagy India hatalmas kultúrái nem mondanak le az identitásukról. Elfogadnak olyan technikai újításokat, mint a számítógép, eközben mégis önmaguk maradnak. Jó példa erre a japán mentalitás skizofréniája. Japán úgy lép fel egyfelôl, mint a legfejlettebb globális technológia elôállítója, másfelôl a kultúra, a mindennapi szokások, a mentalitás, az otthon szférája jellegzetesen japán marad.

A régi kultúrák erôsek és mélyen gyökereznek. Az emberek hûek a hagyományaikhoz, büszkék rájuk, mert a méltóság érzését kölcsönzi nekik. Az egész 20. század azt bizonyítja, hogy a nagy, erôs tradicionális kultúrák, egész civilizációk, mint a kínai, indiai vagy a mexikói, nagyon ellenállóak. Nem verhetôk szét egykönnyen. Milyen erôfeszítéseket tettek a szovjetek, hogy szétzúzzák a régi orosz kultúrát, az örmények, a csecsenek vagy a grúzok kultúráját, és mennyi vér folyt eközben! Ezek a kultúrák mégis fennmaradtak, és az emberek továbbra is hajlandók meghalni a kultúrájukért.

A kultúra bonyolult jelenség, lehet persze elmaradott, konzervatív vagy reakciós is. Hogy a modern fejlôdés nem tudja teljesen lerombolni a régi kultúrákat, hanem kénytelen kiegyezni velük valamiféle kompromisszumban, egymás mellett élésben, azt jelzi, hogy a technika mai világa nem igazán tud nekik ártani. A kultúrarombolás jelenségei elôfordulnak a városokban, ahol a pop-kultúra, a szex-kultúra és a média-kultúra hatása érvényesül. De nem ez a baj. Ennél sokkal fontosabb a szegénység, a nélkülözés, a fanatizmus és mindenekelôtt a háborúk problémája. Van egy közvetett veszélyeztetettsége a hagyományos kultúráknak, rendszerint a falvakban ôrzôdnek meg, manapság viszont a falvak fokozatos eltûnése megy végbe az egész földgolyón.

Az iráni jelenséget nem lehet általánosítani. Meghalni az ügyért, a mártírhalál a Szent Háborúban a síita iszlám szerint maga a boldogság. Az iráni-iraki háborúban az iraki tüzérség lôni kezdett egy magaslatot. Iráni katonák másztak föl erre a haláldombra, széttárták az ingüket, odatartották csupasz mellüket az égnek, „Még, még!” kiáltozták, és meghaltak.

Az iráni forradalom lenyûgözô és jelentôs történelmi esemény volt. Leckét adott abból, mennyire nem lehet soknemzetiségû államokat demokratizálni. Irán egy impérium volt, autoritárius hatalom, ahol a demokratikus erôk meg akarták változtatni a hatalmi viszonyokat. Elôször a centrumot kezdték ki. Amikor fölénybe kerültek, meghirdették a demokratizálás jelszavát. Egy soknemzetiségû államban kisebbségek vannak: a kurdok, az örmények és a többi iráni kisebbség magáévá tette a demokratizálás jelszavát, és a függetlenség követelésévé alakította át. A demokratizálás az ô számukra az elszakadás jogát jelentette. Az iráni forradalom demokratikus mozgalomnak indult, Bachtiar, Bani Sadr demokrata ügyvédek voltak. A forradalom utáni elsô kormány olyan emberekbôl tevôdött össze, akik a Harvardon, a Sorbonne-on és hasonló helyeken tanultak. A forradalom gyôzelme után azt mondták a kisebbségek: „Elnyomtatok és kizsákmányoltatok bennünket. Az igazi demokrácia nem más, mint a függetlenség.” Amint ez a követelés fölmerült, a központban megváltozott az erôegyensúly. A hatalmi centrumban az uralkodó nemzet – ez esetben a farszi – így válaszolt: „Nem, ez a mi államunk”. Ezen a ponton a forradalom radikális fordulatot vett. A tekintélyuralom és a diktatúra erôi ragadták magukhoz a hatalmat. Khomeini képviselte az iráni forradalomnak ezt a szakaszát, amikor az államban uralkodó nemzet ráébred a teljes dezintegrálódás veszélyére. A legrepresszívebb erôkkel reagál, hogy a demokratizálás jelszavát a „nemzeti integritás” jelszavával váltsa fel. Ezért nyúlnak a kisebbségek leverésének eszközéhez az állami egység megôrzése érdekében. Ezért van kudarcra ítélve minden demokratikus forradalom egy többnemzetiségû államban, mert a demokratizálás elôfeltétele magának az államnak a felbomlása.

Idônként valóban feldühít a harmadik világ helyzete iránti közöny és érdektelenség, mellyel az európai értelmiség körében is gyakran találkozom, de inkább elkeserít, hogy majdnem lehetetlen tényleg változtatni valamit. Elkeserít, hogy a szakadék a fogyasztói társadalmak és a szegény társadalmak között szinte áthidalhatatlan.

Meg vagyok gyôzôdve a kultúrák teljes különbözôségérôl. Minden kultúra teljes egész, sajátos értékrenddel, amely mélyen áthatja az embereket.

Ha napjainkban valaki segítô szándékkal odautazik egy afrikai faluba, ezt többnyire azért teszi, mert ô igényli ezt, nem mintha a helybelieket különösebben érdekelné. Kultúrájuk feltehetôleg a henyélés kultúrája, inkább a semmittevést választják. Nagyon erôszakos dolog egy idegen kultúrában való hitet rájuk erôltetni. A fejlett országok képviselôi gyakran meglepôdnek azon, ha mások nem kérnek az amerikai útból. De vannak olyan kultúrák, amelyekben nem olyan fontos dolgozni, mint imádkozni. Így aztán nem fognak autókat és komputereket gyártani, de ezt nem is bánják. Én ezen nem csodálkozom, én tiszteletben tartom más népek értékrendjét, például azt, hogy a család a legfontosabb, és minden elégedettség forrása. Az ilyen elégedettségben méltóság van, ez pedig pozitív érték. Emberek, akiket Afrikában vándorolni láthatunk, sokszor csak egy kis batyut hordanak magukkal. Nincs bennük nagy igény arra, hogy ennél sokkal többjük legyen, megelégednek a javak minimumával. Ha szólunk hozzájuk, mosolyognak, barátságosak és készségesek. Boldognak látszanak. Másban lelik kedvüket. Az a legjobb, ha ezt elfogadjuk. Nem tudunk mindent megváltoztatni.

Két-három évente kell írnom egy könyvet, és a Birodalom öt évembe került, utazni szeretnék és kutatni, ehelyett egy helyben kell ülnöm, hogy írjak. De a kíváncsiságom mindig újra kiûz a világba. Nincs egy olyan hely a világon, ahol azt mondanám: „Hosszú idôre itt szeretnék maradni”. Egyetlen kísértés van talán: Afrikába menni, a Szaharába. Szeretem a sivatagot. Van benne valami misztikus, transzcendentális. A sivatagban az egész kozmosz néhány elemre redukálódik. Ez a mindenség teljes redukciója: homok, nap, csillagok, éjszaka, csönd, a nappal hôsége. Elég egy ing, cipô nem kell, valami egészen egyszerû étel, egy kis inni való víz, teljes egyszerûség. Ez lehetôvé teszi az embernek, hogy megérezzen valamit a kozmosz nagyszerûségébôl. Nincs többé semmi közted és az Isten, közted és az univerzum között. Valahányszor Afrikában jártam, és az idôm engedte, kerestem a lehetôséget erre az egyedülálló sivatagi élményre. Háromszor keltem át a Szaharán sivatagi népekkel, egyszer nomádok egy csoportjával, akikkel egészen véletlenül találkoztam össze. Nyelvileg nem tudtunk egymással szót érteni, mégis együtt maradtunk. Szavakat nem tudtunk váltani, de megosztottuk egymással a barátság és testvériség tapasztalatát.

Valamiképpen mindannyian nomádok vagyunk, és egyre inkább azok leszünk. Hosszú idôvel ezelôtt már vándoroltak az emberek, az élelemért, a túlélésért. A nagy migrációs hullámmal a nomadizmus ismét életformává válik. Mintha visszatérnénk a kezdeteinkhez.

Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következõ címre: lettre@c3.hu