A BANTU HAGYOMÁNY

Közép-Afrika mai lakosságának többsége rokon nyelveket beszél, amelyek egyetlen nyelvcsaládhoz, a bantuhoz tartoznak. Népeiknél megvolt a világnézeteknek, fogalmaknak, értékeknek, intézményeknek és életmódoknak egy közös magva – azaz egy közös hagyomány. Ennek a tradíciónak ötezer éves története van. Egyetlen régi társadalomból ered, amely i.e. 3000-ben élte virágkorát. Az emberi tapasztalat tartóssága és gazdagsága tekintetében kiállja az összehasonlítást a többi olyan fontos világtradícióval, mint a buddhista vagy a zsidó-keresztény-muzulmán hagyomány. És mivel a kultúra egy tradíció mindenkori kifejezôdését jelzi, mint az európai vagy a kínai kultúra esetében, a közép-afrikai tradíció kapcsán bantu kultúráról kell beszélnünk.

Az i.e. 4. évezredben kezdôdött minden a mai Nigéria és Kamerun határvidékén a partvidéktôl északra a nyugat-kameruni hegységig. A korai bantu közösségek egyik csoportja ezen a vidéken a földmûvelést tette az élelemszerzés egyik fontos módjává. Az általuk lakott területet a tengerparttól egészen a késôbbi kameruni füves pusztákig sûrû esôerdôk borították, míg följebb északon a még nyílt szavanna uralkodott. Az új mezôgazdaság a jamgyökér, az olajpálma, a bab és a zöldség köré összpontosult, ehhez jött késôbb a banán, míg fent északon néhány gabonafélét is telepíthettek. A mezôgazdaságot az erdôkben csapdákkal kombinálták a földek körül, intenzív gyûjtögetéssel, valamint – különösen a partvidék közelében – halászattal. A földmûvelés fejlôdésével kialakult az állandó települések életmódja, felváltva az alkalmi táborveréssel járó nomád életmódot.

Az ilyen közösségek sarkköve a ház (v.ö. Lévi-Strauss), és a ház maradt egészen a gyarmatosítás koráig minden társadalom alapja Közép-Afrikában. Házat 30-50 személybôl álló csoportok alkottak, az elemi családnál sokkal nagyobbak tehát. Egy vezetôbôl álltak vagy „nagyemberbôl”, a feleségeibôl, néhány rokonából, néhány barátból, valamint kliensekbôl és szolgákból. ‘k tették ki a termelés és fogyasztás alapegységét, a vezetô volt a gazdasági menedzserük. De nem voltak zárt, autark jellegûek. Más házakkal szövetkeztek házasodás, a javak cseréje, orvoslási és vallási segítség valamint a védekezés érdekében. De a falvak csak egy ideig álltak fenn. Mintegy tíz évenként vagy még gyakrabban mozgásba jöttek és rendszerint felbomlottak, amikor az egyes házak új szövetségeseket kerestek. A körzetek – mintegy 500 ember három vagy négy faluból – sokkal stabilabbak voltak, mivel (sokszor klánnak nevezett) tartósabb házak közötti szövetségekre támaszkodtak a különbözô falvakban.

Az ehhez a rendszerhez kapcsolódó ideológiák összetettek voltak. A legmagasabb síkon állítottak elô egy paradoxont. Egyrészt az egyenlôség ideológiája óvakodott minden szembeszökô sikertôl, a boszorkányságra vezette vissza, amely a halál alapja. Másrészt a vezetés egy házon belül a sikerrel legitimálta magát, amely a jólétben és a hírnévben jutott kifejezésre, amit természetfölötti lények jóindulatának tulajdonítottak. Más ideológiák a család metaforájára, az életkorra, a közös tulajdonságok vagy a közös eredet megállapítására támaszkodtak.

Míg a korai bantu nyelvû közösségek ezt a fajta gondolkodás- és életmódot alakították ki, nomád vadászok és gyûjtögetôk vonultak keresztül-kasul Közép-Afrika hatalmas területein. A fô folyók és a tengerpart mentén halászok telepedtek le hosszabb idôre. A népsûrûség igen alacsony volt, különösen az esôerdôkben, ahol a vad sokkal ritkább, mint a szavannákon vagy a déli erdôségekben.

A korai bantuk dél felé elértek egészen a dél- és kelet-kameruni esôerdôkig, amelyeket majdnem kihaltnak láttak. Abban a reményben, hogy jó földeket találhatnak és foglalhatnak, ezek a földmûvesek i.e. 2000-ben elkezdték kiterjeszteni lakóterületüket déli és keleti irányban, míg keleti fennhatóságuk elért egészen a nagy tavak menti terület széléig, délnyugati fennhatóságuk pedig a Ogooué folyó deltájáig. Az általuk elfoglalt terület már akkora volt, hogy az eredeti nyelv különbözô újabb dialektusokra bomlott, melyek közül kettô – a „nyugat-bantu” Dél-Kamerunban és Észak-Gabonban, a „kelet-bantu” pedig a Zaire nagy kanyarjától Kisanganinál egészen a nagy tavakig – a legtöbb késôbbi bantu nyelv alapjává vált.

egy eleven tradíció

Talán ellentmondásosnak tûnik, ha azt mondjuk, hogy egy tradíciónak alapmintáiban folytonosságot kell mutatnia, és ugyanakkor azt hangsúlyozzuk, hogy a fennmaradás érdekében változnia kell. Ez a paradoxon csak látszólagos. Kezdetben felállítanak egy sor alapvetô gondolkodásmódot és elvi választási lehetôséget az életvezetés és az életfenntartás terén, amelyek többé nem válnak kérdésessé. Egy hagyomány folytonossága ezeknek az alapelveknek és döntéseknek a változatlan természetében rejlik. De amint megvannak az alapminták, ki kell ôket dolgozni és át kell alakítani aszerint, ahogy ezt a belsô ellentmondások és a külsô hatások megkövetelik. Ez a dinamika Közép-Afrikában jól kimutatható a mezôgazdaságban és a kézmûiparban, a társadalmi szervezetben és a gondolkodásmódban egyaránt, ebbôl aztán nagyon komplex történelem adódik.

A konkuráló és kooperáló vezérek, nagyemberek közötti kapcsolatok meghatározóak voltak a társadalomra nézve általánosságban és minden egyes közösségre nézve is, amelynek jóléte vezérének sikerén múlott. Mivel a vezérek elônyökért versengtek egymással, nemcsak a jómódjukat, hanem a hírnevüket és szimbólumokat is használtak, hogy kíséretet toborozzanak maguknak, hogy a hatalmukat növeljék. Ebben a tekintetben a presztízs volt a fontos.

A presztízsküzdelem kedvezôen hatott a mûvészi kreativitásra is, mert nagy volt a kereslet a gazdagon díszített státus-emblémák, különleges kerámiák és ceremoniális szekercék iránt. Ezeknek a törekvéseknek a kapcsán fejlesztették ki a vezetés ideológiáját is. Temetkezések és beiktatások alkalmaira különleges rituálék alakultak ki, melyek során úgy képzelték, hogy természetfeletti lények (gyakorta az ôsök, azaz korábbi nagyemberek, még gyakrabban természeti szellemek) iktatták be a jelöltet. Jóváhagyásuk nem egy esetben „csodákban” mutatkozott meg, vagy egy túlvilági hangban, amely egy transzba esett médium által szólalt meg.

A vezéreket ily módon szentesítették, egy természetfeletti hatalom aurája vette körül ôket, ami a mindennapi etikettben jutott kifejezésre.

A társadalmi szervezet aszerint változott, ahogy az egyensúly eltolódott ház, falu és körzet között a vezérek közötti rivalizálás alapján. Átmenetek egész sora alakult ki az eredeti rendszeren belül az egységek közti kapcsolatok változásait követve. Gyakran meggyengült a falu mint egység. Néha egyetlen ház nôtte ki magát egész faluvá, míg más esetekben a körzet tûnt el a falu javára. Sokszor elôfordult, hogy a körzet került túlsúlyba egy kimagasló vezér alatt, máskor a ház maradt az egyetlen egység.

Az együttmûködés a nagyemberek között kezdettôl fogva éppolyan fontos része volt a kapcsolataiknak, mint a versengés, és ez az idôk folyamán meg is maradt. Számos eszközzel próbálták ezeket a szövetségeket minél tartósabbá tenni. A nagyemberek némelykor külön társaságot vagy klubot hoztak létre – belsô hierarchiával vagy anélkül – amely csak a gazdagok elôtt állt nyitva. A társaság a föld termékenységét volt hivatva megóvni, vagy a boszorkányoktól védelmezni, vagy a bölcsesség kutatását elôsegíteni tagjai körében. Ilyen célok alapján formáltak jogot bírói vagy uralkodói címekre.

Egyenrangú vezérek rokonságot állapítottak meg egymás között, „fivérek” ôk, akik egy közös állatemblémát (totemet) örököltek, vagy egy elfelejtett távoli klán jeligéjét. Ha a szövetséges vezérek nem voltak egyformán erôsek, sokszor akkor is kitartottak a rokonságuk mellett, ilyenkor a legerôsebb számított közülük a legmagasabb rangú rokonnak. Az ilyen fiktív rokonságot sokszor közös ôsök tiszteletével támasztották alá. Számos más fikció is kialakult szükség szerint, amelyek eltérô elvekbôl eredtek, a házassági szövetségtôl vagy a közös kortárs csoporttól egészen a közös szentség tiszteletéig. Az eszközök fiktívek voltak ugyan, de a kihatásuk nem volt az. Stabil szövetségeket biztosítottak, és segítettek a kíséret megnyerésében. Intézményesítették az együttmûködést, és ezzel nagyobb biztonságot és nagyobb hatalmat adtak egy közösségnek vagy egy társadalomnak, ugyanakkor mégis meg lehetett ôrizni minden ház önállóságát.

Közép-Afrika politikai története az intézményes újítások története. Kezdetben a versengô házvezérek hatalma egy meghatározott területen – nagyjából – egyforma volt. A házak, falvak, körzetek nagysága összemérhetô. Ha egy vezér szokatlanul sikeres lett, például közvetítôként vagy kereskedôként, és ezáltal fenyegetést jelentett a versenytársaira nézve, azok összefoghattak, szövetkezhettek ellene, akár el is ûzhették. Ennélfogva uralkodott nagy területeken stabil hatalmi egyensúly. Ha egy vezérnek sikerült egy nagyobb és összefüggô egészet létrehoznia, ez fölbomlasztotta az egyensúlyt. Egy nagyobb egész nagyobb számú munkaerôt jelent, nagyobb katonai erôt és ennek megfelelôen nagyobb bizonytalanságot valamennyi szomszédja számára. Fenyegetve érezték magukat, megpróbálták visszanyerni a biztonságukat azzal, hogy lemásolták a fenyegetést jelentô csoport újításait, vagy egy saját újítást vezettek be, amelyik ellensúlyozta a eredeti újítás kihatásait. Amint ez sikerült nekik, a többi szomszédok érezték magukat fenyegetve, és reagáltak a maguk részérôl. Ily módon minden sikeres intézményes újítás reagálások teljes láncreakcióját váltotta ki egész nagy térbeli távolságokra. Idôközben némelykor sikerült helyreállítani az egyensúlyt az újítás epicentrumában.

Közép-Afrika megélt több ilyesfajta robbanást, amely hatalmas területekre kihatott, és évszázados kiegyensúlyozatlanságot követôen következett be.

A változások kiváltója ebben az esetben, úgy látszik, egy különös ideológia elterjedése volt, amelynek révén néhány klán tartós szövetségre tudott lépni egymással, és hatékonyabb, tartósabb ellenôrzést tudott gyakorolni a törzsfôk fölött, mint azelôtt. Mintegy száz év múltán ez az intézménykomplexum elérte Zambiát, és aztán a 15. században elég váratlanul további politikai újításokat váltott ki, és egyetlen, sokkal nagyobb társadalomhoz vezetett el, a Malawi királysághoz, amely Dél-Malawit és Mozambik határos területeit foglalta magában.

Ilyesfajta belsô dinamika magyarázhatja meg az 1500 körül Közép-Afrikában található társadalmi-politikai szervezetek zavarbaejtô sokféleségét. Valamennyi a helyi csoportok közötti együttmûködésen alapult, és mind elutasították a centralizált megoldást. Közép-Afrika sajátos hozzájárulása az emberiség politikai tapasztalataihoz abban áll, hogy megmutatta, hogyan lehet nagyobb társadalmakat kialakítani a helyi autonómia megszüntetése nélkül.

A királyságok e dinamikának csak egyik lehetséges eredményét adták, méghozzá nem is a legkedveltebb kormányzási rendszert. Tévedés tehát ennek a régiónak a történetét leszûkíteni a királyságok történetére. A királyságok eredete nem érthetô meg más politikai egységek megoldásainak eredetétôl függetlenül, mivel a királyságok belsô struktúrája mindig megôrizte a ház és a lokális csoport autonómiájának kedvelt alapelvét.

A királyságok mégis fontosak voltak, mert létrehozták Közép-Afrika legnagyobb és legösszetettebb társadalmait.

a királyságok tündöklése

Királyságok sokféleképpen alakulhattak ki. Uelében a mangbetuknál a házak növekedtek meg annyira, hogy végül több falut is átfogtak, mire egy vezérnek sikerült több más házat a befolyása alá vonni, és ily módon egy királyságot alapítani, amelyet úgy irányítottak, mint egyetlen házat. A lega-sziléknél Maniemában egy közösség, amelyhez 100.000 ember tartozott, új magas rangot illesztett be a hierarchiába, és azoknak a számát, akik betölthetik ezt a tisztséget, egyetlen személyre korlátozta – ennek közvetlen eredményeként állt elô egy királyság. Az angolai királyságban egyenrangú területi fônökök egyetlen fônökhöz csatlakoztak, mert az állítólag különlegesen nagy varázserôvel rendelkezett. A biokóknál egy vezér meggyôzött több mint 20 helyi törzsfôt, hogy ô a legalkalmasabb arra, hogy valamennyiük számára átvegye a legfôbb közvetítô szerepét. Több olyan eset van, amelyben a területek elôször fejedelemségekké álltak össze, s ezt követôen az egyik fejedelem katonai úton vagy a szövetségkötés politikájával kerekedett a többi fölé.

A legtöbb királyság nem volt államnak mondható, hiszen egy államnak központosított politikai egységnek kell lennie. Egy király többnyire csak egy kis belsô területet irányított, ahová helytartókat küldött, ahol a bíráskodást gyakorolta, adót szedett munkában meg pénzben, és kényszert alkalmazhatott. Minden külsôbb területet magára hagytak azzal a feltétellel, hogy elfogadták a királyt, hódolattal és adományokkal adóztak neki. A belsô területek nagyon kicsik voltak, rendszerint nem haladtak túl a fôvárostól két napi járóföldre esô vidék határain (még a hatalmas Lunda-birodalom legnagyobb kiterjedése idején sem). Az állandó hadsereg hiánya és a szállítási technikák nyomorúságos volta sokat megmagyaráz mindebbôl. De még a belsô területeken is jórészt a helyi házak és falvak törôdtek a saját ügyeikkel, mint a többi politikai szisztémában. A királyságok nem sokban különböztek a többi politikai berendezkedéstôl, mert az autonómia és az egyenlôség ideológiája tovább élt a vezetésrôl szóló ideológia mellett.

A legfontosabb eltérést ettôl a mintától a kongói köztársaság tanúsította virágkorában. Királyai és tanácsnokai akkoriban (úgy 1506-1665 között) közvetlenül uralkodtak az 500.000 fônyi lakosság többsége fölött. Egy egységes arisztokráciának parancsoltak, ôk nevezték ki és váltották le a legtöbb törzsfônököt, adókat szedtek, saját országos pénznemmel rendelkeztek, központi bíráskodási rendszerük volt, és kényszert tudtak gyakorolni a helyi közösségek fölött, mivel volt néhány állandó harci egységük. Hogy ez mennyire volt már meg a portugálok megérkezésekor, vagy mennyire merített ösztönzést a portugál elképzelésekbôl és az általuk behozott tûzfegyverekbôl, ez a történészek körében még mindig vita tárgya.

Habár minden királyság sajátos intézményei és ideológiái eltérôek voltak, mégis volt bennük egy sor közös vonás – mindenekelôtt a titulusok rendszere. A legfôbb újdonság egy királyság vagy fejedelemség létrejöttében a legtöbb esetben nem egy territoriális piramis megteremtése volt, élén a királlyal mint úrral a neki alárendelt urak fölött, hanem munkamegosztás kialakítása az uralkodás terén. Pozíciókat hoztak létre, amelyeknek a birtokosai korlátozott és specializált hatáskört kaptak, de csak egy meghatározott területen. Voltak, akik az adót szedték be, voltak hadvezérek, voltak bírák, volt, akinek vallási feladatot kellett ellátnia, volt, aki a kereskedelemre felügyelt és a külföldrôl érkezô vendégekrôl gondoskodott. Mindenkinek megvolt a funkcióját kifejezésre juttató sajátos titulusa. Ez az újítás persze a bürokrácia kezdeteit jelzi, bár a titulusoknak ez a rendszere olyan feladatokból nôtt ki, amelyeket az egyes nagyobb házakban azelôtt is elláttak.

A modern bürokráciától eltérôen itt minden egyes hivatal betöltôjének volt egy egyéni címe is, amelyik mindig különbözött bárki másétól, még ha ugyanazt a feladatkört töltötte is be. Másrészt minden titulusnak megvolt a saját emblémája, saját dicsôítô elnevezése, saját története, megvoltak a hozzátartozó saját privilégiumai. Harmadrészt sokkal több embernek volt titulusa, mint amennyire a kormányzáshoz szükség lett volna. Ez azért volt így, mert ezek az attribútumok a nagyemberek státusát fejezték ki és hirdették. Ugyanis a presztízs maradt a hatalom legfôbb forrása, és jutott ily módon kifejezésre. Ezen kívül a címek száma és a szisztéma bonyolultsága a királyság presztízsét növelte. A nagyszabású udvari ceremóniák kollektív elôadások voltak a politikai szerepek és a politikai ideológia ábrázolására. A hierarchiát és a címek közötti viszonyokat az emblémák rangsora világította meg. Dél-Zairéban a tollak tájékoztattak a rangról. A kubai királyságban a sastollak a királyt és a nagyurakat illették meg, a papagájtollak a hadvezéreket, a bagolytollak a tanácsadókat stb. A király valamennyi embléma madártollát viselte, így fejezve ki összefogó szerepét az egész királyságban. A ceremóniák és titulusok rabul ejtették az alattvalók képzeletét, akik készségesen kínálták támogatásukat és lojalitásukat. A titulus a birtokosának személyes jogcímet is nyújtott a királyságra. Megnövelte saját presztízsét, amennyiben összekapcsolta az egész királyság presztízsével, ugyanakkor erôsítette a saját autonómiáját és individualitását is. Ebben az értelemben a titulusok rendszere csak további fikció volt a sok többi mellett – melyeket arra találtak ki, hogy erôsítsék az együttmûködést az autonóm vezérek között. Lehet tehát ezt a címkórságot bürokráciaként elemezni, de ugyanúgy felfogható a vezérek közti szövetségként is, ahol a király végsô soron a primus inter pares.

Hangsúlyozzuk, a királyságok nem voltak államok. Egységük az alattvalók lojalitásán múlt, ez pedig egy fejlett ideológián, melynek az alattvalókat arról kellett meggyôznie, hogy a királyság az egyetlen civilizált életvitel, és a társadalom természetes formája a természetfeletti erôk megnyilatkozásainak megfelelôen. Egy ilyen ideológia készséges együttmûködéshez vezetett a vezérek között, az alattvalók és a törzsfôk között, amíg a központból kiszabott kötelezettségek nem váltak túlságosan terhessé. De az alattvalók is különbséget tettek a királyok és a királyság között. Az ellenszegülés vagy lázadás rendszerint valamelyik meghatározott király, és nem a királyság ellen irányult. A rezsim „természetes” volt, csak a király bizonyult rossznak, zsarnok volt, vagy nem bírta maga mögé állítani a címek viselôit, rosszul ítélkezett, vagy rossz szónok volt, túl harcias volt vagy túlságosan békés. Minden király dicsôsége ingadozott tehát aszerint, hogy elég ügyesen rá tudta-e venni a titulusok viselôit az engedelmességre politikájának keresztülvitelében.

A közép-afrikai királyságok inkább egy ideológia, mint bármi más erô produktumai voltak. Ebbôl adódik az a fontos szerep, melyet a királyságokban a vallási szakemberek játszottak, mert végsô soron ôk garantálták a királyság és a mindenkori király legitimitását.

a kikezdett és leküzdött hagyomány

A portugál caravallók megérkezése 1483-ban egy olyan korszak kezdetét jelezte, amelyben az európai tradíció kikezdte a közép-afrikai hagyományt.

Az európai befolyás a kongói királyságban vette kezdetét. Az udvar áttért a keresztény hitre, a katolicizmust államvallássá tette, a királyok tanítókat és technikai szakembereket hivattak, de nem voltak hajlandók átvenni a portugál szokásokat és erkölcsi törvényeket. Bizonyos kiválasztott dolgokat kölcsönzésekként beillesztettek a saját tradíciójukba. Még a kereszténységet is átalakították, a liturgiákat és a szentírást átfordították a kongói vallási fogalmakra, és a kereszténység együtt élt a korábbi rituálékkal és vallási intézményekkel. 1514-ben indult meg a rabszolgakereskedelem, és 1520-ra teljesen elárasztották a királyságot a rabszolgavadászok, de a király még ura maradt a helyzetnek, amennyiben saját politikai és kereskedelmi intézményeivel szabályozni próbálta ezt a kereskedelmet.

Bár rabszolgákat már korábban is exportáltak, fôleg Brazíliába, a Karib-szigeteken 1660 körül lendült fel a rabszolgák iránti kereslet, és holland, brit és francia kereskedôket vonzott ebbe az üzletbe. 1660 és úgy 1830 között mintegy kétmillió embert hurcoltak el Közép-Afrikából.

A rabszolgakereskedelem következményei Közép-Afrika nyugati részén erôsen érezhetôvé váltak. Angolában a lakosság jelentôs része elvesztette közép-afrikai örökségét, hogy európait vegyen át helyette. Egyre több kereskedelmi központ jött létre a tengerparton, a hajóforgalom Európával drasztikusan megnôtt, ipari úton elôállított áruk nagy tömegben lepték el a piacokat. Elôször a rabszolgakereskedelem volumene nôtt meg és maradt egészen 1850-ig magas szinten, rövidesen azonban kiegészítették, végül felváltották az elefántcsont és más kevésbé értékes „legitim” termékek. 1840-ben misszionáriusok, európai kormányok ügynökei, majd kutatók jelentek meg a színen. A legnagyobb kihívást az afrikai társadalmak számára mégis a kereskedelem intenzitásában és volumenében bekövetkezett hatalmas ugrás jelentette. 1920 körül a gyarmatbirodalmak urai már biztosan ültek a nyeregben, helytartóik kezdték érvényre juttatni arra vonatkozó elképzeléseiket, hogy milyennek kellene lennie szerintük az afrikai társadalomnak. Az afrikaiaknak királyságokban vagy szultanátusokban kellene élniük, ahogy egy belga teoretikus nevezte, vagy olyan családokban, amelyeknek a belsô viszonyaik messzemenôen egalitáriánusok volnának – amire az adott régióban azelôtt sehol nem volt példa. Belga-Kongóban (Zaire) és Észak-Rodéziában (Zambia) a „szokásjog” bevezetésével és keresztülvitelével elértek ilyen átalakulásokat. Európai döntéseket törvényesítettek egy hagyományos intézmény- és eljárásrendszerben az idegen európai jog kritériumai szerint. Ily módon megôriztek néhány fecnit a hagyományból, de csak egy teljesen idegen szisztéma álcázására. A szokásjog kialakítása az egykori vezéreknek és rangidôseknek mégis esélyt kínált arra, hogy ismét szerezzenek némi befolyást maguknak, bár csupán a gyarmati hatalom kegyébôl. Ily módon megôrizték vagy helyreállították a legnagyobb és legismertebb királyságokat. De a díszletek mögött a királyok egyszerû helytartókká váltak: ‘k hajtották be az adókat, ôk bocsátották rendelkezésre alattvalóik munkaerejét, és gondoskodtak a közigazgatási rendeletek végtelen folyamának megvalósításáról. Ha kudarcot vallottak vagy tiltakoztak, másokkal váltották fel ôket. A másfajta politikai egységeket mind egyetlen új formába öntötték, és újonnan kinevezett rangidôsek vagy notabilitások irányítása alá helyezték. A franciák és a portugálok ettôl valamelyest eltérô modellt követtek: a helyi vezetô posztokat jórészt egy európai jellegû nevelésben részesült új elitnek adták.

1945 után egy nacionalizmustól hevített új nemzedék kezdte meg az utat a függetlenség felé. Vezéreik egy európai iskolákban tanult, jórészt elnyugatosodott új elitet alkottak. Követôikkel együtt városlakók voltak. A régi vidéki vezéreket „a múlt folklorisztikus maradványának”, vagy ami még rosszabb, a gyarmatosítók kollaboránsainak tartották. Egy új, „modern” világ hívei voltak, és élesen elutasították az ôsi nyugat-bantu hagyomány felelevenítésének minden gondolatát. Mindennek eredményeképpen 1960 körül teljes kulturális káosz uralkodott. Nemcsak a városi és a vidéki hiedelmek és mentalitás közötti szakadék mélyült egyre inkább, hanem a városokon belül is egyre nagyobb volt a kulturális szakadás a leginkább elnyugatiasodott elitek és az alacsonyabb társadalmi rétegek között. A nacionalisták, noha elutasították a régi hagyományt, mégis a múltra hivatkoztak. Úgy idézték fel a híres királyságok emlékét, mintha azok államok lettek volna, és ebbôl azt a következtetést vonták le, hogy mivel az „afrikaiaknak” régen is nagy államaik voltak, ez most is lehetséges.

Közép-Afrika új elitje 1960-ban a legtöbb országban elérte a politikai függetlenséget. Zambia 1964-ben. Angolában egy 1961-es felkelésbôl hosszú gerillaháború alakult ki, melyet az 1975-ben elnyert függetlenség után még szörnyûbb polgárháború követett. A függetlenség elérése után a legtöbb államban katonai vagy civil egypártrendszer jutott érvényre, és ily módon de facto fennmaradt a korábbi autokratikus és centralizált jellegû uralom. Az exportkereskedelem feltételei romlottak a hatvanas éveket követôen, a gazdasági növekedés lelassult. A következô évtizedben gazdasági hanyatlás kezdôdött, egyre rohamosabbá vált, és egy párhuzamos gazdaság kialakulásához vezetett, mert az emberek nagy része a városokban, az ipari területeken és a vidéki hátországban magára volt utalva. Az állami támogatásból, amit a jóléti társadalom jelszavával az uralomra kerülô rezsimek mindenkinek ígértek, semmi nem maradt. Ehelyett egy maroknyi uralkodó klikk lett egyre gazdagabb – egyre nyugatiasabb –, míg a nép nagy része elszegényedett. Ez váltotta ki a szociális osztályok gyors megnövekedését az ilyen folyamatokat kísérô feszültségekkel együtt.

A jelen tragikus módon mutatja egy közösen elfogadott tradíció fontosságát, hiányában idézi fel azt a szerepet, amelyet valaha a széles körben elterjedt nyugat-bantu hagyomány játszott Közép-Afrikában.

Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következõ címre: lettre@c3.hu