VISSZATÉRÉS A SZÜLÕFÖLDRE

A hajnal mélyén.

Takarodj, mondom, takarodj, undok hekus-képû, undok tehén-képû, utálom a szolgákat s a remény álnok cserebogarait. Takarodj, átok gris-gris, hitvány szentecske. És letûnt édenkertekbe távoztam; hazug asszony nem volt nálam rebbenéstelenebb, és örök-állandó gondolataim szeleket támasztottak, szörnyeket bôszítettek, és hallottam, ahogy a pusztulás legmélyébôl búgó szavannavirág-özön tör elém; itt rejtem magamban, mélyebben bármely pimasz-magas ház legfölsô emeleténél, óva lelkem a hajnali rothadó-vérbajos-napvilágos gonosz légtôl.

A hajnal mélyén, az üveg-öblök-csipkézte Antillákon, az éhezô, a himlôpattogásos Antillákon, az alkohol-robbantotta Antillákon, e piszkos-sáros földön, e gyászba-bukott poros városban.

A hajnal mélyén. A sebek-borította vízen álnok-megcsalt üszök; mártírok, kik többé nem tanúskodnak; halványuló vér-virágok, a fölös szélben mint pörös papagájbeszéd lebbennek; kopott élet hazug-mosolya, ajkait gyógyítatlan rettegés feszíti; hozott nyomor, némán rothad a Napon; ósdi csönd, meleg genny pukkasztja, íme iszonyatos élhetetlenségünk s létünk.

A hajnal mélyén e törékeny földcsíkon, mit ragyogó jövôje most még megaláz s átlép – mert a tûzhányók egyszer kitörnek, a csupasz víz majd eloltja a sötét napfoltokat, s csak az óceán-fárasztotta madarak csipegetnek a langy forrás mázán – álmaink partjain, az értelmetlen ébredésben.

A hajnal mélyén. S itt ez a város, csupaszon, részegen, érzéketlen, saját meg-megújuló geometriai súlya fullasztja, sorsa mit sem érdekli, nem szól, nem mozdul, földjének nedvét nem szívja, zavart, csonka, alig-élô, sem állata, sem virága.

A hajnal mélyén. S itt a város, csupaszon.

S benne e zajongó tömeg fittyet hány a zajra, e város fittyet hány a haladásra, az észre, a nyugtalanságra, igazi jajára, bárcsak hallanád már, hiszen egyedül van, érezd; érezd, még benne a sötét és a gôg, ebben az érzéketlen városban, az éhségtôl jajongó, a nyomortól jajongó, a lázadástól jajongó, a gyûlölettôl jajongó tömeg, e képtelenül zajos és csöndes tömeg.

S az érzéketlen városban, íme e különc, e rátarti tömeg, mely csak meglógni képes, csak menekülni képes, csak bujdosni képes. A tömeg, mely még tömegnek sem jó, láthatod, nézd, íme társtalanul a fényben; hinnéd, lírai eksztázisban vonagló nô, ki váratlanul esôért esdekel, mit majd visszaparancsol a felhôkbe; vagy oktalan keresztvetés, vagy még tán egy elállatiasodott parasztnémber, ki merev-szétvetett lábakkal, állva pisil.

Ebben az érzéketlen városban, e nap-gyötört tömeg, kit semmi nem érdekel mindabból, ami fényre tör, utat vág, kiszabadul saját földjén; nem érdekli a franciák Jozefinája, ott, fönn, álomba merülve négereink feje fölött. S nem érdekli a fehér márványba merevített megmentôje, sem a konkvisztádor, sem a megvetés, sem a szabadság, sem a vitézség. A hajnal mélyén, s íme, ez az érzéketlen város, lepra-poklaival, rothadás-poklaival, éhhalál-poklaival, vízmosás-marta-félelem-poklaival, fákba-bújt-félelem-poklaival, földbe-mélyült-félelem-poklaival, égbepusztuló-félelem-poklaival, halom-félelem-poklaival, szorongás-kigôzölgésével.

A hajnal mélyén, a domb: ottfelejtették – hisz’ elfelejtett ugrani. A hajnal mélyén, a domb izgatott-engedelmesen topog, maláriás-túlfûtött vére zavarba ejti a Napot.

A hajnal mélyén, a domb – bezárta a tûzvészt, a zokogást; hiába várta a tovatûnô és önmaga-ismeretlen izzást, vérfakasztó éppen-kitörését betakarták.

A hajnal mélyén, a domb – villám-és-malom-lesben kuporog éhsége elôtt, s lassan okádja ki ember-keltette fáradtságát, a magányos domb s kiontott vére, a domb és árny-pólyái, a domb és félelem-erôi, a domb és nagy szél-kezei.

A hajnal mélyén, s íme az éhkopp-domb, a fattyú-domb, nála ki tudhatja jobban, miért ölte meg magát ez az ember saját nyelvével: torkába vissza-lenyomta, hogy lenyelné; s ez a nô miért hátaz a Capot-folyón, (ragyogó-sötétlô teste engedelmesen követi köldöke utasításait) – de hisz’ csak csobogó víz-csomag.

S tehetetlen a tanító, és tehetetlen a hitoktató – egyiknek sem nyílik meg az alvó négersereg, pedig mindketten tudósként kopognak konok koponyáján, hiszen éhezik élettelen hangja (egyetlenegy szót csak és elfelejtem Kasztíliai Blanche Királynét, egyetlen szót csak, látjátok ezt a kis vadembert, aki egyet sem ismer Isten Tízparancsolata közül), mert éhhalálba fullad a hangja, s igazándiból semmit, de semmit nem húzol ki ebbôl a kis semmirekellôbôl,

csak hogy éhes, s hangja is alig jut el hozzád,

oly éhes, nem is érzi már,

s vele éhezik e sóvár domb legmélye is.

A hajnal mélyén. S minden zátonyon, s minden iszonytatóan bûzlik és rothad, s a pap – borzalom – meghágja az ostyát, s képtelen vagy az elôítéletet és az ostobaságot megkülönböztetni, s látod az elkurvulást, a képmutatást, a bujaságot, az árulást, az álnokságot, a rablást, az alig-aljasság kifulladását, az irodakukac-tanoncok könnyed elragadtatottságát, a kapzsiságot, a hisztériát, a perverzitást, a nyomor groteszk röhejét, a bénaságot, a spirituszt, az urtikáriát, a degeneráltság édes függôágyait. Nézd, hogy parádéznak a röhögô-görvélyes daganatok, a titokzatos mikroba-szemcsék, az ellenszert-tagadó mérgek, az antik sebek gennycsöppjei, a rothadó fajok fürkészhetetlen fermentációi.

A hajnal mélyén, s az óriás ég nem mozdul, s szakadt balafonhúrnál holtabbak a csillagok, szörny az éj hagymakupolája – ocsmányságunk s lemondásaink romja.

S ôrült-balga igyekezetünk, hogy újra-élesszük kedvenc perceink arany-özönét, újra törékeny tündöklô köldökzsinórunkat, a cinkosság kenyerét s borát, a csalatlan menyegzôk kenyerét-borát-vérét.

És ez az ósdi öröm, és vele együtt ez a nyomorúság, hepe-hupás út nyaktörô gödrével, néhány szétszórt házával: soha nem fárad, fölrohan, föl, a dombra, esetlen házak sorában kúszik tovább, csak mászik, ész nélkül csak megy, fölfelé, merészen lefelé fordul, és ott a fabódé, nevetsz rajta, ahogy betonlábain meredez, ez „a házunk”, nap-szítta hullámlemez-tetô, itt az ebédlô, a durva padló, belevert fényes szögekkel, az árnyat vetô fenyôgerendák fel-fel a plafonig, a szalmafonatú-majdnem-székek, a sápadt-szürke lámpa, sebesen-tûnô-lakkfényes csótányok, zümmögésüktôl zúg a fejed...

S a hajnal mélyén én újból falánkan falom e tájat; nem a szelíd gyöngédség, de a dombok hízott emlôi kínoznak érzéki tömörségükkel; s véletlenszerû rajtuk a pálmafa – e kemény csíra, s a vízesések szaggatott élv-sikolya, s a tenger hisztérikus nyaldosása a Trinitétôl Grand-Rivière-ig...

És az idô csak múlt, egyre múlt.

Már elmúlt augusztus, a mangófák virágpompája, a ciklon-termô szeptember, a nád-perzselô október, a rum-érlelô november, s már küszöbön a Karácsony.

Még csak érzed a Karácsonyt, még csak bizseregve vágyódsz, új-más gyöngédség szomja kínoz, homályos álom-bimbók pattannak benned, majd sebesen tovatûnt, csak óriás-vidám szárnysuhanását sejthetted, az ibolyaszínût, s a városkára zuhant megszédülve, s a kunyhók világát mint érett gránátalma lobbantotta föl.

Nem akármilyen ünnep volt a Karácsony. Nem, ez nem futkosott volna az utcán, nem táncolt volna a tereken, nem ült volna fel a falovakra, nem csipkedte volna meg a tömegben a nôket, nem csillantott volna tûzijátékot a tamarindfák koronáján, nem. Ez a Karácsony agorafóbiás volt. De imádta az egész napi sürgést-forgást, készülôdést, konyháskodást, takarítást: izgulsz, hogy

jaj, csak-elég-legyen-minden,

jaj, csak-semmi-ne-hiányozzon,

jaj, csak-baj-ne-legyen,

s majd estével, a barátságos-meghitt kicsiny templom: mindent befogad, a vidám nevetést, elsuttogott titkokat, szerelmi vallomásokat, a harcias kántor dörgô-zavaros átkait, s ott a jókedvû haverok gondtalan-huncut lányokkal, aztán az ételtôl-zsírosan-csöpögô kunyhók, mintha elhagynák magukat, benn tömeggé zsúfolódik a népes család, de az utca – az utca néptelen, s az egész várost bokrétába fûzi a dal, az ének, és oly jó itt benn, oly jólesik a tál-étel, oly üdítô az ital, és sül a kolbász: ez alig kétujjnyi, s kacsként kunkorodik, amaz igazi vastagon-töltött, kakukkfû-ízû a gyöngébb, égetô-tûz zamatú az erôsebb, s ni, a forró kávé, itt a cukros ánizs, a tejpuding, a napsugár-arany-csillogó rum, s mi még szem-szájnak ingere-csiklandója, illattal-izgatója. S harsan a nevetés, száll a nóta, ameddig szem ellát-fül elhall, el, messze el, s mint kókuszpálmák törnek az égre.

ALLELUIA

KYRIE ELEISON...LEISON...LEISON

CHRISTE ELEISON...LEISON...LEISON

Énekel minden, ne hidd csak a száj! de énekel a kéz, a láb, dalolnak a fenekükkel, dalolnak a nemiségükkel, s a teremtés mindegésze csak cseppenként cseppenô hang, hang és ritmus. A csúcs, ahol a vidámság fellegként pukkan majd szét. A tovább-zengô-dal – mily nyughatatlan, mily súlyos – tovább hömpölyög félelem völgyén, a szorongás alagútjában, a pokol izzásában.

S jaj most a gonosznak, ha idetévedne – csak addig lenne élte, míg az álom finom porába dôl a félelem, s csakugyan álomba merültél, s élsz, mintha álmodnál, iszol-kiabálsz-dalolsz, mintha álmodnál, pillenéseid is mint az álom, pilláid rózsaszirmok, s az új nap szapotij-fa-puhán ébred rád, úszik feléd a frissen trágyázott kakaófák szaga, s látod, gennyes-sebes pulykák vonulnak a napsütötte udvaron, s zúgnak a harangok, és esik,

a harangok, az esô, csak cseng-bong, cseng-bong...

S a hajnal mélyén, e lapos város – kiterülve...

Kezével kapaszkodik, s dehogy gondol arra, hogy égnek emelje és tiltakozzék. A tüzes-lobogó ég rettenti a háztetôket, az alapozás fél, tán besüllyed, inkább meghúzzák magukat – tessék-lássék – a meglepettség és a galádság között. De mégis, mozdul a város. Napról napra, csak tovább s tovább legel kô-kirakott folyosóin, el-otthagyja a szemérmes-bezárt ablakokat, makacs-szegény udvarokat, a felhólyagzott festéket. És hol a szar között folyik-folyik a patak, a szûk utcákat elsimított-apró botrányok, fal közé zárt csip-csup szégyenkezések, hatalmassá hizlalt kicsinyes gyûlölködések púposítják-gödrözik. A hajnal mélyén – az erôtlen város, ki tudja, mi legyen az elvetélt álmokkal, az élet pedig lomhán áramlik medrében, nem hullámzik, nem örvénylik, abban sem biztos, folyik-e, sírhatnál, oly üres, és súlyosan sújt mindent-mindenkit a mélaság, minden tárgyon ugyanaz az árny, rezzenéstelen a lég, nem hasít bele fényes madárszárny.

A hajnal mélyén íme, egy másik kicsiny ház, bûzlik a szûk utcában, aprócska ház, rothadtfa-beleiben csapatnyi patkány, hat testvérem hancúrozik, kegyetlen házacska, kitartóan reménytelen hóvégek ôrjítenek bennünket, s hóbortos apám, nyüvi egyetlen, soha-meg-nem-tudtam-milyen nyomorúságát, csak valamiféle boszorkányság lágyítja melankolikus gyöngédséggé vagy robbantja roppant dühlánggá: s íme még anyám, el-nem-fáradó-fáradhatatlan lábával csak hajt, csak hajt, éjjel-nappal, éjjel is e fáradhatatlan lábak járnak s bántanak, a Singer fájó harapása az éj puha húsában, anyám, ki csak hajt, csak hajt, hajt éjjel, hajt nappal, az éh ellen, a szomj ellen.

A hajnal mélyén, túl apámon, túl anyámon, a vízhólyagzott ház, mondanád beteg-kínzott barackfa, az olajkanna-lemez-foltozott vékony tetô, alatta tócsában a rozsda a vizes-rothadt szalmazsák ocsmány szürke mocskában, s künn ha szél süvít, furcsa zajt csapnak a holmik, elôször mint’ zsír sülne-pattogna, majd mint’ üszköt dugsz vízbe, s látod a csonkok fel-felszálló füstjét... És a deszka-faágy, amelyrôl fajom kelt, az egész faj – errôl a deszka-faágyról, lábai – mintha elefántkórban szenvedne ez az egész ágy – kerozinos ládák, rajta a kecskebôr, szárított banánlevelek, és a rongycafatok, csak emlékeimben és az ágy – nagyanyám ágya (az ágy fölött mécsestálka, lángja táncol – óriás svábbogár – a tálkán aranybetûkkel: KÖSZÖNÖM).

De szégyen, az egész Paille utca – szégyen,

undorító nyúlvány, mint a város többi szégyenletes része, a gyarmatos utca jobb és bal felén, végig, a léctetôk szürke sûrûségében. Nem látsz mást, csak a szalmatetôket, ködpermet dohosítja, szél tépázza ôket.

Mindenki utálja ezt a Paille utcát. Itt züllik a város ifjúsága, s itt, ide hordja ki a tenger minden piszkát, döglött macskáit-kutyáit. Ugyanis az utca egész a tengerpartig fut le, s a part nem elég a tenger tomboló dühének. De a part is förtelem, rothadó szemétdombjaival, sebtében megkönnyebbülô guggoló alakjaival, s a homok fekete, gyászosan fekete, soha ilyen fekete homokot még nem láttál, és a tajték ôrjöngve csap le rá, a tenger agyba-fôbe veri, inkább talán mint nagy kutya nyaldossa és harapdálja lábszárát, addig-addig harapdálja, míg felfalja, igen, persze, a partot, s vele az egész Paille utcát. A hajnal mélyén föltámad az ósdi szél, hordja a megcsalt hûséget, nem-tudott és elmulasztott kötelességet, s azt a másik hajnalt – Európát...

Elmenni.

Ahogy vannak hiéna-emberek és párduc-emberek, leszek én is zsidó-ember

kaffer-ember,

kalkuttai-hindu-ember

harlemi-tilos-neki-voksolni-ember

Az éhezô-ember, a sértett ember, a megkínzott-ember – bármikor elkaphatták, üthették-verhették, ölhették – igen, pontosan így: meg is ölhették – és senki elôtt nem kellett vele elszámolni, elnézést kérni miatta, de senki elôtt –

a zsidó-ember

a pogrom-ember

egy kutya

egy rongyos

de hát meg lehet-e ölni a Lelkiismeret-furdalást? Szépsége mint egy angol hölgy meghökkent képe, aki levesestáljában hottentotta-fejre bukkan. S majd felfedem a nagy közeledések és nagy izzások titkát. Mondom: fa. És esô fog verni, harmat üdíteni. S ôrült lovak – üde gyermekek – alvadt vérrög – kijárási tilalom-templomromok-drágakô-szavak szemének lomha áramában ôrült vérözönként fetrengenek majd – de elég messze, hogy kiábrándítsam a bányászokat. Ki engem nem ért meg, nem értheti az meg a tigris bôgését sem.

És ti, vegytiszta kék árnyak, gyertek csak elô üldözött-állat-jujuba-fa-kicsorbult-gépezete – osztrigás-kosárban-rothadó-testek-s-szemek – s gyönyörû-emberbôr-szizálból-kihasított szíjháló-erdeitekbôl! Szavaim erején nem fogtok ki!

S te, részeg föld

Napra-meredô óriás hímvesszô

Föld, Isten nagy mentulája a delíriumban

Föld, vad föld, fölmeredsz a tengerbôl, szádban cekrópia-hajtás,

Föld, hullámzó képed csak ôrült ôserdôhöz hasonlíthatom és arcként kívánom az emberek vaksi pillantása elé vetni.

Csak egyetlen kortyot jikouli-tejedbôl hadd fedezzem föl ugyane csoda-távon a semmi-prizmától-nem-bontott napnál ezerszer-otthonibb-és-aranyszínben fürdô földet – rajta csak szabadság és testvériség – az én földemet.

Elmenni. Szívemben empátiás önáldozat zsongásával – Elmenni... s azután fiatal-ártatlanul hazatérni, és majd imigyen szólok e földhöz, melynek éltetô zamata testemet építi: „Sokáig bolyongtam, de lásd, most visszajöttem undok-elhagyott sebeitekhez”.

Hazatérek, s majd így szólok e földhöz: „Ne féljetek, csókoljatok meg... Ha nem tudom is, most mit mondjak, de hozzátok fogok szólni.”

S még majd ezt is mondom:

„Szám a szerencsétlenekrôl fog szólni, kik nem tudnak beszélni; hangom azokért fogom hallatni, kik a reményvesztettség odvában gubbasztanak.”

Magamban még ezt is mondom majd:

„De mindenekelôtt, ti, testem-lelkem, nehogy arra gondoljatok, a szemlélôdô terméketlen pózában ölbe tett kezekkel ülhettek, mert az élet nem színház, mert a szenvedés óceánja nem proszcénium, mert aki itt most kiabál, az nem medve...”

S íme, megérkeztem!

És megint ezt a botor életet, nem, ez nem is élet, ez a halál, az az értelmetlen-ostoba halál, hol szánalmas bukás vár a nagyságra, még a halál is oly kiábrándítóan kicsinyes, bukdácsol semmirôl semmire; a konkvisztádorhoz vágott apró-apró irigység; e rakás apró szolgácska, mellettük a nagy vadember, e rakás apró-lélek a három-lelkû Karib-négeren,

s e holtak – de miért, minek?

Csak abszurditás – tárt öntudatom sara temeti

tragikus semmiségek a magányos noctiluca fényudvarában

én, én, magamban, a hajnal hirtelen-deszkáin,

szörnyek apokalipszise tombol,

azután kábán elhal

hamu romok lemondások langy elegye.

– Még egy – csak egy, utolsó – ellenvetést! könyörgök, csak még egyet! nincs jogom, hogy fekete arasszal megsaccoljam az életet, hogy lealacsonyodjam ehhez a kis ellipszoid valamihez, ami itt remeg, négy ujjnyira a vonal fölött, én, az ember, hogy így felforgassam a teremtést, hogy bebújjak hosszúság és szélesség közé!

A hajnal mélyén,

a férfiúi szomj, a makacs vágy,

itt vagyok, de mégis távol a testvériség üde oázisaitól

e szemérmes valami durva szálkákban túr

s a véges horizont mint börtönôr reszket.

Ez utolsó diadalod, Árulás makacs hollója.

Ami enyém: e néhány ezer élô-halott, egy lopótök-szigeten körbe-körbe vánszorog, és enyém még e szigetcsoport, mintha önmaga tagadása nyugtalan vágyában rajzolná ívét, mondanám – anya félti-óvja-vigyázza a két Amerikát szétválasztó törékenységet, méhe Európa számára csöppenti a Golf-áramlat ízes likôrjét, s íme, két izzó oldala, köztük az Egyenlítô mint alvajáró húz Afrika felé. És íme záratlan szigetem, látom fényes-mereven emelkedni e Polinézia mögött, elôtte a hegyhát-szelte Guadeloupe, nyomorult, mint mi; Haiti, ahol a négerség legelôször kelt föl, s mondta: hiszek emberségemben; Florida kis-komikus farkincája – épp most fojtanak halálra egy négert, és a gigantikus Afrika, araszolva közelít Spanyol-Európához, meztelen, rajta a Halál arat széles rendeket.

És azt mondom, Bordeaux és Nantes, Liverpool, New York és San Francisco – nincs a világnak olyan csücske, min ne lenne az ujjlenyomatom

sarkcsontom nyoma a felhôkarcolók csúcsán

szennyem

a gemmakövek szikrájában!

Kinek jobb, mint nekem?

Virginia, Tennessee, Georgia, Alabama

tehetetlen lázadások szörnyû rothadása

bûzös vértenger

abszurd-eldugult trombiták

vörös föld, véres föld, egyazon-vér föld.

De még az enyém ez is: egy apró cella

a Júrában,

kicsike cella, a hó fehér takarója zárja

a hó-fehér börtönôr

ott strázsál a börtönkapuban

Enyém még

ez a magányos ember – a fehérek rabja

egyedül van, egyedül dacol

a fehér halál

fehér károgásával

(TOUSSAINT, TOUSSAINT

LOUVERTURE)

egyedül bûvöli a fehér halál

fehér karvaly-madarát

egyedül a fehér homok meddô

tengerén

öreg s fekete, ki szembeszáll

az ég minden vizeivel

Ragyogó kört rajzol feje fölött

a halál

Karjai érett cukornád-ültetvény

benne ôrült halál fúj

fehér ló száguld a börtönben

a halál

sötét, benne macska-szeme villan

a halál

csuklik, mint Cayes alatt a víz

a halál

sebzett madár a halál

töpörödik

reszket;

a halál – árny-adó patyura

a halál fehér csönd-tengerben

múlik ki

Duzzad az éj a hajnal

négy sarkán

föl-fölszökken a fagyott halál

makacs a sors

néma föld mozdulatlan kiáltás

de hát már sohasem robban szét ez a vér-tündöklés?

A hajnal mélyén,

e vidék – nem látott sztélét

emléktelen az út, írást nem söpör a szél.

De mit számít?

Majd szólunk. S énekelünk. Majd üvöltünk.

Tele hang, széles

hang, te leszel kincsünk, éles fegyverünk.

S a szavak? Ó igen, a szavak!

Ész, felszentellek az éj szellôjévé.

Hogy hívnak, rend szája?

Õ lesz a korbács szíja.

Szépség, te leszel a kô petíciója.

De, ha! nevetésem, rekedt

csempész, halld csak,

ha! ímé salétrom-kincsem! S mivelhogy gyûlölünk benneteket, ész-értelmeteket, magunknak követeljük makacs kannibalizmusunk lángoló ôrületének koránérô tébolyát.

Itt a kincs, számoljunk:

ez az ôrület – emlékezik

ez a másik ôrület – üvölt

ez az ôrület – lát

s ez az ôrület – dühöng.

A többit pedig már tudjátok

hogy: 2x2=5

hogy: az erdô nyávog

hogy: a fa kikaparja a parázsból a gesztenyét

hogy: az éj szakállát simítja

et caetera et caetera...

Hogy kik s mik vagyunk? Ez a csodálatos kérdés!

Ahogy néztem a fákat – magam is fa lettem

s hosszú gyökér-lábaimmal a talajba bô

méregzacskókat ástam, magas csont-városokat

ahogy Kongóra gondoltam

magam is Kongó lettem bennem erdôk meg

folyók zúgnak

a korbács óriás-lobogóként csattan

mint a próféta zászlaja

a víz gügyög-gagyog, a haragvó villám zöldes bárdjával lesújt

az állott-rothadás vaddisznait az orrlikak

gyönyörû-vad vidékére hajtja.

A hajnal mélyén

köhécsel a Nap, s kiköpi tüdejét.

Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következõ címre: lettre@c3.hu