EGY IFJÚ ÍRÓ BÚBÁNATAI

Kezdôdött pedig a nap, már mindjárt reggel, hogy a strandra lementem, nyaktekerten. Látni se bírtam a tengert, rosszul lettem tôle, hát hunyt szemmel vágtam át az Avenida Atlanticán, majd megfordultam, kinyitottam szemem, rükvercben gyalogoltam a homokon, míg helyemre nem értem, ahol aztán letelepedtem, megint csak háttal az óceánnak. Az úton keresztülhaladva hirtelen szorongás tört rám, mintha minden pillanatban elkaphatna egy autó, és kinyitottam a szemem. Autót nem láttam, ellenben megpillantottam újra, ha csak egy másodpercig is, a tengert, ám e borzadályosan kékes-zöld massza dantei látványának egyetlen nyomorúságos minutája is elegendô volt, hogy még a járdán állva kiverjen a hideg verejték, és elfogjon az émely. Hogy a hányhatnékom elmúlt, hazatértem, lehántottam magamról a fürdônadrágot, kimerülten végigvetettem magam az ágyon, csak aztán igen hamar csengettek, az ajtóhoz mentem, a kémlelôlyukon kisandítva megpillantottam a folyosón egy talpig bugyolált alakot. Pánik fogott el, egyedül voltam, Lígia elutazott, ez itt nyilván betörô, jön, hogy kiraboljon, gyilkos netán, a városban nem honolt éppenséggel rend. Próbáltam hívni a rendôrséget, de a telefonom nem mûködött, és a csuklyás ember makacsul nyomta a csengôt tovább, attól kikészültem. Segítség! kiáltottam ki az ablakon, hangom a félelemtôl gyenge lett, csak hát a járókelôk odalent vagy nem hallottak meg az utcazajban, vagy fütyültek rám. A csengetés nem hagyott alább, a maszka nem tágított – s tessék, én bent a lakásban, holtsápadtan a félelemtôl, magamra hagyatva, mi több, tökpucéran. Akkor eszembe ötlött, hogy a konyhában van egy jókora kés. Ezzel a hatalmas ölôvel hadonászva nyitottam ajtót végül, és ott állt elôttem egy öreg apáca, avval a fekete micsodával a fején, ej, adta-istenlánya-fityulája! Csalódott voltam. Hogy az apáca így, pucéran s késsel a kezemben megpillantott, sikoltva rohant el. Megkönnyebbülten csuktam be lakásom ajtaját, visszavetettem magam az ágyra, hanem erre, mit tesz isten, csakhamar ismét csöngetés következett; a rendôrség. Nyitottam, és a rendôr átnyújtott egy idézést, jelenjek meg hétfôn kihallgatáson, mert az apáca följelentett, azt állítván, árváknak gyûjtvén becsöngetett hozzám, mire az én részemrôl életveszélyes fenyegetés volt a válasz. Nem szégyelli magát, meztelenül szaladgál itten? kérdezte a rendôr. Felfoghatatlan, az ember a saját lakásában sem járhat meztelenül. A vasárnap még több bonyodalmat hozott. Lígia, aki váratlanul visszatért, meglátott egy lánnyal a moziban, és még amúgy vetítés alatt jól összevert, botrány, húsz öltéssel kellett összevarrni a fejem. Nem élhetek veled többé, nézd meg, mit mûveltél velem, mondtam neki, ahogy Lígia elhozott a kórházból, ô akkor kinyitotta a ridiküljét, tömzsi fekete revolverre bökött, azt mondta, ha te engem egy másik nôvel megcsalsz, vége az életednek. Kezdôdött pedig ez a cirkusz már korábban, amikor is az Akadémia líra-díját megkaptam, és megjelent a képem az újságban, és azt gondoltam, most ripsz-ropsz hírneves leszek, nyakra-fôre vetik magukat a karomba a nôk. Telt-múlt az idô, efféle nem történt, és egy nap el kellett mennem a szemorvoshoz, ott az írnoknônek mondom, foglalkozásom szépíró, erre ô: szétnyíró? Huszonnégy órát tartott hírnevem, és elsistergett. Erre megjelent Lígia, zihálva rontott be lakosztályomba, lihegte: te, te, nem tudod, mily akadályok árán jutottam el idáig, hogy címed megszerezzem, már csak az, oh, én bálványom, csinálj velem, amit akarsz, megindultan hallgattam s néztem, tessék, a világ fittyet hány mûvemre, erre itt ez a lány, jön, messziségekbôl, veti magát lábam elébe. Mielôtt ágynak zúdultunk volna, ô még közölte sebtén, drámaian, te, én az én tisztaságos fiatalságom zsenge kincsét neked ôrizgettem, és ez boldogság, na, az volt, és még ez: rövidre fogom: nem volt hol laknia, beköltözött hozzám, takarított-fôzött, s hogy keresménye lenne, varrt, jóllehet nem tudott, gépelte nekem a hosszú regényt, melyen dolgoztam épp, a nagyáruházban mindent a maga pénzébôl vásárolt, ránk, jó munkamegosztás, nem mondom, az volt csak ostoba ügy, hogy kényszerített, dolgozzam napi nyolc órát a regényen – beszélj, mesélj tovább, unszolt, s közben járt ujja a billentyûkön sebesen. Gondja volt rá, mennyit iszom, s hogy azt mondtam erre, te, minden író iszik, ô azt felelte, nem, Machado de Assis nem ivott, ki tudja, na, és hogy neki köszönhetem, ha nem lettem szerencsétlen alkoholista, a szesz reménytelen rabja, tessék. Tûrtem mindezt, hanem hogy a fejem tönkrepüfölte, azt mondtam, nem, szabadulni, most aztán végképp, míg le nem lô, és a legjobb az lesz, ha impotensnek teszem magam, brazíliai férfi ilyenre sosem vetemedne, még hogy a bôrét mentse, azért se, én azonban, szín egy kétségbeesésemben kész voltam kockáztatni, Lígia ujjal mutogat rám az utcán, tessék, lássa a világ, ez az alak itten, az Akadémia koszorús költôje, egy lotyatök, az, egy lotyatök, tessék. Ellenben Lígia, hogy a tény-nem-állást közöltem vele, nyomban orvoshoz hurcolt, ennélfogva, s mondotta volt, doktor úr, nem, hát túl fiatal még, hogy impotens legyen, nem? Valami vírusfertôzés teheti a dolgot, netán férgek gyötrik, kérem, kérem, tegyen meg mindent, állítsa fel a diagnózist legalább, állítom, biztos van remény, így ô, mire az orvos: megnézett, azt mondta, nem maga kapta az Akadémia díját? Na tessék. Ilyen az élet. Ezt mondta, hazatértünk, és alig, hogy Lígia elaludt, felkeltem, kivettem táskájából a revolvert, mentem, hogy a kukába vessem, de az épületnek, ahol laktunk, ódonságos mivoltában nem volt kukája, mi legyen, és mindössze Marcel Proust jutott az eszembe, ahogy ott áll, pici bajuszka, gomblyukban virág, és esernyôjével hadonászik az egeknek, kiáltván: tyu! tyu! tyu! Eltökéltem hát magam, hogy kimegyek, a csatornába pottyantom a fegyvert. Ezt tettem volna éppen, amikor felbukkant a semmibôl egy fekete ember, késsel a kezében, azt mondta, ide a lovettával, meg a karóráddal, különben kilukasztom a hasad. Fenébe is, tessék, a finom kis japán kvarcórám, másodpercet nem késik, nem siet egy évbe’ se, nem veszem le soha, vele alszom, na!

Fölegyenesedtem, a fekete akkor látta meg a revolvert a kezemben, riadtan hátrált egy lépést, de késô volt már, meghúztam addigra a ravaszt. Bumszti, a fekete ember elvágódott, vége. Rohantam vissza a házba, közben végig azt hajtogattam, megöltem ezt a fekete embert, megöltem ezt a feketét, miközben többszínû agyamban az a kérdés is vágtatott, Joyce után elszabadultan, vajon, így ô a nôvérétôl, eltemethetô-e egy pap reverendában, kérdé. Tarthatnak-e Dublin októberének-havában községtanácsi választásokat? Mígnem ismét a hálószobában álltam, a revolver még mindig a kezemben, és tyu! tyu! tyu! – magam sem tudtam, mit cselekszem, visszacsusszantottam Lígia táskájába a fegyvert. Ébren töltöttem az egész éjszakát. Hogy Lígia felébredt, mondtam, megölhetsz, de elmegyek, erre ô a lábamhoz vetette magát, azt mondta, ne hagyj el, épp most, ne, amikor fekete hajad brillantinos ragyogásával épp divatban is vagy, más nôk csak kizsarolnának, minket egymásnak teremtett az ég, és ha elhagysz, megölöm magam, rettentô búcsúlevelet hagyok. Keményen Lígiára néztem, egybôl láttam, komolyan gondolja, pár pillanatig töprengtem, mi jobb hát egy ifjú írónak, az akadémiai díj-e, vagy egy nô, aki öngyilkos lesz érette, és búcsúlevelében ôt teszi felelôssé eme halálért. Részemrôl a regény véget ért, mondtam, gunyoros arcot vágtam, és berántottam magam mögött az ajtót, hogy csak úgy döndült. A folyosón álltam egy darabig, remélve, Lígia kinyitja az ajtót, utánam kiált, mint mindig, ha ilyen veszekedés volt, ám most semmi nem történt. A legszívesebben visszafordultam volna, nagyon egyedül voltam rögvest, ráadásul aggályaim támadtak a halott fekete ember miatt, mégsem adtam alább, el innen, mentem, be egy kocsmába egybôl, egy pofa sörre. A szomszédos asztalnál megpillantottam egy nôt, odamosolyogtam neki, visszamosolygott rám, aztán már együtt is ültünk. Kezdô ápolónô volt, igazából azonban a mozit és a költészetet szerette. Fernando Pessoa, Drummond, Camoes (a költô), a szokásos mûsor, Fellini, Godard, Buñuel, Bergman, mindig ugyanaz, a fenébe is, könyökömön jött ki az ügy. Mondtam, író volnék, szeme felragyogott, várakozással nézett, de hogy nevem közöltem, csalódottan kérdezett vissza: hogy ki? senki voltam hát, ezt ismételtem el, ennek a nyilvánvaló senkinek a nevére erôltetett ki magából egy bágyadt mosolyt, nem hallotta még híremet. Ittunk, a caipirinha kellemes bódulatot hozott fejembe, meg Joseph Conradot, aki azt mondta, én ezt mind végigcsináltam, és a lány újra kérdezett, most azt, hogy mirôl ír hát ön? Ön! Emberekrôl, így én, történetem emberekrôl szól, akik nem tanultak meg meghalni, így dadorásztam, és jött még pár caipirinha. Írjon valami szerelmes történetet, mondotta az ápolónô, és igencsak késôre járt, ahogy hazakódorogtam, kótyagosan zúdultam be a szobába, ahol Lígia hevert az ágyon, kérdeztem tôle, te, amit mi írunk, szerelmi történet? ám Lígia nem válaszolt, a jelek szerint mélyen aludt, rezzenéstelenül. Úgy ám, mert rögvest a cetlit is megpillantottam, az éjjeliszekrényen, üres altatós-üvegcsék mellett, tessék: Ég veled, Jos, nem élhetnék nélküled, nem teszek szemrehányást neked, megbocsátok; adja isten, hogy egy nap még jó író váljék belôled, amiben nagyon kételkedem; melletted maradtam volna, akkor is, ha impotens vagy, persze, errôl sem tehetsz, szegény, szerencsétlen barátom. Lígia Castelo Branco. Ráztam Lígiát teljes erômbôl, semmi, eszméletlen volt, minimum. Próbáltam volna telefonálni, de a telefonom nem mûködött, tyu, tyu! Gustave, le mot juste, rohanás le a lépcsôn, hol a telefonfülke, az ám, hol egy telefonérme, ráadásul ilyenkor minden zárva, hanem akkor hirtelen, ég és pokol, rabló bukkant fel, egy útonálló, na tessék! de nem, nem, már fel is ismertem, ez az útonálló az én feketém volt, akire lôttem, él tehát! ‘ is felismert, egybôl eltûzött onnét, lehet, félt, hogy kap még egy golyót. Már rohantam is utána, kiáltozva ekképp: hé, te! megállj! nincs egy tantuszod? Rosszul van a feleségem, mentôorvost kellene hívnom – és így rohantunk jó ezer métert, míg végre keservesen zihálva megállt, agyonéhezett volt és beteg, torkáról inkább hördülésként szakadt fel a szó, azt mondja, ne lôjön, feleségem van, gyerekszájak várják a falatot, én azt kérdeztem erre, nincs-e egy tantusza. Volt, egy nejlonzsinegen, azt kölcsönadta, én felhívtam a mentôorvost, a tantuszt visszahúztam, a tolvajnak visszaadtam, s azt kérdeztem tôle, nem kísérne-e el, haza, rászorulnék az erkölcsi támogatására. Mentünk, és a tolvaj, Enas volt a neve, rögtön fôzött egy kávét, közben én az élet keserveirôl panaszkodtam. Már ne is haragudj, mondta akkor Enas, de a nejed mintha tényleg kifingott volna, olyan hideg, mint egy gyík. Hát jött a mentôorvos, megvizsgálta Lígiát, azt mondta, kell értesítenem a rendôrséget – és közben olyan furán nézett rám, talán elolvasta már a cédulát is? A rendôrség hallatán Enasnak egybôl sietôs lett, hát ô megy is, mondta, érted, öregem, nagyon sajnállak, ez van – ment hát, magamra hagyott a hullával. Sírtam kicsit, megvallom, csak nagyon kicsit, de nem az volt, hogy a szívem ridegült volna meg, csak az eszem járt máshol. Írógéphez ültem: Ég veled, Jos, nagy szerelmem. Nem kényszeríthetlek, hogy ugyanoly mély tûzzel szeress, ahogy én téged. Féltékeny vagyok mind a szép nôkre a környezetedben, akik szüntelenül el akarnak csábítani; féltékeny vagyok mind amaz órákra, melyekben nagy regényedet írod. ”, te, Te, egyetlen nagy szerelmem, tudom én, az írónak magány kell, hogy alkotóilag kibontakozhasson, hanem az én kisszerûen szerelmes-asszonyi szívem ebbe nem bír beletörôdni. Nem, hogy téged megosszon bárki-bármi mással. Kedvesem, csodás idôk voltak ezek veled! Nagyon sajnálom, hogy nem élhetem meg már ennek a könyvnek az elkészültét, holtbizonyos, mestermû-remeklés lesz. Ég veled, ég veled! Ne haragudj rám, ne feledj el, bocsáss meg nekem, halottak napján szent vasárnap rózsát tégy a síromra; köszönöm. Szerelmesed Lígia Castelo Branco. S aláírtam mindezt Lígia kerekded kis betûivel, aztán odatettem az éjjeliszekrényre, viszont elvettem onnét az ô búcsúlevelét, fecnikre téptem, elégettem, a maradványokat a klotyón lehúztam. Impotens, rossz író? Már a francba is! Mivel érdemeltem, hogy így bánna velem? – Hiszen kedves voltam vele és szerelmetes, na tessék, vagy nem? – Hogy ezen gondolkodtam, a frigóhoz mentem, kivettem egy sört; szerettem én Lígiát, vagy nem? Ha itten bárki is uralkodott a másikon, az ô volt, úgy ám, nekem kellett sportolnom, koplalnom, nekem nem volt szabad innom – és ô volt a szabad ember, ô; mentem a következô sörért, tessék, még ô mondja akkor most, hogy aligha leszek nagy író – ezt mivel érdemeltem? Szerettem ôt, hát ez a hála erre? Bekap egy marék altatót, minden, itt hagyja ezt a rágalmazó búcsúlevelet? – na, még egy sört, néztem Lígiát az ágyon, milyen békés az arca, csinos is volt ô, világos, fôleg ilyenkor mindig, úgy értem, kifestetlen, sápadt arccal, hogy elôjöttek a szeplôi – még egy sört akkor –, szegény Lígia, mit álltál le egy íróval? –, odamentem hozzá, megfogtam a vállát, már nem csupán hideg volt, de merev is, és azt mondtam, hé, hé? te! mit álltál le egy íróval? mind undok egoisták vagyunk, és a nôket rabnôinkként kezeljük, tessék, te kerested össze a fennmaradásunkhoz szükséges aprópénzt, én szállítottam hozzá a filozófiát, hé, miért? – felálltam, mentem még egy sörért, aztán vissza Lígiához, mert nem végeztem még a beszéddel, folytattam – tessék, mindketten eldobtuk életünket, mert azt hittük, két ember egy ember lehet, ó, mi szerencsétlen ugyan-mit-is-váró naívak, és tessék – e pillanatban megesküdtem volna, hogy Lígia keble moccan, úgy ám, akár ha sóhajtana – férgek esznek hamarost, én kedvesem – és lezúdítottam még egy sört, tyu! tyu! hogy a francba, ennyi sör volt a háznál, ez dicséri aztán a jó háziasszonyt –, férgek esznek majd, de egyet ne feledj – és e pillanatban cserben hagyott a részeg fejem, és csak ültem a rút, hideg holttest mellett, és leálltam – elviselhetetlen undorral megcsókoltam Lígia ajkait – és akkor a frigóhoz mentem, kivettem az utolsó sört, olyan nagyon, de nagyon jó háziasszony azért mégse volt ô, mert szomjam messze nem csillapult még – és ebben a minutában toppant be a rendôrség. Két férfi, az egyik egybôl azt kérdezte, ki vagyok, és a másik a levelet kezdte nézni, aztán mindketten már csak a levéllel foglakoztak, velem nem törôdtek tovább, és folytattak megint valami abbahagyott beszélgetést, és végül -: sokat volt ideges utóbbi idôben? ezt kérdezte az egyik, meg egyáltalán, kérdeztek mindenfélét, amit én nem értettem, nyúlt az idô, mint a rétestészta, szerettem volna tényleg aludni már, egyikük azt kérdezte, mi van, bedöglött a telefon is? hívni kell a nyombiztosítókat, és a másik azt mondta, ha egy nô ilyen tüdôbajos küllemû alakért öngyilkos lesz, az már eleve nem lehet komplett, és kiment, hogy a kocsiból rádiótelefonon hívja a nyombiztosítókat, közben kollégája csak cigizett ottan – micsoda nyomasztó reggel –, az ablakon át láttam a magas házak kéményeit, sorra, fehéres füst kavarodott a levegôbe, ezernyi ilyen légi szemétdomb szállt, mintha a Gonosznak az ô Angyalai az eldobáltakat így hoznák vissza megint az emberek fejére – testem tüdôbajos küllemû lehet, jó, de mégis az enyém, csakígy a több sínen futó elmeképesség, nahát. Jöttek akkor a nyombiztosítás emberei, fotómasinákkal, jegyzetblokkokkal és mérôszalagokkal, és jött még két alak, valamiféle egyenruhákban, amik olyanok voltak, mint elegáns nyári öltönyök kültelki megcsúfolásai, és Lígia holttestét alumínium ládába dobták, és vitték ôt, Lígiát, a férgeknek – ó, te boldogtalan, nem tanultál meg meghalni? –, és a rendôr, aki a szóvivôjük volt, azt mondta, tessék megjelennem másnap, vallomástételre – a tetemet boncolni fogják, de utána a rendelkezésemre áll – na, már mi végre? –, s avval tûztek is el, vitték Lígia levelét – képzeletemben már láttam is a másnapi újságokban, tessék, szép nô odadobja az életét ifjú íróért – végképp nem tehetek a történtekrôl, mondja a riporter kérdéseire a neves ifjú író, mélységesen sajnálom e szerencsétlen, megzavarodott teremtés tettét, így a munkatárs, tolmácsolván az ifjú író szavait, aki azt is elárulja – nem, a munkatárs kideríti –, egy nô már dobta oda érte az életét, hol is, Minas Gerais-ban, nem, jobb lesz itt, Rióban – itt, Rio de Janeiróban, két éve, egy francia antropológiahallgatólány – de most elég ezekbôl a gondolatokból, határoztam el magam, s mentem, le egy kocsmába, és amikor a harmadik caipirinhánál tartottam, két lány telepedett le a szomszédos asztalhoz, az egyik egybôl átköszön, helló. Mire én is, helló, és fogtam a poharam, átültem hozzájuk, a lány modell volt a reklámtévénél, a másik semmit se csinált. Hát te? Mondtam, asszonygyilkos volnék – mondhattam volna, író vagyok, hanem az még a gyilkosnál is rosszabb, az írók pár hónapig csodás szeretôk, de utána, életreszólóan, viszolyogtató férjek – és hogy ölöd meg ôket? – méreggel, a közönyösség lopakodó mérgével – az egyiknek Iris volt a neve, az volt, amelyik semmit se csinált, és a másik Suzana volt, csak mondd, hogy Suzie. Egyébre nem emlékszem, csak annyi volt, hogy tök berúgtam, másnaposan ébredtem – harminc se vagyok, és már olyan emlékezetkieséseim jönnek, mint egy alkoholistának, nem is szólva róla, hogy a negyedik caipirinha után a kéziratomat duplán láttam. Kimentem, vettem újságokat, csak az O DIA hozott valamicskét Lígia haláláról: copacabani varrónô öngyilkos lett, ez volt a cím, a hatodik oldalon, alatta apró betûkkel, mit mondott a varrónô szerelmese, na ja, mindig is ideggyenge volt szegény. Mentem a rendôrségre, vártam rá két órát, hogy a kihallgató közeg fogadjon. Befûzte a lapot a gépbe: A vallomástevô együtt élt Lígia Castelo Brancóval, az öngyilkos nôhöz élettársi kapcsolat fûzte; július 14-én eltávozott otthonról, hogy megigyon valamit, hátrahagyván Lígiát közös lakásukon, Rua Barata Ribeiro, 435, ap. 12.sz., majd pár óra múlva visszatérve Lígiát kómában találta, errôl a mentôorvost értesítette; a mentôorvos Lígia halálát állapította meg; Lígia levelet hagyott hátra, megmagyarázván ebben öngyilkossága okát; hamarosan a színhelyre érkezett az orvos által értesített rendôrség, az eset helyszínét nyombiztosítóilag megvizsgálta, s a holttestet az Igazságügyi Orvostani Intézetbe szállíttatta. Az ôrszobán jelen volt egy fotós is, az megkérdezte, nincs-e fényképem a lányról, és ugye öngyilkosság volt, hogy? Persze, a túlhajszolt szerelem következménye, mondtam, és az újságok semmit se hoztak róla, a búcsúlevél megható. A fotós mondta, ô egy tökhülyével dolgozik együtt, újdonász analfabéta a hapsi, majd megírja a dolgot ô maga, le is fotózott több irányból rögtön – és a nevét, ha szabad lesz, meg a lányét is? Mondtam, költô vagyok, akadémiai díjas, épp most írok egy jelentôs regényt, a brazil irodalom a szarban van, sehol a nagy témák, szerelem, halál, ilyesmi! Elaludtam, várva a másnapot, jött, meghozta az újságban a hírt, fotómmal, ott álltam karcsún, romantikusan, tûnôdve és titokzatos arccal, s alattam idézôjelben „Szerelem és halál hiányzik a könyvekbôl”, és a fôcím: hogy Társasági Divatszabónô Öngyilkossága Ismert Fiatal Író Iránti Szerelembôl. Na, és hogy akkor Lígia Castelo Branco, a high society kedvelt, szép szabásznôje és tervezôje, tegnap önkezével vetett véget életének, miután viszonya a nagyreményû brazil regényíróval, eladdig kedvesével véget ért. Szívem repesett az örömtôl, ott állt teljes terjedelmében a levél is, és Lígia fényképe, alatta, idézôjelben, „Ifjú Szépség Kioltja Életét, De Senkit Sem Izgat”, tessék. A cikk foglalkozott még a könyvemmel is, idézte az ôrszobán mondott szavaimat, remek történetet kanyarított Lígia nagyvilági életérôl, szerencsére ez az újságíró tökéletes hazug volt, az. Munkára fel, mondtam többsínpárú fejemben, és vágtattam haza, ültem az írógéphez egybôl, szentül eltökélve, hogy most aztán egy szuszra befejezem a regényt, és punktum, nem kell hozzá az én néhai Anna Grigorjevna Castelo Branco Snitkinám. Csak épp az lett ebbôl, hogy egy árva szó kevés, annyi se jött, csüggedten bámultam a fehér papírra, összekulcsoltam két kezem, ajkam rágtam, nyögtem, nyeltem keserû nyálam, hiába. Akkor megpróbáltam visszaemlékezni, milyen technikát is alkalmaztam mindközönségesen: Lígia gépelt, én fel s alá jártam, diktáltam. Felpattantam hát, s megpróbáltam, de nem ment, jó, hát elbömböltem egy mondatot, visszarohantam a géphez, leírtam, amit így diktáltam magamnak, és ezt ismételtem egyre-másra, csak hát hamarosan rá kellett jönnöm, hogy a mondatok, melyeket papírra vetek, tökhülyék. Rendben, hát Lígiával ez nem úgy ment, hogy el is olvastam volna, mi kerül gépbe, biztos ezen múlik, gondoltam; Lígiával dolgozva mindig fel s alá jártam a szobában, úgy löktem oda neki „a légen át” a közlendôt, s ô fürgén pötyögetett, az eredményt csakugyan mindig késôbb néztem meg csupán, olykor csak másnap. Megpróbáltam úgy írni, hogy nem olvastam el, mit írtam, egyszerûen csak szabad folyást engedni gondolataimnak, hanem hát rájöhettem, az egészbôl megint csak élvezhetetlen kaka lett, és akkor, igen akkor értettem meg, borzadállyal – remegô, jéghideggé dermedt kézzel szorítva a Lígia-gépelte oldalakat, olvastam, mi állt rajtuk, és láthattam, kíméletlenül és nyersen pofán csapott a felismerés, hogy regényemet lényegében nem is én írtam eddig, hanem Lígia, mert nekem egy szavam se állt e lapokon, hanem a varrónô, a nagy blöffszerzô rabnôje írt mindent, és nagy regény lett volna belôle, így igaz, csak én, az ifjú alkoholista, semmit sem láttam, vak voltam. Végigvetettem magam az ágyon, meg akartam volna halni, igen, igen, hogyan is mondta a nagy orosz: az élet megtanított gondolkodni, de a gondolkodás nem tanított meg élni, és akkor csöngettek, és bejött az ajtón egy kopasz férfi, barokkos öltözet, vörös zsebkendô kitûzve, rubintos gyûrû, gyöngytûs arany nyakkendô, színes ing, csíkos öltöny, bemutatkozott, hogy ô Jacó felügyelô, megkért, írnám le még egyszer egy papírosra Lígia teljes nevét, megtettem, erre ô eltávozott, én visszazuhantam az ágyra, szomorú voltam és éhes, annyira éhes, hogy fogtam magam, megint lementem a kocsmába, ittam jó pár üveg sört, és ez valamelyest enyhítette szomorúságomat. Akkor hazatértem, és még egyszer elolvastam Lígia regényét: mestermû, hibátlan, kiadható lett volna így, ahogy van, csak annyi, hogy nem volt befejezve, ki tudja, mi következett volna még, mi hiányzott, de hiányzott-e, ha jobban megnézzük? Mégis, mire várt Lígia, hogy a könyvet késznek tekintse? A válasz e kérdésre egyszerû volt, Lígia soha nem fejezte volna be a regény írását, mert ez az én állítólagos regényem kötött össze minket, és Lígia tudta, hogy a könyv vége a mi kapcsolatunk végét is hozhatná, és az én többsínû gondolatmeneteim közt elkezdett vágtatni a bizonyosság, hogy Lígia igazából nem is akart végezni itten magával, persze, nem, különben fejbe lôtte volna magát, remekül bánt a fegyverrel, tudtam róla, mi a nyavalyának nyelt az én piruláimból pár marokkal? Megint csengettek, és Jacó volt az, a felügyelô, ezúttal más színpompában, ehhez illlô nyakkendôtûvel; bejött, lezöttyent, e szavak kíséretében, hogy a lábam lesz még egyszer a gyilkosom, avval már húzta is le a cipôjét, elôtûnt tarka zoknija, és a lába is parfômtôl bûzlött, még rosszabb lett a dolog, mikor Jacó további illatszert lötybölt a zoknira a zsebébôl elôhúzott flakon pumpáját nyomogatva. Rosszul áll a szénája, kedvesem, mondotta, a nyombiztosítás kiderítette, a halott aláírását maga hamisította itten, és a pirulákat a maga receptjére váltották ki, ráadásul maga már egy apácát is meg akart ölni egyszer, minden ok nélkül, ráadásul, vagyis hogy azóta beigazolódott erôszaktevô hajlamainak kielégítésére csupán. Tiltakoztam, hogyhogy erôszaktevô hajlamok? békés fráter vagyok, szelíd lélek, nem is ismer, felügyelô úr – és akkor befogtam a szám, vagy elállt a szám, mert Jacó a jobb lábát az orrához emelintette, semmit se utálok jobban, mint a lábszagot, mondotta, és azzal folytatta, hogy itt van összecsapásom a megboldogulttal, orvosi tanúsítvány van róla, és végezetül, de nem utolsó sorban – Jacó e szavak kíséretében elôvont zsebébôl egy Hotel Casa Grande feliratú cipôkanalat –, nem utolsó sorban itt van két lány vallomása, bizony ám, megjelentek az ôrszobán, s egyhangúan állítják, hogy maga egy kocsmában olyasmit mondott nekik, nôgyilkos, megölt már a közelmúltban pár nôt, megmérgezte ôket, hát hagyja a mellébeszélést. De én mindent megmagyarázhatok, mondtam – de Jacó félbeszakított, jöjjön, és mentünk le együtt a lépcsôn, beszálltam a rendôrautóba, több sínen futó gondolkodásom megindult – híres regényírót gyilkossággal vádolnak – kiadók tolonganak a fogda elôtt...

Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következõ címre: lettre@c3.hu