UTAZÁS A CSERVONYEC BIRODALMÁBA

Ott van például az ‘RTORONY (1): a lélegzetem is elakad a gondolatra, hogy most aztán az egész világ megismerheti, még az Antarktiszon is, mint a zeneszerzô Sibeliust a finn márkáról vagy az angol királynôt az angol fontról, vagy azt a bizonyos kecskeszakállas dzsentlment az amerikai dollárról. Most majd együtt emlegetik velük a mi ôrtornyunkat, melyet annak emlékére emeltek, hogy a kozákok meghódították Szibériát, miként az említett amerikaiak a maguk Amerikáját. Igaz, a mi drága ôrtornyunk gyerekkoromban folyton tele volt szarva. Nyáron a szar megszikkadt, télen kôkeményre fagyott, tavasszal viszont elemi erôvel eregette bûzét környékszerte. Most persze minden másképp van: a városba beköszöntött a civilizáció, a haladás, s lám, az ôrtorony is elnyerte méltó jutalmát: ott díszeleg a cservonyec közepén – hogy aztán a jó orosz bevásárlóturisták markában eljuthasson akár az Antarktiszra is. Holott nem is oly rég még folyton tele volt szarva. Lám, mit jelent a haladás, a progresszió, csak le kell tudni szakajtani a gyümölcsét!

De haladjunk tovább, barátaim, lássuk, mi van ott, mindjárt balra az ôrtorony mellett! Na né! Hisz ez a híres-nevezetes KÖZHÍD a Jenyiszej felett (8)! Akkor építették, ott a szemem láttára, amikor még taknyos kölyök voltam, de már egymás után szívtuk a szünetben a mahorkát a húszas számú általános iskola budijában. Tényleg az az, a Közhíd, melynek építését oly lelkesen szemlélte az összes krasznojarszki, eltelve a bátor hídépítôk hôstetteinek látványától, akik hóval-téllel dacolva, igaz, folyton részegen, próbálták helyére illeszteni a gigantikus pilléreket, egyenest benn a jeges vízben. Merthogy a Jenyiszej akkor még télen-nyáron jeges volt, ám kisvártatva a kommunisták csodálatos ajándékkal lepték meg a város lakóit: hatalmas vízierômûvet emeltek 40 kilométerre a várostól északra (7), minek következtében a Jenyiszej ezentúl telente sem fagyott be, nyáron viszont még annyira sem langyult meg, hogy legalább meg lehessen mártózni benne, amiért is az egyedüli fürdôhelyüktôl megfosztott krasznojarszkiak bôségesen burjánzó csasztuskákban és nótacsokrokban fejezték ki hálájukat s köszönetüket Pártunknak és Kormányunknak.

Ó, a Közhíd, ó, az a Közhíd! Mindjárt az ünnepélyes megnyitó utáni másnapon zsernyákok, titkosrendôrök, egyenmundérba bújtatott „mûvészettörténészek” lepték el, hogy alaposan szemügyre vegyék népünk új remekmûvét, nevezetesen azt a betonlapokra mázolt gigantikus freskót, amelyen népünk akkori vezérét, a már említett Nyikita Szergejevics Hruscsovot ábrázolták – mégpedig egy hatalmas tenyészkoca képében, melynek elomló csecseihez egymást lökdösve tapadtak az „utódok”, úgymint Castro, Mao Ce Tung és más kedves elvtársak. Hej, nehéz a sorsa az ország vezérének! Nem szereti senki! Mindenki csak nevet rajta, anyadisznónak rajzolja! Próbálná meg a sok hálátlan kutyafajzatja akár csak egy percig is kézbevenni ennek a zabolátlan országnak az irányítását. Maga a drága jó nép lopna el, inna el elôlük mindent egy szálig már a legelsô pillanatban, úgyhogy nem tartana a fenenagy jólétük évtizedekig, mint ezeknek a mi mostani vezéreinknek!

Amúgy különben a híd nem lett rossz, igaz, folyton renoválni kellett, miközben a lakosság mindenféle monarchikus érzelmekrôl tanúskodó, provokációval felérô híreket terjesztett arról, hogy bezzeg az a csupavas-csupaacél hipermodern vasúti híd, amelyet még II. Miklós cár emeltetett a Jenyiszej fölé, amikor a Transzszibériai vasútvonalat építették, még mindig ott áll rezzenetlenül, anélkül hogy egyszer is renoválni kellett volna, de különben úgyis mindegy: „szovjet – tehát szar”.

De hát nem szeretném én beárnyékolni az új cservonyec dicsô, realizmustól duzzadó képét, ahol, mintha nem is festve lenne, nyúlik el végig a horizonton a hegyek láncolata, meg „a tajga zöld tengere”(2) – hogy az akkoriban oly népszerû dal szavaival éljünk –, melyeknek rejtekében egyszerû földi halandó szabad szemével nem láthatóan, csupán kémkedésre rendszeresített mûholdak szakavatott „tekintetével” kivehetôen ott tornyosultak egymás hegyén-hátán a krasznojarszki titkos hadiüzemek. Azok a bizonyos „postaládák” (3), melyek többek között a szovjet nép számára oly hasznos árucikkeket is gyártottak, mint a hûtôszekrény meg az ébresztôóra, na és persze cementet. Mert mi más lenne, ha nem a cementgyár (4), ami ott középen vígan eregeti a füstjét: ide jártunk folyton tanulmányi kirándulásra, s emlékszem, egy pillanat alatt rabul ejtettek bennünket a hatalmas forgókemencék, melyek több kilométeres körzetben mocskosszürkére festették a havat. Belátom persze, hogy a Szovjetunióban most, amikor már végsô gyôzelmet aratott a peresztrojka, miként azt fényesen igazolta a legutóbbi választás, ott, Krasznojarszkban is minden megváltozott. Most, a demokráciában nyilván a hó is olyan tiszta, hogy bízvást elôjöhet a sírjából a környék nagy szülötte, a híres-nevezetes festômûvész, Szurikov is, hogy ismét megfesse e dicsô orosz tájat, háttérben a cementgyárral örökbecsû képén, „A hófödte város ostromá”-n, mely oly híven tükrözi Szibéria végtelen tágas térségeit.

Nagy kár persze, hogy egy bankóra nem fér rá minden, mert amúgy a Közhídtól balra, a „zöld tenger” rengetegében látni lehetne az egykori zárt katonai várost, Krasznojarszk-26-ot, melynek titkosságát csak nemrég oldották fel. Különben errôl mindig mindent tudott Krasznojarszk apraja-nagyja, a gyerekek nem restellték fennhangon tájékoztatni is a nagy titokról a Jenyiszejen tovahaladó sétahajó utasait, miközben a felnôttek zavartan elfordultak, mintha mit sem hallottak volna. Azt mondják, a peresztrojka kezdetén a város elöljárói megpróbálták busás pénzért bérbe adni ezt a volt katonai területet, hogy – a krasznojarszkiak nagy örömére – radioaktív hulladékot temessenek a Jenyiszej alá. De aztán, úgy látszik, mégis elég eszük volt ahhoz, hogy belássák: ha az ott berobban, akkor még az Északi-sark is egy új csernobili katasztrófa áldozata lesz. Bár abban nem vagyok biztos, hogy éppenséggel az eszük volt elég.

Nincs ott a jobboldalon a város legfôbb kommunista relikviája, a „Szent Miklós” gôzhajó sem, amelyen Vlagyimir Iljics Lenin indult az ôt svájci tájakra emlékeztetô Susenszkojéba, miként a mamájának is megírta. Kár, hogy eltûnt a gôzös, mert igaz ugyan, hogy én magam egyáltalán nem szeretem a kommunistákat, de hát egy dalból, ha már megírták, akkor se lehet csak úgy kidobálni a szavakat. Egy barátom, Viktor Nyemkov mesélte, hogy amikor még az ott horgonyzó hajó tôszomszédságában lévô képzômûvészeti fôiskolán tanult, egyszer, miután a kelleténél kissé több kocsisbort fogyasztott el, fogott egy pár gyöngyöt, üvegdarabot és rázendített: „Szent Miklós-ereklyéket tessék!” Pillanatok alatt összeszedte a következô üvegre valót. Állítólag Krasznojarszkban van a világ legnagyobb Lenin-múzeuma, melyet alakjára utalva a helyi zsargonban egyszerûen csak anyacsavarnak neveznek. De az új pénzen ez sincs rajta. Elvégre az ideológia az ideológia!

De fordítsuk meg a bankót, miután eszünkbe véstük a „Bankjegyhamisítást Oroszország törvénye bünteti” feliratot (6), amely kísértetiesen emlékeztet az „Egészségügyi Minisztérium figyelmezteti a lakosságot, hogy a dohányzás káros az egészségre” típusú opusra, és kigyönyörködtük magunkat a Szibériában ugyan nem ôshonos cédrusfélék és más efféle növények rajzolatában(5).

És máris megpillanthatjuk háromszor is megismételt 10000-es számjegyek karéjában az egész pénzoldalt betöltô monumentális építményt – kétoldalt nyírfáktól, alul-felül víznek árjától övezve.

Igen, igen, ez az a bizonyos Krasznojarszki Vízierômû, amelyet a hôs kommunisták erejüket, egészségüket nem kímélve építettek, nem kímélve legfôképp persze a „hôs építôk” erejét és egészségét, akiket hálájuk jeléül rács mögé is dugtak, ha úri kedvük úgy tartotta. És gyakran tartotta úgy. Mindenesetre ezzel az erômûépítôsdivel a várost úgy hazavágták, hogy ha egyszer mégis talpra áll, akkor, én mondom: IGAZI CSODA lesz, csoda, aminek hála egyáltalán az egész Oroszhon létezik...

Százszor leírták már, de hátha nem elégszer:

– A milliós lakosú Krasznojarszkot gyakorlatilag megfosztották a folyójától, hatalmas lápot teremtve a helyén, amely nem fagy be még negyven fokos hidegben sem, viszont hihetetlen mennyiségû párát lehel ki magából. A város egy katlanban fuldokol. Örök szmog, óriási gyermekhalandóság. Az átlagos élettartam egyre csak csökken.

– Régebben a Jenyiszej hajózható volt Tuvától egészen a Jeges-tengerig: most a hajók kénytelenek átrakodni, mivelhogy a világ technikai csodája, az átemelô, nem mûködik, s aligha fog valaha is mûködni. Ekkora veszteség láttán kész csoda, hogy csak ennyire koldusszegény az ország.

És még folytathatnám. Nézzék el nekem, hogy ily sután alakult ez a világvégi tudósítás: Isten éltessével kezdtem, s mindjárt Isten nyugosztaljával végzem. Azért, higgyék el nekem, becsszóra, rettenetesen örülök, hogy szülôvárosom képét ábrázolják bármilyen lestrapált, bármilyen rongyos, demokratikus tízezer rubelesen.

P.S. Csak nehogy úgy járjak aztán, mint az egyszeri kínai kertész ott, Krasznojarszkban: bemegy egyszer a piactéri nyilvános vécébe, s mivel más papír nem volt a keze ügyében, jó szovjet rubellel törölte ki az alfelét. Le is csukták tíz évre (ez mindjárt a háború után volt) kémkedés és terrorizmus vádjával.

Kérem, uraim, én csak írtam a demokratikus cservonyecrôl. Remélem, ez enyhítô körülmény.

Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következõ címre: lettre@c3.hu