ÉRTELMISÉG ÉS HATALOM

- AZ OROSZ VÁLTOZAT

Az 1991. októberi oroszországi események melléktermékeként feneketlen mélységû szakadék jött létre az ottani értelmiség és a hatalom között. A villámgyorsan ítéletet formálók azonnal elméletet gyártottak a rendszer brutális jellegérôl: „Egy szemmel láthatóan mind barnább jellegû személyi diktatúráról van szó, 1937 új kiadásáról, melynek alapja a nyers erôszak és az általános félelem, sôt a „szovjethatalom visszaállítása” – volt olvasható az orosz sajtóban. Az egyáltalán nem számít, hogy ezen mértéktelen siránkozás valódi háttere éppen a ténylegesen mûködô szovjetek általános felszámolása volt, gyors és sokoldalú változások, egyedülálló módon széles mezônnyel megrendezett választások megfelelô kontrollal, sôt mi több: az állami költségvetésbôl finanszírozott, ám ennek ellenére kizárólagosan ellenzéki szemléletû sajtó...

Ugyanolyan gyorsan, ahogy az ország szellemi arculata változik, vékonyodik és gyengül a kölcsönös egymásra utaltság egykor oly hatalmas, ám mára már elavult nemzetébresztô-felvilágosító illúziója: ha a hatalom mindig vágyott arra, hogy észre térítse az értelmiséget, akkor az értelmiség nem különben folyton arra törekedett, hogy meggyôzze a hatalmat, hogy befolyással legyen a döntéshozatalra. Az értelmiség valójában éppen ezért nem volt sohasem közömbös a hatalom iránt, hiszen folyton azt remélte, hogy felhasználhatja a nép felemeléséhez. Képletesen fogalmazva: hatósági rendeletek segítségével akarta a burgonyatermesztést vagy más gazdasági és kulturális újdonságokat elterjeszteni. A gazdasági reform nagy csapás az értelmiség e hagyományos ambíciójára, hiszen a paraszt döntôen az állam akaratától vagy az értelmiség elképzeléseitôl függetlenül termeszt majd burgonyát vagy kukoricát. A reformok tulajdonképpeni értelme talán nem a polgári társadalomnak az állam rovására való megerôsödésében rejlik, melynek az értelmiséggel való kölcsönhatása végül is egyre korlátozottabb. A piac bizonyos esetekben egyszerûen lehetôséget teremt a szakmába való beavatkozásra, ami leginkább az értelmiséget fosztja meg munkája értelmétôl illetve emelkedett összetartozás-tudatától.

Az ideológusoknak a piaci reformok startjával elkezdôdött globális munkanélkülisége fenyegeti ma leginkább az orosz értelmiséget. Ez a rejtett és éppen ezért különösen hatékony indíték határozza meg az erôk megoszlását a jelenlegi ideológiai harcban, amely éppen az októberi puccs után élezôdött ki, amikor az új hatalom arculata kezdett jobban körvonalazódni. Az orosz történelem „felesleges embereinek” túlságosan is hosszúra nyúló sora is már az elôtt a választás elôtt állt, hogy álljon a hatalom szolgálatába vagy forduljon szembe vele. A többségük nem talált más megoldást, mint a kor kihívására adott tradicionális választ (ahogy azt az ellenzéki kultúra egyik alapítója, Andrej Szinyavszkij is tette) – hiszen csak a létezô, ám teljesen kialakulatlan és tagolatlan ellenzék soraiban alakíthatják ki az arculatukat, és ôrizhetik meg a jelentôségüket. Kevés kivételtôl eltekintve a dekabristáktól a hatvannyolcas ellenzékiekig mindannyian az ellenzékhez is tartoztak. A túlérzékeny Valeria Novodvorska homlokegyenest ellenkezô álláspontjának elfogadása természetesen emberfeletti erôt kívánna. Azt javasolta a kollégáinak, hogy a bálnák mintájára kövessenek el csoportos öngyilkosságot azzal az alázatos beismeréssel, hogy az értelmiség saját rendi érdekei feloldhatatlan ellentmondásba kerültek a közérdekkel, és csak hátráltatják a társadalmi fejlôdést.

Az egész ügyet el lehetne intézni az irodalom oblomovi tradíciójára való utalással, amely az irodalomcentrikus Oroszországban már régen az alapvetô életérzés rangjára emelkedett. Ezen tradíció szerint az életet a magasröptû eszmékkel kell mérni, és a létezô valóság végtelen tökéletlensége az orosz értelmiségiekbôl szüntelenül súlyos depressziót vált ki, és elveszi a kedvét attól, hogy személyesen részt vegyen az aprómunkában. A jótettek mindig túlságosan is kisszerûek és túlságosan földhözragadtak ahhoz, hogy az orosz értelmiség lelkileg is bele akarna merülni a napi robotba. Ezért is olyan jellemzô az orosz kulturális paradigmára a filozófus Nyikolaj Fjodorov álláspontja, aki arra a kérdésre, hogy Oroszországban miért nincsenek kikövezve az utcák, így válaszolt: Miért is köveznénk ki ôket, hiszen úgyis szárnyalni akarunk? És így még hetven év után is göröngyösek a járdák Oroszországban.

Oroszország kinyújtott lábbal zuhant a történelmen kívüli létbôl a posztmodern világ történetébe, megszokott földrajzi alak, korunk társadalmának általános sajátságai, demokratikus tradíciók és a kor kérdéseire adott megfelelô válaszok nélkül. Társadalmi és kulturális metamorfózis megy végbe, nem pedig evolúció, az utóbbi hónapok eseményei fenomenális (vagyis rendkívüli) jellegûek, de az orosz értelmiség az elmúlt évtizedek ellenzékiségének elavult eszközkészletével és leegyszerûsítô fekete-fehér fogalomhasználatával közelít mindehhez. A nagyon is összetett valóságra a dogmatikus értelmiségiek bevált sablonjait alkalmazzák, nem ritkán valamely széplélek könyvízû bölcsességeibôl merítve, ha nem egyenesen az aforizmák könyvébôl, Voltaire-nek a világnézeti toleranciáról írt ismert apologetikájának vagy Websternek az orosz értelmiséget társadalmi ellenzékként meghatározó definíciójának mintájára. És mivel az ismert maximák a moszkvai utcák alapvetô történéseirôl sokat nem mondanak, ez nem egy értelmiségiben a hatalom hisztérikus lenézésének és a melankolikus beletörôdésnek a váltakozó állapotát hívja életre. A moszkvai sajtó elég pontosan mutatja be az orosz értelmiség csôdjét a fantasztikus történelmi eseményekkel szemben.

Általában véve az írásunk címében megnevezett téma egyike az örök témáknak, a világ esszéirodalmában fellelhetô vándormotívumoknak, amelyek mindig új és új köntösben térnek vissza. Oroszországban, ahol a történelem, ahogy az közismert, nem haladást, hanem maradást jelent, ezért különösen fontos és aktuális a régi feladat: megszakítani az ördögi kört, megállítani a perpetuum mobilét, amely szomorú egyhangúsággal hozza létre mindig ugyanazt a történelmi és kulturális modellt. Ha bepillantást akarunk nyerni az értelmiség és a hatalom konfrontációjának jelenlegi szakaszába, akkor párhuzamokat kell találnunk számára a múltban, a jelenlegi ideológiai ellentétet el kell tudnunk helyezni az orosz történelem összefüggésrendszerében.

Milyen is az orosz értelmiség?

Nem haszontalan tehát összehasonlítani az orosz értelmiség forradalmi idôkbeli viselkedését a kortársak értékelése alapján, legyenek bár oly eltérô alkatúak, mint a rendkívüli tudós, Pjotr Sztruve, a kadet párt vezetôje, a vehi mozgalom ideológusa, és korunkbeli ellenpárja, a fiatal moszkvai újságíró: Andrej Bisztrickij. Pjotr Sztruvénak az elsô orosz forradalom értelmiségéhez címzett nem túl hízelgô véleménye néhány pontban összegezhetô (ahogy azt a kortárs amerikai politológus, Richard Pipes meg is tette): 1. Az értelmiség elvbôl elutasítja a társadalmi felelôsségvállalás bármely formáját, a pozitív államalkotó munkában való részvételt, és az örök ellenzékiséget részesíti elônyben. 2. Az értelmiség hajlamos a maximalizmusra és elvi okokból képtelen a kompromisszumra. 3. Az értelmiségbôl hiányzik az államalkotó ösztön, ezért az állami és a nemzeti hatalom motivációi lényébôl eredôen idegenek maradnak számára. 4. Rendkívül politika-centrikus, a konkrét politikai viták siránkozásai elvakítják, és így képtelen az ország globális kulturális feladatait megoldani. (Sztruve ezen tézisét egy mai példán keresztül világítjuk meg: A jövô szempontjából a termôföldek magántulajdonának visszaállítása jóval meszszebb ható következményekkel jár, mint a Legfelsô Szovjet feloszlatása – csakhogy Oroszországban ki figyelt erre oda? Ez az igazán lényeges dolgokkal szemben érezhetô közömbösség a kultúra hiányosságának igazi megnyilvánulása Pjotr Sztruve felfogása szerint: a szó legszélesebb értelmében, mint a társadalmi létezés teljessége, és nem mint versek idézésének vagy képek felismerésének puszta képessége.) Hasonlítsuk ezt össze Andrej Bisztrickij nyers, sôt szinte durva, ám annál találóbb cikkével: „Az alkotás mint a gyengeelméjûség formája.” „Ezek vagyunk mi, teljes egészében. A kormány arra sem képes, hogy tettvágyat és gyôzni akarást mutasson, és mindenért nagy hûhót csap. Oroszországban, mint bármely más normális országban, a lakosság többsége szereti a gyôztest, és úgy vélik, hogy a gyôzelem az erô megnyilvánulása és a választott út helyességének igazolása. Az értelmiség egy bizonyos része azonban garantáltan pártfogásába vesz akármilyen söpredéket, csak azért, hogy a gyôztes orra alá borsot törjön. A – különösen a hatvanas évekbeli – orosz értelmiség fogalomtárából hiányzik a gyôzelem mint minden tevékenység fontos célja. A gyôzelem annak józan elismerése, hogy a realitások, a tények és a tettek elve uralkodik. Ha valaki nem szereti a gyôzelmet, akkor ez arról tanúskodik, hogy gyûlöli az életet és a valóságot.”

Andrej Bisztrickij gondolatai kifejezésmódjának tömörsége ellenére is feltûnôen megegyeznek Pjotr Sztruve kilencven évvel korábbi ítéletével. A kivételes egyezéshez csak egyetlen megjegyzés, és ezzel vizsgált témánknál is járunk: az orosz értelmiség változatlan arculatánál. A gyôztesekkel szembeni ellenszenve, ahogy azt a kortárs kommentátor megfigyelte, annak a kifejezôdése, hogy hiányzik belôlük a bármiféle társadalmi felelôsségvállaláshoz szükséges belsô képesség és szándék.

A tudósnak szükségszerûen az orosz történelem alapmítosza lebeg a szeme elôtt – a krónika a varégok küldetésérôl Oroszországban, az idegen földrôl származó fejedelmekrôl – amely bizonyítja az ország ôslakosságának mélységes kedvetlenségét a hatalom terhének felvállalásához, a közügyek intézésének napról napra intézett fáradságos munkájához, a veszôdséges történelmi feladatok jármához. Az igaz, hogy a krónika igazát sikeresen kérdôjelezi meg az, hogy az orosz államiság kialakulását illetôen a „normann-elmélet” mellett létezik egy „normann-ellenes elmélet” is, de célunk szempontjából az a fontos, hogy az egész ellentmondásra C.G. Jung alapján csak a mitologikus tudat síkján mutassunk rá: a varégok hivatásáról szóló mesét éppen hogy csak mítosznak akarjuk tekinteni, a kollektív tudat (vagy tudatalatti) alapvetô irányultságát felfedô vallomásnak, az orosz léleknek a politikai viselkedés bizonyos típusára – ebben az esetben az apolitikusságra – való beprogramozottságának. Annál is inkább, mert a régi krónika sejtése az orosz történelem sorsfordulói során már számtalanszor beigazolódott.

A múlt század közepén a szlavofilek alapvetô intuíciója volt a misztikus tétlenség, a lélek egyfajta passzivitása; Oroszországot különösen ezáltal állították szembe a Nyugattal. A szlavofilek éppen azért tartották Oroszországot jóval értékesebbnek, mert nem vett részt a világtörténelemben, az aktív társadalmi létezésben. Ezzel szemben úgy vélték, hogy megôrizte a zavartalan lélek tisztánlátását, némiképp a buddhista nirvána mintájára. Ezt a lelki, pszichológiai orientációt néha a legkülönbözôbb áltörténelmi konstrukciókkal racionalizálták – ilyen például Konsztantyin Akszakov elmélete az államról és a földrôl. A politikai hatalom egészét átengedték az államnak, míg a földnek jutott az a lélektani hatalom, hogy elfogadja vagy elutasítsa ezt vagy azt a politikát. Akszakov szerint az állam létezésének értelme a cselekvô aktivitás, míg a földé a szabadság. A szabadság fogalma alatt a tevékenység hiányát, a passzivitást, a merô elmélyedést értik, az autonóm és izolált lelki szférában való életet. A föld népe nem hatalomra vágyik, hanem szabadságra – a szlavofileknél a szabadságnak nem volt semmilyen politikai dimenziója.

A kortársak által az orosz értelmiségrôl alkotott kép talán nem felel meg se 1905-ben, se 1994-ben a valóságnak? A jelenlegi orosz értelmiség 90 százaléka megnyilatkozásai alapján a „nyugatosok” közé sorolható, csakhogy a mélyrétegekben ugyanolyan szlavofilek maradtak, mint voltak: mind a történelmi tettekben való részvétel iránti kedvetlenséget, mind a hatalomból való részesedés kiváltotta félelmet illetôen.

A nôi princípium

Mivel magyarázhatnánk ezt az erkölcsi aggályoskodást, azt a törekvést, hogy a tettek ne szennyezzék, ne mocskolják be ôket; miféle pszichológiai tartalma van ennek a világnézeti passzivitásnak? A következô érdekes magyarázat kínálkozik: az elnôiesedettség. A nôiesség, a nôi princípium a szó köznapi értelmében. Alexander Herzen, Oroszország nagy ismerôje, a saját nemzetére gondolt, amikor a következôket írta a szlávokról: „A szlávok érzékeny alkata, nôiességük, elégtelen öntevékenységük és csodálatraméltó elsajátító- és alkalmazkodóképességük olyan nemzetté teszi ôket, amelyik nem lesz teljesen önálló, hanem mindig is más népekre szorul. A szlávok sorsukra hagyva szívesen ringatják dalaikkal álomba magukat, jegyezte meg egy bizánci krónikás. Mások által felébresztve hajlamosak a szélsôségekre; nincs még egy nép, amelyik ennyire mélyen és alaposan azonosulna idegen elképzelésekkel, anélkül hogy megszûnne önmaga lenni... Ennek a rokonszenves (azaz együttérzô), nagyon tanulékony természetnek állandó szükséglete, hogy átadja magát másoknak és kövesse ôket.”

Bergyajev korában az orosz nemzet nôi alkatáról alkotott gondolat szinte az axiómák rangjára emelkedett. „Az orosz lélek örök vénasszonyi vonásairól” címû cikke a legtöbbet idézettek között van. De nekem ezúttal inkább kapóra jön Bergyajev másik, „Orosz lélek” címû munkája, amelyben a filozófus azt állítja, hogy Oroszország nôiessége öröktôl fogva kielégítetlen maradt, Oroszország tüzes vérû örök menyasszony, akinek egyetlen vôlegény sincs az ínyére, hogy aztán idôrôl idôre különbözô erôszakos alakok megbecstelenítsék: hol Nagy Péter, hol egy német tintanyaló, hol egy zsidó forradalmár. Az ismétlôdô megbecstelenítés aztán elôidézi azt, amire Bergyajev találóan azt mondta: „az orosz lélek metafizikai hisztériája”. Ez a Jelcin átható férfiassága körül támadt vénleányos füttyöngetés és rikoltozás mélyebb értelme: ô sem az igazi, újra csak egy erôszakos, goromba fráter!

Az orosz liberális közvélemény újra azt mímeli, hogy pánikszerûen fél a megbecstelenítéstôl – de egy ilyen finnyás menyasszony számára egyetlen vôlegény sem lehet elég jó.

Viktor Sklovszkij a húszas években írta nemzetének nôiessége és az azt erôszakkal megtermékenyítô külföld, valamint a közöttük elhelyezkedô értelmiség háromszögének kapcsolatáról: „Mondanék valamit önöknek az elôkészítôkrôl, akikrôl nem szívesen beszélnek, pedig kijár nekik a sajnálat. Amikor fedeztetik a lovakat (szemérmetlen látvány, de különben nem lennének lovak), a kanca rendszerint szörnyen ideges, védekezô reflexek lesznek rajta úrrá, és nem hagyja magát. Ilyen kedélyállapotban könnyen elôfordulhat az is, hogy a mént lágyékon rúgja. Csakhogy a tenyészcsôdör nem szerelmi játékra teremtetett. Így egy kevésbé termetes, jelentéktelen fizikumú mént engednek a kancához, ha csak lehet, a lelkileg legnemesebbet. A kancát felizgatja, szerelemre hangolja, de közvetlenül azelôtt, hogy dûlôre juthattak volna, a szegény csôdört kíméletlenül elhúzzák onnan. A kancát így a készenlétben álló tenyészcsôdör lovagolja meg. A kancát csak felizgató állatra mondják azt, hogy elôkészítô. Elképzelhetetlenül nehéz foglalkozás az övé, és így állítólag gyakran megtörténik az is, hogy az efféle elôkészítô teljesen megôrül vagy öngyilkosságot követ el. Az orosz értelmiség nemzete történelmében ugyanezt a szerepet tölti be politikai téren. Csakhogy én már belefáradtam, és ünnepélyesen lemondok az orosz értelmiségi rangról és névrôl.”

Ez a kemény ítélet, úgy tûnik, egy csöppet sem vesztette el aktualitását, legfeljebb az orosz intellektuális ellenzék értelmezésében történt némi változás.

Ellenzéki vagy frondeur

Mindig és minden körülmények között szükség van ellenzékre. A hatalom sohase maradhat magára az állammal és a nemzettel. A hatalom és az állam, a hatalom és a nemzet távolról sem szinonimák. A demokráciának tulajdonképpen az az értelme, hogy intézményesíti a hatalom ellenôrzését. Csakhogy az orosz értelmiség többségének az álláspontjában az a hiba, hogy nem konkrét, tárgyilagos ellenzékiséget takar, hanem tisztán erkölcsi ellenzékiséget. A tapasztalat szerint azonban az erkölcsi érvek akkor jönnek kapóra, ha nincsenek kéznél más, nyomósabb érvek. Az efféle esetekben a moralizálás forrása az élet nyomorúsága, fejletlensége és strukturálatlansága. Vagyis valójában az erény hiánya. Egy valódi és aktív ellenzéknek nem ködös, morális ellenvetéseket kell kifejeznie, hanem konkrét materiális érdekeket. A polgárjogok biztosítása önmagában nem képes pótolni ezen jogok gyakorlóinak tényleges hiányát (Pjotr Sztolipin ezen gondolatát kortársa, T.G. Masaryk fogalmazta meg hasonlóan: „Demokráciánk még csak-csak lenne, ha lennének demokratáink is.”) Ha Oroszországban létrejön egy kifejlett és tagolt társadalom, akkor majd lesz aktív ellenzék is. Az értelmiség a szó orosz értelmében valójában a kialakulatlan társadalmi kapcsolatok jelzôje, tünete, sôt egyenesen hordozója is, amikor a nem létezô szociálpolitikát szétfolyó moralizáló siránkozással helyettesíti. A jól szervezett társadalmakban az orosz értelmiség által betöltött helyet politikusok foglalják el, akik nem a hatalom erkölcsi alapjairól vitatkoznak, hanem például a vasúti teherforgalom tarifáiról.

Annak felismerése, hogy az orosz értelmiség csak színlelt, képzelt ellenzék, lehetôvé teszi egy megfelelôbb elnevezés kiválasztását. Küldetése nem az ellenzékiség, hanem a frondeurség, ami óriási különbség. Az ellenzékiség tárgya a politika, míg a politikai elégedetlenkedô maradandóbb dolgokkal foglalkozik: a lélekkel, az eszmékkel, a közérzettel, a szavakkal. Az ellenzékiség politikai szerep, a frondeurség életmód. Az ellenzéknek felelôsségteljesnek kell lennie, hiszen egy választási gyôzelem után maga kerül hatalomra. A frondeur megengedheti magának a szélsôségességet, a radikális fantáziát, hiszen elôre tudja, hogy senki sem kezd azonnal a megvalósításához, ugyanis joggal nem veszi senki sem komolyan. A társadalomnak ki kell jelölnie a frondeur számára a maga helyét, ahol is nem valós, hanem pusztán verbális tettek várnak rá. Az igazi helye nem a parlamentben van, hanem a szalonokban, nem a kormányban, hanem az egyetemi katedrán, nem a barrikádokon, hanem a kiskocsmákban. A frondeurnek ellenzékben kell lennie, de nem válhat maga az ellenzékké. Különben éppen Nyugaton van az értelmiségi frondeur határozottan marginális helyzetben, csak a mellékösvényeket uralja, nem pedig a társadalmi élet fô áramlatait. Biztonságot jelentô félrevonultságában egyáltalán nem jelent veszélyt a meggondolatlansága, onnan ingerli a társadalmat, nem hagyván, hogy szociális és intellektuális apátiába zuhanjon. Itt a margón születnek meg a groteszk ideológiai fantazmagóriák, mint például a feminizmus vagy a multikulturalizmus agresszív változata, melyeket végül a fô irány megszelídített formában alakít normává.

Röviden, a frondeur csak a társadalom egzotikus kisebbségeinek extravagáns szélsôségeként képzelhetô el. Jellemzô, hogy az oroszországi események egyedülálló fejlôdése az értelmiséget a baloldalra szorította, amellyel pedig mindig életre-halálra menô küzdelmet folytatott. Nem azt jelenti-e azonban ez, hogy az élet valamiképpen normalizálódni kezd, és létrejön a polgári erények által irányított többség, és az értelmiség, elszigetelve a hatalomtól, tradicionális baloldali frondeurré válik? Hogyha annak, aki a mai Oroszországban frondeurré akar válni, hátat kell fordítania Jelcinnek, akkor az nem is olyan rossz se az elnök, se az ország számára.

Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következõ címre: lettre@c3.hu