A SAJÁT KORUNK

Egyazon napon, furcsa módon, a múlt két üzenetén akadt meg a szemem. Az egyik a nyugati demokráciákban rejlô despotizmusra figyelmeztet.

Korábban nem lehetett szabadon gondolkozni – írja Oswald Spengler A Nyugat alkonyában –, most lehetne, de már nem vagyunk rá képesek. Érdekes megállapítás. Ha Spenglernek igaza volt, nem gondolhatta, hogy téved, mivel ez is a gondolat szabadsága: szabadság az is, ha önmagunkkal ellentétben gondolkodunk. Milyen mértékben gyakoroljuk a szabadságot, ha mindenkinek igaza van, csak egyeseknek még inkább, mint másoknak?

A másik üzenet egy régi könyvben bukkant fel. Egy Alberto Moraviával készült riport tíz év távlatából. A diktatúra skizofréniával jár, mondja az olasz író. Diktatórikus körülmények között az átlagember mindig egyszerre volt fasiszta és antifasiszta, sztálinista és antisztálinista, náci és antináci.

Felületesen nézve ez a két üzenet politikai természetû, de kétlyukú orrom megszimatol bennük még egy másik kérdést is: mennyire látja az ember egységesnek vagy ellentmondásosnak önmagát, a gondolkodásában vagy a korhoz való viszonyában?

Moravia a század totalitarizmusáról beszél. Ez a történelmi jelenség sikeresen felélesztette a valamennyiünkben bennerejlô skizofrén hajlamot.

Amikor a társadalomban, a külvilágban szabadság uralkodik, lehet élni anélkül is, hogy az ember valaha is megismerné önmagát; akkor pedig hogyan ismerhetné meg az „árnyékszemélyiségét”? De ha éppen a helyzetnek megfelelô képet akar adni önmagáról, van választék bôven. Saját hazájában ellenzi a kábítószert, ám külföldön a kokainnak és a marihuánának hódol. Kormánypárti az egyik társaságban, ellenzéki a másikban. Végsô állásfoglalásra gondolnia sem kell. A totalitarizmusban a dolog egy kicsit másképp volt. Az ember tudta, hogy dönt, és tudta, hogy döntésének semmi köze ahhoz, amit gondol.

Ha mégis úgy döntött, hogy fasiszta lesz, megismerhette az ellenség gondolkodásmódját, ha álmatlan éjszakákon magába nézett. A demokrata fejére húzhatja a takarót, és nyugodt lélekkel várhatja, míg meglepi az álom, miközben olyan dolgokon töpreng, amikrôl nincs véleménye. Kétségtelen, hogy a demokrata jobban alszik.

A totalitarizmus rossz mellékízt adott az alapjául szolgáló totalitás – teljesség – szónak. A totalitarizmusban az egység egyáltalán nem volt a hegeli ellentétek egysége. Talán inkább se nem teoretikus, se nem praktikus kompromisszum volt a gyermekkor és a felnôttkor között.

Spengler a nyugati szabadság hátterében a korszak egységének megbomlását látja. A demokrácia a pénzgazdaság és az újcezarizmus összecsapásának martalékává válik. (Ez ma úgy fest, mintha az integrálódó pénzgazdasággal a nacionalizmus állna szemben.) Spengler szerint a civilizáció demokráciájában elveszítettük a platóni, dantei és goethei madártávlatot; csak a békaperspektíva maradt az egység megteremtésére. A múltról szólnak ezek az üzenetek? És csupán politikai természetûek?

Moravia gondolatainak fényében nem látszik meglepônek az újfasizmus gyôzelme Oroszország múlt év végi parlamenti választásain. Jól mutatja a „homo sovieticus” skizofréniáját.

A kötelezô szocialista identitás táplálta az ideologikus árnyékszemélyiséget. Most Zsirinovszkij hallatja a hangját, a barna retorika „liberál-demokratája”, akinek a liberalizmus és a demokrácia csak a rossz dolgok jól csengô nevei. A régi szovjet-doktrína szerint a liberális demokrácia próbaköve a válsághelyzetben való viselkedés: milyen szélsôséges irányba mozdul el a társadalom szellemi klímájának mutatója, a fasizmus vagy a kommunizmus felé. Számára csak a fasizmus és a kommunizmus ellentéte létezett.

A gondolat szabadsága, az önmagunk ellenében való gondolkodás képessége könnyedén elakad, ha elôre megadott ellentétpárokba ütközik. Valójában azonban a gondolat szabadsága a legsúlyosabb kihívás. Csakis ott beszélhetünk róla, ahol az egyén ráébred az önmagában feszülô ellentmondásokra.

Totalitarizmus és familiarizmus között

Az olasz politika korrupciós botrányaiban egy másféle hagyomány tükrözôdik. Olaszországban a családias gondolkodásmód annyira mélyen beidegzôdött, hogy egy nagyobb egység – az ország – javának szem elôtt tartása üres szólam marad. Az az egyetlen remény, hogy a káoszból végül megszületik a rend (amit senki sem akar, de mégis az összes család közös eredôje, végül is egyfajta demokrácia).

Én meg a totalitarizmus és a familiarizmus között itt töprengek árván, hogy a két hóhérkötél közül melyik a jobb, az erôs drótkötél vagy a gumikötél. De nem bánom. Bár értékelem a gyülekezés szabadságát, szerintem mégis a család a legrosszabb. Nem olyan rossz, mint a háború vagy egy természeti csapás, de majdnem. A család a hagyományos szerepek és a tudathasadások iskolája. Mert hiszen a családban „szabadok” lehetünk, mihelyst megtanultuk, hogy az én és a te között mindig ott van egy kis szabályozó tényezô: a család. Bizonyos gondolatokat jobb a család tudta nélkül gondolni. Freud teóriája a fiú viszonyáról az anyához (aki azon kívül, hogy anya, egyben az apa által elragadott szeretô) csupán egy csavarkulcsot húz elô a családi ládafiából.

Ha a család nem mûködik (ami manapság általános), családpótlékok jönnek létre. Ilyen több is akad. Ha az ember nem tartozik valamilyen „hálózathoz”, magára hagyottnak érzi magát, egyedül bolyong az idôben, az ûrben. Még a halál sem olyan félelmetes, mint az idô, ami állandóan jelen van, és éppoly arctalan, mint a halál. Woody Allen azt mondta: „Nem félek a haláltól, csak nem szeretnék ott lenni, amikor bekövetkezik.” Lehet-e ugyanezt mondani az idôrôl? Talán igen, talán nem.

Míg élünk, az idôben élünk. Az idôben mindig ott vagyunk – és ugyanakkor valahol máshol, az elôzô percben vagy a következôben, önmagunk egyik részében vagy a másikban, kötelességeinkben vagy bûnös gondolatainkban. Vagy mindenütt egyszerre. Ez az idô. Az idô a különbségekbôl és az ellentétekbôl nyeri az értelmét. Már néhány másodperc alatt megmutatkozik a skizofréniája.

Talán egészben maradok, ha nem bízom magam egyedül az idô kegyeire, és megtalálom az utam a családi ládafiához? Ráállítom magam a családi idôszámításra, a családi szokásokra és mechanizmusokra. Itt kezdôdik a klasszikus „menekülés a szabadságtól”. Menekülés a teljesség ábrándképei felé.

A mágia mint a szabadság aktusa

A totalitarizmus öncsalása az volt, hogy az ellentétek eliminálásával próbált egységet építeni. Ha ebbôl megszülethet az egység, akkor a középkori boszorkányégetések is elôsegítették a kereszténység egységét. Tulajdonképpen érdekessé tették a boszorkányokat, s így a Gonoszból titokban az új szabadság szimbóluma lett.

A totalitás eszménye a mágikus világképbôl ered. Ennek lényege a látható és a láthatatlan kapcsolata. Lehet, hogy századunk fasizmusa és kommunizmusa a mágia egy álcázott formája?

Bár a mágikus világkép a korábbi értelemben már nem létezik (túlvilági és hitbéli erôivel, melyek hatással vannak a sors útjaira), a mágikus gondolkodás nem veszett el teljesen. Hegel szerint a mágia elve az, hogy nem láthatjuk az eszközök és az eredmény közti összefüggést. Hogyan jelentkezett ez a kommunizmusban? Úgy, hogy rendôri felügyelet alatt akartak „új embert” teremteni – tagadhatatlanul nehéz meglátni az összefüggést. De mikor lenne ez teljesen látható?

Minden kornak kell, hogy legyen mágikus ellenszere a kor pusztító munkájára. Manapság ennek nincsen egységes ideológiai neve. Az egységes világkép statikusságát különálló aktusok dinamikája váltotta föl. Yeats azt mondja: Ha hiszel a mágiában, többé már nem mágia. Márpedig a mágikus világkép hitkérdés.

A mágia megmaradt olyan hatóerônek, melynek nincs szüksége az igazi hit megtisztelô címére. A mágia komplexebbé, archaikusabbá és egyedibbé lett. Archaikusabbá annyiban, hogy már a szokványos érzékelésben is sok láthatatlan keveredik a láthatóba (viszonyok, érzések, asszociációk, mélységek, lehetôségek), és egyedibb annyiban, hogy ha egy korszak problémáinak megoldásáról van szó, a mágikus gondolkodás felfogóképessége szórványos, és gyakran pillanatig tartó.

Az újabb korban a mágia egyre inkább a szabadság aktusának látszik. Már nem a megalázkodásból fakadó antinómiák (Isten – Sátán, lélek – test, hit – kétely, szent – profán, vagy mi – mások) elfogadásáról van szó, hanem önálló kezdeményezésrôl, a családi kozmoszon kívülre tett felfedezôútról, lehetôségrôl, hogy a rendelkezésre álló anyagokból újszerû, szabad formájú, „esszéisztikus” egységeket teremtsünk.

A fausti lélek és a Nyugat alkonya

Pszichológiai terminusként a skizofrénia olyan betegséget jelent, melyben az ember nem képes elsimítani belsô ellentéteit. A történelemben ez a normális állapot. Minden korszaknak megvannak a tipikus és uralkodó ellentétei, melyek alapján az embereket osztályozzuk.

A kollektív küzdelmen át vezet az az út, amit én a szeretet nyelvének nevezek: a mi-érzés, az igazinak vélt közösséghez tartozás mint a gondolkodás premisszája. Ez az átlagember számára a gondolkodás meghatározó nyelve még a fokozódó gyökértelenség korszakában is. Talán Oswald Spengler is erre gondolt, amikor az „etikus szocializmusról” mint a civilizáció ideológiáján áthatoló gondolkodási elvrôl írt: „Valamennyien szocialisták vagyunk, tudatosan vagy öntudatlanul, akár akarjuk, akár nem. Még a szocializmussal szembeni ellenállásnak is ez adja meg a formáját.”

Ebben az általánosításban is ott van az önkéntelen „szocializmus” íze. Amikor Spengler a szocializmust az antik epikureizmustól elválasztó elvet keresi, (az epikureizmusban a külsô hatalomvágy és a normák felállítása helyett az egyén üdvössége kerül az etika középpontjába) megkérdezhetnôk, vajon ilyen messzire kell-e nézni. Vajon nem a reneszánsz kori dr. Fausten vagy Faustus, röviden Faust, volt az új korszakot meghatározó „faustizmus” névadója, aki eladta lelkét a Gonosznak, mert gondolatain új nyelv, a kíváncsiság nyelve uralkodott?

A faustizmus felfelé és elôre törekvô, mindenekelôtt a nyugati lélek szimbóluma lett. De Spengler a faustizmushoz kapcsolja a hatalomra törô akaratot is.

Faust – a tudós, mágus és humanista – inkább szeretné föld és ég titkait érteni, sasként szárnyalni a világ felett, mint a hitükben üdvözültek közé tartozni. Mikor szövetséget kötött a Gonosszal, tettét nem szánta mások által is követendô normának, s amikor a Gonosz a lábai elé helyezte a világot, az már nem volt többé az övé. Az összetartozásból, a szeretet nyelvébôl mi sem maradt. Faust nem tartozott már az Isten népéhez, s a Gonosz sem volt a számára más, mint üzlettárs. Gyökértelen ember, kinek tekintete befelé fordul – ez volt Faust, nem is vitás. De vajon tudathasadásos volt-e?

Természetesen Faustból nem lett volna fausti lélek a belsô meghasonlás fenyegetése, szorongatása nélkül. Goethe verziója arról, hogy miben állt Faust drámája a szövetségkötés elôtt, tartalmazza ezt a fordulatot: „Az én keblemben – ah! – két lélek él,/ És el akarnak szakadni egymástól./ Az egyik durva kéj által nyûgöz,/ A világhoz kapcsol sok mohó szervvel,/ Másik az ôsök ligeteihez,/ A porból nagy erôvel felver.” ( Márton László fordítása)

Itt a „föld” és az „ég” ellentétét egyszerûen, teologikusan ábrázolja. A háttérben a középkori világkép dereng fel. De ami ezután következik, a különbözô tolmácsolásokban eltér: Goethe Faustja megmenekül a szeretet segítségével, Spiers és Marlowe korábbi verzióiban nem sikerül szeretetéhségét kielégíteni – öntelt, birtokolni akarja a lelkét –, s miután megtalált minden mást, amit keresett (a tudást és a gyönyört), a Gonosz elviszi magával.

Faust a test és a lélek, a látható és a láthatatlan szintézisét keresi a tudás és a tett tengelye mentén. Tudós, aki ki akarja tágítani tudásának határait, ugyanakkor élni és tapasztalni akarja saját tudását. Ez az ô ellentmondása, s hogy ezt legyôzhesse, kész eladni a lelkét.

Faust kifejezi tudásszomját. Nem tudja, mit „kellene tudni”, de aligha puszta adatokat. Talán a mágikus egység megértésérôl van szó? Az észalapú tudományos ismeretekbôl hiányzik a hitre jellemzô élménytartalom, és a hit sem több, mint jámbor tudatlanság. Melyiket fogadjuk el, mikor egyik sem kielégítô?

Szenvedélye nélkül Faustnak nem volna más lehetôsége az új, sajátszerû szintézis megtalálására, mint hogy elfogadja a hit szemellenzôit, vagy az egyre növekvô tudás élménytelenségét. De „skizofréniájában” ô még a zsarnok idô áldozata, és saját magában a földi és az égi két ellenkezô irányú törekvését látja.

Faust történetében egy átmeneti korszak ellentétei mutatkoznak meg. Az elvilágiasodás egyike volt a kor szólamainak a keresztény szimbólumvilág koncerttermében. Annak a kornak is megvolt a maga skizofréniája: a papok eszközökben nem válogatva, tûzzel-vassal védték hatalmukat, s a tudomány meghajolt a teológia elôtt. Jött Savonarola, mûalkotásokat égettek, majd elégették Savonarolát. Jött a reformáció, a gótika revansa. Az irodalomban Boccaccio és Rabelais az érzékiséget dicsôítette. Egyfelôl fanatikus áhítat, másfelôl mindent megengedô morál.

Faust és lázadás Isten ellen? Inkább Faust és lázadás a skizofrénia ellen.

Faust problémáját így is lehet értelmezni: Faust elölrôl akarja kezdeni. Nem a tudatlansághoz, hanem a mágikus tapasztalás forrásaihoz akar visszatérni (a tudás attól függ, amit nem tudunk, és valaminek a tudása azt jelenti, hogy valamit nem vettünk figyelembe).

A mágikus és a fausti fogalmaival játszadozó Spengler (aki ezeken történelmi állapotokat értett) 1917-ben végezte az utolsó simításokat A Nyugat alkonyához írt bevezetôjén. Ugyanabban az idôben vált Finnország önálló állammá. Milyen ironikus is voltaképpen az alkony békavilágába születnie egy független, civilizált államnak.

Spengler könyvét magasztalták és kárhoztatták, sôt már gyászbeszédet is tartottak fölötte. Bár „történelmi morfológiájáért” nem is fogadott volna el köszönetet. Nem baj. Engem fölvillanyoz mágikus látásmódja. Igazi kutató volt. Mágikus látásmódon azt a képességét értem, mellyel összefüggéseket és egységeket vesz észre ott is, ahol másban még a gondolat árnyéka sem sejlett volna föl.

„Ahhoz, hogy észrevegyük, hogy Pythagoras, Mohamed és Cromwell ugyanazon tendencia megtestesülései voltak a különbözô kultúrákban, meg kell szabadulnunk a történelem felszínes képétôl, és képessé kell válnunk arra, hogy fölébe emelkedjünk a mesterséges határoknak.” Spengler ezzel a kijelentésével azon a határon mozog, ahol a történelem nem történelem többé, hanem szimbolizmusba fordul át.

Az egységek megalkotása Spengler erôs oldala, már-már túl messzire is megy ebben. A történelem korszakai az ô számára megbonthatatlan egységek. A „kultúra” és a „civilizáció” külön történelmi korszakok, az utóbbi követi az elôbbit, s mindnek megvan a másiktól elváló, megkülönböztetô alakja. „A kultúrember belülrôl nyeri az energiáit, a civilizáció embere kívülrôl.” A kultúra életerejét intenzitásából és mély hitébôl meríti, pusztulása és a civilizáció kezdete pedig a fausti lélek extenzitásában rejlik, melyet széles látókörével talán maga Spengler is képvisel.

Ebbôl megsejthetô az ô ellentmondása. Nagyszerû fantázia, hipotetikus gondolatok bôsége – és mire való mindez? Betuszkoltatik egy végérvényes történelmi teória zsákjába.

A Nyugat alkonya írásakor Spenglernek nem lehetett képe a 20. század totalitarizmusáról. De az idô zsarnokságát ismerte. És értette is: „A skolasztika évei kínálják a történelemben az egyetlen példát a szellemi fegyelemre, amely egyetlen országban sem engedett megjelenni egyetlen, a kívánt egységgel szemben álló írást, beszédet vagy gondolatot sem. Ez a szellemi dinamika.”

Így a civilizáció korának történésze zavartalanul megvalósíthatta történeti morfológiáját, nagy projektjét: hogy megkeresse a teljességet a világképek egységeiben, nem pedig saját szabad, mágikus, esszéista nézôpontja felôl. Így aztán mi más is válhatott volna Spenglerbôl, mint egyéni, hipotetikus kísérleti gondolatokat kibontó esszéista, ellentétben külsô énjének céltudatosságával? Rejtett skizofrénia – itt is?

A test eszméje

Én egészre és darabokra bomlok. Mikor feloldódom a saját koromban, egyszerre érzem magam mindkettônek. Erôteljesen jelen vagyok önmagamban, de ugyanakkor zavart érzések közepette ellentmondásba is kerülök magammal, vagy kíváncsian vizsgálom, milyen nyugtalanul inog a testem, miközben úgy érzem, mindenem megvan, és „teljes életet” élek.

Írás közben van néha ilyen érzésem, talán azelôtt inkább megvolt, mint mostanában. Beletemetkezni az írásba olyan, mint az öncsonkítás. Tudjuk, mi tartozik a normális testiséghez, de csak gondolatban felelünk meg neki. Ez részben talán igaz, de én semmiképp sem értek vele egyet egészen.

Spengler kultúrteóriáit „biologikusnak” mondják. Ez a biologikusság bizonyos szempontból azt jelzi, hogy a kor ismét tudatára ébredt a testnek. Spenglert a kultúra története a test történetére emlékeztette: felnövekedés, felnôttkor, öregkor, elmúlás.

A középkori ember a lelki dolgokat is testileg élte át – senki nem kételkedett abban, hogy a pokol tüze ugyanúgy égeti a lelket, mint a tûz a testet. Késôbb a testet gépnek tekintették, mechanizmusnak, és így könnyû volt elfogadni azt az álláspontot, mely szerint az ember értékesebb, mint a test, mivel a lélek irányítja. A testnek nem volt ildomos saját hangját (vagy hangjait) hallatnia. A mai kor elfogadja a testet, és többet tud róla, mint a korábbi évszázadok, de megelégszik azzal, hogy objektumként fogja fel.

Így aztán írás közben én is hajlamos vagyok azt gondolni, hogy a testem megvan magában, ellátja a biológiai rutinfeladatokat, nekem nem is kell velük foglalkoznom. Ha dohányzom, tudom, hogy rákkal fenyegetem a testem. De a testem nem protestál, szereti a cigarettát, a pillanatnak él, és nem aggódik a holnap miatt.

De néha mégis ad életjeleket magáról, és amikor azt hiszem, hogy valami mást szeretne, vagy jól gondolom, vagy rosszul. Talán rosszul: hiszen lehet, hogy a testem mûterem-kritikát gyakorol, jobb ritmust kívánna a mondataimba, valami konkrétat az absztrakciók ellensúlyaként. Nem áll ki egyenesen a „saját érdekei” mellett, hanem kerülô úton akarja biztosítani jelenlétét és alakváltozásait ezekben a gondolati aktusokban, saját aktív idejévé alakítja a csendes megfigyelés pillanatait. Így a gondolatban végzett cselekvés a test szempontjából is teljes élet lehet.

Miként az iróniában, úgy a saját korunkban is lehetünk egyszerre jelen és távol; életközelben és attól elrugaszkodva; az idô tudatában és azt figyelmen kívül hagyva, és érezhetjük azt, hogy ebben az átmeneti állapotban a hatalmas égbolt alatt mozgunk szabadon és megkötözve, meghasonlottan, mégis önmagunkkal egységben.

Tudásvágy és tettvágy

Goethe azt mondja: Gyûlölök mindent, ami csak az ismereteimet növeli ahelyett, hogy tettvágyamat növelné. Goethe egységben képzeli el az embert, hídként, amely a tudásból az érzésen keresztül ível át a tettbe. De mit csináljunk, ha a tudatunkba jutó minden tudásnak csak egy töredéke vezet egyenesen a tettbe?

Nézzük a tévé híradását a Finnország partjai közelében történt tengeri szerencsétlenségrôl: a több mint 900 embert szállító komp elsüllyedt, néhányat megmentettek, talán még néhányat sikerül... Tôlünk, nézôktôl, nem kérnek segítséget, jobb, ha távol maradunk, nem zavarjuk a mentést és a vizsgálatot, már csak az hiányozna.

Ez csak egy példa az olyan tudásra, mely megadja az aktuális tájékozottságot, megrendíti az érzéseket, de elzárja a közvetlen cselekvés útját. Mikor az érzéseim nem vezetnek tettekhez, lelohadnak vagy általános nyugtalanságom részévé válnak: emlékezetemben hamarosan már csak egy adatként szerepel, ami megtörtént, és többé nem látom az összefüggést az adat és a cselekvés között. Tudásom és cselekedeteim skizofrén módon más-más irányban mozognak.

A legrosszabb esetben. De természetesen kell, hogy legyen másik lehetôség. Ezt egy hasonlattal lehetne megvilágítani: Beszélnek a némához, és a néma válaszolni akar. A beszéd felébresztette benne a „tettvágyat”, a válaszadás vágyát. De hogyan válaszolhatna ugyanazzal a cselekvéssel – beszéddel? A beszélô talán nem is vár választ, közölte csak, amit közölt. A néma olyan, mint az az ember, aki tud a bajról, mégsem tud a helyzetnek megfelelô cselekvést nyújtani. Akármit csinál is, azt a maga módján teszi, valami másfajta cselekvéssel válaszol, lehet az egészen egyedi vagy körmönfont, ha az élményvilágában összekapcsolódik a hallottakkal, és benne van a saját reagálása. Talán nevezhetnénk ezt lelki cselekvésnek is.

Goethe gondolata láthatóan nem való a média-társadalomba, amely eláraszt bennünket információkkal, anélkül hogy teret adna a megfelelô tetteknek vagy legalább ösztönözne ilyenekre. De az egyén esetében kár volna elsiklani e gondolat felett. Ahhoz, hogy az egyén megmaradhasson egyénnek, egységesnek, meg kell teremtenie a hidat, saját hídját a tudástól az érzésen keresztül a tettig, még ha kívülrôl nézve nem látható is mindig az idôbeli és logikai összefüggés.

Robert Musil terminusával élve a gyakorlati esszéizmus – amely szubjektív egységeket épít a közös valóság, s az adott kor feszültségeibôl – nem csak az egyén hangját képviseli korunkban (melynek legnagyobb része ködbe burkolózik), hanem a mágikus tapasztalatot is, melyben ki-ki a saját gondolati szabadságára van utalva, egyedül az idôben azzal az egyetlen tanáccsal, hogy a káoszból kihorgászott halak segítségével (melyek a keleti mitológia szerint az egész világot hátukon hordozzák) próbálja megôrizni önmagát.

Múlt és jövô közt

A történész és a futurológus azon vitatkozik, melyikük vizsgál fontosabb dolgokat. A történész azt mondja: A jövô számára mégiscsak az a fontos, hogyan éltek az emberek azelôtt. A jövô elôtt a történelem áll magát szemközt.

A futurológus így válaszol: Az, amit történelemnek nevezel, csak a jövô felé irányuló törekvés volt.

Arra repül seprûnyelén a boszorkány, és bekapcsolódik a társalgásba. Azt mondja: Hallottam, mirôl beszélgettek, kíváncsi vagyok, vajon én melyiket képviselem, a múltat vagy a jövôt?

A történész elneveti magát: Hát persze, hogy a múltat! Valamikor úgy gondolták, hogy a boszorkányok a Gonosszal cimborálnak. Ma már másképp gondolkoznak az emberek.

A futurológus ezt mondja: Vajon nem azokat hívták-e boszorkányoknak, akik képesek voltak megjósolni a jövôt? A boszorkányok a jövô emberei voltak.

Mire a boszorkány: Tudjátok, mit gondoltak mások a boszorkányokról, de mit tudtok ti rólunk? Mi a múlt és a jövô között mozgunk. Néhány évszázaddal ezelôtt máglyára hurcoltak bennünket. Aztán pedig nem voltak hajlandók tudomást venni rólunk. A tûz és a levegô között élünk.

A történész és a futurológus megsajnálja. Milyen boldogtalan is lehet a boszorkányok élete!

A boszorkány: Ki mondta, hogy boldogtalanok vagyunk? Nézzetek rám! Nekem itt van a seprûm. Ezzel most elröpülök, és többé nem láttok. Megtarthatjátok a múltat és a jövôt. Nekem van jobb dolgom is. Mi lehet jobb annál, mint hogy a saját korunkat éljük?!

Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következõ címre: lettre@c3.hu