ÉN IS CSAK EGY ÁLLAT VAGYOK, GONDOLKODÓ ÁLLAT

Biztos benne, hogy ez a szerkezet mûködik?

Elvileg igen.

Nem kéne inkább kipróbálnia? Nincsen nagy bizalmam a technikában.

Jó, akkor egy pillanat... Lám. A technikával szembeni nyilvánvaló ellenérzéseit leszámítva sem tesz olyan benyomást Nádas úr, mintha szívesen utazna.

Valóban nem szívesen utazom. Ha életem felét nem elszigeteltségben töltöttem volna, talán több kedvem lenne az utazáshoz. Elzárkózást a munkám miatt kerestem. Az állandó utazgatást nem tudnám ezzel összhangba hozni.

Írásaiban sajátos módon mégis mindig visszatér a cselekvésnek ezekre a köztes tereire – mint amilyen az utazás is –, és megpróbálja megvilágítani, mi is történik itt. Az utazás leírásai mégis mindig elmaradnak.

Nem vettem észre, hogy kihagytam volna ezt, de igaza van. Bár egyre-másra utaznom kellett, soha nem voltam oda érte. Vonaton utazni szörnyû. Autóval se sokkal jobb. Repülôvel meg – ez a lehetô legnagyobb csapás. Ettôl az egész világképem összeomlik. Felfoghatatlan, miként lehet az ember olyan ostoba állat, hogy megbízzon egy gépben.

Egy utazás a vonaton ezek szerint nem a megfelelô irodalmi ösztönzés az ön számára, hogy újra felfedezze emlékezetének tájait?

Nem, nem, túlságosan is kötôdöm a helyhez...

...mint amilyen az íróasztal, ahonnan az ember fölkerekedhet, anélkül , hogy ténylegesen ott kéne hagynia...

Nem, engem nem annyira a „fölkerekedés”, inkább a „maradás” jellemez. Bonnban most mindenesetre nem szívesen maradtam volna. (kinéz a vonatablakon az eliramló rajnavidéki tájra) Ezen a vidéken azonban el tudnám képzelni az életem, mondjuk egy kis faluban egy ideig. De például szállodát foglalni egy városban, ahol még soha nem jártam, képtelenség, úgyszólván lehetetlen. Egyszer a feleségemmel elutaztam egy hétre nyaralni. Valami a gyomrára ment. A bulgár orvosok nem tudtak rajta segíteni, haza kellett térnünk. Ezzel a nyaralás témája számomra be volt fejezve – egyszer s mindenkorra, hál istennek.

Milyen a hely, mely fogva tartja?

Olyan kérdés, amelyre ôszintén szólva, nehéz válaszolni. Ha csak rövid ideig maradok egy helyen, akkor kiszolgáltatom magam a véletlennek. Mindenesetre késôbb nem könnyû megmondani, hogy a „véletlennek” volt-e szerepe a további életemben, vagy az egész lényegtelen közjátéknak bizonyul, jelentéktelen dolognak, amit az ember hamar elfelejt.

Ezek szerint, mintha olyan ember volna, aki a rendezett viszonyokat többre tartja a sorsnál.

A rendezett viszonyok nincsenek ellenemre, de csak egy meghatározott keretben. Ide tartozik, hogy legyen íróasztalom, néhány lap üres papír, esetleg egy füzet. És hogy reggel nyolctól kettôig szabadon rendelkezhessem az idômmel, ne zavarjanak meg semmivel, ne legyen túl sok lárma körülöttem.

Mivégre ez a szigorú szabályozás?

Ha nem lennének ezek az órák, akkor nem élnék. Mélyen depressziós ember vagyok, mindig is az voltam, és valószínûleg az is maradok. És hosszú ideig tartott, amíg rájöttem, hogy a depresszió nem olyan dolog, amit le kéne gyûrni, hiszen még hasznára is lehet az embernek. Ha a társadalom csupa állandóan tevékenykedô, mániás emberbôl állna, már rég szétdurrant volna a világ. S hogy mégse durrant, azt a depressziósoknak, a nosztalgiázóknak meg a hasonló szörnyû alakoknak köszönhetjük.

Ezt a kétségbeesést, ezt az irritáltságot elég érzékletessé tette, ez az egyik leghatásosabb vonása németül most megjelent Évkönyv címû munkájának, amely amolyan naplóféle az 1987/88-as esztendôrôl. Az Emlékiratok könyve eposzával összevetve van még valami szembeötlô. Mindkét esetben egyes szám elsô személyû az elbeszélés. A regényben egy több rétegbôl felépülô elbeszélô én, az újabb könyvben a szerzô Nádas Péter beszél majdnem egészen maszkírozatlanul. Mintha az írással meg akart volna szabadulni a fikciótól, hogy közelebb kerüljön obszessziója magvához.

Ezt azért nem mondanám. Az Évkönyvvel inkább egy olyan nyitott formához hoz akartam eljutni, amelyben a fiktív elemek és az életrajzi elemek érintkeznek, és egy olyan szintre érnek, ahol ez az egész többé már nem fikció. Az egyes elemek természetesen vagy fiktívek vagy életrajzi jellegûek. Ám hogy milyen kontextusban állnak, azt ez esetben az én biográfikus énem határozza meg, és nem a fantáziám. Ahol például képtelen vagyok konfrontálódni egy eseménnyel, mert belehalnék a szégyenbe, ha beszélni kéne róla, ott elkezdek mesélni egy történetet. Ahol a történet kezd parttalan válni, ott gyorsan visszatérek a közvetlen tapasztalathoz. Éppen fordítva, mint ahogyan az Emlékiratok könyvében tettem.

Ami ugyanilyen elképesztô, az prózájának csillámló változékonysága. Idônként lírai vonásokat ölt, mintha szokott volna verset írni.

Nem is tudom, hogyan kell.

Tényleg nem?

Egyszerûen nem értem a pillanatot, amelyben a vers megszülethet. Egy történettel talán jobban meg tudnám ezt magyarázni. Egyszer azt mondta egy filmrendezô, akinek odaadtam elolvasni egy írásomat, hogy érdekesnek találja, de nem tudna vele semmit csinálni. Amikor megkérdeztem, hogy miért nem, csak annyit mondott: „Nem tudnám hová állítsam le a kamerát.” Én sem tudom, hogy a költô hová állítja a kameráját. Illetve, ha már leállította, ha már leírt egy rendes mondatot, akkor miért nem folytatja így tovább? Normális mondatokkal?

Jó kérdés. De térjünk vissza a korábbiakra. Prózája másfelôl szorongató, zavarba ejtô képszerûséggel taglalja a morális eltévelyedések patthelyzeteit. Magyarázatképpen mégis egy majdnem ósdi hangzású fogalom bukkan fel gyakorta: a démonok.

N.P. Olyan gyakran azért nem bukkannak fel, és ha igen, akkor is csak az Évkönyvben.

Nem egészen. Az Emlékiratok könyvében, legalábbis az elején, szintén szó van róluk.

Igen? A démonokat a filozófus Xenophóntól vettem, aki szintén írt egy Lakomát, és egy könyvet Szókratész démonjairól. Valószínûleg Szókratész volt az elsô, aki démonokat iktatott be közvetítônek az istenek és az emberek közé. A lélek szinonimájaként is használom ôket... A démonok nem negatívak, nem pozitívak, ahogy máskülönben a lélek sem. Az emberi jelenség részei, de azt már nem lehetne megmondani, hogy az emberi testhez tartoznak-e, vagy inkább a bennünk lakozó istenekhez. Itt vannak, megfigyelnek, kísérnek bennünket, és szörnyûséges vagy hízelgô dolgokat suttognak a fülünkbe. (A beszélgetést egy pillanatra a kalauz szakítja meg, aki a hangosbeszélôn keresztül rutinszerûen sorolja a következô állomásokat. Nádas véletlenszerûen kiválaszt egyet, felnevet): Elméletileg kiszállhatna az ember Wittlichben, hogy örökre ott maradjon.

Nem is rossz ötlet...

Talán a maga démonja, de nem az enyém szerint.

A magáé talán azt sugallta, hogy Gombosszegen szálljon ki?

1963-ban töltöttem ott három napot egy riport miatt. Ezek esôs napok voltak, csak néha-néha derült ki az ég. S ha ilyenkor a helybeliek kijöttek a házukból, olyan boldognak látszottak, amit másutt alig tapasztaltam. Valamiféle közvetlenséggel közeledtek a dolgokhoz, az emberi vagy állati kíváncsiságnak valamilyen eredendô formájával. A kíváncsiságot az emberek általában leplezik – ami nagyon sok kárt okoz – minden alkalommal egy egész labirintuson kell átbotorkálnunk a másik emberig, mert nem meri magát elárulni. Évtizedekig álmodtam errôl a faluról, tényleg álmodtam, visszatérô álmomban ez volt nekem a paradicsom. Amikor a fél országot beutaztuk már, hogy találjunk magunknak egy új helyet, ismét eszembe jutott ez a falu. Egy álmomhoz tértem vissza hát.

Vajon ez az éppen említett kíváncsiság, ami depressziósoknál elég szokatlan, összefügg-e azzal a bámulatos könnyedséggel, mellyel írásaiban az erotikát kezeli?

Bizonyára köze van az észlelésnek egy bizonyos szintjéhez. Nekem az volt a fô problémám, hogy megtaláljam a magyarban azt a nyelvet, amellyel be lehetne járni az észlelés e birodalmának az úttalan útjait. Máskülönben soha nem értettem, hogy az európai irodalom miért kerülte meg ezt a fontos területet, s miért elégedett meg csupán utalásokkal vagy obszcenitásokkal. Mindkettô kétségtelenül jó és hasznos. De végsô soron mégis csak szélsôségek, megközelítôleg sem írják le mindazt, amit az erotikus észlelés közben gondolok, képzelek vagy érzek. Évtizedekig kéne dolgozni, hogy ezt rögzíteni lehessen.

Ez csupán egy feltételezés, de ha az ember Kundera, Klíma vagy Nádas könyveit olvassa, akkor úgy tûnik, mintha a szerelem és az erotika sokkal nagyobb szerepet játszana bennük, mint a például a német irodalomban. Lehetséges lenne hogy ezt egy sajátos „keleti-blokk élményre” kellene visszavezetni, amelyik a személyes közelségen alapul, amit mintegy végsô menedékként élhettek meg a totalitarizmus idején, és ezért tudják intenzívebben leírni?

A közelség valóban nagyobb volt. De ezáltal a problémák azonnal alapvetô életproblémákká is változtak, amelyeket két ember, akinek köze van egymáshoz, se Keleten se Nyugaton nem tud megoldani. Ha ellenben a nagy irodalmat nézzük, akkor világos, hogy mindig inkább a szabadságról van szó, semmint a szerelemrôl. A Rómeó és Júlia vagy az Effie Briest inkább szociális konfliktusokkal, mint szerelmi konfliktusokkal foglalkozik. Az ösztönnel csak látszat szerint élem át emberi szabadságomat – ezt a tételt akartam megdönteni, amikor elkezdtem írni az Emlékiratok könyvét. De írás közben rá kellett jönnöm, hogy még az ágyban is erôsen befolyásol a politikai szabadság hiánya. Vagy legalábbis egészen másként viselkedem, mint az az ember, aki számára a politikai szabadság születésétôl fogva jogilag biztosítva van.

Mindig visszatér a szabadsághoz és a fantáziához. Ezek a fogalmak a nyugati világban legalább olyan köznapiak, mint a Coca-Cola vagy a jeans...

Nem, ezt nem hiszem el magának.

...ezek a mûvében központi kategóriák.

Számomra a kettô szorosan összekapcsolódik. Az egyik kiegyenlíti a másikat. Amit a fantázia teremt, a tapasztalattal kell ellenôriznem, – helytálló-e vagy sem. Amit pedig a tapasztalat kínál, meg kell, hogy mozdítsam a fantáziámmal. Nem érdekel sem a dokumentáció, sem az ábrázolás másik véglete, amelyben egy szürrealisztikus mozzanat játssza a fôszerepet. Engem a két elemnek, a tapasztalatnak és a képzeletnek valamifajta egymásbajátszása érdekel. És ami a szabadságot illeti – nem annyira a személyes szabadságra gondolok, hanem arra, amirôl a IX. szimfónia zárókórusa énekel, – minden ember testvériségére. Amit én keresek, az nem a nemekre vonatkozó, nem a nemi szervekhez kötôdô szerelem. A szabadság nem csupán politikai és szociális kérdés, érvényesülnie kell a másik emberhez való viszonyban, a saját érzéseinkben is.

Annak alapján, ahogyan beszél, azt hihetném, hogy egy politikus íróval van dolgom.

Nem azért védekezem a politikus író fogalma ellen, mintha inkább esztétának tartanám magam. A történelem fontos szerepet játszik a munkámban, a politika is. A munkámból mindenesetre megpróbálok bizonyos dolgokat kiszûrni, és inkább emberekkel kapcsolatba hozni. Ha például emberi közösségrôl beszélek, akkor nem szocialista vagy fasiszta közösségre gondolok, hanem az emberi észlelés közösségére. A politikainak azért sikerült annyira eluralkodnia, mert az emberi észlelés közösségének szintjét eléggé elhanyagoltuk. Politizáló ember vagyok, természetesen. De azt szeretem, ha a politika az ôt megilletô helyen marad, ha nem fôszerepet játszik .

Meglehet, hogy a problémák megold s megoldásának kulcsa tényleg az észlelés síkján keresendô, az Évkönyvben legalábbis mégse jut vele messzire.

Biztos vagyok benne, hogy a társadalmi fûzô olyan szoros, hogy már egyáltalán nem érhetjük el, amit valójában óhajtanánk. A szabadság fogalmát a demokratikus társadalmak a jog fogalmával cserélik össze. Azt hiszik, ha az ember jogai garantálva vannak, attól már tényleg szabad. De igazán szabad csak akkor vagyok, ha nem minták kényszerítik rám a viselkedésemet. Illetve a viselkedési mintáknak nem jogi mércékhez, hanem az ösztöneinkhez kéne igazodniuk.

Gondolja, hogy mindez elejét vehetné a balkánihoz hasonló atavizmusba való visszaesésnek?

(indulatossá válik) Visszaesés az atavizmusba – ez egy teljesen elhibázott gondolat, amelyet a nyugati társadalom arra használ, hogy a saját hallatlan kulturáltságával vigasztalja önmagát. Ez egy rettenetes öncsalás, hazugság, hiszen a civilizáció végül is annyit jelent, hogy több tárgyat használok az életemhez, nem pedig azt, hogy fejlettebb vagy erkölcsösebb vagyok. Ezeket az úgynevezett visszaeséseket a végtelenségig lehetne sorolni. Mindenki egyformán magában hordja a kulturált és az atavisztikus vonásokat. A következô pillanatban az én kultúrámon is áttörhet az atavizmusom. Persze mindent elkövetek, hogy ez ne történjék meg. De hát én is csak egy állat vagyok, egy állat, aki gondolkodik.

Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következõ címre: lettre@c3.hu