SZÍVÉLYES ÜDVÖZLETTEL FEDERICO SANCHEZ

A fordító elôszava: Valaha – egy másik életben? – Jorge Semprunt Federico Sancheznek hívták. Kommunista volt. Illegális pártmunkás. Spanyol grand, aki el akarta törölni a múltat... De már ez sincs, a háborúnak vége, Federico Sanchez, más néven Semprun, a Franco utáni Spanyolország szocialista kormányának minisztere lett.

Mi maradt a földalatti aktivistából? Hogyan szolgálhatja az egykori marxista a demokráciába oltott királyságot? Milyen emlékektôl, milyen reményekbôl ötvözôdik új személyisége? Lényegében ezeket a kérdéseket, illetve a rájuk adható válaszokat elemzi ez az 1993-as gunyoros, mélabús könyv, szinte naplószerûen, de természetesen az „emlékezés az emlékezésben” jól kimunkált sempruni módszerét is bevetve.

Megtaláljuk benne Hemingway-t, Juan Carlost, Raisza Gorbacsovát, Primo Levit és Felipe Gonzalest. Megtaláljuk szûkebb térségünk, Középkelet-Európa, s ezen belül szûkebb hazánk ma már részben bukott, részben pedig megdicsôült politikusait. Továbbá megtaláljuk benne a kétkedô regényíró emlékeit arról a századról, amelynek alkonya nem váltotta be hajnali ígéreteit. Korántsem. Federico Sanchez nincs többé. Helyette Jorge Semprun küldi nekünk szívélyes üdvözletét...

– Teljes sebességgel repülünk, gépünk rádiókapcsolata megszakadt, a reptéren, ahol le kell szállnunk, nincs világítás... Hát, így állunk!

Budapest, 1989. április 26, szerda. Grósz Károly, a magyar kommunista párt fôtitkára beszél. A párt éppen szerkezetet, programot és nyelvet változtat, imigyen próbál alkalmazkodni a körülményekhez. A népek tavaszán Közép-Európát szép lassan átalakítja a demokratizálódás mély, ellenállhatatlan, társadalmi és politikai folyamata.

Másfél hónappal e hivatalos magyarországi látogatás elôtt, március 9-én Felipe González meg én elhatároztuk a Moncloában, hogy a Kultuszminisztérium rendkívüli figyelemmel fogja kísérni az európai kommunista országokat, amelyek nyitottabb politikai formák irányában fejlôdnek.

Ezt a folyamatot – részben szándékosan – Mihail Gorbacsov reformpolitikája indította el. A múlt században egy francia diplomata jellemezni akarta a cári Oroszország némely szabadszellemû gondolkodójának reformtörekvéseit, s azt mondta: ahhoz, hogy a végeken ne mozduljon semmi, csak meg kell piszkálni a közepét. Vagyis úgy tenni, mintha reformokat vezetnének be az Udvarban, hogy a Birodalom továbbra is rajta tarthassa a kezét Közép-Európa népein. Mihail Gorbacsov a maga részérôl kénytelen volt éppen az ellenkezôjét tenni, ha tovább akart menni a reform útján. Kénytelen volt mozgásba lendíteni a végeket, Sztálin egykori birodalmát, hogy a központban, Moszkvában ki ne csússzon a hatalom a kezébôl.

Ebben az általános átalakulási folyamatban a szovjet tömb némelyik országa elôbbre tartott, mint a többi. Például Lengyelország és Magyarország, míg Csehszlovákia és Kelet-Németország mint a konzervativizmus meg az elnyomás erôdje tartotta magát.

Többféle okkal magyarázható ez az eltérés, olyan okokkal is, amelyeket nehéz volna pontosan meghatározni, például vannak-e vagy nincsenek olyan személyiségek és csoportok, akik, illetve amelyek megtestesíthetnék és irányíthatnák a reformmozgalmat? Magyarország és Lengyelország elônye történelmi okokból kifolyólag könnyen érthetô. Elôször is, mert e két ország 1956-ban fellázadt a külföldrôl importált sztálinizmus ellen. Bármi lett is a végkifejlete e népi és nemzeti felkelésnek – amelyet Magyarországon eltiportak, de amely Lengyelországban gyôzött, Gomulka meg Gierek idején a kommunista vezetés hajlandó volt legalább részben megújulni, hogy megtarthassa a hatalmat, és némiképp megtagadni az engedelmességet –, a széles körû társadalmi megmozdulás néhány kivételes intézkedés bevezetésére kényszerítette Moszkvát. Egy szó, mint száz, a kiontott vér és a vállalt kockázat árán a magyarok meg a lengyelek különleges helyzetet élvezhettek a birodalom zárt rendszerében.

Spanyolország, amely június végéig elnökölt az Európai Közösségben, rendkívül fontosnak tartotta, hogy ezeknek az országoknak a sorsát figyelemmel kísérje. 1989 tavaszán senki sem merte volna megjósolni, hová fejlôdnek az események. Egyvalami azonban bizonyos volt. Bármilyen viszontagságok közepette, bármilyen módon, hevesen vagy békésen, de immár elkerülhetetlennek látszott a sztálini Birodalom felbomlása, s visszafordíthatatlannak a demokratizálódás folyamata. Attól függôen, hogy milyen ütemben zajlik le ez a történelmi átalakulás, amely itt-ott bátortalanul és veszélyek közt folyt, másutt viszont immár féktelenül, mindenesetre elôbb-utóbb várható volt, hogy a kommunista rendszer megszûnése számottevô hatással lesz az egyesült Európa szerkezetére.

Fel kellett rá készülni.

Maga Felipe González, mint kormányfô és Francisco Fernandez Ordoñez, mint külügyminiszter, fogja meghatározni Spanyolország politikai irányvonalát. Márciusi beszélgetéseink során – a kilencedikin, amelyet már említettem; továbbá a kultuszminiszterek nemhivatalos Santiago de Compostela-i értekezletén, 29-én – Felipe González megállapodott velem, hogy a Kultuszminisztérium mindent megtesz ebben az ügyben, amit tud. Ezért kezdeményeztük ezt a hivatalos magyarországi utat április végére.

Magyarország ama ritka kelet-európai országok közé tartozott, amelyeket nem ismertem. Soha nem volt alkalmam oda utazni, még kevésbé ott idôzni, kivéve egy rövid reptéri várakozást, még abban az idôben, amikor kommunista vezetô voltam. Mégis ezzel az országgal volt a legszorosabb kapcsolatom. Mondhatnám, a legbensôségesebb. Azokra a szellemi kapcsolatokra gondolok, amelyek író és olvasó közt jöhetnek létre.

Pedig csak két regényemet fordították le magyarra – a két elsôt, A nagy utazást meg Az ájulást, az utánuk következôket betiltották –, de elôttem mindmáig nagyrészt rejtélyes körülmények folytán ezek a könyvek népszerûek lettek, azt talán mégsem feltételezhetjük, hogy Lukács György puszta érdeklôdése miatt kedvelték meg ôket annyira. Mindig Magyarországról kaptam a legizgalmasabb olvasói leveleket. Magyarországról jöttek a legigényesebb látogatók. Párizsban évente többször csengettek nálam. Ajtót nyitottam, a folyosón állt egy fiatalember vagy fiatalasszony. Tekintetükbôl olyan nyilvánvaló kétségbeesést olvastam ki, amelynek alapján rögtön azonosítottam ôket: Budapestrôl jöttek. Az elsô, aki imigyen becsöngetett hozzám, és aki a kérlelhetetlen és gyengéd tekintetû magyar látogatók hosszú sorát megnyitotta, Szabó István filmrendezô volt, a 60-as évek közepén. Filmre akarta vinni A nagy utazást.

Amióta könyveim jelennek meg, két menedékem, két vigaszom van azokban a zavart, csalódott pillanatokban, amelyekben meg kell állapítanom: viszonylag milyen korlátozott az én francia olvasóközönségem. Az egyik menedék, hogy felidézem Maurice Nadeau megállapítását Malcolm Lowryval kapcsolatban, ha nem tévedek, A vulkán alatt fordításához írt elôszavában. Azt írja, hogy a könyv Franciaországban úgy fogy, ahogyan a remekmûvek: évente néhány száz példány. A második menedékem vagy vigaszom az volt, hogy felidéztem Magyarországot. Akárcsak Montand Luna Park címû dalában, Párizsban senki voltam, Budapesten pedig valaki!

Ez be is bizonyosodott április 27-én, csütörtökön, amikor egy belvárosi könyvesboltban dedikációt szerveztek nekem. Annyi év tilalma után éppen megjelent a Ramon Mercader második halála. Az olvasók azonban a régebbi regényeket is elhozták, némelyiket megviselt állapotban, rongyosra olvasva, mivel kézrôl-kézre adták. És a legtöbb olvasónak volt kérdeznivalója. Vagy mesélnivalója: az egész délután ráment.

Egyszer csak, amint leírtam a dátumot A nagy utazás egyik példányát dedikálva, rádöbbentem, hogy áprilisban járunk. Hosszú évek óta elôször fordult elô, hogy az április hónap észrevétlenül telt el. Vagyis úgy múlt el, hogy semmi sem idézte fel buchenwaldi emlékeimet. A tábort április 11-én szabadította fel az amerikai 3. Patton sereg. Franciaországban mindig megemlékeztek a Deportáltak Napjáról, a hónap vége felé. Nagyjából a budapesti úttal egy idôben. Az április hónapot mindig nehezen élem túl. Úgy értem, nehezebben, mint az év többi hónapját. Mindig kénytelen vagyok újra megélni a halál emlékét. Mi több, magányosan: a halál emlékét lehetetlen az élôkkel megosztani, bármily közel állnak hozzánk. Nem is illene próbálkozni vele.

Szóval leírtam az április 27-i dátumot, és eszembe jutott Buchenwald. Elôször jutott így eszembe. Hosszú évek óta elôször fordult elô, hogy nem jelentkezett áprilisban az a különös szorongás. Hogy nem terhelte az emlékezetemet, nem nyomasztott hétköznapi cselekedeteim közepette, nem vette el az életkedvemet, nem idézte fel halottaim arcával együtt a régi lidérceket. Arra gondoltam, talán a hatalom teszi. Talán a politikai hatalom, amely a jövô ábrándjába ringatja az embert, amely semlegesíti a halál emlékét.

A dedikálás elôtti este fogadott bennünket Grósz Károly a még uralkodó párt székházában, de e párt egyeduralma napról-napra csökkent.

A helyzet gyökeresen megváltozott Magyarországon. Szabad választásokat terveztek, visszavonhatatlanul fejlôdött a politikai pluralizmus, a Párt – ezúttal nagybetûvel, hogy tévedés ne essék – székháza azonban még ugyanolyan, mint az összes többi, amelyeket Kelet-Berlintôl Moszkváig megismertem. Ugyanaz a bútor, ugyanaz a szertartás, ugyanazok a vizeskancsók, ugyanazok a cukorkás meg aprósüteményes tálkák, ugyanaz a merev formalizmus.

A szóhasználat azonban változott.

Pár hónappal korábban elképzelhetetlen lett volna, hogy egy fôtitkár olyan szavakat használjon, mint amilyeneket Grósz Károly éppen az imént mondott ki.

– Teljes sebességgel repülünk, gépünk rádiókapcsolata megszakadt, a reptéren, ahol le kell szállnunk, nincs világítás... Hát, így állunk!

Gondoltam, Grósz elég jól összefoglalta a magyarországi helyzetet. Egy részlet kivételével, amely nem elhanyagolható: nem ismerte az úti célt. Nem tudta, melyik reptéren kell landolni. De még ha tudta volna is, még ha képes lett volna is megtervezni a repülést, az útirányt, nyilvánvaló volt, hogy nem fogják a kezében hagyni a parancsnokságot az út végéig.

Csak oda kellett figyelni Grósz Károlyra egy órán át, s az ember tudta, napjai meg vannak számlálva. Következésképpen fel kell venni a kapcsolatot az ellenzéki erôkkel, amelyek majd ki tudja mikor, de feltétlenül Magyarország élére kerülnek.

Éppen ezért mindenféle külön engedély nélkül, hivatalos látogatásaimon kívül tárgyaltam néhány demokratikus szervezet képviselôivel. ‘k is teljes sebességgel haladtak, ôk azonban pontosan tudták, melyik reptéren akarnak landolni, mondhatnám, kiforgatva Grósz Károly szóvirágait.

Ezeket a tárgyalásokat nem tudtam volna lebonyolítani, ha nincs a budapesti spanyol nagykövetségen Gerardo Bugallo, a ragyogó ifjú tanácsos. Rendkívül jól tájékozott lévén a kelet-európai politikai helyzetben, amelyet magyarországi megfigyelô helyérôl metszô élességgel elemzett, 1989 tavaszán, fél évvel a berlini fal leomlása elôtt, tôle kaptam a legpontosabb látleletet, a legtalálóbb elôrejelzést az éppen összeomló kommunizmusról, s ennek elôrelátható következményeirôl, amelyek majd kihatnak Európára, a világra.

Természetesen fogalmam sincs, vajon ennek az éleslátásnak a nyomait ôrzi-e a spanyol diplomácia levéltára, tanúsíthatják viszont a budapesti beszélgetéseinkrôl készült jegyzetek meg egy késôbbi, hosszú levél, amelyben az ifjú tanácsos felállította nekem kelet-európai tapasztalatainak pontos mérlegét.

A demokratikus magyar ellenzék egyik csoportjával találkozván viszontláttam Konrád Györgyöt. ‘t 1983-ban Berlinben ismertem meg. Azon az író-találkozón, amelyre Lev Kopelevvel, Peter Schneiderrel, Hans Christoph Buch-hal és magával Konráddal együtt hívtak meg, és amelyet azért szerveztek, hogy megemlékezzünk a nácik hatalomra jutása utáni elsô könyvégetések 50. évfordulójáról.

Attól fogva tartottuk a kapcsolatot, mivel a magyar értelmiség iránt érzett rokonszenvem most is mûködésbe lépett.

1991 októberében, miután kiléptem a kormányból, meghívott a német könyvesek szövetsége, amely neki ítélte értékes évi díját, a Friedenspreist, s felkértek, méltassam Konrád Györgyöt a díj ünnepélyes átadásakor. Ez utóbbi, mint minden évben, akkor is a Frankfurti Könyvvásár idején zajlott. Az ünnepély helyszíne említésre méltó: a Paulskirche, amelyben a német alkotmányozó nemzetgyûlés az 1848-as tavaszi forradalmi mozgalom után összeült, és amelynek alkotmányozó munkája, noha befejezetlen maradt, nem érdemelte ki a fiatal Marx epés megjegyzéseit.

Az ünnepség után, a hivatalos ebéden Richard von Weizsäcker, a Német Szövetségi Köztársaság elnöke mellé ültettek. Az ebéd nagy része alatt Hegelrôl meg Felipe Gonzálezrôl beszélt. Hegelrôl, mert idéztem Konrád Györgyöt méltató beszédemben. Németországban voltam, az európai történelemrôl, a közép-európai demokratikus átmenetrôl beszéltem: nem feledkezhettem meg Hegelrôl. Aufhebung-elméletét kritizáltam, amelyet aljasnak (németül: unselig) neveztem. Ez izgatta von Weizsäckert, kért, fejtsem ki részletesebben, miért van bennem ilyen elemi indulat a nevezett felfogás ellen. Megpróbáltam.

Szerencsére Hegel dialektikája nem foglalt le bennünket az egész ebéd alatt. Felipe González jobban érdekelte a Szövetségi Köztársaság elnökét. Benne voltam a kormányában, mit tudok neki mondani Felipe Gonzálezrôl? Richard von Weizsäckert érdekelte Európa, a szerep, amelyet Spanyolország játszhat Európában a demokratikus átalakulásban és a területi autonómiában szerzett tapasztalataival. Az a szerep, amelyet máris játszott, különösen Felipe González erôs és céltudatos európai törekvésének köszönhetôen. Hogyan lett ez utóbbi ilyen tagadhatatlanul európai államférfi?

Mélységes politikai hivatástudata tette azzá, mondtam a Szövetségi Köztársaság elnökének. Elemi erejû elkötelezettsége, amelynek jegyében legfôbb törekvése Spanyolország demokratikus megújítása. A demokratikus államrend, amelyet a maga törékenységében oly nagyon megcsúfolt hazánk jelenkori történelme, táplálja Felipe González európai elhivatottságát. A 20. század összes nagy spanyolja – és Felipe González vitathatatlanul közéjük tartozik – azért állt ki olyan elszántan az európai érdekekért, mert hazánkat, nagyon sokszor sikertelenül, a reform útjára szerette volna vinni, s ki akarta ragadni különc maradiságának pimasz és gyûlölködô archaizmusából.

Ez a leghelytállóbb magyarázat, válaszoltam nagy merészen Richard von Weizsäckernek azon az 1991. októberi napon, amelyen Konrád György Friedenspreisét ünnepeltük.

Két évvel korábban végül is találkoztam Budapesten a kultuszminiszterrel. Amikor megérkeztem, a tárca gazdátlan volt, éppen ama politikai mozgolódások miatt, amelyek akkoriban az országot jellemezték. Azért mégis találkoztunk néhány vezetô személyiséggel a minisztériumban. Nem volt valami izgalmas.

Az új miniszter, ez a készséges férfiú, foglalkozására nézve történész, tökéletesen tisztában volt átmeneti helyzetével.

Konrád Györggyel meg a magyar demokratikus ellenzék többi képviselôjével folytatott beszélgetéseim nyomán az az ötletem támadt, hogy ki kellene használni az Európai Közösség kultuszminisztereinek találkozóját, amely három héttel késôbb – egész pontosan május 18-án – lesz Brüsszelben, az én elnökletemmel, s ebbôl az alkalomból egy politikai gesztussal támogathatnánk Lengyelországot és Magyarországot, e két közép-európai országot, amelyek a demokratizálódás nehéz útjára készültek. Gondoltam, ha a brüsszeli összejövetelre küldöttséget hívunk e két országból, csak hasznára válhat a Közösségnek. Így nyilváníthatjuk ki, hogy az Európába vezetô egyetlen út a politikai demokratizálódás. Mellesleg pedig arra ösztönöznénk ezeknek az országoknak a demokratikus erôit, amelyek a jövô letéteményesei, függetlenül attól, melyik esélyes fut be, hogy legfontosabb célkitûzésük az legyen: eljussanak Európába, és lehorgonyozzanak. Úgy véltem, egész Európa stabilitása, magán a Közösségen kívül, ezen múlik.

Az új miniszter azonnal elfogadta meghívásomat. Mégpedig a felajánlott feltételekkel. Tekintettel a változó, forrongó körülményekre, elképzelhetetlennek éreztem, hogy csak a miniszter képviselje Magyarországot. Azt javasoltam neki, a küldöttségbe vegye be és hozza magával az ellenzék tekintélyes képviselôjét. Úgy vélem, Konrád György éppen megfelelô jelölt, mondtam neki.

A magyar miniszter azonnal elfogadta a brüsszeli meghívást, a mondott feltételekkel.

Április végén, miután visszatértem Madridba, ugyanezt a meghívást, ugyanezekkel a szavakkal, eljuttattam a varsói kormányhoz, javasolván, hogy küldjék el Brüsszelbe a kultuszminisztert meg a Szolidaritás képviselôjét.

Lengyelországban is elfogadták a meghívást.

Meg kell hagyni, június elejére kitûzték a szabad választásokat, amelyeknek kimenetele kétséget sem hagyott a Szolidaritás képviselôinek gyôzelme felôl.

Legnagyobb meglepetésemre Brüsszelben merültek fel nehézségek. Állandó képviselôinknek a Közösségben, Carlos Westendorpnak és Javier Elorzának minden ügyességére és konokságára szükség volt, hogy a Tizenkettek nagyköveteinek bizottsága elfogadja javaslatomat. Minek nyúlnánk bele Közép-Európa darázsfészkébe? Minek hívjunk meg olyan országokat, amelyeknek jövôje teljesen bizonytalan? Hozhat-e egyáltalán ilyen politikai döntést a kultuszminiszterek tanácsa? Minden lehetséges kifogás elhangzott, hogy ne kelljen elfogadni ezt a kevéssé szokványos kezdeményezést.

Végül javaslatomat elfogadta az állandó képviselôk bizottsága, de néhány kikötéssel. Meg kell vallanom, meglehetôsen übüi kikötésekkel.

Elôször is Lengyelország és Magyarország küldöttsége nem vehet részt, még szavazati jog nélkül sem, a kultuszminiszterek hivatalos ülésén. Ha vége az ülésnek, akkor fogadhatjuk vendégeinket. De nem abban a teremben, ahol a hivatalos ülés lezajlott. (Miféle fertôzéstôl féltek? Miféle tisztaságra akartak ügyelni?) Végül – és kétségtelenül ez volt a legképtelenebb feltétel –, vendégeinket nem fogadja a Közösség tizenkét minisztere. Csak a trojka (vagyis az éppen hatályos elnökbôl, elôdjébôl és utódjából álló hármas csoport, akik ábécérendben követik egymást) fogadhatja a keleti küldötteket, és csak ôk tárgyalhatnak velük.

Mindeme viszontagságok ellenére az összejövetel sikeres volt. Az Európai Közösség központjában elôször hallatták hangjukat azok a demokratikus erôk, amelyeknek felbukkanása hamarosan felforgatja Kelet-Európa politikai térképét. Kétségtelen, hogy a kultuszminiszterek összejövetelének ürügyén, amely a Közösség többi fórumánál kisebb súlyú, alacsonyabb rangú, mégis megtettük az elsô lépést. Ami annál is beszédesebb volt, mivel elôzô nap, május 17-én, Kelet-Németország, Románia és Csehszlovákia közösen és határozottan szembeszállt a magyarországi reformfolyamattal.

Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következõ címre: lettre@c3.hu