MIÉRT BOLDOGTALAN AZ ÉRTELMISÉG?

Azt mondta nemrégiben, hogy az értelmiség boldogtalan. Miért gondolja, hogy az?

Némi iróniával mondtam, mert az értelmiségiek a maguk választotta boldogtalanságtól szenvednek, attól, hogy értelmiségiek akarnak lenni, távolságot akarnak tartani, akár szégyenérzetbôl vagy vívódásból, akár a kritika jeleként. Sosem tudnak megbékélni magukkal: ez alapfeltétele az értelmiségi létnek. Hogy miért boldogtalanok ettôl eltekintve is? Azért, mert – ha jól látom – manapság nem számítanak már olyan sokat. Nincsenek olyasféle társadalmi mozgalmak, mint a mi mozgalmaink a 60-as és a 70-es években, amelyeknek elméleti gyökereik is voltak. 1968 májusa körül, de korábban is, olyasféle konstelláció alakult ki, amely önmagában megoldáshoz segítette a dolgokat. Nem kellett megfogalmaznunk vagy megoldanunk elméleti és gyakorlati problémákat. Jelen volt valamiféle – autonóm – elmélet, amely ugyanakkor magától összekapcsolódott a tudatos társadalmi cselekvéssel – vagy az öntudatlannal, ha éppen arról van szó. Nem volt szükségképpen tudatos osztály-ideológia vagy tömeges ideológiai praxis. De mozgalom volt. Azt hiszem, az értelmiségiek érezték ezt az energiát, s anélkül is érezhették, hogy valamilyen csoporthoz csatlakozniuk kellett volna, vagy egy személyesebb szinten is vállalniuk kellett volna a mozgalmat. Emlékszem például az Utopie címû folyóiratra, amely kis példányszámban jelent meg, és nagyon kevés példány fogyott belôle. Nem volt irodánk, nyilvánosságunk sem volt. De úgy éreztük, hogy valakinek írunk. Nem azt mondom, hogy mi boldogok voltunk. Kedvezô kritikai pozíciót foglaltunk el, abban az értelemben „kedvezôt”, hogy radikalizmusa annak a lázadásnak az energiájából táplálkozott, amely a társadalom egyik részében folyt. Mindez a 70-es évek vége felé lassan lecsengett. Az energia felélte magát. Az én esetemben legalábbis így volt.

Részletezné egy kicsit a saját esetét?

Az energiavesztést abban érzem, hogy nincs kapcsolatom az értelmiséggel. Nem integrálódom teljesen az értelmiségi hálózatba, klikkekbe és melegházakba. Ugyanakkor nem is intézményesedtem teljesen, azaz nem épültem be az egyetemi rendszerbe sem. 1968 táján az egyetem meleg, pezsgô hely volt, én azonban akkor sem kötôdtem hozzá nagyon szorosan. Ennek az az eredménye, hogy most sokkal távolibb, elszigeteltebb és sérülékenyebb a helyzetem. Így aztán megérzem ezt a lelassulást, illetve ennek a társadalmi-intellektuális energiának az eltûnését. Talán erôsebben érzem, mint más értelmiségiek, habár úgy gondolom, hogy a probléma elég széles körben jelentkezik, s kétségtelenül olyan értelmiségiek is szembesülnek vele, akik nem annyira híresek. Biztos vagyok benne, hogy még az olyan tekintélyes és nagy területen mûködô ember is, mint Foucault volt, megtapasztalta ezt a visszaszorulást és kapcsolatvesztést. E kapcsolatvesztést a szocialisták hozták felszínre, akik, amikor hatalomra kerültek, felszólították az értelmiséget, hogy vegye ki a részét a társadalmi életbôl. Erre a felszólításra nem érkezett válasz. Az értelmiségi pozíciót nem sikerült lefordítani a politikai cselekvés vagy magatartás nyelvére. Véleményem szerint ez csak tovább mélyítette azt a történelmi közömbösséget, amelynek tanúi vagyunk. Az értelmiségiek most kivárnak, mert jelenleg nincs tényleges dialógus vagy tényleges vita. Mindenki teszi a maga dolgát, ragaszkodik a saját kutatásához vagy a saját csoportjához. Az a szövedék, amely a mélyben összefogta a dolgokat, eltûnt. Széttagoltság van, s némi zavar az ilyen kutatás szerepét illetôen. A probléma talán abban a tényben gyökerezik, hogy nem egy új helyzettel kerültünk szembe. A helyzet viszonylag régi. A szocialisták hatalomra kerülése nem sokat változtatott rajta. Az értelmiségiek bizonyos mértékben értelmiséginek tartották magukat, amikor félig-meddig politikai ellenzékbe vonultak egy olyan társadalomban, amelyet a jobboldal irányított. Paradox módon az értelmiség az úgynevezett baloldal társadalmában kevésbé ismer magára. Még illékonyabbnak látják saját szerepüket, hogy úgy mondjam. A harmadik világ értelmiségének privilégiuma, hogy világos kritikai álláspontja lehet, s lehetôsége van a harcra, amely szintén teljesen világosan körülhatárolható. Az ô esetükben nem jön létre ez a zavarodottság.

A jelenlegi francia kultúrában mivel magyarázza az értelmiség és a politikai hatalom viszonyának problémáit? A szocialista kormány az értelmiség támogatását kérte. S arra kérte ôket, hogy vállalják el a gondolatok terjesztôjének szerepét, s hogy vállaljanak dinamikusabb szerepet a kultúra egészében.

Igen, ez így van. Két szakaszt különböztethetünk meg. Az elsô szakaszban a szocialistáknak az a naiv hite fogalmazódott meg, hogy az, amirôl az elôbb beszélt, magától meg fog történni. Más szóval, mivel a képzelôerô került hatalomra, az értelmiség maga is bekerül a hatalomba, így fogja látni magát: a kettô között ozmózis jön létre. Ez volt az eufórikus, csábító szakasz. Értelmiségiek sokaságát hívták meg az Élysée-palotába; pozíciókat és feladatokat bíztak rájuk. A valóságban azonban az értelmiségiek nem vonzódtak a szocialista kormányhoz. Nem jött létre semmiféle mozgalom. Az értelmiség nem kívánta szimbolikusan gazdagítani a szocializmus eljövetelét. Még csak részt sem igen vettek benne. Nagyon gyorsan távolságtartó magatartást alakítottak ki. Az értelmiség még Lengyelországgal és a szocialisták idevágó politikájával kapcsolatban is tartózkodó maradt.

A második szakaszt még nagyobb tartózkodás jellemezte. A szocialisták tehát feltették a kérdést: „igen vagy nem?”, „hol álltok?” és „miért hallgattok?”. Nem hiszem, hogy kaptak választ. Kialakult egy vita. Azt kell mondjam, elég erôltetett volt, éppen azért, mert mesterségesen szították. Zavaros polémia kezdôdött, ami egyáltalán nem változtatott semmin. Nem mondhatom, hogy szakítás történt volna. Inkább határozatlanságról volt szó, arról, hogy az értelmiség nem tudta politikailag meghatározni magát egy bizonyos politikai osztályhoz képest, amely nem tudta, hogyan indítson el egy teljesen új és erôteljes politikát. Az értelmiségiek ezenkívül lusták egy kicsit, nagyon-nagyon kényelmes nekik ellenzékben lenni, de ha egyszer már nincsenek ellenzékben, és részt kell venniük a politikában, nem tudják, hogyan határozzák meg magukat. És azt sem tudják, milyen mértékben kellene részt venniük a politikában.

Gondolja, hogy azok az értelmiségiek, akikrôl beszél, azért nem válaszoltak a szocialisták felhívására, mert '68 májusából jöttek, amikor nem voltak kapcsolatban semmiféle politikai párttal, s ezért nem tudták elképzelni, hogy most egy bizonyos párthoz kapcsolódjanak?

Igen, nyilván ez is szerepet játszik. Ugyanakkor Sartre-on keresztül a 60-as években elterjedt egy elkötelezettség-elmélet, amely többé-kevésbé minden értelmiségi kiindulópontjaként szolgált. Aztán itt volt a vita a marxizmussal. Nem számított, hogy marxista az ember, vagy sem: mindenképpen beletartozott a vita szférájába. Lehetett vitatkozni. Aztán mindez lassan eltûnt. Az elmélet különbözô irányokba fejlôdött tovább, és a saját szféráján belül radikalizálódott, néha a saját tudományágán belül, a strukturalizmusban vagy a szemiotikában. Bizonyos távolságtartás jött létre. Aztán ott volt '68 májusának eufóriája, amely nemcsak az értelmiséget érintette.

Gondolja, hogy az a távolságtartás, amit említett, a depolitizálódással egyenértékû?

Lehetséges. Ami engem illet, én már '68 elôtt is távolságot tartottam. '68 májusa óriási esemény volt, lenyûgözô esemény. Azért vettem részt benne, mert annyira lenyûgözô volt. Ezt megelôzôen megrekedtünk egy politikai rutinban. Ez az egész baloldal vagy jobboldal ügy unalmassá vált. A 60-as években az elmélet politika feletti irányba fejlôdött tovább. Másféle dolgokkal kezdett foglalkozni, például a mindennapi élet kérdéseivel. Ez másféle kritikát tesz lehetôvé. Nem szükségképpen ideologikus kritikát. Ugyanakkor azt mondanám, hogy volt ebben bizonyos politikai szükségesség, például az én konzumerizmus-elemzéseimben. Egy radikális politika húzódott meg mögötte. Vegyük például azt, amit az Utopie-vel létre tudtunk hozni. Ezek a dolgok '68 májusában jutottak el a csúcspontjukra. Azokról nem akarok beszélni, akik megtértek a balosokhoz. Erre az óriási hatásra, azaz '68-ra, a politikai fellazulás, az elfáradás és a kiábrándulás korszaka következett, amit a szocialisták nem tudtak megtörni, amikor hatalomra kerültek.

Az ellenzéki értelmiségrôl beszélt. Azon tûnôdöm, vajon nincs-e ma Franciaországban egyfajta romantikus nosztalgia az értelmiségben az „ellenzéki értelmiség” után? Gondolja, hogy az értelmiségnek definíciószerûen ellenzékben kell lennie?

Igen, így gondolom. Még ha ez a gondolat nem is teljesen világos, hanem csak látens formában, fantazmaként létezik. Az ellenzékiség a legkényelmesebb pozíció egy értelmiségi számára. De ugyanez a helyzet egy politikai osztállyal. Azt mondanám, hogy az ellenzékiség a leginspirálóbb hely egy politikai osztály számára. Talán a szocialisták esetében is ez a helyzet. Amikor ellenzékben vannak, jól érzik magukat. Egyébként nem. Ez teljesen nyilvánvaló Franciaországban. A kommunisták éppen most szerezték vissza a szabadságukat. Sokkal jobban érzik magukat így. Nyilvánvaló, hogy megkönnyebbültek. Más szóval, a hatalomhoz való viszony mindig ambivalens. És ez nemcsak az értelmiség esetében igaz. Általában feltételezik, hogy – elvben – a politikai osztály hatalmat akar, és gyakorolni akarja a hatalmát. Ez azonban korántsem ennyire egyértelmû. Sokkal nehezebb a szervezés és az irányítás központjában állni.

Ön szerint tehát az értelmiségi szükségképpen marginális szerepet játszik?

Igen, de éppen így születik az értelmiségi. Valójában a marginalitás az értelmiségi igazi helye. Az értelmiségiek, legalábbis Franciaországban, sok mindent örököltek a tizenkilencedik század mûvészeitôl. Örökölték a mûvész átkát – a marginalitást –, ami mindenesetre olyan átok, amelyet a mûvészek nagyon is kedvelnek. A második világháború után ugyanakkor az értelmiségiek újra politizálódni kívántak. Be akartak szállni a politikai játszmába, de csakis ellenzéki alapon. Kialakult egy értelmiségi osztály, nemcsak azáltal, hogy ellenzékben voltak a jobboldali kormány idején, de azáltal is, hogy a francia kommunista párton belül is belsô ellenzéket alkottak. Az ellenzékiség esetleg nem szükségszerû, nem sorsszerû. Talán nem abszolút elhivatottság, noha az emberek ezt állítják róla. Mondjuk, hogy az értelmiség a tagadás hordozója.

Éppen azt akartam kérdezni, vajon ez-e az értelmiségi definíciója ön szerint. Lehetnek az értelmiségiek pozitivitás hordozói is? Mikor és hogyan játszhatnak építô szerepet a kultúrában?

Hát, nem tudom. A kérdése azt feltételezi, hogy az értelmiség képes értéket teremteni, hogy táplálni tudja a társadalmi folyamatot. Én ebben egyáltalán nem hiszek. Az értékek és a folyamatok másutt születnek. Az értelmiség külön probléma. Az értelmiségi nem képes pozitív dolgokat teremteni. Ez egyszerûen lehetetlen.

Nem lehetséges, hogy valaki kritikus és ugyanakkor pozitív dolgokat teremt?

Azok az értelmiségiek, akik úgy gondolták, hogy pozitív értékeket teremtenek vagy pozitív értékeket indítanak el, szinte mindig jobbfelé álltak. Fenn kell tartani a dialektikus kapcsolatot a társadalmi kreativitás másféle csoportok körében születô, tömegesebb formái és az értelmiség között, akiknél a marginális helyzetnek is megvan a maga szerepe. A társadalomnak e különbségbôl, elkülönülésbôl és távolságból kell energiát nyernie. A távolságnak mindenképpen léteznie kell.

Nem lehetséges, hogy ennek a tagadásnak vannak társadalmi hatásai is? Néhány perccel ezelôtt „sajátos hatások”-ról beszélt. E „sajátos hatások” egy része nem lehet esetleg társadalmi hatás? Nem mondhatjuk, hogy az értelmiségi végül önmaga ellenére is szert tesz bizonyos kulturális, társadalmi, intézményes vagy politikai befolyásra?

Ezt elég nehéz felmérni, mivel kétféle variáció képzelhetô el. Egyfelôl mondhatjuk, hogy az értelmiségiek diktálnak; legalábbis ôk vezetik be a különféle diskurzusokat, s ôk szabják meg a referenciákat és a reprezentáció módját. Ez teljesen fantasztikus helyzet. Ennyiben az értelmiség óriási és alapvetô befolyással rendelkezik. Másfelôl viszont azt is mondhatjuk, hogy az értelmiség mûvei és az értelmiségi szolidaritás sosem változtatott sokat a dolgokon. E kérdést Sartre-ral kapcsolatban is feltették, különösen miután meghalt. Rákérdeztek Sartre elkötelezettségére, politikai álláspontjaira stb. Kijelenthetjük, hogy Sartre óriási szerepet játszott. Azt is kijelenthetjük, hogy semmiféle jelentôsége sem volt. Mindkettôt mondták is. Ráadásul nem értem, miért kellene ezt objektíve megbecsülni. Nagyon is lehetséges, hogy az értelmiség hatása egyre kisebb.

Hogy mondhatja ezt egy olyan világban, ahol a gondolatok sosem látott gyorsasággal terjednek?

Pontosan erre gondolok. Túlságosan sok gondolat terjed, egymásnak ellentmondó gondolatok, az eszmék egy és ugyanazon áramlásán belül. A végeredmény az, hogy sajátos hatásuk kioltódik. Úgy értem, a negativitás kioltódik. A tömegkommunikáció és a többi nem hordozhat tagadást. Egyfajta semlegesítô pozitivitást hordoznak. Az értelmiség ezért nem bízik a tömegkommunikációban. Meg akarják ôrizni a tisztaságukat. Azt a nagyon is valóságos tényt is ismerjük, hogy az emberek bármiféle gondolatot el tudnak fogadni, csak mert a tömegkommunikáció közvetítette. De már ez az elemzés is túlságosan elfogadható. Úgy értem, bárhol elhangozhat és bárhol elfogadhatják. Az a probléma, hogy a tömegkommunikációs társadalomban a pozitivitás és a negativitás közti különbséget teljesen elmossa ez az abszolút pozitivitás, amely így már nem is pozitivitás, hanem egy elôre pörgô média-szalag.

Térjünk vissza az értelmiség szerepéhez. Ha a befolyásuk ilyen korlátozott, ha a hatásuk korlátozott, miért szólalnak meg? Miért írnak?

Vagy úgy! De hát azt sosem tudja az ember, hogy a hatása korlátozott. Éppen ez a probléma. Ha az értelmiség tudná, nagyon erôs lehetne. Azt hiszem, hogy ha az értelmiségieknek megmondanák, hogy semmit sem számítanak, elhallgatnának. Mindegy, a diskurzus akkor is nagyon fontos volna. A diskurzus megszervezése és irányítása társadalmi feladat. Alapvetôen fontos. Miért beszélnek továbbra is az értelmiségiek? Feltételezem, hogy azért, mert abban reménykednek, hogy néhány ember nézeteit megváltoztathatják, vagy hogy átformálhatják a világot. Mi másért? Ami az értelmiség hiszékenységét illeti, az már más lapra tartozik. Nagyon nehéz felmérni egyes gondolatok hatékonyságát, esetleg csendes hatékonyságát. Meg lehet ezt határozni? Nem hiszem. Az intellektuális tevékenység egyfajta fogadás vagy kihívás. A tényleges helyzetre fogad. Az értelmiségi semmivé válna, ha nem tenné meg a saját tétjét, ha nem fordulna szembe valamivel, legalábbis a diskurzus szintjén. Nem tudom, mit várnak az értelmiségtôl. Támogatást? Azt, hogy arról beszéljen, hogy állnak a dolgok? A diskurzus csak a tagadásban mûködhet. A tagadás ereje a diskurzus gyakorlatában rejlik. Ez azt jelenti, hogy valami más is létezik, mint az objektív mechanizmusok, a dolgok. Létezik a szimbolikus, a diszkurzív, a kritikai, az ironikus. Ez az alapvetô. A diskurzus mûködtetése természetesen nem politikai döntés. A politikai döntéseket másutt hozzák. Ha egy értelmiségi olyan helyzetbe kerül, ahol politikai döntéseket kell hoznia, azaz amikor beépül a hatalmi mechanizmusokba, teljesen hamis pozícióba kerül. Az eredetiségét kockáztatja, s ugyanakkor nem feltétlenül fedezi fel a kormányzás mûvészetét. Foucault például szembekerült ezzel a problémával. Szeretett volna politikai tanácsadóként mûködni a legmagasabb kormányzati szinteken. Aztán fel is ajánlottak neki egy ilyen pozíciót. Ha valaki, hát Foucault meg tudta volna csinálni. Amikor azonban megpróbálkozott vele, rájött, hogy nem megy: kudarcot vallott. Így aztán bizonyos mértékig visszavonult. Nem értem, mire gondol, amikor azt kérdezi, hogy lehetnének-e pozitívak is az értelmiségiek.

De mi a helyzet Sartre-ral vagy a felvilágosodás korának értelmiségével, akik rendkívül kritikusak voltak, s a kritikájukon keresztül mégis pozitív orvosságot kínáltak a társadalmi igazságtalanságokra? Az ô esetükben a kritika konstruktív értékeket is hordozott. Erre gondoltam, amikor a „pozitivizmust” említettem.

Igen, de ezeknek az értelmiségieknek szerencséjük volt. Egy egész új értékrendszer érlelôdött akkoriban. Érhet-e minket is ilyen szerencse? Nagyon valószínûtlen. Nem hinném, hogy ne állt volna elô már valaki a dicsôséges alternatívával, egy kritikus és dicsôséges alternatívával, ha létezne ilyen alternatíva. Nem hiszem, hogy teljesen reakciós volnék, de nem látok ma ilyen lehetôséget. Nincs több alternatíva. Nem látom, hogy bárki is egy koherens alternatíván dolgozna, még az Új Filozófusok körében sem, akik ideologikusabbak s kritikusabbak a jelent illetôleg. Nem hoztak ôk sem egy új világot magukkal. Csak kritizáltak. Ellenzékben voltak. És alapvetôen elég reakciósak is voltak.

„Elég reakciósak”?! Szerintem mindenestül és alapvetôen reakciósak voltak.

Hát, a baloldal elképzeléseivel szembefordultak. Az Új Filozófusok ügye bonyolult dolog. Jobboldaliak? Reakciósok? Tudja, hogy nem vettem ôket védelmembe, s nem hiszem, hogy a kritikájuk valóban jelentôs lenne. Opportunista kritika volt; túlságosan is jól illeszkedett az adott pillanathoz. Azután meg felhasználták a médiát és visszaéltek vele. Az én szememben inkább ez a tény diszkvalifikálja ôket. Ami a baloldal/jobboldal kérdést illeti, nem is tudom. Csak új kritériumok szerint szeretem megítélni az embereket. A baloldal/jobboldal mérce végül ahhoz vezet, hogy jókra és rosszakra osztjuk az embereket. Én már nem akarom ezt a mércét használni. Ha volnának új kritériumaink, ha volna valami más, nem vonakodnék a politikai akaratnyilvánítástól. De csak más alapon tudom ezt elképzelni. Nem vagyok hajlandó kijelentéseket tenni a régi alapon, ebben a kimerült politikai játékban. Valójában én voltam ennek a régi kritériumnak az elsô áldozata Franciaországban. Manapság jobboldalinak, ha éppen nem fasisztának tartanak. Objektíve talán valóban a jobboldalon állok. De abszolút nem érdekel az egész. Végem lenne, ha az efféle ítéleteket rosszul viselném. Nem írnék, esetleg meg se moccannék. Így aztán meg sem hallom az olyan vádakat, hogy fasiszta vagyok stb. Az emberek azt gondolnak rólam, amit akarnak, de azt hiszem, hogy az egész csak annak a politikai szegényességnek a következménye, amelyrôl beszéltem. Az emberek rögtön ideológiai ítéleteket hoznak, mielôtt egyáltalán megértenék, hogy mi történik vagy mi hangzott el.

Az értelmiségi szerepének kérdését szeretném összekötni az értelmiségi felelôsségének kérdésével.

Személy szerint én azt gondolom, hogy létezik ilyen felelôsség, de ezt a felelôsséget nem lehet már azzal a jóhiszemûséggel és eltökéltséggel kimutatni, mint korábban. Az értelmiségiek természetesen felelôsséggel tartoznak, hiszen ôk használják a diskurzust. De vajon azt jelenti-e ez, hogy a politika szférájában is felelôsséget kell vállalniuk? Miért tartoznak felelôsséggel az értelmiségiek? Mi feleltethetô meg az értelmiségnek? Nem tudom, hogy egyáltalán egyetlen sajátos csoportról van-e szó. Vagy a diákok között? Nem hiszem. Egyénileg? Egyénileg még mindig érzek felelôsséget. Ezzel is baj van, mert – mint tudja – '68 után az emberek kijelentették, hogy senki sem beszélhet valaki más nevében; a megnyilatkozást nem lehet monopolizálni. Felszólítottak bennünket, hogy felejtsük el azt a szerepet, amit a tudás alanyaként játszunk, felejtsük el, hogy tanárok vagyunk stb. A beszéd mindenkié. Mindez kétségkívül utópisztikus volt. Ez volt '68 utópiája, amely fellazította a határokat. Mindezek után rendkívül nehéz újra egy öntudatos értelmiségi szerepét játszani. Ez az igazán radikális kérdés. Nem hiszem, hogy az értelmiségi bármi vagy bárki nevében beszélhetne. Hasonló a helyzet a politikai osztállyal is. Ma elég nehéz lenne elhinni, hogy a politikai képviselôk mások nevében beszélnek. Hogy is tehetnék? Honnan volna joguk erre, miféle korlátok között dönthetnek mások nevében?

Miért használja az „osztály” szót a „politikai osztály” kifejezésben? Arra utal ezzel, hogy az értelmiség „osztály"?

Nem marxista értelemben használom az „osztály” szót. Számomra ez valami metafora-szerûség. Amire gondolok, az nem áll túlságosan messze a „kaszt” szó értelmétôl. Ugyanezt használhatjuk az értelmiségre is.

Egyetért azzal a gondolattal, hogy az értelmiségiek elsajátítják és terjesztik az osztályértékeket, hogy egy sajátos osztály értékeinek támogatói lehetnek, hogy implicite vagy explicite, tudatosan vagy öntudatlanul egyetérthetnek olyan társadalmi értékekkel, amelyeket osztályértékeknek, sôt osztályérdekeknek nevezhetünk?

Igen, azzal a megszorítással, hogy szerintem az értelmiség ezt nem képes felismerni. Bourdieu-nek volna mit mondania e kérdésben. Az értelmiségi a saját kultúrájából vesz bizonyos dolgokat, innen beszél. Ez a tény relativizálja a mondanivalóját. Amit mond, az csak saját objektív helyzetének átirata. Ha léteznek értelmiségiek – én magamat nem feltétlenül sorolom ide –, csak annyiban lehetnek azok, amennyiben valami többet mondanak, valami mást, valamit, ami egy kicsit különbözik. Így rendelkeznek valami mással is saját társadalmi érdekeiken, sôt azokon az osztályokon túl is, amelyekhez tartoznak. Ezt azonban bárkivel megosztják. Az értelmiségi képes kell hogy legyen arra is, hogy megossza, s arra is, hogy megtagadja, egyébként nem lenne értelmiség. Nem létezne többé. Nincs ellenemre, hogy egy olyan világot képzeljünk el, amelybôl hiányzik az értelmiség. Ez is egy lehetôség, talán pesszimista lehetôség. Ez azt jelentené, hogy a társadalmi rend mindenféle diskurzust megszüntet. Másfelôl azonban egy olyan sugárzó, áttetszô világot jelentene, ahol nincs többé szükség gondolkodásra, elemzésre stb. Az értelmiség halálát egy igen optimista és egy igen pesszimista verzióban képzelheti el az ember. Ugyanakkor az elmúlt másfélszáz év értelmiségétôl nem lehet elvitatni az álmodozást, azt a törekvést, hogy túllépjenek a tényleges helyzeten és utópiákat találjanak ki. A világ nem utópiában él, az értelmiség azonban egyfajta utópia hordozója. Ez az egyetlen pozitív vonása. De ez is egy negatív pozitivitás, mivel az utópia nem létezik. Talán egyenesen lehetetlen. Az értelmiségiek a lehetetlent hordozzák, s ôk hordozzák a diskurzus kétértelmûségeit is. A diskurzus szükségképpen kétértelmû. Ha egy értelmiségi feláldozza magát, hogy egy csoport vagy egy osztály szószólója lehessen, akkor vége.

De az „értelmiségi” nem azonos az „ideológussal”.

Nem, persze, hogy nem.

Akkor hogyan határozható meg szociológiailag az „értelmiségi”? A diplomás hivatásosok csoportjához tartoznak? Nem ad ennek a szónak sajátosan francia jelentést?

Igen, az igaz, hogy franciául sajátos konnotációja van a szónak. Franciaországban az értelmiségnek sajátos történelme volt. A kifejezésnek is más a története, mint más országokban, az Egyesült Államokban, a Szovjetunióban vagy a világ egyéb részén. Az értelmiséget valójában a diskurzus használata definiálja, a diskurzus retorikus használata, reflexív, kritikai használata stb. Franciaországban az értelmiség marginális kritikusként definiálódik. Az olyan emberek, mint a mérnökök, akik az agyukkal dolgoznak, de azt technikai problémák megoldására használják, nálunk nem számítanak értelmiséginek. Sokkal korlátozottabb, elitistább pozícióról van szó. S éppen ez a pozíció vész most el. Az elitista pozíciót súlyos csapások érték, s semmi mást sem tudunk a helyére állítani. Ez az oka a mai zavarodottságnak és boldogtalanságnak. Az elit boldogtalanságáról beszélek.

Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következõ címre: lettre@c3.hu