AZ EGYETEMESSÉG SZÓSZÓLÓI

Az intellektuelek nem szokták tevékenységüket olyan szociológiai vizsgálatnak alávetni, mely nemcsak a mûködésük színterét jelentô világot kutatja, hanem ôket magukat intellektuel voltukban, valamint azokat az indítékokat (vagy társadalmi tényezôket) is, melyek meghatározzák tetteiket. Ellentmondásos lény az intellektuel. Szabatos képet csak akkor alkothatunk róla, ha megkérdôjelezzük a tiszta kultúra és az elkötelezettség klasszikus szembeállítását, mely csak egy az értelmiség önmagáról alkotott hamis képei közül.

Az intellektuel történelmileg akkor – illetve azáltal – alakult ki, amikor felülkerekedett a tiszta kultúra és az elkötelezettség szembeállításán. Az intellektuelek tehát kétdimenziós lények. Azoknak, akik a szellemi, kulturális alkotó címére igényt tartanak, két feltételnek kell eleget tenniük: egyfelôl egy autonóm szellemi területen kell mûködniük, mely független a vallási, politikai, gazdasági és egyéb hatalmaktól, továbbá tiszteletben kell tartaniuk az adott terület sajátos törvényeit; másfelôl érvényesíteniük kell a saját értelmiségi területükön megalapozott tudást és tekintélyt valami e területen kívül esô politikai tevékenységben. Teljes mértékben meg kell maradniuk a kultúra termelôinek anélkül, hogy politikussá válnának. Bár feloldhatatlan az ellentmondás az autonómia és az elkötelezettség közt, megvan a lehetôség mindkettô egyidejû kiterjesztésére. Minél inkább függetlenné válik az intellektuel a földhözragadt érdekektôl különleges szakértelme révén (egy Oppenheimer tudományos, egy Sartre szellemi tekintélye révén), annál szívesebben hangsúlyozza ezt a függetlenséget a fennálló hatalom bírálatával, és annál nagyobb szimbolikus hatása van mindennemû politikai állásfoglalásának.

E látszólag elsietett és önkényes megállapítások megalapozásához érdemes felidézni azt az elfeledett vagy elfojtott történetet, melynek eredményeképpen az intellektuel megjelent. Ez a történet folytonos ismétlôdésekbôl áll, hiszen az autonómia keresésének mindig is velejárója volt a politikával kapcsolatos szellemi magatartás állandó változása – a mérleg hol az épp folyó eseményeknek elkötelezettek, hol az elefántcsonttoronyba zárkózók javára billent. A 18. században a filozófusok „elkötelezettségének” (melyet Voltaire 1765-ben, a Filozófiai ábécé „homme de lettres” – irodalmár – címszavában az idejétmúlt akadémiák vaskalapos maradiságával állított szembe) ésszerû kiterjesztése volt „a szellem embereinek” részvétele a francia forradalomban.

A restauráció kora nemcsak a forradalomhoz vezetô, elsôsorban újságokban népszerûsített felforgató eszmékért tette felelôssé „a szellem embereit”, hanem a rémuralom túlkapásaiért is: az 1820-as évek ifjabb nemzedéke, különösen a romantikus költôk köre bizalmatlanul, egyenesen megvetéssel tekintett rájuk. A mozgalom elsô szakaszában ezek a költôk kétségbe vonták a filozófusok ama jogát, hogy beavatkozzanak a politikába, illetve hogy racionálisan szemléljék a történelmi változásokat; ôk a maguk autonómiavágyát azzal nyilvánították ki, hogy visszaállították jogaiba a vallásos érzést mint az ész és a dogmakritika ellentétét. Mihelyt azonban a restauráció reakciós politikája a szellemi autonómiát fenyegette, azonnal védelmezni kezdték az írók és intellektuelek szabadságát (mint Michelet vagy Saint-Simon esetében), és feltámasztották a 18. századi filozófusok prófétai szerepét (mint Victor Hugo).

Az 1848-as forradalom elôtt csaknem valamennyi íróra hatást gyakorló népies romantika azonban kényes helyzetbe került, nem is élte túl sem a haladó mozgalom bukását, sem a második birodalom létrejöttét. 48 meghiúsult ábrándja erôs kijózanodásra vezetett – oly megrendítôen idézi ezt fel Flaubert az Érzelmek iskolájában –, s e kijózanodás megteremtette az elkötelezettség újabb elutasításának feltételeit. A l’art pour l’art védelmezôi – Flaubert, Théophile Gautier – szembeállították a „tiszta” mûvészetet a „társadalmi érdekû mûvészettel”, a „burzsoá mûvészettel”, azaz a mind mûvészi tartalmában, mind fogadtatásában a burzsoá közönség ízlésének alárendelt mûvészettel. Nem vették magukra az „iparszerûen ûzött mûvészet” igáját (mi alól csak a kenyérkereset kényszerében tettek kivételt), senki bírálatát nem hallották meg, legfeljebb a velük egyenrangúakét, az irodalom világának elkülönülését úgy értelmezték, hogy az író semmilyen jelképes hatalom érdekében ne legyen hajlandó kilépni elefántcsonttornyából (ezért szakítottak Hugónak a költô mint vátesz, Michelet-nek a tudós mint próféta elképzelésével).

Csak a század végére, amikor minden tekintetben autonómmá lett az irodalom, a mûvészet és a tudomány, jöttek rá ez autonóm mezôk leginkább autonóm szereplôi, hogy autonómiájuk nem feltétlenül azonos a politika elutasításával, hogy mûvészként, íróként, tudósként igenis felléphetnek a politikában. Ellentétben olyan kulturális alkotókkal (mint Guizot vagy Lamartine), akik ténylegesen politikussá lettek, ezek a szereplôk a maguk területének autonómiájában gyökerezô tekintéllyel léptek fel a politikában, s ez a tekintély a szakterületük velejét alkotó értékekbôl – erkölcsi feddhetetlenségbôl, szakértelembôl – származott. Mûvészi és tudományos tekintély játszott tényleges szerepet egy olyan politikai tettben, amilyen Zola „J'accuse” röpirata volt, illetve azok a petíciók, melyek támogatták. A politikai fellépésnek ez az új formája kiszélesítette az intellektuel önazonosságát alkotó „tisztaság” és „elkötelezettség” fogalmát. Az efféle fellépések teremtették meg a tisztaság politikáját mint az államérdek tökéletes ellentétét.

E politikaellenes politika kiindulópontja azoknak az autonóm mezôknek a létezése volt, melyek alaptörvényként utasították el a gazdaság és politika elsôbbségét: az olyan célokat és értékeket, mint pénz, hatalom, tekintély – mindazt, amit ez a világ becsben tartott. Zola Dreyfus-ügyben tett hitvallása teljes irányváltást jelentett. Az intellektuelek ettôl fogva nem érték be annyival, hogy egyszerûen kiterjesszék a maguk fordított világának határait, így fejezve ki, hogy elutasítják a pénzen vehetô és adható célokat. Immár a hétköznapi társadalmi életben, erkölcsben (különösen nemi kérdésekben), politikában is megfogalmazták szembenálló értékeiket. A hagyományos társadalmi rend védôinek szemszögébôl ezek rendkívül komoly kihágásnak minôsültek (néhány ilyen erkölcsi-politikai vétségbôl bírósági ügy lett, mint Baudelaire és Flaubert, illetve késôbb Zola esetében). Az intellektuelek jogot formáltak arra, hogy a nyilvánosság elôtt hágják át a közösség legszentebb értékeit – kirívó példaként a hazával és a nemzettel kapcsolatban is –, amikor a szûk látókörû érdekeket meghaladó és azok fölé emelkedô értékek nevében támogatták Zola háborúellenességét (vagy amikor jóval késôbb, az algériai háború idején kiadták a 121-es petíciót, mellyel nyilvánosan az ellenség oldalára álltak). Az intellektuelek az egyetemes erkölcs és tudomány íratlan törvényeibôl nyerték tekintélyüket, s céljuk az volt, hogy megszerezzék az erkölcsi vezetést, illetve, ha a szükség úgy hozza, a közösséget küzdelemre mozgósítsák, melyet azért vívnak, hogy a társadalom egészére kiterjesszék értékeiket.

Az intellektuel születésének rövid áttekintésébôl is kitûnik, hogy a jellegzetesen értelmiségi kívülállás és elkötelezettség ellentétének paradox egysége nem egy csapásra alakult ki, és nem is érvényes egyszer s mindenkorra. Ez az egység ingatag és bizonytalan. Lehetôvé teszi, hogy a kulturális tôke birtokosai hol az egyik, hol a másik álláspontra „hátráljanak”, ahogy kileng a történelem ingája, azaz hol a tiszta író, mûvész, tudós szerepében lépjenek fel, hol valamely egyszerû politikai szereplô, újságíró, politikus stb. szerepében. A politikával kapcsolatos két lehetséges magatartás közti egyensúlyozást az a tény is magyarázhatja, hogy az autonómia igényének – amely nélkül nincs kultúra – mindig számításba kell vennie bizonyos idôleges hatalmakat, melyek történelmi koronként és országonként eltérôek. Ezek az erôk lehetnek a kultúra körén kívüliek (egyház, állam, nagy ipari vagy kereskedelmi vállalatok), illetve belüliek, de fôképp olyan emberek kezében vannak, akik a termelés és elosztás közvetlen eszközeit birtokolják (lap- és könyvkiadók, rádió- és tévéhatalmasságok stb.).

Az eddig megfigyelt változatoknak, amelyek a kultúra köre és az uralkodó erôk közti viszony függvényeiként alakulnak ki egy-egy történelmi idôpontban vagy helyen, nem szabad elfedniük a változatlan tényezôket: ezek adják alapját a világon szerte élô intellektuelek egységének, ha van ilyen. Azonos autonómiatörekvést ellentétes (egyfelôl világi, másfelôl vallási, itt elkötelezett, ott „független”) álláspontról is ki lehet fejezni, azon erôk jellegétôl és történetétôl függôen, melyek ellen ennek a közös akaratnak hatnia kell. Ezzel az intellektueleknek, bármely országban éljenek is, tisztában kell lenniük, ha el akarják kerülni, hogy megosszák ôket véletlen vagy csak a felületet érintô ellentétek, melyek abból adódnak, hogy ugyanazon önállósulási törekvés egymással ellentétes jellegû akadályokba is ütközhet.

A különbözô országok szellemi emberei csak akkor gyôzhetik le a megosztásukkal fenyegetô ellentéteket, ha ismerik azokat az idôleges hatalmakat, melyekhez való viszonyukban meg kell határozniuk önmagukat. Tudniuk kell, hogyan hatott vagy hat a sajátjuktól eltérô hagyományú intellektuelek munkásságára (különösen a zavarba ejtôbb vagy megbotránkoztatóbb esetekben) az olyan tapasztalatokkal való találkozás, mint a fasizmus vagy a sztálinizmus, a 68-as diáklázadásokhoz hasonlóan kétértelmû mozgalmak, vagy általában minden olyanfajta politika, mely ellentétes a kultúrával. Az egyetemesrôl szólva mindig fennáll a veszélye annak, hogy pusztán egy bizonyos szellemi mikrokozmoszhoz kötött történelmi tudattalant fejezünk ki.

Egy ilyen történelmi távlat az intellektuel mai helyzetének is távlatot ad. Ma Franciaország elkeseredetten elfordul a forradalmi utópiáktól, ami megesett már a múltban is számos más fejlett országban. A politika elvetése, melyhez gyakran társul a vallás újra megtalálása (ez folyik egyes volt kommunista országokban), nem új dolog. Olyan „végjátékhoz” hasonlít, melyben minden lehetséges lépést kijátszottak már, s az eredmény csakis hitevesztett kiábrándultsághoz vezethet. Ez különösen azokban az országokban fordulhat elô – mint Franciaország vagy Japán –, melyekben az intellektuelek gyakran egyetlen nemzedék alatt végigmentek a lehetséges politikai álláspontok teljes skáláján. Ez a helyzet azonban olyan éles megvilágosodást is hozhat, melynek semmi köze az eszményeket elvetô csalódáshoz, s mely, ha tudományosan megalapozott ismeretek támasztják alá, teljesen újfajta politikai mûködôteret nyújthat az intellektueleknek.

Az intellektuelek paradox természete olyan helyzetet teremt, amelyben a politikai befolyásuk megszilárdítását megkísérlô minden politikai cselekvés egymásnak nyilvánvalóan ellentmondó vezérfonalakat kénytelen követni. Egyfelôl arra van szükség, hogy megteremtsék a kultúra termelôinek autonómiáját, gazdasági és társadalmi feltételek garantálásával (elsôsorban a szellemi tevékenység termékeinek nyilvánosságra hozatala és értékelése formájában), továbbá arra, hogy az egyes területek leginkább autonóm alkotóinak helyzete biztosítva legyen. Másfelôl alkalmas intézmények megteremtésére van szükség, melyek visszatartják a kultúra leginkább autonóm alkotóit az elefántcsonttorony csábításától, és lehetôvé teszik, hogy a politikában közösen, önnön tekintélyük erejével lépjenek fel legalább annak a célnak a kiharcolására, hogy bizonyosan az ô kezükben legyenek a kulturális termelés és a szellemi legitimitás eszközei.

Az intellektuelek sajátos bûntudatuk folytán, mely gyakran „társutasságra” vezette ôket – nem a proletariátus, hanem olyan másodosztályú intellektuelek mellett, akik a proletariátus szószólóinak nyilvánították magukat –, gyakran szívesebben hangsúlyozták a nagy, egyetemes ügyek védelmét, saját érdekeik védelmérôl pedig mint merô korporációs törekvésrôl lemondtak, figyelmen kívül hagyva, hogy az egyetemesség védelme feltételezi az egyetemesség szószólóinak védelmét. A kultúra termelôinek valójában azokat a bizonyos társadalmi feltételeket kell védelmezniük, azokat a kivételezett társadalmi mikrokozmoszokat, amelyekben létrejönnek a természettudománynak, mûvészetnek, filozófiának, jognak stb. nevezett alkotó folyamatok anyagi és szellemi eszközei. Lelkifurdalás és erkölcsi tétovázás nélkül tehetik ezt, minthogy önmagukat mint egy egész közösség tagjait védelmezve egyetemes értékeket védelmeznek. Sorolhatnánk egy ilyen, a mûvészek, írók, tudósok köztársaságát létrehozó korporáció feladatait. Megvédhetnék a tudományos kutatókat, megszerezhetnék rendelkezési jogukat a munkavégzô és -értékelô eszközeik fölött, félreállítva az íróasztalukba kapaszkodó tudományos tisztviselôket, akiket magából a kutatásból többnyire kizár saját alkalmatlanságuk, mindazonáltal a kutatók megrendszabályozására törekednek, noha mit sem tudnak a kutatás törvényszerûségeirôl. Megvédhetnék a mûvészeti és a tudományos kutatás minden területén az avantgárd mûvek alkotásának és terjesztésének hálózatát bizonyos kiadók üzleti érdekeivel szemben. Megvédhetnék a mûvészeket, írókat és tudósokat a zsurnalizmus térhódításától, azzal, hogy kidolgozzák a kötelességek kódexét (vagy tényleges jogi védelmet szerveznek), mely segítséget nyújt a szerzôknek, amikor pontatlanul idézik, félreértelmezik ôket stb.. Kiállhatnának kezdô oktatók vagy kutatók mellett, megvédhetnék ôket a hátrányos megkülönböztetés minden formája, kiváltképp a politikai megkülönböztetés ellen.

Az észt, e történelmi képzôdményt, végtelenül sokszor újra kell teremteni azon történelmi erôfeszítések által, melyeknek célja biztosítani a racionális gondolkodás lehetôségének társadalmi feltételeit, szemben a transzcendentális ábránddal, amely az értelem egyetemes szerkezeteit a tudatra vagy a nyelvre korlátozná. Némileg megváltoztatva Machiavelli elképzelését, mely szerint az erény olyan közrend terméke, melyben a polgároknak érdeke fûzôdik az erényhez, fáradhatatlanul munkálkodnunk kell, méghozzá azokkal a leginkább célszerû és kézzelfogható eszközökkel, melyek fölött általában a politikusok rendelkeznek. Nem szabad figyelmen kívül hagyni olyan területeket, mint az oktatási tervek tartalma vagy a közmûvelôdési televízió támogatása; meg kell kérdôjeleznünk az eszmék nemzetközi áramlását akadályozó kulturális védôvámrendszert, hogy megteremthessük a mûvészek és intellektuelek köztársaságát, ahol a polgárok az ésszerûségben és az igazságban érdekeltek. Habermas egyetemes pragmatizmusával szemben az egyetemesség politikáját, az értelem reálpolitikáját kell kidolgoznunk. A gondolatcserének nem létezik semmiféle történelem fölötti egyetemessége, léteznek azonban társadalmilag elfogadott formái. A tudományos mikrokozmoszban oly módon szervezôdik a verseny, a bellum omnium contra omnes, hogy ki-ki csak a jobb vitatkozás, érvelés vagy bizonyítás eszközével gyôzhet valaki más fölött, így segítve elô az értelem és igazság érvényesülését.

A tiszta értelem világa azonban nem isteni beavatkozás révén jött létre.

Egyenrangú ellenfelek közt sem könnyû megállapítani a megfontolt párbeszéd, a tiszta és tökéletes verseny szabályait, még a „legtisztább” tudományokban, a matematikában, a zenében és a költészetben sem. A kultúra minden területén megvannak a kialakult hatalmi viszonyok, kiváltságok. A tudósok és mûvészek igazi véleménycseréje csak minden érintett nagy erôfeszítésével közelítheti meg az autonómia és az egyetemesség eszményét. Az autonómiát annál nehezebb megteremteni és fenntartani, minél messzebbre kerülünk azoktól a területektôl, melyeknek autonómiáját egyrészt az oltalmazza, hogy alkotásaik homályosak, csak a beavatottak számára érthetôk, másrészt tétjükhöz nem fûzôdik közvetlen társadalmi „érdek” (ilyen a matematika vagy a költészet), és minél közelebb kerülünk az olyan területekhez, mint a társadalomtudományok, melyeknek jelentôs a társadalmi hatása. Nem azért nehéz megteremteni a józan párbeszédet, mert a kutatók nem képesek uralkodni indulataikon, ösztöneiken, figyelmük irányán, hanem inkább azért, mert a leginkább autonóm tudósokra szüntelenül tisztességtelen versenyt kényszerítenek a leginkább heteronóm pályatársaik, akik mindig megtalálják a módját, hogy saját gyengeségüket külsô erôk bevetésével ellensúlyozzák. Schopenhauer a retorikai rosszhiszemûség szélsôséges formájának tekintette, ha valaki olyasmirôl vitatkozik, amit csak egy szakmán kívüli oldhat meg. Ez fenyegeti állandóan a közgazdászokat, de még sokkal inkább a társadalomkutatókat. Újságírók, írók, másodrangú társadalomkutatók biztosan számíthatnak a többség támogatására, amikor a józan észt hívják segítségül olyan társadalomtudományi – de minden más tudományban is érvényesülô – nézetek ellen, melyek szembefordulnak a közfelfogással.

Az autonómiaharc ily módon mindenekelôtt azok ellen az intézmények és képviselôik ellen folyik, amelyek és akik a saját szakmájukat külsô gazdasági, politikai és vallási erôktôl való függôségbe hozzák, vagy közvetlenül alárendelve alkotásaikat bizonyos üzleti céloknak, vagy körmönfontabb áldozatokat hozva a siker érdekében, mint egyes írók, vagy akik külsô erôkhöz (a zsdanovizmus esetén az államhoz vagy a párthoz) fûzôdô kiváltságos kapcsolataikat veszik igénybe, hogy kiterjesszék hatalmukat az adott területre. Tevékenységük jóvoltából külsô normák lépnek a kultúra egy-egy területének belsô normái helyére. Ezt a trójai falovat, melynek segítségével a heteronómia megtámadja a kultúra területét, azok állították fel, akiket az adott terület belsô ítélete a legkevesebbre értékel, s akik újra meg újra hajlanak a csábításra, és szakmájukon kívül szereznek szövetségeseket, hogy így megfordítsák a belsô erôviszonyokat, és akiket a legkönnyebben környékez meg a földhözragadt értékek kísértése, mert igényeik szerények. Igaz, hogy a belsô elismertség nem szavatolja teljes mértékben az autonómiát, de legalább megvédi az érintetteket az ellenerôk fondorlatától vagy esetleges bosszújától.

Ezek azonban csak a legáltalánosabbak a kulturális alkotást állandóan fenyegetô folyamatok közül. A kultúra létezését ma újfajta veszélyek is fenyegetik. Elôször is nézzük az állam részérôl fenyegetô veszélyeket, melyeket egyaránt okozhat a túlhajtott gondoskodás és a rosszindulat, illetve az állam cenzúrára törekvése. Azokban a társadalmakban, melyekben a „kultúra” a politika eszközévé és gondoskodásának tárgyává lett (amit fényesen bizonyít többek közt az, hogy léteznek kulturális miniszterek és minisztériumok), az intellektueleknek, ha meg akarják valósítani az államtól való függetlenségüket, még bizonyos kockázatok vállalásával is meg kell tanulniuk, hogyan használják fel az államot, hogy szabaddá tegyék magukat tôle, és részesüljenek azokban a javakban, melyeket az állam nyújt nekik (ilyen az egyetemi oktatók közhivatalnoki beosztása, mely védôernyôként óvja ôket a gazdasági kiszolgáltatottságtól), azért, hogy kivívják függetlenségüket az állammal szemben. Más, lényegesebb veszélyek is fenyegetnek azonban, a mûvészet és a tudomány világába ugyanis egyre jobban behatol a pénz, pl. abban a formában, hogy újfajta támogatást nyújt, illetve hogy bizonyos gazdasági vállalkozások (így a legmodernebbek, mint a német Daimler-Benz vagy a bankvilág), valamint a kulturális alkotók új szövetséget kötnek egymással, de az egyetemeken mûködô kutatók is egyre gyakrabban folyamodnak külsô támogatásért kutatásuk folytatásához, egyre mohóbban csapnak le olyan megbízatásokra, melyek közvetlen üzleti érdekeket szolgálnak (mint a német Technologie-centrumok vagy a francia gazdasági továbbképzôk).

A mûvészeti és tudományos kutatásokra rátelepedô gazdaság nyomását e területek egyéb vonatkozásai: a kulturális alkotás és terjesztés eszközei, sôt az alkotók megbecsülése fölött is érezni lehet. A nagy kulturális gépezetek (lapok, rádió, televízió stb.) szolgálatában álló alkotók egyre inkább kénytelenek új normákat elfogadni és alkalmazni (pl. a munkatempóra vonatkozóan), és ezzel maguk is akarva-akaratlanul hozzájárulnak, hogy e normák a szellemi munka egyetemes szabványaivá váljanak (pl. a pásztázó olvasás és írás, amely szinte már nélkülözhetetlen az újság- és kritikaírásban). Veszélybe kerülhet a kulturális piac 19. század közepe óta fennálló kettéoszlása is – egyik oldalon a többi alkotó számára dolgozó alkotók, a másikon a mennyiségi termelést folytató, „iparszerûen ûzött” irodalom. A kereskedelmi jellegû termelés ugyanis egyre inkább kiszorítja az avantgárd mûveket (fôleg az irodalomban, melyet a könyveladás kényszere nyom). Az állami támogatás, miközben látszólag kivonja a kulturális alkotókat a piac közvetlen hatása alól, megrendelések formájában, bizottságok által valójában szabványosítja a mûvészeti és tudományos kutatás területét.

A legkomolyabb veszély azonban egy új jelenségben rejlik: az intellektueleket lassan megfosztják attól a kiváltságuktól, hogy saját ismérveik szerint értékeljék magukat és alkotásaikat. Feltûnô módon a leginkább autonóm alkotóterületek saját piacukat is önmaguk képezik, vagyis az alkotók közönsége tulajdon versenytársaikból áll (pl. a matematikában, az avantgárd költészetben vagy a festészetben). A zsurnalisztikus kritika és a vele járó gazdasági vagy politikai kényszer azonban fokozatosan kiszorítja a pályatársi bírálatot: a szellemi élet mindinkább sajátos akciók, „médiaesemények” színtere lesz – amikor az újságírók valamit firtatni kezdenek, céljuk az értékelés, a kiemelkedô alkalmakkor a lapokban közzétett dicsôségnévsorok stb. befolyásolása, különösen azonban olyan sajtókampányokra gondolok, melyek gyakran megalapozzák vagy megsemmisítik szerzôk, mûvek, iskolák hitelét. Általánosabban, a zsurnalizmus – a maga földhözragadt jegyeivel, mint olvasmányosság, aktualitás, „újdonság” stb. – egyre inkább hatókörébe vonja a kultúra alkotásait, elsôsorban a kiadói gyakorlatra kényszerített nyomással (a szellemi teljesítmény megítélésében lassan az lesz a mérce, hogy az alkotó „jól szerepel-e a televízióban”).

A kulturális alkotások egyre nagyobb hányadának sorsára van döntô hatással publikálásuk idôpontja, tárgyuk, címük, külalakjuk, terjedelmük, tartalmuk és stílusuk, így szolgálva az újságírók elvárásait, hiszen a mûvet majd ôk „csinálják meg” azáltal, hogy beszélnek róla (ha csak nem eleve olyan személyek mûvérôl van szó, akik a médiában dolgoznak, és akiknek nevére azért van szükség, mert garantálja a média támogatását). A befolyásos emberek hatalma a terjesztés eszközei fölött – ez adja bizonyos legitimitásukat – nem mindig volt ilyen átfogó és mélyreható; s még sosem volt a határ olyan elmosódott avantgárd és bestseller mûvek között, mint most. A zsurnalisztikus ítélkezés egyik jellemzôje, hogy a szükséges ítélôképesség hiányában az újságírók rendszeresen összekeverik ítéleteikben a leginkább autonóm és a leginkább heteronóm alkotókat – az utóbbiak „kísérleti példányok”, igazi platóni értelemben vett doxoszophoszok, akik, akárcsak a reklámszakemberek, közvéleménykutatók és újságírók, mesterien jártasak a látszatok mûvészetében, s ez lehetôvé teszi számukra, hogy megteremtsék a tudomány látszatát.

Az intellektuelek közös cselekvésének arra kellene irányulnia, hogy megszerezzék vagy visszaszerezzék az autonómiát szavatoló vagy védelmezô eszközöket. Ez a cselekvés, melyet nevezhetünk korporatistának, nem öncélú. Azért van rá szükség napjainkban, mert a mûvészek, írók és tudósok egyre inkább úgy találják: kizárták ôket a dolgok – kiváltképp a saját illetékességükbe tartozó dolgok – nyilvános megvitatásából. Az „új mandarinok”, akik megszerzett tudományos minôsítésük alapján gyakorolják hatalmukat, már nem haboznak kijelenteni, hogy a maguk technikai vagy gazdasági-politikai kultúrája különb a hagyományos kultúránál, különösen az irodalomnál, filozófiánál. A hagyományos kultúrát így a „realizmus” nevében az olcsóba, a komolytalanba, egyszóval a nôibe számûzik.

Így használhatja a technokrácia a média hatalmát az általános felelôtlenség bátorítására, mintegy nyaralni küldve a polgárokat. E jelenség legfeltûnôbb példája a francia atomipar vezéreinek körében figyelhetô meg: ez az elsô osztályú egyetemeken diplomázott, magas rangú köztisztviselôkbôl álló „hivatali arisztokrácia” a francia állampolgárok nagy többségének szinte feltétel nélküli, biankó gyanánt adott bizalmát bírja (közismert, hogy Franciaországban viszonylag gyengék az ökológiai és különösen az atomellenes mozgalmak). E rendkívüli bizalom megértéséhez nem elég – mint nemegyszer megtették már – rámutatni, hogy ezek a szakértôk milyen hatékonyan képesek elaltatni a lehetséges kritikát. Valójában a személyes felelôsség elhárítása, mely jól jön a „nukleokratáknak” és a maguk termelékenységi, hatékonysági és versenyértékeit egyetemesíteni kívánó más technokratáknak, a tudományos meritokrácia belsô törvényszerûségén alapul, a történelemben példa nélkül álló legitimitást nyújtva a boldog keveseknek.

A jobb- és baloldali technokraták, csakúgy, mint mindazok, akik a politikát ügyviteli problémává igyekeznek csökkenteni (vagyis olyan problémává, melynek megoldása pusztán szakértelem kérdése), készséges együttmûködôkre találnak a kommunikáció új technokratáiban, akik zsurnalisztikus ítéleteik és ezek gazdasági kihatásai révén mindinkább közvetlenül beavatkoznak a kulturális alkotófolyamatba. Azok, akik kisajátítják maguknak a kommunikáció eszközeihez vezetô utat, anélkül hogy tudnák vagy akarnák, hozzájárulnak a szellem, sôt a politika lefegyverzéséhez is. Minthogy tulajdonképpen nagyon kevés közlendôjük van, légüres teret képeznek egy mindenütt jelenlévô kommunikációs gépezet középpontjában. Többrôl van szó, mint a propaganda és a rejtett rábeszélés hatásáról a hamis, de néha akár igaz ügyekben is: a lehetô leghétköznapibb fecsegés elfoglalja a szimbolikus tér egészét. Az eredmény paradox jelképes hatás, amely abban áll, hogy a telítettség légüres teret teremt.

Így sajátítják ki a technokraták és az „organikus értelmiségiek” serege a nyilvános vitákat, kizárva belôlük a politika szakembereit és az intellektueleket. Az utóbbiak gyakran bûnrészesek ebben, mivel a tudás és ezzel összefüggésben a szakosodás fejlôdésével már nem hajlandók vállalni a totális intellektuel szerepkörét. Jóllehet az intellektuel régimódi próféta szerepével már nincs mit kezdeni, nem kötelezô választani a totális intellektuel Sartre alkotta és megtestesítette figurája (Sartre jogának és kötelességének érezte, hogy kora minden problémájában állást foglaljon, pusztán a szellem erejére hagyatkozva) és a Foucault-féle szakértô intellektuel között (Foucault az intellektuel fellépését a tudás és a tapasztalat területére korlátozza). Ma egy olyan szervezet formáit kell kigondolni, amely lehetôvé teszi, hogy az intellektuelek nagy közössége hallassa a hangját, egyesítve a külön-külön intellektuelekbôl álló közösség minden képességét. Kitûnô példák voltak erre már a múltban (pl. az enciklopédisták).

Eggyel több ok van tehát arra, hogy az egyetemesség korporatizmusát a jól felfogott közös érdek védelmére irányuló korporatizmusban teljesítsük ki. Ennek megértését nagy mértékben akadályozza (vagy legalábbis akadályozta) többek közt az „organikus intellektuel” Gramsci számára oly kedves mítosza. Ez a mítosz az intellektueleket a proletariátus „társutasának” szerepkörébe lefokozva megakadályozza, hogy az intellektuelek hozzáfogjanak önnön érdekeik védelméhez, és egyetemes ügyek érdekében bevessék leghatékonyabb fegyvereiket. Nem szabad tovább tisztázatlanul hagyni, hogy mik is ezek az egyetemes ügyek, és meg kell vizsgálni: vajon az intellektuelek vannak-e a legalkalmasabb helyzetben ezen ügyek tisztázására és védelmére. A híres „egyetemes osztály” – legyen bár Hegel porosz hivatalnokrendje vagy Marx proletariátusa – sosem volt több az intellektuelek helyett szerepelô kirakatbábunál. Az intellektuelek szociológiája küldetésük méreteinek szerényebb meghatározását javasolja.

Az intellektuelek érthetôen nem tudtak ellenállni a részérdekeik egyetemesítésére irányuló egyetemes kísértésnek. Számos nagyszerû régi tettük nyilvánvalóan azon a helyzetükön alapult, hogy úr létükre alávetettek voltak, pontosabban szólva a hatalmi struktúrában alávetett szerep jutott nekik – és ez a helyzet mindig arra indítja ôket, hogy minden alávetettel közösséget érezzenek, ama tény ellenére, hogy az uralkodás egyik legfôbb eszköze, a kulturális tôke birtokában az uralkodó osztályhoz tartoznak.

Valóban szükségszerû, hogy az intellektuelek helyzetébôl fakadó kétértelmûségek feltétlenül radikális kételyre vezessenek egyetemességi törekvéseiket illetôen? Az intellektueleket egyetemességi vágyukban minden más csoportnál erôteljesebben támogató történelmi tényezôk között fontos szerep jut annak, hogy a részérdekek elvetésében és által teremtették meg önmagukat. Az egyetemesség védôiként lépve föl – Husserl filozófusokra használt kifejezésével mondhatjuk ôket „az emberiség funkcionáriusainak” is –, mintegy elkötelezték magukat valamifajta kollektív eskü által, hogy mintaképévé legyenek az egyetemes intellektuelnek. Ehhez kötelességek tartoznak, vagy legalábbis az, hogy elfogadjanak áldozatokat, melyekkel álszentségbôl a bûn adózik az erény elôtt.

A kulturális alkotás egy-egy területén léteznek tárgyilagos eszközök – így a szociológia –, melyek azáltal, hogy mindig kifejezik az egyes intellektuelek vagy az értelmiség mint csoport érdekeit, lehetôséget adnak nekik, hogy felismerjék cselekedeteik, érdekeik és ellenérdekeik, valamint az ellenérdekekben megnyilvánuló érdekeik alapelveit. Ezek az eszközök biztosítják számukra azt a kiváltságot, hogy képesek legyenek megismerni az adott társadalmi és gazdasági körülményeket, pontosabban az egyetemességigényüknek alapot adó kiváltságokat. Így azzal a feltétellel, hogy tudják: hogyan gyakorolják azt teljesen, a kritikai reflexió képessége, amellyel egyedül ôk rendelkeznek, ha tudják, hogyan vigyék végig, arra kötelezi ôket, hogy az egyetemességre törekvést kapcsolják össze a kiváltságos életkörülmények egyetemesítéséért folytatott állandó küzdelemmel, mert csak ez teszi lehetôvé az egyetemesség kutatását.

Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következõ címre: lettre@c3.hu